A temetőt ma is hideg futja át, sírodra terül a mécsláng bánata, s míg mormolok egy alig hallható imát, úgy fájsz, mint tovatűnt nyaraink illata.
Ma a világ szíve sok emléktől nehéz, és mindegyik felett sűrű pára száll, némán tűröm én is, hogy minden ködbe vész, s hogy lábaimnál folyik össze élet és halál.
Szeretném, ha valaki segítene megtalálni, ki írt egy történetet. Még gimnazista koromban (jó rég volt…) olvastam azt a valószínűleg novellát, aminek a lényege, hogy hogyan múlik el egy ember. A történet röviden, hogy egy ember nagyon régen meghalt. Aztán meghaltak a gyerekei, az unokái, azok gyerekei is, és így lassan kikopott az emléke Egy idő után már senki nem emlékezett rá. Aztán el-el vesztek azok a papírok, amik az egykori létezését bizonyították. A történet vége, hogy az utolsó papír, ami még az életének bizonyítéka volt, valahogy az út menti árokpartra került és elmosta a víz – így enyészett el ez az ember teljesen, hiszen onnantól nem volt senki és semmi ami az emlékét megőrizte volna. Nagyon szeretném ezt a történetet újra elolvasni, de sem a szerzőre, sem a címére nem emlékszem. Nem tudja valaki, hol keressem?
Ma itt állok újra nyughelyed mellett, és újra átfut rajtam az a remegés, amelytől hét éve térdére esett bennem a hit. Sorscsapás volt. Istenverés.
Sok kínt hoztam ide, de nézd, hogy elszéled a bánat, fájdalom, mikor itt vagyok. Tudod, Apu, lassú haldoklás az élet, amióta fényed már nem rám ragyog.
Azt mondják sokan, a világ rendje ez. Minő badarság! Hisz mit sem tud a világ, hogy szívem bár magasztal, nem tömjénez. Életkertemben Te voltál az a virág,
mely kiszínezte a sorsmezőm kötényét.
Vagyok, mert voltál. Élek, mert léteztél. S most nézem a kertem foghíjas sövényét, és fel nem foghatom, miért jött a Tél...
Miért ilyen korán, ilyen hirtelen? Faggatnám Istent, de rám néz, és csak legyint. Hiányzol Apu! Örökkön... Istenem, egy újabb év múlt el... és nélküled, megint.
Ma újra idehúzott a tépett hangú hit félve remegtető sejtés-ködök közé, ahol a sors dühe nem tép, nem pusztít, s hol levehetem végre a kín szúrós övét.
Itt olvad össze a közel és a távol, sírodnál egyesül a kezdet és a vég. Míg kortyolgatok az emlékek borából, rostjaimban érzem lelked melegét.
Ma minden oly más. Szeretetben úszik minden, eddig sorsvesszőzte szív. A régi fájdalom könnytelen búcsúzik, míg a téli szél könnyed táncra hív.
Szép a világ, Apu. Ma nem sújt a tudat, hogy az elmúlás fodrozta meg rögöd. Ma csak azt látom, hogy mutatod az utat, Téged lássalak minden dics mögött.
Téged látlak. Létben, lángban, árnyban, a vadmirtuszok száraz szemfedelében. Olyan szép a világ e ringó félhomályban, hisz Te születtél benne. Ma épp hatvan éve.
Sírkertek alatt, a temető szívében szelíden alvók álma törik ketté, már egy sem nyugszik élők hitében, csak koporsószögek tartják össze testté.
Valahol a völgyben, a kápolna mögött bús lelket őriz egy névtelen verem, s bár senki sem hallja, Ő mégis könyörög könnyeit hullatva, fájón, védtelen:
„Te fásult sírásó, kérges kezű ember, nem fájdítják szívedet a háborgó szavak, hogy tudsz fütyörészni e csendre intett kertben, míg én félve kutatom az életnyomokat?
Oly rég bolyongok e holt világ felett, s míg selyempalástot terít rám az este, én keresem rám vágyó feleségemet, ki múltam árnyalakját tán régen elfeledte.
Emeld fel rólam e súlyos föld terhét, mert oly rég vár vissza a kicsiny faluszél, hol valamikor leéltem ifjúságom felét, a ház, hol jó apám és édesanyám él.”
„Aludj csöndben inkább, Te kóborló lélek! Ne vívj magaddal értelmetlen harcot, szívedet csitítsd, mert hiába is kéred, földi élet nem hall síron túli hangot.”
A szilárd föld is megreng a kopjafák alatt, vad moraja fák kérgén hangos dühvel reszket, hisz úgy zokog sírjában a bús szellemalak, mint száműzött fogoly, kit bilincsbe vertek.
A sírásó e fájdalomtól szelídebbé válik, kezével törli meg könnyező szemét, s amint szűk nyílást megsegítőn váj ki, egyre fogy a sírás, és halkul a beszéd.
Elindul a lélek nagy pusztákon át, otthonára lel a rég nem látott völgyben, s míg ablakán át nézi a mécslángok táncát, szeretett asszonya blúzát veti földre.
Szemeinek méze új vágyaktól ékes, csókokat ízlelve lehunyja szemét, egyre pironkodik, mint egy tizenéves, és becézve öleli újdonsült szerelmét.
Átokként sújt le a holtra az élet, a látottaktól szíve meghasadt, mint ki akaratlanul, árván erre tévedt, tovább bandukol a selyemég alatt.
Komor tekintete a semmibe dermed, gyermekkori menedéke könnyeibe olvad, de darabokra tépik a tomboló keservek, s ettől szíve fázón összeborzad.
Anyja csöndes, mint a kertek ősze, hirtelen megvénült fájdalmában szegény. Alázattal tűrte, hogy az élet bőszen elkússzon belőle, akárcsak a remény.
Ősz hajú apja múltakba révedve folyton ott időz fia képe mellett, szinte beleolvad az emlékrengetegbe, csak zokogása töri meg a néma ajkú csendet.
Mint tomboló szélvész, mi végigzúg a pusztán, és a látott démonkép igaz vérét issza, úgy válik a férfi is egyre szomorúbbá, ahogy síri ágyához megtörten tér vissza.
A hanyatló Nap rút üszkében égve, sírok erdejében fájón széttekint, és belesikoltja a forró esti szélbe: „Uram, engedj hát porrá lennem megint!”
