Miután éltem elég sokat külföldön nem hiszem, hogy ez magyar sajátosság lenne. A svédek pl. még a legszűkebb családjukkal ai alig -alig találkoznak, pl. testvérek vagy felnőtt gyerek a szülőkkel. A németeknél még nagy divat a közös sörözés a "stammtisch" intézménye még virul. Kialakulnak igy társaságok. A svájciak legfeljebb munka után mennek el a kollegákkal egy pohár valamire. Nemigen találkoztam senkivel az ott töltött éveim alatt akinek kialakult baráti köre lett volna. Kanada és Amerika se a társaséletről szól, mint ott élt barátaim mesélték. Szóval nem tudom honnan szedte a cikkíró az adatokat, de az én személyes tapasztalataim szerint nem egészen igy van ez. Tény, hogy fiatal koromban a szüleim igazán nagy baráti körrel rendelkeztek, de akkor még nem voltak meg az otthoni szórakozási lehetőségek. Magamon veszem észre, hogy egyre ritkábban mozdulok ki szivesen itthonról, viszont lógok a neten a tv-n stb.
Azt mesélje el nekem valaki, hogy a 25-35 közötti korosztály (egy része) miért felejtett el fiatal lenni? Ebbe a korcsoportba tartozom, és döbbenten tapasztalom kortárs barátaimon és kollégáimon, hogy a karrierjükön kívül tényleg kevés dolog érdekli őket, és be nem lehet őket rángatni egy moziba, színházba, múzeumba, koncertre vagy strandfürdőbe! Ja, és családjuk sincs még... Az "öregekkel" (szüleim korosztálya) állítom, hogy sokkal jobban kijövök, mert ők legalább élvezték a fiatalságukat, jártak koncertekre, kirándulásokra, stb. és mind e mai napig érdeklik őket ezek a dolgok, legfeljebb tényleg csak a pénztárca szab ennek határt. Vagy csak én szívtam meg és kerültem egy ilyen "sajátos" környezetbe?
Nagyon sok emberrel tartok én kapcsolatot, mégis kevés barátom van.
A mobiltelefon/internet megadja azt a lehetőséget, hogy sokkal többet kommunikáljak barátokkal/ismerősökkel mint pl 10 éve. Ez jó.
Én nem sok emberben bízom meg igazán, de ez nem jelenti azt hogy nincsenek barátaim, de fel vagyok készülve arra, hogy minden szituációt magamnak kell megoldani. És ez így van rendjén, a bizalmatlanság nálam ennyit jelent.
Van sajnos nagyon sok olyan ismerősöm, akinek egyszerűen nem fér bele az életébe az, hogy barátokra/párkapcsolatra időt fordítson. Meg szoktam tőlük kérdezni, hogy megéri-e, az hogy a szabadideje helyett pl dolgozik, biztos, hogy jó helyen húzta-e meg a határt. De sajnos nem akarnak ezen változtatni, belekerültek a mókuskerékbe és viszi őket le a lejtőn.
Egyre több embert látok este otthon ülni, semmi értelemset sem csinálni, és piszokul meglepődtem, hogy pl még egy ingyenes színházzal sem tudtam őket a kis vackukból kicibálni.
Depresszió, kilátástalanság érzése, pótcselekvések, terv és célok nélküli élet. ezek jutottak még eszembe.
1. Elég sokan vannak, akik túlságosan is előtérbe helyezik a saját személyüket, önmaguk jelentőségét túlmisztifikálják.
Ezek az emberek sokkal inkább a közvetlenül őket érintő eseményekkel foglalkoznak, kevésbé fér bele a másokra való odafigyelés, kapcsolatok teremtése... ami időt vonna el és figyelmet.
2. Bizalmatlanság: "Ne bízz senkiben!" - ezt elég sokan elsajátítják már gyermekkénk, a bizalmatlanság pedig a társas kapcsolatok kiszélesedésének gátja.
3. Magányos szórakozási, kikapcsolódási lehetőségek: tévé, házimozi, internet... ez jól elvonja az időt a valós emberi kapcsolatoktól, virtuális barátok kerülnek előtérbe valóságosak helyett.
4. Munkahely: aki reggeltől estig dolgozik, majd holtfáradtan ér haza, nem feltétlenül érez igényt mások társaságára.
szerintem mentalitás, kulturális berörgződések kérdése is.
(majdnem minden itt élő külföldi ismerősöm előbb utóbb eljutott oda, hogy panaszkodjon, hogy a magyarokkal nehéz barátkozni. pedig 'normális' helyzetben voltak- csak ami nekem még normálisnak tűnt, nekik már nyomasztó volt)
A hétvégén olvastam egy cikket arról, hogy milyen nyomorúságos állapotok vannak nálunk a társas kapcsolatok terén:
Európai összehasonlításban Magyarországon a legalacsonyabb a társas életre és szórakozásra fordított idő. Nyilvánvaló, hogy itt nemcsak a privát kapcsolatokat mérték, hanem a teljes kötődés rendszerfogyatékosságai jelentek meg e fájdalmas adatban.
A magyarok harmadának egyáltalán nincs barátja. A nyugdíjasok - illetve azok, akik soha nem dolgoztak - több mint hatvan százaléka mondja ezt magáról. Az alsó szintű vezetők harmada is teljes magányról számolt be. (Akik nem ennyire elhagyatottak, azok is sokkal kevesebb kontaktussal élnek, mint bármely más európai ország lakói.) Harmaduk mondta magáról, hogy nem él társadalmi életet. Tízszer annyian állítják ezt, mint ahányan mondjuk Dániában, ötször annyian, mint Németországban vagy Finnországban, jóval több, mint kétszer annyian, mint Csehországban vagy Lengyelországban. Ez a hátrány végigvonul a lista minden tételén.
Nép helyett sokaságatomok.
Nem gondoltam volna, hogy ez a jelenség ennyire általános nálunk, bár arról lehet olvasni, hogy sok a szingli, magányos ember.
Ez valami sajátos magyar jelenség lehet, hogy ennyire nem tudunk másokkal tartós kapcsolatokat teremteni? Ti hogy tapasztaljátok ezt meg a saját környezetetekben?
