Különféle történeti topikokban több ízben belefutottam olyan források megjelölésébe, amikre előszeretettel hivatkoznak a hazai "alternatív" történeti kutatók. Utalások szintjén számos hozzászólásban nyoma van ezeknek a műveknek, bár sokan kétségbe vonják hitelességüket. Mi lehet az igazság a Kassai-, a Derbenti-, az Iszfaháni, a Krétai-kódex, vagy a rovásírást tiltó Árpád-kori törvények körül? Megjegyzem, hogy ebben a topikban NEM az időugrás elméletét képviselő nickek által kritizált források hitelességéről szeretnék minél több mindent megtudni!
Igen és amíg az Iszfaháni Kódex hitelességét nem sikerül igazolni, az is ezek közé - a hunok nyelvéről semmit sem mondó - örmény források közé sorolandó.
Belinkeltem már máshová - anélkül, hogy tudtam volna ezen topik létezéséről -, de talán nem gond, ha itt is felhívom a figyelmet erre az Iszfaháni Kódex-szel kapcsolatos új cikkre.
"Korábban már írtunk az interneten oly népszerű Iszfaháni kódexről, nemrégiben azonban egy olvasónk felhívta figyelmünket egy, a témával kapcsolatos újabb szakcikkre, mely a Keletkutatás című szakfolyóiratban jelent meg. A cikkben Nagy Kornél történész-armenológus a kódex örmény vonatkozásait vizsgálja.
Emlékeztetőül: az Iszfaháni kódex állítólagos szövegét Detre Csaba geológus egy gyermekeknek szóló kifestőben publikálta. A kódex szövege lényegében egy örmény betűkkel írt örmény-hun szójegyzék, más források szerint szöveg van benne, de Detre ennek csak szójegyzékét publikálta. Érthető tehát, hogy miért van szükség az adatok örmény szempontú vizsgálatára."
Vitatott történelmi forrás pl. a Djagfar Tarihi, ami egy teljesen újszerű magyar etnogenezist ír le. Eszerint a magyarok két tömbben élnek, egyik részük a volgai bolgárok másik részük a kazárok fennhatósága alatt. Szerinte Árpád anyai ágon magyar apai ágon pedig hun származású. A honfoglalás okának Árpád és Álmos hatalmi belharcát írja le, Árpád aki a volga bolgárok közt élő magyarsághoz tartozik embereivel a kazároknak ajánlja fel magát. Egy erős zsoldos sereg kapitánya lesz amely nagyrészt különböző török katonákból áll. A kazárok felkérésére a dunai bolgárok ellen megy seregével hadjáratra 895-ben. Ekkor szerez értesülést a besenyők pusztításáról, ellenük vonul északra, de végül a nyugatra menekülő magyar néptömeg élére áll, és elfoglalja a kárpát medencét.
A djagfar tarihi eredetisége mellett szól pár neves történész akik (Begunov, Lvova) régészeti ásatásokkal bizonyítva gondolják eredetinek, miszerint kizárólag a djagfar tarihiben szerepelnek a megjelenése után végzett ásatásokkor talált épületek, városok.
Ellene szól, hogy kizárólag 20. századi másolatban létezik, a megjelenésének a sztorija zavaros, eszerint egy könyvtáros másolta ki az eredeti kódexekből mielőtt a szovjet titkosszolgálat elégette volna a Kazanyi könyvtár könyveinek megsemmisítésekor.
Arra tud nekem valaki vàlaszt adni, hogy Attila kiràlyunk utàn, aki az 5. sz-ban a tisza mellékén dekkolt, csak a 9. sz-ban jön a mese arrol hogy bejövünk a medencébe és megtörténik a honfoglalàs. Miért ?
"E forrás állítólag az iráni Iszfahán Szurb Khács nevű örmény kolostorából származik. "Mint a legtöbb iráni nagyvárosban, Iszfahánban és környékén is élnek örmények. Ilyen nevű kolostor azonban nem létezik, és a szöveget se fényképen, se fénymásolaton, se mikrofilmen nem látta még senki" - mondja a Heti Válasznak Sárközy Miklós iranista, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója."
Hát akkor publikálják amit tettek. Mert én számon akarom kérni rajtuk.
Kit kerestek meg? Milyen módon? (Mit fed az, amit írsz, h kézirat?) Milyen szintű volt a válasz?
Miféle hatalmas tekintélyű ember válasza lehetett az akinek egyetlen válaszlevele után ejtették a témát?
Miért annak hittek jobban, aki le akarta őket rázni, mint annak a magyarnak, aki a nyomára bukkant egy ennyire komplex anyagnak?
Vagy csak az történt, h rögtön azt a választ kapták, amit hallani szerettek volna, és ezzel már lefedezik magukat, h megtették, amit megkövetelt a haza? Hát nem! Nem csak ennyit követel a haza.
Az a helyzet, hogy az MTA iranistái felvették a kapcsolatot az irániakkal, és onnan azt a választ kapták, hogy az Iszfaháni Kódex nevű kézirat nem létezik. Ha valóban hibáztak, akkor az elsősorban ott érhető tetten, hogy e tájékozódásnak csak kéziratosan maradt nyoma, és nem publikálták sem az akadémia, sem pedig más szervezetek honlapján.
Az Iszfahani és a Krétai kódexekkel kapcsolatban van egy óriási problémám. Mégpedig az, hogy a nagytiszteletű Magyar Tudományos Akadémia évek óta azt várja, hogy valaki ezek eredetijét, vagy legalább hiteles másolatát a lábai elé helyezze.
Ha bármely más országban egy ekkora súlyú tötrténelmi érték lehetősége felmerülne, akkor minimum hivatalosan felvennék a kapcsolatot Iránnal, de méginkább expedíciót szerveznének a lehetőség tisztázására.
A Magyar Tudományos Akadémia nem a mi akadémiánk????
Egy nemzeti szellemű könyvértékesitő weblapjáról cvaló ez a hazug, ferditő megállapitás:
A magyarok története -- Tárih-i Üngürüsz, Madzsar Tárihi
Egyik legõsibb krónikánk, melyet itthon a Habsburg-uralom alatt megsemmisítettek. Az isztambuli levéltárban bukkantak rá török fordítására, így maradhatott fenn. (376 oldal, papírkötésben)
Ezzel szemben a szomorú igazság: Mahmúd terdzsümán a bécsi diplomáciai körökbe bejáratos ember volt, és a Képes Krónikát őrzési helyén, BÉCSBEN kutathatták császári engedéllyel.. ennyoit a Habsburg krónikameghsemmisitésről... :))
Mahmúd az 1540-es években írta nevezetes magyar történeti művét, a
`Tarih-i Ungurus`-t. Újabban feltételezik, hogy a könyv elkészítéséhez
egy magyar nyelvben járatos segítőtársat is igénybe vett.[34] Különösen
érdekesek ebből a szempontból az egykor Bécsben őrzött `Képes krónika`
arab betűs bejegyzései.[35] Felmerült, hogy a széljegyzetek esetleg
Mahmúdtól származhatnak, aki saját művének szerkesztésekor valóban
megfordult Bécsben.[36] Csakhogy ezek a bejegyzések magyar nyelvűek,
s így inkább lehetnek a magyar anyanyelvű konzultánséi. Nem lenne
meglepő, ha kiderülne, hogy ez a segítőtárs Murád, azaz Somlyai Balázs
volt. őtőle ugyanis valóban ismerünk magyar szövegeket arab betűkkel
lejegyezve.[37]
Tudjuk, hogy Murád maga is foglalkozott történeti művek fordításával.
Idős korában, 75 évesen került ismeretségbe az 1584-85-ös császári
követség tagjaival, Philipp Haniwalddal és Johannes Löwenklauval.
Löwenklau Murád béget művelt, sok nyelvet beszélő emberként mutatja
be (arab, perzsa, oszmán-török, latin, magyar és horvát), s azt is
tudatja, hogy az öreg tolmácsot mértéktelen borszeretete miatt
elbocsátották állásából.[38] 1571-ben Arnold Manlius Stammbuch-jába
be is írta a következő bölcsességet: "Az bor vín embernek szopni valo
teje". Kérdés persze, hogy Murád kegyvesztése mögött nem a befolyásos
felettes, Mahmúd halála áll-e? Alighanem így történt, hiszen a neves
diplomata egykori munkatársa, az "öreg Murád" egy évvel Mahmúd halála
után Ungnád Dávid közbenjárását kérte a szultánnál, mert mind ő, mind
gyermekei állás és fizetés nélkül maradtak.[39] Murád dragomán ekkor
irodalmi és történelmi ismereteit próbálta eladni a nyugati követeknek.
Sikerrel. Komoly pénzt kapott az általa latinra fordított oszmán-török
krónikáért, melynek legfontosabb része Nesri történeti műve volt.[40]
Ezt a kódexet (`codex Hanivaldanus`) Löwenklau felhasználta latin és
német nyelvű híres munkájához, a `Historiae Musulmanae Turcorum`hoz.
Kevesen tudják, hogy ez a könyv, mely sokáig az oszmán történelemre
és az oszmán szokásokra kíváncsi nyugati olvasók csemegéje volt, egy
"Közlése szerint ezt a régóta lappangó kódexet még 1556-ban az ottani domonkos perjel helyezte letétbe a városi tanácsnál. Egy részének 17. századi másolatára - írta - 1944 őszén talált rá egy felvidéki plébánia lomtárában, és a következő év elején a háborús események során Budapestre menekítette a domonkosok rendházába. Itt a rend 1950-ban történt felszámolásával a kódexnek nyoma veszett. Még szerencse, hogy egy részéről Kassán fényképfelvételeket csináltak, más részeit pedig Fehér lemásolta. Legalábbis ezt állította, hozzátéve, hogy a kassai fényképeket nem találják ugyan, de jegyzeteit utána küldték nyugatra a kódex kötéstáblájából előkerült néhány érdekes töredékkel együtt."
Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila:Attila és a hunok -kordokumentumok és legújabb tudományos eredmények tükrében. 3. rész.Földalatti krónikáink különös története.
Furcsa, és mindmáig kellőképpen fel nem tárt, mivel magyarázható krónikáink különös helyzete. Talán nincs még egy olyan nép, amelynek állami életében ennyire kis szerepet játszanának krónikái. A legtöbb nép krónikáit évszázadokon át nemzeti mivolta legfontosabb dokumentumai között tartotta, mint az alkotmányhoz hasonló súlyú, nemzetalkotó dokumentumokat. Nálunk valahogy másként van, különösen az utóbbi évszázadokban. Különös ez a tény, s annál különösebb, hogy számos egyéb eredetű könyvet valóban nagy becsben tartanak, mint például a Bibliát, hogy ne is említsük Marx és Engels sajnos „korszakalkotó” műveit, nem is említve hivatalos történetíróink idegen szemléletű, a magyarság érdekeivel ellentétes munkáit, amelyeket irányadónak tekintenek az oktatásban és a politikában is. Így jutottunk oda, hogy a mai közéletben is irányadó az a szempont, amit a magyarellenesség dühöngése alakított ki. Ennek következménye, hogy sokszor (szinte kötelezően) a mai közéleti szereplők is kitagadják Árpádot az Árpád-házból, amikor mindössze ezer éves Magyarországról beszélnek, akárcsak a „honfoglalás” hangoztatása, e történelmietlen, velejéig hamisított, magyarellenes koholmány sulykolása. Bármennyire is nyilvánvaló tény, hogy Árpáddal kezdődött az Árpád-ház, politikusaink pártállástól függetlenül ezer éves Magyarországról beszélnek, mintha Árpád nem Magyarországot, hanem egy másik országot hozott volna létre valahol a Föld túlsó oldalán. Vajon mikor veszik észre a közéletünk irányítására, a nemzet képviseletére felesküdött képviselők, államférfiak a magyar történelem legalapvetőbb tényeit? Vajon mikor fogja a Magyar Tudományos Akadémia tudományos vitára kitűzni a magyar történelem legalapvetőbb kérdéseit, például egy olyan konferencia keretében, amire meghívják a másik fél (a hun-magyar rokonság mellett érveket felvonultató kutatók) képviselőit is?
Visszakanyarodva krónikáink különös sorsához, kétféle életutat látunk magunk előtt. Az egyik a megtűrt, a másik a tiltási körzet közvetlen sávjában tengeti életét, a széles nyilvánosságtól mindkettő méltatlanul elzárva, afféle földalatti búvópatakként. Sokáig tiltott, majd kényszerűen megtűrt krónikáink közé tartozik Anonymus, hasonlóan a Képes Krónika, Heltai Krónikája, a Chronica Hungarorum, a még tovább tiltott, és még kevésbé megtűrtek közé Kézai Simon, a Tárih-i Üngürüsz, a kitagadáshoz-megtagadáshoz közeli sorsra kényszerült a Kassai Kódex és a Csíki Székely Krónika. Vajon mi a bűnük? A történelmi hitelesség nem lehet, hiszen az ő helyüket elfoglaló Biblia, Marx-Engels, Győrffy György, és a többi hasonló hivatalos, irányadónak tekintett történész munkái sem hibátlanok, sőt, többnyire jóval távolabb állnak a valóságtól, mint krónikáink. Sebestyén László (2000, 30) tárgyilagosságra, körültekintésre és alaposságra törekvő munkájában azt írja: máshonnan fúj a szél. Kézai műve, s vele együtt a huntörténet, sokkal inkább egy torzult nézetű, gyarmati szelleművé tett Magyarország tudós nemzedékétől kell elviselje a leszólást és a gúnyt.
Vessünk egy pillantást krónikáink különös élettörténetére.
Anonymus 1203 körül írhatta krónikáját. Azt gondolhatnánk, hogy arra a célra készült, hogy felhasználják, s a megrendelő, a király éppúgy, mint a későbbi korok illetékesei építettek erre a krónikára, idézték, felhasználták. Nem így történt. Egészen 1746-ig nem látott napvilágot a krónika, amikor Schwandtner János György forrásgyűjtemény-kiadásában közzétette. De majdnemhogy vesztére: több mint kétszázötven év óta dúl a vita körülötte, mégis jószerivel felfedezetlen maradt, mert nem történt meg a tudományos követelményeket betartó, alapos, pártatlan vizsgálat (lásd GKE: Anonymus titkai nyomában, 1998).
Kézai Simon 1280-1285 között írhatta krónikáját. Bár a könyvkiadás az 1400-as évektől beindult, e krónikánk csak 1782-ben került elő a föld alól. De miféle világra? Azóta támadják, hiteltelenítik, teljes egészében elvetendőnek ítélik – nyilván nagy a bűne. Mi lehet az a bűn, ami ilyen sorsra ítélt egy nemzeti krónikát? Semmi más, mint a hun-magyar rokonság mellett sorakozó tények és érvek bemutatása (lásd Sebestyén László: Kézai Simon védelmében, 2000).
Tárih-i Üngürüsz. Magyar krónika volt a forrása, amit minden jel szerint 906-907-ben írtak (GKE, 1979, 1981). A krónikát először magyarról latinra fordították, hogy ne számítson tiltott könyvnek. I. István király ugyanis törvényt hozott, mely szerint „Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra haladó pogány írás megszüntetődjék és helyébe a latin betűk használtassanak. Itt rendeltetik, hogy a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék és a pogány írástól, valamint tanítástól papi állásának vesztése és 20 aranypensasnak büntetése mellett eltiltassék. Továbbá, hogy az egyházakban található pogány betükveli felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek és latinval felcseréltessenek. Valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat beadnak, 1-től 10 denárig kapjanak jutalmat. A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a „pogány” vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék.” (Vitéz, 1816). A székesfehérvári királyi könyvtár titkos részlegéből I. Szulejmán török szultán kérésére Terdzsüman Mahmud fordította törökre a magyarok történetét tartalmazó kódexekből a latin nyelvű krónikát is tartalmazó „Üngürüsz történetét”. A könyv kikerült Törökországba, ahol Vámbéry Ármin találta meg és 1860-ban beadta a Magyar Tudományos Akadémiára. Itt azonban Budenz befolyására az őskrónika ismét feledésbe merült, pontosabban: Budenz zároltatta. Azonban Zakar András kutatómunkája nyomán fény derült arra, hogy Isztambulban és a Magyar Tudományos Akadémián is található egy-egy példány a kéziratból. dr. Sárkány Kálmán kikölcsönözte a kézirat filmjét, s elküldték Prágába, dr. Blaskovics József turkológus tanszékvezetőnek, magyarra fordításra. A Magyar Nemzetben ekkoriban jelent meg egy rövid hír a kézirat létéről. „Kitört az idegesség az Akadémián” – számol be az eseményekről Geönczeöl Gyula (1988, 8), aki barátaival átmenekítette a magyarra fordított szöveget 12 legépelt példányban (GKE, 1995, 28). „Azonban Illyés Gyula mellénk állott, s vele az Írószövetség tekintélye, és az írók javarésze is. Hiába fenyegette az Akadémia levélben dr. Blaskovicsot, dr. Sárkányt, a filmet nem adtuk vissza”…Amikor Geönczeöl Gyula és Grandpierre K. Endre Ligeti Lajos támogatását kérték, az akadémikus felajánlotta, ha a Tarih-i Üngürüsz kiadásától elállnak, megígéri, hogy egy másik munkát segít kiadni. Mivel a Tarih-i Üngürüsz kiadásától nem álltak el, az akadémikus kiabálni kezdett: „akkor véres fejjel fognak visszavonulni!” (GKE, 1995, 29). Grandpierre K. Endre Pozsgay Imrével, az akkori kulturális miniszterrel is felvette a kapcsolatot a megjelenés elérésére. Erre előbb pozitív, majd visszavonó, negatív választ kapott. Azonban Grandpierre K. Endre két tanulmánya (1979, 1981) hatalmas érdeklődést váltott ki, amit már nem lehetett elaltatni. A könyv 1982-ben megjelent, torzítva, csonkítva. Jellemző, hogy az eredeti kéziratban ezt az Árpád-korral záruló őskrónikát bevezető „A regösök és a krónikások így írták meg” mondatot – a magyarság tudatlanításának úgy látszik, minden tudományos szempontnál fontosabb céljából - „Az évszázadok hírnökei és a hírek elmondói ilyenképpen adták elő”-re változtatták. Nyilván azért, nehogy megtudják a magyarok, hogy István király előtt is volt írásos kultúrájuk.
A Csíki Székely Krónikát (2000) 1533-ban írták. Eltemetődött, nem kedveztek neki a türelmetlenségi viszonyok, és csak 1796-ban látott napvilágot. Rögtön támadások érték, pedig Szabó Károly (1854, 1873), egyik legalaposabb, legnagyobb tudású történészünk 1854-ben bebizonyította, hogy alaptalanul, mert a Csíki Székely Krónika hiteles. „Ezen krónika latin szövegében több görög szó jön elő, melyek bár a többszöri értetlen másolás következtében eredeti alakjokból többé kevésbé ki vagynak vetkeztetve, nagyobb részben értelmökre visszavihetők, s mint részletes fejtegetésökből mindjárt meglátjuk, arról tesznek bizonyságot, hogy e krónika szerkesztői előtt az általok használt latin irományok közt görög kéziratok, egyenesen a székely földön írt görög kéziratok, vagy legalább ezek kivonatai feküdtek.” (Szabó, 1873, 33; Csíki Székely Krónika, 2000, 80). Azonban ez mindmáig nem volt elég arra, hogy a magyar hivatalos történetírás tudomást vegyen e krónika létéről és a benne foglaltakról.
A Kassai Kódexet 1227-ben kezdték vezetni, 1556-ban helyezték el a kassai városházán, ahol 1690-ben Hoffmann Tamás domonkos szerzetes előbányászta s lerövidítve lemásolta. 1852-ben P. Rassovszky kölcsönözte ki és vitte magával Miszlókára, a plébániára. Az akkori miszlókai plébános a régi kéziratot Fehér Mátyás Jenőnek ajándékozta (Bakay, 1999). A Kassai kódexről első ízben 1967-ben jelent meg publikáció az Egyesült Államokban. Itthon először „igen nagy jelentőségűnek” nevezte az anyagot Schramm Ferenc, aki illetékes volt, mert ő adta ki a magyarországi boszorkányperek iratait, és a Kassai Kódex egyik könyve, a Liber Inquisitorium, e boszorkányperek adatait tartalmazta. „Nyolcvanhárom per anyaga elegendő az egész ősmagyar hitvilág rekonstruálására” (Schramm, 1968, 281). A Kádár-rendszer viszonyai között is meglepő azonban, hogy ugyanez a szerző egy év múlva mégis alattomosan megtámadta a kódexet (Schramm, 1969, 420). Azóta sem vette a fáradságot az Akadémia a felbecsülhetetlen értékű kódex tudományos vizsgálatára, a magyar nemzeti köztudat számára ismertté tételére, elismerésére és elismertetésére. A széltében-hosszában sulykolt toleranciába, türelembe éppen a magyar krónikák tudomásul vétele nem fért bele. Minden, ami nem magyar, belefért ebbe a sajátos türelmességbe, csak mi magyarok, úgy, ahogy vagyunk, múltunkkal együtt nem fértünk bele az elmúlt évszázadok hivatalosan magyar történelemírásába.
Most álljunk meg egy pillanatra, és gondolkozzunk el. Mi történik, ha egy másik országban kerülnek napvilágra ilyen őskódexek? Vajon a román, szlovák, cseh, vagy szerb állam is a magyarhoz hasonlóan állna hozzájuk?
Képzeljük el, de ne csak egy pillanatra, hogy nem a mai, megromlott világban élünk, hanem egy olyan Magyarországon, amelyik valóban szabad és magyar. Képzeljük el, hogy ezen a magyar Magyarországon születésük óta ismertek ezek a kódexek, és nagy becsben tartják őket: a Nemzeti Múzeum, az Akadémia, az Országgyűlés, az oktatás, a művelődés, a tömegtájékoztatás kiemelten megbecsült díszhelyein. Az általános iskolai tankönyvektől kezdve a politikusok beszédéig átjárja a magyar életet a történelmi valóság. Képzeljük el, hogy egyszer csak egyik napról a másikra eltűnnek ezek a kódexek. Micsoda nemzeti tragédia lenne ez! Minden bizonnyal az Akadémia épületére és az Országházra fekete zászlót kellene kitűzni, és általános gyásznapot tartanának az ország iskoláiban. Kutatók százait mozgósítanák országszerte az egyetemek Szkíta Tanszékein, a Magyar Tudományos Akadémia Hun-Magyar Intézetében, hogy minden fellelhető tudást örökítsenek meg ezekről a kódexekről, és pótolják a keletkező űrt, amennyire lehet. Nemzetközi körözést rendelnének el a rablók kézre kerítésére, lázba jönne az egész ország, a tudósok tiszteletdíjaikat, vagyonukat ajánlanák fel az őskódexek kézre kerítőinek. Újság, tévé, rádió, minden ezzel az üggyel foglalkozna.
Úgy tűnik, a mai Magyarországon százszor indokoltabb, hogy foglalkozzunk ezekkel a kódexekkel, a magyar, a hun, a szkíta történelemmel.
Irodalom:
Bakay Kornél, 1999, Előszó Fehér Mátyás Jenő „Középkori magyar inkvizíció” c. könyvéhez, 3-8.
Csíki Székely Krónika. 2000. Szabó Károly, Balássy Ferenc, Ipolyi Arnold, Szádeczky Lajos és Szőcs István tanulmányával. Budapest, Magyar Ház Kiadó.
Fehér M. Jenő, 1999, Középkori magyar inkvizíció. Gede Testvérek, Budapest.
Geönczeöl Gyula, 1988, A magyarok története. Tárih-i Üngürüsz. Madzsar Tárihi. Fordította dr. Blaskovics József. Az előszór írta, valamint az amerikai kiadást szervezte és szerkesztette Geönczeöl Gyula. A II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus kiadása. Cleveland, U. S. A.
Grandpierre K. Endre, 1979, A csodaszarvas-monda új változatai egy latinból törökre fordított magyar ősgesztában, Kortárs, 1979/12, 1952-1969.
Grandpierre K. Endre, 1981, Előtörténetünk a Tárih-i-Üngürüsz ős-csodaszarvas-mondái tükrében, Forrás 1981/11, 67-89.
Grandpierre K. Endre, 1995, Tárih-i Üngürüsz. Egy ezer éve bujdosó magyar ősgeszta titokzatos történetének peranyaga. Lásd: Üzenet és titok. Szellemi szabadságharcunk kézikönyve. Titokfejtő Könyvkiadó, 19-53.
Grandpierre K. Endre, 1998, Anonymus titkai nyomában. Magyar Ház Kiadó, 1998.
Pirchala Imre, 1916, Bevezetés III, Ammianus Marcellinus reánk maradt történeti könyvei, I. kötet, Franklin Társulat, Budapest, XXXVI. oldal.
Sebestyén László, 2000, Kézai Simon védelmében. Őstörténeti tanulmányok. Nap Kiadó, Budapest.
Szabó Károly, 1854, Az 1533-diki székely krónika hitelességének védelme. Uj Magyar Muzeum, 1854, II. kötet.
Szabó Károly, 1873, Kisebb történelmi munkái. Második kötet. Budapest, kiadja Ráth Mór.
Szilágyi Sándor, 1904, Szemelvények Priskos rhetor töredékeiből. Fordította és magyarázta Szilágyi Sándor. Lampel R. Könyvkereskedése, Budapest.
Vitéz András, rozsnyói kanonok fordítása, 1816-ban, a Vatikan 1000-ben IX. Cal. Oct. Die festo Iac. Ap.
(folyt. köv.)
Qedrák: "A Kassai-kódex hamisítását ftonyo körülírta, több szót vesztegetni rá szvsz feleslegs."
bagatur1: Hát itt ő sem vesztegetett rá tól sok szót. Pedig kíváncsi lennék rá - és erről hiába kérdezgettem Tiszteletest."
Ne gondoljuk azonban, hogy a nemzeti romantika korának letűnte egyben a nemzeti múltra vonatkozó hamisításoknak letűnte egyben a nemzeti múltra vonatkozó hamisításoknak letűntét is jelentette. Éppen napjainkban kevert meglehetős vihart a hamisítások egyik legérdekesebbike, a Kassai kódex. Különlegessége, hogy - legalábbis hamisított tartalmával - sohasem létezett.
Fehér Mátyás Jenő 1967-ben és 1968-ban kiadott Amerikában két könyvet a magyarországi sámáninkvizíció történetéről. Adatai élénk visszhangot keltettek hazai tudományos körökben is. Új, eleddig ismeretlen szeleteket mutatott be középkori művelődéstörténetünkből, és forrásként egy bizonyos Kassai kódexre hivatkozott.
Közlése szerint ezt a régóta lappangó kódexet még 1556-ban az ottani domonkos perjel helyezte letétbe a városi tanácsnál. Egy részének 17. századi másolatára - írta - 1944 őszén talált rá egy felvidéki plébánia lomtárában, és a következő év elején a háborús események során Budapestre menekítette a domonkosok rendházába. Itt a rend 1950-ban történt felszámolásával a kódexnek nyoma veszett. Még szerencse, hogy egy részéről Kassán fényképfelvételeket csináltak, más részeit pedig Fehér lemásolta. Legalábbis ezt állította, hozzátéve, hogy a kassai fényképeket nem találják ugyan, de jegyzeteit utána küldték nyugatra a kódex kötéstáblájából előkerült néhány érdekes töredékkel együtt.
Fehér két könyve sok olyan különös adatot tartalmazott, amelyet megnyugtatóan csak az eredeti latin szövegek ismeretében lehetett volna tisztázni. Ennek kiadására azonban a szerzőt nem lehetett rávenni. Pedig a vállalkozást a Magyar Tudományos Akadémia is segítette volna, és magának Fehérnek is rendelkezésére állt Amerikában egy saját maga által szerkesztett történelmi folyóirat. Egyre szorongatottabb helyzetbe kerülvén, nyakánál fogva rángatott elő érveket a soha nem látott kódex hitelessége mellett. Fénymásolatban bemutatott néhány régi írást azzal, hogy ezeknek hátlapjára írta a kódexből kimásolt részeket. Ugyanígy leközölte a kötéstáblában talált leleteket. Az egyik egy 1500 tájáról származó levéltöredék, a másik egy "felvidéki búcsúlevél". Ezekről Borsa Gedeon kimutatta, hogy a szakirodalom már régen közölte mindegyiket fakszimilében. A búcsúlevélen még azokat az árulkodó írásnyomokat is felfedezte, amelyek kétségtelenné tették, hogy Fehér egy unikum példánynak a fakszimiléjét használta. Ha ő ezt eredetiben áztatta volna ki kötéstáblából - valószínűleg Gutenberg sajtója alól kikerült egyleveles nyomtatványról lévén szó -, az érte kapott pénz bőven mentesítette volna a hamisításra való fanyalodástól.
Nem is szólva arról, hogy mindezek az érvek a Kassai kódex hitelességének szempontjából semmit sem jelentettek. Valóságos személy volt-e Hamupipőke? Ezt nem lehet azzal bizonyítani, hogy előkerült egy régi női cipő, amelynek a párja hiányzik.
Ha Fehérnek valóban lettek volna kimásolt latin szövegei, ezek közlésével játszva tisztázhatta volna magát. Ő ehelyett támadott. Akárcsak a sumér-magyar rokonság megszállottai, ő is a nyugati hemiszférán élő egyes magyarok érzelemvilágát vette célba: ha már nem tudott előállni érvekkel és bizonyítékokkal, az ellenvélemény lépviselőit egyszerűen a magyarság ügyének elárulásával vádolta.
A Kassai kódex szövegének publikálásával Fehér egy tragikus végű közúti baleset következtében véglegesen adós maradt.
Korábban meg sem fordult a fejemben hogy a kolostor nem létezik. Csak amikor megpróbáltam utánanézni a "derbenti " codexnek és még halvány utalást sem találtam sehhol. Lehetséges hogy van kolostor és fantasztikus lenne ha meglenne a kódex, csak éppen semmi nyomát nem találjuk semmilyen külföldi (még iráni vagy örmény) oldalon sem.
Nem találtam ilyen nevű isfahani templomról, kolostorról semmit. De elég sok örmény él Iránban, lehet ilyen nevű kolostor. Mivel Iránról van szó az semmit nem jelent ha n incs fent az interneten.
beírtam googlebe hogy surb khach, ahogy elnézem a találatokat ez azt jelenti hogy Szent Kereszt örményül és több templom/kolostor fut ezen a néven, nem a Zard Kooh magyarítása.
Az Iszfaháni-kódex ma - a legtöbb rá hivatkozó szerint - Szurb Khács Jekegetzin (Shahreza, Iszfahán tartomány, Irán) kolostorában található meg, iráni nemzeti kincs.
Érdekes, hogy gyakrolatilag senki nem tud róla semmi konkrétat. Egyes lapok írnak róla pontosabb adatokat is, de azok általában ellentmondnanak egymásnak (egyik szerint pl. Iszfaánban található, ami ősi perzsa város és ma Irakban fekszik:)).
A rá hivatkozók szerint valamikor az 1860-as években egy ismeretlen örmény szerzetes ismeretlen okból egy ismeretlen magyarnak megmutatta a 6. századben keletkezett "hun" szószedetet, aki kivonatolta azt. Elviekben ez a kivonat jár most körbe körbe. Mások szerint van ennek a kódexnek egy 10. századi török nyelvű másolata is, aminek egy példányát Jerevánban őrzik, de azt sem látta eddig még senki hitelt érdemlően.
Általában azt tartják, hogy a magyar kultúr-politika szigorúan eltiltott mindenkit ennek a kódexnek a kutatásától. Azóta sem látta senki, általában arra hivatkoznak, hogy akit érdekel a kódex, az nem kap rá pénzt, vagy egyéb más úton-módon akadályozzák a kutatását. Szvsz azért sem találják a kódexet, mert ahhoz képest, hogy iráni nemzeti kincs, egyetlen épkézláb iráni oldal, iráni-perzsa kultúrtörténettel foglalkozó szakkönyv sem hallott nem hogy a kódexról, de a feltételezett megtalálási helyről.
Szurb Khács valószínűleg Zard Kooh ("Sárga hegyek") egy furcsán magyarosítva torzított változata. zard Kooh a Zagros nyugati nyúlványának része, 4200 méter körüli magasságával frekventált hegymászó-hely, sok külföldi turistával, 20km-re Shahreza városától.
Jekegetzinről a leghaloványabb fogalmam sincs, hogy mi a csoda, sem a net, sem a könyveim nem ismerik. Remélem, tud valaki névi pontosabb felvilágosítással szolgálni.
A Kassai-kódex hamisítását ftonyo körülírta, több szót vesztegetni rá szvsz feleslegs.
A rovásírást tiltó Árpád-kori törvény hitelességét laikus is meg tudja állapítani: mezővárosokról, városokról beszélni az Árpád-kor legelején butaság, mikor a legelső városi kiváltságok a XIII. századból vannak. És az 50 ezer éves írásbeliséges topikban nagyjából jól le van írva a hamisítás története.
A többi kódex problematikája a következő: soha senki nem látott róla eredeti fotókat, eredeti szövegközléseket, rendszeresen magyar átírásban látnak belőlük napvilágot a különböző részletek. Az Iszfaháni-kódexre történt egy hivatkozás egy História számban, de onnan sem derülnek ki részletek.
Úgy vélem, hogy a fiktív őstörténetet teremtők megtalálják/megcsinálják maguknak a szintén fiktív őstörténeti forrásokat, és ezeknek lehetünk most a tanúi.
"A Krétai Kódex szintén a Szurb Khács kolostor birtokában van, szintén iráni nemzeti kincs" Ok, nem tudjuk hogy a kódex létezik e. Hallotte valki a kolostorról. Sajnos a nevét nagyon ügyesen mindig csak magyarosítva írják. Nekem nem sikerült megtalálnom.
Álítólag itt őrzik az Iszfaháni-kódexet is. Egyikkel sem foglalkozik, egyetlen nem magyar/magyarok által szerkesztett oldal sem
