Egy festmény már nem műalkotás, hanem lakberendezési tárgy, mint egy álló lámpa vagy egy függöny - nincsenek is már híres festők. A maga idejében Dalí az volt. Ma nem tudsz egy világszerte ismert ÉLŐ festőt mondani...
Az embereknek nagyobb boldogság és ESZTÉTIKAI ÉLMÉNY !!!!!!! egy jól sikerülten formatervezett iparcikk birtoklása (gyönyörködnek az autójukban stb) mint egy műalkotás megtekintése.
Nincs is türelmük felfejteni az értelmét és nincs annyi spontaneitás bennük, hogy önmagáért élvezzék.
A festészet gyakorlatilag kimúlt. Teljes érdektelenségbe veszett.
Sznobizmus persze van, ezer vak csődül egy-egy reklámozott bemutatóra (középiskolások osztály-szinten) de valódi érdeklődés nincs.
Sziasztok, segítségeteket szeretném kérni egy festmény kb. értékének felbecsülésében. Gách István műve, 1952-ben készítette, méretei: 90*70 cm. Nincs túl jó állapotban, van rajta egy 1 cm-es szakadás is. Köszönöm !
"Most akkor a művészet fejlődésének az aktuális kritikusban kell kicsúcsosodnia, vagy sem? Egy igazság van, ami minő véletlen, éppen a kritikus zsebében pihen?"
Jahogy neked a kritikusokkal van bajod. Hát... akadnak köztük beképzeltek, ezt aláírom. Meg sokan szeretnek a haverjaikról jókat írni. Ez ilyen.
"Az egész nem mond arról semmit, hogy a zene nem került ilyen V Á L S Á G B A, de a festészet, szobrászat igen."
A kortárs zene? Hajajj, de még mennyire, hogy de:-) Viszont arról nyilatkozzon olyan, aki nálam jobban ért hozzá. Szvsz rengetegen lehetnek... :-)
""A festészet MA még valóban nem tart itt, de ki tudja, talán hamarosan elindul valamiféle átstrukturálódás."
Talán... csak éppen semmi jele. V I L Á G S Z E R T E semmi jele. Sőt..."
Nézd, a kortárs művészet - vagy inkább kortárs műkereskedelem - egyelőre tök jól elvan a saját levében. Olvasd el a Wahorn-interjút. Elmeséli hogyan működnek a dolgok az USA-ban... nálunk sokkal fontosabbak a kapcsolatok. De ugyanúgy üzleti szemléletű az egész, mert nagy értékű kortárs műveket elsősorban befektetési célzattal vásárolnak.
Amúgy itt van egy kis zavar szerintem a fejekben. Évszázadok, évezredek teltek el úgy, hogy nem tudhatta az emberiség, milyen kincseket halmozott fel története során a kibányászott nemesfémeken kívül. Aztán jött egy korszak, amikor ráállt a tudomány, és mára lassan a feltárás végére ért. Lelassult a tempó, rengeteg dolognak az érési ideje zajlik... és az időt csak korlátozott feltételekkel tudjuk felgyorsítani.
Ezelőtt száz évvel nem teljesen azt tartották a kortársak közül maradandónak, akiket ma nevezünk annak. Sőt, akadtak kifejezett mellényúlások is... és mára újrafelfedezések.
...El Kazovszky, ef Zámbó, Szirtes, fe Lugosi, Bukta... (mellesleg az előzőből Deim Pál is köszöni jól van, de nem járul hozzá, hogy odaadjam a telefonszámát)
Most akkor a művészet fejlődésének az aktuális kritikusban kell kicsúcsosodnia, vagy sem? Egy igazság van, ami minő véletlen, éppen a kritikus zsebében pihen?
:)
-----------
Az egész nem mond arról semmit, hogy a zene nem került ilyen V Á L S Á G B A, de a festészet, szobrászat igen.
-----------
"Azt hiszem, kortárs írót elég könnyen tudna mondani bárki, többet is. A festészet MA még valóban nem tart itt, de ki tudja, talán hamarosan elindul valamiféle átstrukturálódás."
Talán... csak éppen semmi jele. V I L Á G S Z E R T E semmi jele. Sőt...
"Egy festmény már nem műalkotás, hanem lakberendezési tárgy,"
Ha megnézzük, a festmény - ahhoz képest milyen régóta létező műfaj - csak viszonylag kevés ideje nyert önálló létjogosultságot. Mindig kapcsolódott hozzá valamiféle funkció is - a szimpla dekorativitástól a történetmesélésen át vallási üzenetekig, sőt propagandáig. Még a németalföldi csendéleteknek is, melyeket pedig eredetileg más, "igazi" mondanivalóval megtöltött olajfestmények hátoldalára festettek, megvolt a maga sajátos ikonográfiája. Ahhoz képest szépségük szinte másodlagos, bár tény, hogy egy mai szemlélő, aki a kép keletkezésének idejében használatos jelképrendszert nem ismeri, tényleg "csak" gyönyörködhet benne.
Ha úgy nézzük, hogy a festmények mióta nem jelképeznek önmagukon kívül semmi mást, mióta nincs önmagukon kívül egyéb mondanivalójuk, már meg is érkezünk a huszadik század elejére. Ekkorra kristályosodik ki az az európai kultúraszemlélet, amelynek kezdetektől hasadozó szamárvezetői mentén tanuljuk a történelmet és a művészettörit az iskolában. Ennek a szemléletnek egyik alapvetése, hogy nagyjából lineáris fejlődés van, és eme fejlődés irányát az avantgarde felé látta meg. Holott a fejlődés iránya és a világkép egységessége között sokkal több összefüggés kell, hogy legyen. Ám a világkép a Felvilágosodás óta egyre kevésbé volt egységes.
A fentebb említett kultúraszemlélet nagyjából a 19. század elejéig jó, utána már nem lehet olyan történeti korszakot felmutatni, aminek nagyjából pontosan behatárolható ideje, és egységes, minden ágra kiterjedő művészete lenne. Az építészet, a festészet, az irodalom, a zene - mind a maga útját kezdte járni, folyamatosan reflektálva a korra, amiben született, és természetesen műfajok közötti áthallásokat is egyre inkább megengedve.
A huszadik század ilyen szempontból a tagadás és a rombolás ideje volt, a modern végleg eltörölte és meghaladta a műfaji határokat, a posztmodern megkérdőjelezte a modern eredményeit, meg úgy általában szinte mindent, és beköszöntött a poszt utáni poszt, a művészeti vatafakk ideje. Csakhogy miközben az emberek - a magyar oktatási rendszerben legalábbis - erősen elavult kultúraszemlélet szerint szerezték be (ha tanulták...) ismereteiket, a művészet visszakerült egy réges-régről eredeztethető állapotába, amelyet talán csak azért nem venni észre egyből, mert a kifinomult technikai, technológiai háttér homályosítja el: a művészet legjava ismét alkalmazottá vált. Nem önmagáért van, nem önmagát mutatja fel, hanem kiszolgál egy célt, hatékonyabban közvetít egy üzenetet.
Nem minőségi kérdés ez, alkalmazási területe bármi lehet - egy képregénytől elkezdve a reklámfilmig. Nem önmagában áll, és ez a lényeg. Természetesen létezik még (a közben jól megöregedett) akadémikus, önfelmutató képzőművészet is, de a fentiek talán egy lehetséges magyarázat arra, miért marginalizálódott.
Azt azonban mindezek után sem merném kijelenteni, hogy a festészet, mint olyan, kimúlt volna. Néhány éve, mikor az internet megjelent, temetni kezdték a könyvet is - köszöni szépen, jól van, jobban mint eddig bármikor. Ám hogy ez így alakult, a kortárs irodalomnak is komoly vérátömlesztésre volt szüksége, hogy kiléphessen a prófétái által elszabott mederből: egyrészt a szintén válságba jutott filozófiával, másrészt az írott nyelv alkalmazott megnyilvánulási formáival kellett szövetkeznie, hogy megmaradhasson. Azt hiszem, kortárs írót elég könnyen tudna mondani bárki, többet is. A festészet MA még valóban nem tart itt, de ki tudja, talán hamarosan elindul valamiféle átstrukturálódás.
Ne is rohanjunk annyira előre, maradjunk mindjárt a topic címénél. Szóval kimúlt a festészet. Szerinted. Miért, azért mert nem ismernek kortárs festőket az emberek? Hát hol a pélóba függ össze ez a két dolog? Velazquez-t pl. Goya előtt csak az a néhány ember ismerte, aki bejáratos volt a spanyol királyi palotába, de ott sem akárhová. Ettől még az, amit megfestett, élő és ható dolog volt, miután röpke száz év eltelt, és felfedezték. Az akkori népek nem tudtak róla.
KORTÁRS festők? Nem. Elfelejtettek volna az emberek festeni? Nem. Miről van szó? Arról, hogy a sznobizmus és a komplett középiskolai osztályos tatárjárása helyettesíti az élő műélvezetet.
Az nem elég, ha pl. csak neked tetszenek vmely kortárs festő művei? Attól még nem múlt ki. Inkább túlkínálat van. [url]http://www.festomuvesz.hu[/url] Jó, lehet reklamálni, hogy ezek nem "NAGY"ok, de attól még találhatsz köztük jót.
Ki az aki nem ismeri Morricone-t? Vagy JM Jarre-t? És szinte végtelenül folytatható a lista a világszerte ismert zeneszerzőkről, énekesekről, zenészekről.
Amikor nem tudsz mondani egy élő zenészt, akit mindenki ismer, akkor elmondható, hogy a zene kimúlt. A zene nem múlt ki. Nagyon virgonc és élő.
