A jelölés után mindkét állat sokkal gyorsabban úszott oda a tükörhöz, mint mikor nem festették be őket, és ott alaposan megvizsgálták a testüket, és olyan testhelyzetet vettek fel, hogy a jelölt testrész a lehető legjobban látszódjon a tükörben. Ez azt bizonyítja, hogy előzőleg felismerték, hogy önmagukat látják a tükörben.
Itt a vízalatti csodákról folyik a beszélgetés és ez jó, de talán ez az ellentétes előjelű csoda is figyelmet érdemel:
2007 a delfin éve!
Az alábbi két hivatkozást egy általam mélyen tisztelt búvár oktatótól, szakírótól kaptam magán e-mailben. Úgy érzem, ide is fel kell tennem! Az első egy döbbenetes videó a delfinek gyilkolásáról...
A másik egy tiltakozó petíció, amit én azonnal "aláírtam"!....
A film megtekintése csak valóban erős idegzetűeknek!!!!!!
A területükért állandó harcot folytató halak hímjei tényleges küzdelem nélkül, pusztán szemmel fel tudják mérni az erőviszonyokat. Nem egyszerűen a nagyobb, gyakrabban győztes hímeket kerülik, hanem a győztes-legyőzött viszonyokat áttételesen is helyesen érzékelik, márpedig a közvetett adatokból következtetést levonó áttételes gondolkodás meghaladja egy négy éves gyermek értelmi képességeit - mutattak rá amerikai tudósok.
A "tranzitív logika" a gondolkodás egyik alapművelete, amit főemlősöknél, patkányoknál és egyes madárfajoknál már megfigyeltek, de halaknál még sose. Logan Grosenick végzős statisztika szakos egyetemi hallgató Russell D. Fernald biológiaprofesszor laboratóriumában (Stanford Egyetem, USA) a kelet-afrikai Tanganyika tóból származó Astatotilapia burtoni halak számára speciális, sok kamrás akváriumot épített, ahol üvegfalak választották el a nézőteret és a küzdőteret. A számtalan kombinációban elhelyezett halak viselkedését filmre vették és a kísérletsorozat eredményéről a Nature című amerikai tudományos folyóiratban számoltak be.
A kutatók feltételezték, hogy a halaknak fel kell mérni potenciális ellenfeleik erejét, hiszen annak a hímnek van nagyobb esélye továbbörökíteni génjeit, amelyik ésszerűen elkerüli az erősebb ellenfelekkel való harcot, miközben kiszorítja a gyengébbeket. A feltételezést egyszerű alapkísérlettel igazolták: egy üvegfalakkal három részre osztott akváriumban az egyik cellába egy halat, a másikba kettőt tettek. A két összezárt hím rögtön megküzdött egymással és "néző" üvegfalon át láthatta a harcukat. A hímek szemük táján fenyegető fekete csíkot viselnek, ami meneküléskor egy időre elszíntelenedik, tehát messziről látszik, hogy a párharcban ki a vesztes. A kutatók ezután a "győztest" és a "vesztest" a két szélső cellába helyezték, a középsőbe pedig a "néző" került. A videofelvételeken látszott, hogy a néző lényegesen több időt töltött cellájának a vesztessel szomszédos oldalán.
Később aztán a gyakorlott nézőknek több hím harcait kellett végignézni, s a vesztes minden alkalommal újabb hímmel harcolt meg, s legyőzte. Aztán megnézték, hogy a nézők milyen erőviszonyokra számítanak olyan hal-párosok közelében, amelyek két-két harcban vettek részt és egyszer győztek, egyszer vesztettek. A halak helyesen döntöttek, noha ebben az esetben áttételes logika nélkül nem lehetett kikövetkeztetni, melyik a gyengébb vagy erősebb.
(Rendes fiúnak ezúton is köszönöm az elütésekre való figyelemfelhívást, a mentett dokumentumban már javítottam is. Tehát: a homok valójában homlok, a komotósabban igazából komótosabban, az amatős az amatőr.)
A Risso delfint a testét borító hegek alapján viszonylag könnyű azonosítani. Példányai általában 2,6–3,8 m hosszúságúak, újszülöttjei pedig egészen gigantikusak, 1,3–1,7 méteresek (vagy inkább méretesek :). Legnagyobb példányai 4 m körüliek, s 600 kg-ot nyomnak (az átlagosak "csak" 300–500 kg-ot). Fogsora különleges, pontosabban szólva annak hiányosságai, felül ugyanis nincs foga, alul pedig – az állkapocs csúcsához egészen közel – 3-4 pár nagy, hengeres darab ül. Homoka közepénél redő fut, ez szintén jó határozóbélyeg, már ha alkalmunk van szemből is megfigyelni.
Testszíne változó, ahogy idősödik, általában úgy fehéredik, igaz, ez nem törvényszerű, ismertek egészen sötét öreg példányok is.
Fiataljai gyakran ugrálnak ki a vízből. Az idősebbek már komotósabban teszik: kiemelkednek, majd oldalra elborulnak. Időnként körbekémlelnek a tengeren, ehhez a mellúszójuk magasságáig bújnak ki a vízből, nézelődnek, s visszasüllyednek. Szemük elhelyezkedéséből következően korlátozott térlátásra is képesek. Egy alkalommal 1-2 percet töltenek víz alatt, legfeljebb 30 percig bírják levegővétel nélkül.
Javarészt 30 fős csoportokban él, de nem ritkák a magányos példányok sem. Olykor más delfinfajokkal kevert csapatokban úszkál, pl. szívesen társul hosszúcsőrű delfinnel, északi simahátú delfinnel stb. Vadon és állatkertben is ismertek palackorrú delfinnel alkotott hibridjei. Lábasfejűekkel, rákokkal táplálkozik, az igazi kedvenc a tintahal.
Nevét egy Risso nevű amatős természetbúvárról kapta, aki 1811-ben írta le az első (parton lelt, döglött) példányt. Adatait elküldte a kor egyik leghíresebb biológusának, Cuviernek, s ugyancsak ő kapta egy másik ember feljegyzéseit, valamint egy hasonlóképp partra vetődött delfin bőrét és koponyáját. Cuvier az egyiket kosdelfinnek nevezte, a másikat pedig szürke delfinnek. Néhány évvel később már egy nemzetségbe sorolták őket (Gray munkássága nyomán), majd kiderült, valójában egy fajról van szó.
Latin nevét feltehetően a francia ’grand poisson’ után kapta, amely nagy halat jelent (a grand poisson-t széles körben alkalmazták a halászok delfinekre, más cetekre is). A griseus pedig a szürkés színre utal.
Viszonylag gyakori, széles elterjedésű faj, bár létszámáról pontos becslések egyelőre nincsenek. Húsáért sokfelé vadásszák.
Több legenda is fennmaradt a Risso delfinekről. Egyik különleges szokásuknak állít emléket ez a kis történet: „A leghíresebb Risso-delfin egy bizonyos Pelorus Jack volt, akit 1888-ban láttak először az új-zélandi French Pass kikötő közelében. Nevét egy közeli tengerszorosról kapta. Ezt a szokatlanul világos színű hím állatot sohasem látták más delfinek társaságában, de a veszélyes tengerszorosokban haladó hajóknál mindig megjelent, és mintegy révkalauzként a hajó előtt úszott, mutatva a biztonságos utat. Egyetlen hajót sem ért baleset, ha Pelorus Jack jelen volt. 1904-ben a Penguin gőzhajó egyik utasa rálőtt a delfinre, amiért utastársai csaknem meglincselték. Pelorus Jack kiheverte sérülését, és továbbra is kísérgette a hajókat, de a Penguint soha többé nem közelítette meg, és az végül el is süllyedt. Pelorus Jacket 1912-ben látták utoljára; egyesek szerint cetvadászok szigonya végzett vele, de valószínűbb, hogy előrehaladott kora okozta halálát.”
Jegyei: Megnyúlt áramvonalas test, hosszú, erős fej. A szem átmérője kisebb az orr hosszánál. A felső állkapocs előreálló. Az erős tapogató bajuszszál majdnem olyan hosszú, mint a szem átmérője. Az oldalvonal a második hátúszó alatti szakaszáig ívelt, azután egyenes lefutású. A három, egymáshoz közeli hátúszó széle lekerekített, az első 14-15, a második 18-22, a harmadik 17-20 lágy úszósugárral. A két farok alatti úszó széle lekerekített, az első 19-23, a második 17-19 lágy úszósugárral. Az első farok alatti úszó a második hátúszó eleje alatt (vagy kicsit mögötte) kezdődik. A farokúszó széle egyenes. Színe: élőhelytől függően ("fű-, homok-, vörös tőkehal") változó, zöldes világosszürke, barnás vagy vöröses, foltos mintázattal. A hasoldal piszkosfehér, az oldalvonal világos, kiemelkedő. Az 5-10 cm-es ivadékok feltűnő sakktáblamintásak. Testhossza: max. 2 m (95 kg Atlanti-óceán), az Északi-tengerben 80 cm körül (6-10 éves korban)
Előfordulása: az Atlanti-óceán északi része, nyugaton Észak-Foundlandtól Észak-Carolináig, keleten a Spitzbergáktól a Vizcayai-öbölig. A Balti-tengerben alfaja, a G. m. callarias fordul elő. A parttól 600 m mélységig (olykor nagyobb mélységben, leggyakrabban 150-220 m), a fenék közelében és a nyílt vízben. A fiatal halak gyakoriak nagyon sekély vízben.
Életmód: a nagy vándorutakat megtevő törzsek mellett vannak helyben maradók is. A legtöbb helyen tavasszal ívik (4-6 Celsius vízhőmérsékletnél). Az élénk nászjátékok után max. 5 millió ikrát bocsátanak a vízbe, miközben a párok szorosan összesimulnak. Az átlátszó ikrák (átmérőjük 1,5 mm) felemelkednek. A kelési idő 2-4 hét. a 3-6 cm hosszú kishalak 3-5 hónap után váltanak át a fenékközeli életmódra. Táoláléka: fenéklakó állatok, később halak.
A Tőkehal májából kinyert olajat (csukamájolaj) angolkóros betegek kezelésére használják.
A lárvákról jut eszembe az egyik kedvencem a víz alatti világból: az angolna (Anguilla anguilla) lárvája. Mondjuk a történet már korábbról indulva is nagyon érdekes, mivel katadróm fajok: édesvízben nőnek fel, viszont tengerben szaporodnak. No, az angolna a Sargasso-tengerbe jár szaporodni (azt hiszem, ez a világ legkékebb tengere, de ez megerősítésért kiált), s ott 100-200 méter mélyen ívik.
Aztán pár hónappal később megjelennek a lándzsa alakú lárvák, amelyek viszont annyira nem hasonlítanak az angolnákra, hogy régen külön fajként írták le. :-)
Kíváncsiságból beütöttem a lárva "nevét", ekkor adott ki egy igen jó magyar nyelvű oldalt, egy sor érdekességet olvashattok itt: Angolna
"A fûzfalevél alakú lárvák (amelyek a kifejlett angolnáktól megjelenésükben olyannyira eltérõek, hogy egykor önálló fajként, Leptocephalus brevirostris néven kerültek leírásra) kb. 27 hónap alatt érik el a kontinentális padozatot (1000 m-es tenger mélység), ahol a passzív vándorlás véget ér és megkezdõdik átalakulásuk üvegangolnává. A kb. 1 évig tartó átalakulás során eltûnnek a jellegzetes ragadozó fogak, jelentõsen csökken a testhosszúság (58. ábra) és kifejlõdik az aktív mozgást szolgáló úszóhólyag. Az átalakulás befejeztével több "hullámban" jelennek meg a folyók torkolatvidékén. Az óceán közelében nagyobb, a beltengereknél már kisebb termetûek a nem táplálkozó, folyókba beúszó angolnák.
A még áttetszõ testû angolnák a fényre igen érzékenyek. Az édesvízi életmódra történõ fokozatos áttéréssel párhuzamosan színesednek, pigmentálódnak. A pigmentfoltok elõbb a testvégeken jelennek meg, majd az egész testet beborítják. A fényérzékeny angolnák csak éjszaka, a pigmentálódottak már nappal is nagy tömegben vándorolnak, követve a folyók partját.
Az angolnaivadék egy része a félsós tengeröblökben marad, onnan csak egy-két évvel késõbb vándorol tovább, vagy egész életét ott tölti. Általános nézetként terjedt el, hogy az utóbbiak többségükben kisebb termetû és lassúbb növekedésû hím példányok. Ennek ellenére sok helyütt ezeket használják az édesvizek népesítésére."
Kedves emlékek: belőlük szigorlatoztam állatrendszertanból. Akkor a fejemet fogtam, mivel a halszerűeket ismerem talán a legkevésbé az összes állat közül. Egyébként az emberek java halnak tartja az ingolákat, pedig nem azok (néhány könyvben továbbra is egybepakolják őket, úgyhogy nem két év lesz, mire kikerülnek a most épp téves köztudatból). S mondjuk olyan rendszertani kategória sincsen, mint "hal".
Amúgy Magyarországnak két ingolája is van, a cikkben is említett dunai ingola (Eudontomyzon mariae) és a tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi). Valamikor a '80-as évek végén bizonyították be, hogy Magyarországon kizárólag a Tisza és a mellékfolyói adják az elterjedési területét. Mivel kizárólag szennyezésektől mentes vizekben él, így mostanában biztos nem érezte jól magát... A tiszai ingola kifejlett formájában élősködő, ha látjuk, jó eséllyel egy halon csüng és szívogatja a vérét, rágcsálja a húsát. S még egy érdeksség: a lárvája 4-5 évig fejlődik.
A dunai ingola szerencsére kevésbé érzékeny faj. Az ő lárvája 3-4 évig fejlődik, ősszel átalakul kifejlett ingolává, innentől kezdve pedig nem táplálkozik (tehát nem is tekinthető élősködőnek, mint a tiszai rokona). Majd az ívás után elpusztulnak, éppen ezért inkább lárva alakban találkozhatunk vele - ez pedig nem könnyű.
A johannesburgi Witwatersand Egyetem és a Chicagói Egyetem kutatói egy devon időszaki ingola rendkívül jól megörződött maradványaira bukkantak, amely azt bizonyítja, hogy a mai ingolák valóságos élő kövületek, nem sokat változtak az elmúlt 360 millió évben. A lelet nemcsak az eddigi legrégebbi ilyen maradvány, hanem azt is bizonyítja, hogy az ingolák egy része legalább 360 millió éve parazita.
A régebben a körszájúak (Cyclostomata) osztályába sorolt ingolák ma önálló rendszertani "skatulyát", az ingola alakúak osztályát (Cephalospidimorphe) alkotják. Hosszú, orsó alakú (ezért gyakran tévesen orsóhalaknak is fordítják őket), hengeres testű, angolnára emlékeztető lények, többnyire élősködők, amelyek más halakhoz tapadva élik le életüket. A gerincesek 46 ezer ismert fajából egyedül a rendkívül primitív felépítésű ingolák és a nyálkáshalak tartoznak az állkapocsnélküli gerincesek (Agnatha) ősi csoportjába. Hazánk állkapocsnélküli faja, az alig 20 centiméternyi Dunai ingola (Eudontomyzon mariae) fokozottan védett, s a névadó folyó mellékvizeiben él.
Az ingoláknak nemcsak állkapcsuk nincs, de hiányzik náluk a páros mell és hasi úszó, sőt pikkelyeik sincsenek. Úgy tűnik, az elmúlt 360 millió évben az ingolák anatómiája szinte alig változott, mindössze egy kicsit hosszabbra nyúltak, de feltehetőleg a korai és sikeresnek bizonyult specializáció miatt a további fejlődésben megakadtak. A lelet megváltoztatja a mai ingolákról alkotott képet is. Azt bizonyítja, hogy ezek rendkívül ősi állapotban megrekedt, primitív, erősen specializálódott életmódú élőlények.
A korábban ismeretlen ősi fajt, a Priscomyzon riniensist 18 hónappal ezelőtt egy Rob Gess nevű kutató fedezte fel egy ősi tölcsértorkolatban, a dél-afrikai Grahamstown közelében. Az alig 5 centiméteres fosszília jellegzetes, kör alakú szája a testméretéhez viszonyítva aránytalanul nagyobb, mint a ma élő ingoláké, s benne 14 szarufog találhaó. A szívótölcsérszerű szájat egy porcgyűrű merevíti, s kívülről lágy, húsos ajak övezi. A száj egyúttal szívó és kapaszkodószerv, amellyel rátapaszthatja magát azokra a halakra, amelyeken élősködik.
Mivel az ingoláknak nincsenek csontjaik vagy szilárdabb porcaik, nagyon kevés fosszília maradt fent tőlük, és azok is a lágy szervek lenyomatait őrzik. Éppen ezért hosszú, legalább 360 millió éves fejlődéstörténetük csak meglehetősen hézagosan ismert; ez a lelet az első, amely azt bizonyítja, hogy a mai ingolák morfológiája már ilyen régen, még a földtörténeti óidőben, a paleozoikumban kialakult.
Az idei év egyébként ebből a szempontból különösen szerencsésnek mondható, nyáron számoltak be kínai kutatók is arról, hogy igen ritka, a korai-kréta korból származó, mintegy 125 millió éves ingolafosszíliát találtak Belső-Mongóliában. A lelet a Jehol-biótából, egy ősi, édesvízű tóból illetve annak környékéről származik, ahol számos más élőlény maradványai is előkerültek.
A korábbi leletek szint kivétel nélkül csak oldalnézeti lenyomatokat őriztek meg, így nagyon keveset tártak fel a légző- és emésztőrendszerről. A mostani dél-afrikai lelet e szempontból is egyedülálló.
Az ingolák kapcsán további rejtély bámulatos túlélőképességük, ugyanis nehezen érthető, hogyan tudtak átvészelni négy nagy tömeges kihaléási időszakot, amelyekben az akkor élő fajok nagy része kipusztult.
Ma csaknem ötven ingolafajt ismernek, amelyek mérsékeltövi folyóvizekben vagy tengerek parti vizeiben élnek. Némelyek egész életüket édesvízben töltik, de nagy többségük anadrom, azaz édesvízben lerakott petéikből átalakulással fejlődnek ( a lárvaidőszak 1-5 évig is eltarthat), s a kifejlett állatok a tengerbe vándorolnak, ott néhány évig élnek, majd visszaindulnak szaporodni az édesvízbe.
A Földön élő hat tüdőshal-faj egy igen ősi osztály az ún. Bojtosúszójúak (Sarcopterygii) képviselője. A szakértők szerint több mint 400 millió éve élnek gyakorlatilag változatlanul Földünkön.
Az Ausztrál tüdőshal mindössze Queensland állam két folyójában a Burnettben és a Mary-ben él. Éppen ezért nevezik Burnett-lazacnak is, noha a lazacokhoz természetesen nincs közük. Valah egész Ausztráliában elterjedt lehetett, azonban a folyók kiszáradása miatt élőhelye már csak a fentebb említett két folyóra zsugorodott. A folyók csendesebb, lassúbb folyású részeit kedvelik, ott ahol a fenéken van néhány kisebb gödör, medence is.
Általában másfél méteresek, olajzöld vagy barna színű pikkelyek borítják testüket. Egyes vélemények szerint képesek akár 100 évig is elélni!
A tüdőshal természetesen a vízben kopoltyúkkal lélegzik, ám képes arra, hogy alacsony vízállás esetén, vagy amikor a nagy nyári hőségekben alacsony a víz oxigéntartalma tüdejét használva a levegőből nyerjen oxigént. Ellentétben azonabn a többi tüdőshallal e faj nem képes túlélni, ha teljesen kiszárad a folyó.
Brehm-nél ezt olvashatjuk erről:
"Azt, hogy a Ceratodus a tüdejét lélekzőszervnek használja, számtalanszor megfigyeltem. A folyónak azon részén, amelyben e hal tartózkodik, szabályos időközökben nyögés-, röfögésszerű hangot hallani. E hangokat halunk okozza, amikor a víz felszínére jön, hogy az úszóhólyagjában lévő levegőt kieressze és újjal pótolja. Nagy dézsákban tartott állatokon megfigyeltem, hogy minden 30–40 percben feljöttek a víz színére, szájukat kidugták a vízből s az említett hangot hallatták. De a tüdőshal tüdejével való lélekzése mellett kopoltyúival is lélekzik s vizen kívül megfullad. Ha szárazra helyezzük, kopoltyúi csakhamar kiszáradnak és az állat elpusztul. A tüdővel való lélekzésnek a száraz időszakban mindennek ellenére mégis nagy jelentősége van. Ha ilyenkor a folyó nagy részben kiszárad és csak medrének mély gödreiben marad víz, ezekben a víztócsákban gyülekeznek össze a folyó vizének összes állatai. Ezek az összezsúfolt állatok a víz rothadása és az oxigén hiánya következtében tömegesen pusztulnak. A Gayndah-ban lakó Maltby úr beszélte el nekem, hogy egyszer egy igen száraz nyáron ilyen vízzel telt medertócsát, amely már maga is kiszáradófélben volt, hálóval kutatott át. A víz telve volt elhullott sügérekkel és más folyami halakkal. A halhulláktól bűzlött a víz, de az a néhány tüdőshal, amely ebben a dögletes vízben tartózkodott, teljesen friss és életerős volt és semmiképpen sem látszott meg rajtuk, hogy vízből lélekző állatok részére alkalmatlan és egészségtelen vízben éltek."
Az ívás általában szeptemberben kezdődik. A nőstény általában a sűrű növényzetbe rejti ikráit. Az ikrák hasonlóan a békapetékhez, kocsonyás anyaggal vannak körülvéve. Lassú növekedésűek, két év alatt mindössze 12 cm-re nőnek.
Szinte kizárólag húsevők, gerincteleneket, békákat, halakat és mindenféle apró vízi élőlényt elfogyasztanak.
Sajnos ez a különös élő kövület veszélyeztetett, mert élőhelyén nagyszabású gátépítési munkálatokat végeznek. Számuk fogyatkozóban van, azonban rendkívüli összefogás keretében próbálnak megfelelő védelmet biztosítani ennek a ritka halnak.
Szóval ilyen élőlény nincs, de valószínűleg valami hasonlónak kellett lennie, hiszen a tengeri tehén az elefánt legközelebbi rokona és így az ormány szerepe is magyarázatot lelne...
Ott van a megjelenő kép mellett balra (lenn). Látod zárójelben a kép nevét, alatta a beszúrást, azalatt a törlést. A beszúrásra kell még egyet rányomni és akkor megjelenik a szöveges mezőben is a kép.
Beszúr? Arra bizony nem. Saját gépről feltölt, kép feliratánál megadom a szöveget és a Feltöltre klikkelek. Kisvártatva megjelenik a kép picikábe alul. Azt hittem ez elég. Beszúr opciót nem is találok. Hol keressem?
Húha, az már rémisztően pici. Szerintem a "beszúr" linkre nem klikkelsz rá alul, persze látnok nem vagyok, de ezt szokták kihagyni az emberek. Tallózás, feltölt, beszúr. Ha meg a képméret, akkor 512 kbyte-ig elmehetsz. Bár én inkább 450 körülire szoktam, biztos, ami biztos. De ha nagyon nem megy, küldd át a levélcímemre és megpróbálom feltenni.