Nekem volt egy olyan osztálytársam, aki egy sor tantárgyból mindig csak kegyelemből kapta meg a kettest. Aztán nyolcadikban félévkor valóban beírták neki az egyest.
Nem jobb lett volna néhány évvel korábban? Így úgy kapta az egyre több és bonyolultabb tananyagot hogy alapvető dolgokat nem tudott, így a bonyolultabbakat esélye sem volt megtanulni. Aztán úgy lett nyolcadikos, hogy nem tudott semmit sem.
Hát igen. Matek tagozatos gimibe vettek fel, ahová azért jelentkeztem, mert jó bulinak ígérkezett. Sajnos Pécsrôl Kaposvárra kellett volna utaznom, amit az anyukám végülis bojkottált. Helyette egy közepes gimibe jártam. Ott is ez volt a hozzáállás. Hát a matekórák igen csak unalmassá váltak számomra. Aztán le is állt az agyam, mert se kihívás, se partner nem volt. 1-2-ban a matektanár még igen, a többiek szenvedtek, mi meg szórakoztunk, de 3-4-ben kaptunk egy olyat, akinek érettségit sem adtam volna.
Ha az Gauss-féle görbe megáll a gyerekek értelmi képességére is, akkor 3 típusú tanuló van: kevés okos, sok átlagos, kevés nehézkes. A nehézkesekhez alkalmazkodnak jelenleg is, mint régen.
Ez nem baj, viszont nagy dilemma, hogy a gyerekeket szét kell-e választani bizonyos érettségi, fejlettségi és nem utolsó sorban értelmi színvonal alapján. Pro és kontra. Az egyik esetben az értelmesebbje halálra únja magát, míg a többi felfog valamit, pedig velük gyorsabban és hatékonyabban lehetne haladni. A másik esetben a gyengébben kezdônek szinte lehetetlen lesz felzárkózni. Ez sokkal nagyobb probléma, mint a buktatás. Szerintem. Tanítottam olyan gimnáziumban, ráadásul cigány fiataloknak rajzot, hogy fel nem merül a buktatás, mint fegyelmi eszköz. Viszont lehetôség van arra, hogy akár 6-8 év alatt szerezzék meg az érettségit. Akár évente egy tantárgyból. Ezzel kiküszöbölhetô a buktatás és mégsem kell olyan embernek érettségit adni, akit nem illet meg. Ezt persze kicsiben lehet mûködtetni, de, hogy nagyban is mûködik-e, ez kérdés.
