Gyerekként olvastam először, minden előítélettől mentesen, és nem tetszett. Aztán elolvastam később is, hátha csak nem megfelelő életkorban olvastam, és nem értem fel ésszel, de másodjára, harmadjára sem tetszett. Igaz, másért nem, mint elsőre :)
Akkor úgy látszik, sosem a kellő életszakaszban és/vagy a kellő lelkiség birtokában olvastam, mert hol elvontnak, hol nyálasnak találtam, pedig igazán igyekeztem fölfedezni az értékeit.
Az első rész vetítése alatt körülbelül a nézők fele ment ki a teremből az első félóra-háromnegyed óra után. Menet közben olyanokat mormogtak a bajuszuk alatt (még a nők is! :-)), hogy: Mekkora zűrzavar! Ez volt az én tapasztalatom.
Fura, nekem a filmmel kapcsolatban voltak olyan érzéseim, hogy ragyogóan megcsinálták (mondom ezt úgy, hogy részben a fantasy tőlem is igen távol áll, részben meg amúgy is némi fenntartásokkal viseltetek az ámerikánus látványfilmek iránt), a végén persze a nyálas hepiendnél leborultam a székről, mondjuk készséggel elismerem, hogy a műfajhoz ez a motívum hozzátartozik, ám az elejétől a végéig követni tudtam, mindenféle "hát ez mi? ez most miért van?" bizonytalanság felbukkanása nélkül. (Ennél a pontnál mondjuk eszembe jut, hogy nem vagyunk egyformák; a moziban egy csaj mögöttem idegesítően mindig megkérdezte a mellette ülőtől, hogy mér beszél a Gollam többes számban. Nekem valahogy az is világos volt.) A könyvet pedig halálra untam, ha jól emlékszem, a harmadik rész közepén adtam fel.
Amikor kiadták először a művet, nem hitték, hogy villámgyorsan kultikussá válik. Ennyit számít a hivatalos kritika és ennyit az olvasók hozzáállása. :-)
Pontosan ezért adták fel többen is. A könyv (és esetleg a szilmarilos történet) elolvasása nélkül nehezen értelmezhető némely, filmben említett dolog. Ha nem olvastam volna a könyvet, én is csak néztem volna kifelé a fejemből, hogy: Most miről is beszélnek!? Ki is ez az alak, akire hivatkoznak!? Miért hivatkoznak rá!?
A szilmarilokban a Gyűrűk ura nagyjából pár oldalt tesz ki. Ami a Gyűrűk urában egy hatalmas regényfolyam, az rövidre vágva elfér a Szilmarilokban a többi történet mellett.
Először (réges-régen, tinédzserkoromban) én is nagyon meguntam az első pár tucat oldal után - mondtam is magamban, hogy mekkora ostobaság ez! -, de utána fogtam magam és türelmesen végigolvastam (sőt jegyzeteltem is), és aztán pedig, amikor hozzáférhetővé vált számomra a szilmarilos történet, azt is végigvettem és így már összeállt a kép nagyjából. Persze most is úgy tekintem, mint igényes rekonstrukciót, mintsem "action-packed" fantasyt, de talán éppen ezért tartom jobbnak az utána írott egyéb fantasyknál.
El kellene olvasnod előtte a Szilmarilokat is, hogy a Gyűrűk urában tett utalások érthetőek legyenek. De az olvasás során úgy kellene kezelned a művet, mint a régi mondákat, vagy vallásos irományokat, azaz nem elsődlegesen a cselekményt, hanem a hátteret kellene vizsgálnod.
Apukám kérésére, majd emlékére másodszor is nekiláttam T. Mann Varázshegyének. Annyira, de annyira el szerettem volna kiolvasni, a három kötetből két és félre jutottam, nem bírtam ki a végéig. Azóta is nagyon szégyellem magam.
Az Ulissest sem bírtam, de azt nem szégyellem annyira:-)
Az én rémes könyvem: Závada - Jadviga párnája volt. Már nem emlékszem miért, talán a szereplők tehetetlensége idegesített? Szabályosan szenvedtem az olvasásakor.
Egy másik, amit végül is nem olvastam el: Proust Az eltünt idő nyomában.
Igazából tetszett, de annyira lassú, hogy nem volt türelmem hozzá. Talán majd később folytatom.
Az irodalomban dettó ugyanez a helyzet. Vagy nagyon blőd a téma és sok-sok marhaságot lehet belemagyarázni, vagy trendi irodalmat készítesz, vagy pedig a legbrutálisabb dolgokat írod le.
Megtanulod a szakma csínját-bínját, hogy utána öt darab óvodás-szintű egymásra festett színes vonallal - aminek titokzatos nevet adsz - megkeresd azt a pénzt, amit a taníttatásodba feccöltél. Ha többet akarsz keresni vele, akkor ahhoz botrányt kell csinálnod jó sok pucérsággal és guszti dolgokkal, mert akkor megvesz egy menő kortárs galéria.
Na én meg a hülye vagyok, mert maradok a klasszikusoknál :) Utálom a lila ködöt kultúrának/művészetnek deklarálva...ezért aztán a festmények is befejeződnek is az impresszionisták után, max. a gyerekrajzokat értem :)
"a posztmodern is visszamászott a történelmi regényekhez. A történelemben pedig van pár sztori :-)"
Pedig nem kellett volna, mert a posztmodern viszont viszont hülye a történelemhez és baromságokat ír, élvezhetetlen stílusban. Tisztelet a kivételnek, bár ilyet még nem sokat találtam azok között akikbe véletlenül belefutottam.
John Braine, aki a Hely a tetőnt írta, pár éve írt egy könyvet a regényírásról, ahol kifejtette - és ebben egyetértek vele -, hogy még annak az embernek is van egy jó története, aki vak és teljesen béna és még nővel/férfivel sem volt soha az életében; azaz kimaradt az alapvető emberi tapasztalatok nagy része az életéből.
