Aha. Meg ha véletlenül mégsem akartál elmenni, jött a lakóbizottság elnöke, és elterelt a választóhelyiségbe. Ez nem legenda, amikor én voltam első választó, így működött a dolog. Inkább csak azon a mindenkori 0,8 %-on csodálkoztam, aki annak ellenére sem szavazott a Népfront jelöltjére, hogy nem is volt másik jelölt.
Az előbb elszállt a hozzászólásom, de egy részét megmentettem. Tehát:
Ezeket én is mind tudom. E fórumon, jobbosként talán az egyetlen vagyok, aki rendkívűl nagyra tartja Kádár történelmi szerepét és teljesítményét. (Érzem, hogy jobbos és liberális értetlenségek, rosszallások közepette.)
Számomra a revelációt Kopácsi Sándor 56-os rendőrfőkapitány könyve jelentette, mind 56-tal, mind az oroszokkal, mind Kádárral kapcsolatban.
(Majd ehhez kapcsolódva Marx és Engels Oroszországról szóló írásai.)
Mindez nagyjából egybeesett az első magyar szamizdatok (a Marx a 4. évtizedben, a Profil) megjelenésével, a repülő egyetemek elindulásával, az ezekről való igen alapos Szabad Európás műsorokkal, s ezek mind igen fontosak voltak a számomra. (Részletekbe nem mennék bele.)
És valóban, Kádár szvsz kihozta a maximumot abból, amit egy szovjet és magyar ávós megszállás, és a magyar népből rekrutálódott borzalmas tagság lehetővé tett.
És valóban, folyamatosan fennállt Kádár megbuktatásának veszélye és többször valóban be is következett a különféle reformok megfojtása. És valóban, Krjucskov, a Mo-on 56-ban gyakorlatot szerzett KGB főnök, még 1989 februárban is arról tárgyalt Grósszal, hogy hogyan kell letörni egy demokratikus átalakulást, amit aztán hazájában Gorbacsov és Jelcin ellen meg is valósított.
De ettől még az emberek mutathattak volna fügét a hatalomnak. És szvsz nem a bölcsességük miatt nem tették. Mert nem biztos, hogy egy ilyen manifesztálódó elégedtlenség a keményvonalasok, vagy az oroszok malmára hajtotta volna a vizet. Kádár akár a reformok mellett is érvelhetett volna velük, úgy ahogy annak idején Nagy Imréék a vidék lázongásaival.
"De a vízjel sorszámát valahogy kapcsolni kellett a szavazó sorszámához, azaz az akkori technikai körülményeket elképzelve, azt csak úgy lehetett, ha nyilvántartották a szavazólapok és szavazók sorszámát körzetenként."
Ez csak elméleti lehetőség volt. Nagyobb településeken feltehetően sohasem éltek vele. VCsakhogy a rendszer logikája miatt az elvi lehetőség is elég volt a fenyegetettséghez, senki nem akart kockáztatni. Ezek a dolgok olyanok voltak, mint az atomfegyverek. Emberemlékezet óta senki sem használta őket, mégis az egész Föld rettegett tőlük.
Egyébként az egész Kádár-rendszer ebből élt: kevesenek ártott tevőlegesen, de mindenki tudta, hogy ha akarna, jóval többeknek árthatna. Mindenki kiszolgáltatott volt.
"A kérdésem tehát az, hogy miért így viselkedtek az emberek? Miért nem éltek boldogan a kockázat nélküli szabadság egyetlen pillanatával, miért nem mutattak fricskát a hatalomnak? És különösen, hogy az én jobbos elvtársaim miért nem?"
Na figyelj, ez a kérdés nagyon összetett, de a kérdésfeltevésed egyenes és logikus, úgyhogy megpróbálom. Gyanítom, valamivel idősebb is vagyok, ezért hiszem, hogy értem azt, amit te nem.
A kérdéseiden látszik, hogy azok egy normális, politikailag meg nem rontott, meg nem alázott ember kérdései, ergo a nyolcvanas évekre értelmezhetetlenek.
Meggyőződésem, hogy a kommunisták nem szorultak rá a választások meghamisítására, a részvételi és támogatottsági arányok valósak.
Amiket te kérdezel, annak csak akkor lenne értelme, ha a Kádár rendszert annak szabályaival ma akarná valaki bevezetni. A történelem azonban nem a nyolcvanas években kezdődött, ezt megelőzte az ötvenhat utáni terrorhullám, azt az ötvenes évek, azt a vilgháború borzalmai és a nyilasrendszer. Csupa olyan dolog, ami egész nemzedékek gerincét roppantotta meg.
Azok a generációk le voltak szoktatva a lázadásról, a tiltakozásról, saját jogaik védelméről. Az volt nekik, amit az állam adott és azért is kötelező volt hálás lenni és a többség a nyolcvanas évekre tiszta szívből hálás is volt.
Én a nyolcvanas évekre kezdtem "tudni az eszemet" és amennyire akkor fel lehetett mérni, a többség úgy gondolkozott, hogy vannak ugyan hibák, de jobban élünk, mint ötven éve bármikor, jobban élünk, mint szocialista szomszédaink. Hálásak voltunk a sorsnak, hogy nincs olyan terror és nyomor, mint a térség többi országában.
Amikor én baráti körben felvetettem, hogy Ausztria, Bajorország legyen a mérce, ne Bulgária, Albánia, Monngólia, hülyének nézett mindenki. A többség hálás volt Kádárnak, amiért nem volt Ceausescu, bár lehetett volna. A lengyeleket is inkább sajnálta mindenki és szerencsésnek tartotta őket, hogy egy belső puccsal megúszták és a ruszkik nem lőtték szét az országukat.
Ha Kádár '85-ben megkergül és kiírja a szabad választásokat, akkor se mertek volna másra szavazni, nehogy felszabadítsanak minket a baráti tankok. 1988-89-ben is sokan féltek ettől. Nagyapám, aki világéletében széles látókörű ember volt, 1988-ban rosszallotta, hogy tüntetni jártam, mondván, hogy a rendszer engedékenysége csak trükk, hogy előbújjon az ellenség, akiket aztán ki lehet végezni, mint 56 után...
Na, ezért nem húzta ki Kádár nevét szinte senki a listáról...
"és mindenki a neki előre elkészített szavazólapot kapta, nem egyet a sok közül, így a vízjel sorszáma alapján be lehetett azonosítani, ki kit húz ki."
Na, ezt nem tudtam. De a vízjel sorszámát valahogy kapcsolni kellett a szavazó sorszámához, azaz az akkori technikai körülményeket elképzelve, azt csak úgy lehetett, ha nyilvántartották a szavazólapok és szavazók sorszámát körzetenként. Ezt utána igen macerás lehetett beazonosítani. Ráadásul a gyanúba kevert polgár mondhatta azt is, hogy biztos eltévesztette a választási bizottság a szavazólapok kiosztását. Nem tudom, hogy ez a beazonosítósdi mennyire volt gyakorlat. Azt viszont tudom, hogy engem egyszer se piszkáltak azért, mert ellenük szavaztam.
"1990 előtt nem volt párt jelölt! Jelöltet a Hazafias Népfront állított, minden körzetbe egyet!"
Az a helyzet, hogy borítékolni mertem volna, hogy ezt a minden politika iránt érdeklődő által tudott közhelyet az első komcsi szóvá fogja tenni. Úgyhogy ugorjunk. De azért annyit tegyünk hozzá: ez a piti kis felkiáltójel azt akarja sugallni, hogy amennyiben a HNF jelölt, akkor tehát nem a párt jelölt. Jaj, haggyuk esztet a dumát a 3,14csába! Nem ezér vagyunk itt.
"és mivel más nem volt, így arra szavaztunk." - írja ez a kis butuska funkcionális analfabéta többesszám első személyben, miközben a topicnyitóban azt állítom, hogy én nem szavaztam rájuk sohasem. Vagy áthúztam őket, vagy beírtam valakit helyettük. (Utóbbi megoldás "jogilag" érvénytelen szavazatot jelent, míg az előbbi az érvényes nem szavazat.)
Szóval. A kérdés nem az, hogy mi hazudozik itt valaki arról, hogy hogyan szavaztak ebben az országban az emberek, hanem az, hogy hogyan lehetett szavazni, és hogyan és milyen megoszlásban, variációkkal élve szavaztak valójában az emberek? Szvsz ez egy igen fontos történelmi, sőt tömegpszichológiai kutatás tárgya lehetne [(c) Át].
Én, igen pesszimista és az embereket lenéző módon azt gondolom, hogy az emberek döntő többsége birkaként ment el, és birkaként húzta be az x-et a kommunisták javára. Holott legalább a szavazásnál igenis megtehette volna, hogy ellenszavazatot, nem-szavazatot adjon le. (Mégha talán nem is mondjuk 70%-ban, de mondjuk 25%-ban.) A kérdésem tehát az, hogy miért így viselkedtek az emberek? Miért nem éltek boldogan a kockázat nélküli szabadság egyetlen pillanatával, miért nem mutattak fricskát a hatalomnak? És különösen, hogy az én jobbos elvtársaim miért nem?
És erről még senki se beszélt ebben a topicban.
Persze tudom, van egy ilyen mese, hogy Kádárt szabad választáson is megválasztották volna. Oké, fogadjuk el egy pillanatra. De 85-99% arányban? És Biszku Bélát, Komócsin Zoltánt, Puja Frigyest is?
Úgyhogy más magyarázatokat kérek.
(És kérlek twistecske, vedd már észre, hogy nem kell számomra elmondanod, hogy hogyan mentek az emberek szavazni, mert magam is 50 felett vagyok, úgyhogy pontosan tudom.)
[HVG 2002/17. szám, 67-70. oldal • 2002.04.27.] [Rovat: Szellem; Műfaj: cikk; Kulcsszó: országgyűlési választás, történelem; Földrajzi név: Magyarország; Szerző: Illényi Balázs]
VÁLASZTÁSI VISSZAÉLÉSEK - RÉGEN • Demokráciajátékok A 12 éve újra meglelt magyar demokrácia választásait még sosem érte annyi, a lebonyolítás tisztaságát megkérdőjelező vád, mint az idei két forduló közt. Ám ezek még csak meg sem közelítették a magyar demokráciatörténet csalástechnikájának szinte kimeríthetetlen bőségét. ,,Ugyan, ne izéljetek már! Hát itattunk mi is, itattatok ti is. Azzal kvitt!” Az alábbi szavakkal állítólag az 1880-as években kormánypárti képviselőként szolgáló Jókai Mór vágott vissza egy alkalommal a képviselőházban a választások tisztaságát firtató ellenzéki honatyáknak. Amivel persze nemcsak képviselőtársai felháborodását vélte lecsillapítani, hanem nyilvánosan beismert egy addig is mindenki által tudott tényt. A személyes meggyőződés alkoholos befolyásoltság általi formálása persze - állítják történészek - inkább folklorisztikus eleme, mintsem perdöntő része volt a hazai vokshistóriának. A szavazások kimenetelét ugyanis sokkal inkább befolyásolta az a tény, hogy „a hatalom nagyobbrészt a parlament által célirányosan megalkotott törvényekkel, kisebbrészt ugyanezen törvények kijátszásával erősen gátolta az állampolgárok szabad politikai akaratnyilvánítását” - írta Hubai László, a kérdés egyik történész szakértője Választók és választói jog Magyarországon (1920-1947) című, 1998-ban megjelent tanulmányában. E megállapítása egyébként természetesen nemcsak a két világháború közti korszakra illik, hanem akár visszamenőlegesen is, hiszen a mindenkori kormányok - mint az az 1925. évi választójogi törvény parlamenti vitájakor is elhangzott - mindig gondosan mérlegelték, „kik alkalmasak értelmi és erkölcsi tekintetben arra, hogy az urnák elé eresszük őket”. Az 1867-es kiegyezés utáni időszakban ezen „alkalmasak” alig 800 ezren voltak - vagyis az akkori Magyarország lakosságának 7 százaléka döntött a képviselőházba jutók személyéről. A hatályos törvények ugyanis nemcsak hogy a nőket nem engedték az urnákhoz, hanem a férfiak választóijog-gyakorlását is iskolázottsági, vagyoni, illetve származási feltételekhez kötötték. De az 1921-ben kormányra került Bethlen István idejében hozott választói törvény sem volt igazán nagyvonalú. Igaz, akkortól a lakosság immár 30-40 százaléka választhatott. A törvényes és alkotmányos „befolyásolásnál” maradva: a választások lebonyolításával kapcsolatosan meglehetősen sokáig - a főváros és néhány nagyobb város kivételével egészen 1938-ig - tartották magukat az 1848-ban megfogalmazott alapokhoz. Eszerint „titkolózni csak a kétes jellemek szoktak, a magyar ember jellemes, szókimondó fajta”, és egyúttal kimondatott, hogy „a szavazás nyilvánosan, élőszóval történik”. Ily módon a magyar polgár szavazáskor jó ideig nem részesülhetett a titkosság védelmében: a választónak az illetékes bizottság kérdésére hangosan, érthetően kellett megneveznie az általa kedvezményezni kívánt - de leginkább a tőle elvárt - jelölt nevét. Az ennek ellenszegülő kivételek között sokáig emlegették az első világháború utáni forradalmak kormányaiban miniszteri és népbiztosi megbízatást vállaló Kunfi Zsigmond - a történet idején temesvári reálgimnáziumi tanár - kvázi lázadását, aki 1906-ban a hivatalosan sugallt befutóval szemben nyilvánosan is egy szociáldemokrata jelöltre merte adni voksát. Természetesen a társadalmi retorzió sem maradt el: tanárkollégái azonnal beadványban követelték elbocsátását. A manipuláció lehetőségét tovább tágította az egészen 1945-ig fennállt lehetőség, miszerint amelyik kerületben nem volt ellenjelölt, ott lényegében voksolás nélkül ítélték oda a mandátumot. 1906-ban például a 413 körzetből 213-ban így talált gazdára a képviselői hely. De még 1926-ban is Bethlen István Egységes Pártja a kerületek 44 százalékában lényegében választás nélkül futott be. A választási törvény eme sajátosságára ráadásul némi „huncutsággal” rá is lehetett játszani. Gerő András 1988-ban írt, Elsöprő kisebbség című monográfiájában említi azt az elsősorban a dualizmus korának választásait jellemző „trükköt”, amikor „a győzni akaró jelölt áljelöltet állíttatott magával szemben, aki az utolsó pillanatban visszalépve lehetetlenné tette új jelölt állítását, és így a szavazás egyhangú lett”. Azt is sokan az akkori választási rendszer kiötlőinek a szemére vetették, hogy a körzetek egyenlőtlen beosztása is lehetőséget teremtett a manipulálásra. A dualizmus korában például némely, általában kormánypárti szavazónak számító erdélyi kisváros 3-6 ezer lakos után is választhatott már egy képviselőt, míg az 1910-ben - nem utolsósorban a beáramló munkástömegek miatt - mintegy 95 ezer lakosúra duzzadt Kispest nagyközségi székhely (és a hozzá tartozó környező települések) polgárai csak a ráckevei vagy a monori körzetbe járhattak voksolni. A Horthy-korszakban tovább nőttek a sokszor szándékkal nem korrigált aránytalanságok: voltak néhány száz lakosú és 20 ezer fölötti lélekszámú választókerületek is. Mindemellett bőven maradt lehetőség számos egyéni trükk kivitelezésére. Az ellenpárt híveinek, illetve az ingadozók befolyásolásának - a korabeli szóhasználatban „lélekvásárlásnak” nevezett - aktusa a leggyakrabban és a legdirektebben a megnyerni kívántaknak a kampány vagy a választás során történő primitív, ám hatékony potyaetetésében és -itatásában merült ki. Még akkor is, amikor ezt megpróbálták visszaszorítani, például a két világháború között a választás napjára bevezetett szesztilalommal. Ám mint azt az 1918-ban budapesti alpolgármesterséget, majd rövid ideig külügyminiszterséget is vállaló Harrer Ferenc Egy magyar polgár élete című visszaemlékezésében írja, a századelő Budapestjén például a választások napján a furfangos kortesek B., S. és R. jelzésű cédulákat osztogattak, „amelyekért bort, sört vagy reggelit (pörköltet) fogyaszthatott a felmutató különböző kocsmákban - természetesen ingyen”. Olykor mégiscsak skandalum lett egy-egy ügyből. Az 1926-os választáson a kormánypárt színeiben Vácott mandátumot nyert Szabóky Alajos államtitkár egy korábbi, színleg térítésköteles, ám a pártszimpatizánsoknak valójában ingyen osztogatott alsógödi disznótoros vacsora miatt végül elvesztette mandátumát. Az ügyben eljáró bíróság azzal érvelt - olvasható Ruszoly József A választási bíráskodás Magyarországon 1848-1948 című monográfiájában -, hogy „a vacsora meghaladta a szokásos vendéglátás kereteit, miért is olyannak kellett tekinteni, mint amely a választók befolyásolására irányult”. Az ilyen ügyekben eljárók azonban korántsem voltak mindig ennyire szigorúak. 1884-ben, a szentendrei választókörzetben például hiába bizonyították be Krausz Lajos kormánypárti képviselőről - aki még a kisbíróval sem volt rest kidoboltatni, mennyit kóstál egy voks -, hogy mandátumát nagyrészt pénzért vette, a honatya megtarthatta mandátumát. A bírói érvelés szerint azért, mivel „erre az ellenpárt még nagyobb mérvű vesztegetései és a szavazókra gyakorolt pressziója által kényszerítve volt”. A választások kimenetelét történészek szerint ennél is jobban befolyásolták a kampány és a szavazások lebonyolításában tevékenyen közreműködő s annak végeredményében érdekelt „apparátus” tagjai: 1945 előtt a helyi közigazgatás munkatársai és a főispán. A manipulációra már akkor lehetőség nyílt, amikor a választók összeírásánál egyszerűen „elfeledkeztek” a köztudomásúan ellenzéki szavazókról. Az ilyen ügyekben aztán a voksolás napján már hiábavaló volt a fellebbezés. De a kormánypártiak kötelező ajánlási szelvényeit (mai szóhasználattal kopogtatócéduláit) szintén az adminisztráció gyűjtötte, s e téren is volt némi „játéklehetőség”. Gyakori volt, hogy az ellenzéki jelölt ívein olykor több száz nevet is ilyen-olyan okokból érvénytelennek találtak, a pótlásra pedig legfeljebb 24 vagy 36 órát adtak. Ezen véreztek el például 1935-ben az akkor progresszívnak számító Független Kisgazdapárt indulói is Debrecenben. A feljegyzések szerint az 1931-es választásokon is alkalmazták azt a trükköt, hogy az adatok birtokában lévő helyi jegyző előre lemásolta egy település összes választójának a nevét és adatait, majd az egész listát a kormánypárti jelölt ajánlóiként nyújtották be. Az utóbb az összegyűjtött aláírásokkal érkező ellenzéki jelöltek íveit rendre azzal utasíthatták vissza, hogy pártjukat - szabálytalanul - olyanok támogatják, akik már mást is ajánlottak. Feltehetően így fordulhatott elő, hogy az ugyanezen évben Szegeden, az Egységes Párt színeiben induló Klebelsberg Kunó kultuszminiszter több aláírást „produkált”, mint ahány szavazatot végül kapott. De főként hogy „ajánlói” között szerepelt a szociáldemokrata párt teljes helyi vezérkara is. A választási röplapok cenzúrázása vagy a kampánygyűlések akadályozása is bevett szokás volt. Ez utóbbi egyik legkirívóbb példája 1935 tavaszán a gyomai körzethez tartozó Endrőd községben fordult elő. A kortesgyűlésre valamilyen oknál fogva csak késve érkezett meg Andaházy-Kasnya Béla kisgazda jelölt, s mire befutott, a hatósági biztos parancsot adott a gyűlés feloszlatására. De hiába jött meg időközben a jelölt, s hiába voltak még a helyszínen az egybegyűltek, az oszlatási parancsot nem vonták vissza. Sőt a csendőrök a távozni vonakodók közé lőttek, minek nyomán nyolcan a helyszínen meghaltak. A karhatalom fenyegető, befolyásoló, jól látható jelenléte egyébként is gyakorlat volt. Az 1910-es választások idejére például még a honvédség 194 gyalogoszászlóalját és 14 tüzérosztagát is mozgósították. Voltak persze finomabb megoldások is. Előfordult, hogy a voksolásra egybegyűltek közül előzetes „közvélemény-kutatással” válogatták ki azokat, akik a kormányra, illetve azokat, akik az ellenzékre kívántak szavazni az amúgy is nyílt voksoláson. Ezután a magukat kormánypártinak mondó szavazókat előzékenyen előresorolva gyorsan leszavaztatták, miközben az ellenzék híveit hosszasan várakoztatták a szabad ég alatt. Ez történt 1922-ben Tarpán is, ahol az ellenzéki Rassay-párti Nagy Ernőre szavazni szándékozók kora reggeltől délután 3-ig álldogáltak, majd egyesével engedték be őket a bizottság elé, az e bánásmóddal elégedetlenkedőket pedig csendőrök „fegyelmezték”. A szavazóhelyiséget aztán - mint az máskor is előfordult - az előírtnál hamarabb bezárták. Végül a nyolcszáz úgymond későn - értsd: délelőtt - érkezőt a karhatalom elzavarta. Az első világháború előtt hasonlóan találékony trükkökre volt lehetőség Magyarország nemzetiségi körzeteiben. 1910-ben Nyitrán például az elnök szlovákul kérdezte a belépő (ellenzéki) szavazó nevét. Ha az ennek megfelelően mondjuk Stefan Blahóként mutatkozott be - mivel a magyar nyelvű választói jegyzéken csak Blahó István szerepelt -, könnyen megállapítható volt, hogy ilyen nevű szavazó nincs a jogosultak között. A választási visszaélések valóságos „állatorvosi lovaként” szokták emlegetni az 1935-ben a Somogy megyei buzsáki szavazókörben történteket. A királyi ügyészséghez eljuttatott iratok szerint ugyanis Temple Rezső kormánypárti jelölt „szavazói” között, a tevékeny hatósági közreműködés révén, volt, aki kétszer járult az „urnák” elé, volt, aki nem is szerepelt a választói névjegyzékben, akadt, aki már rég meghalt, vagy már nem is ott lakott, esetleg soha nem is létezett. De olyan is akadt, aki bár el sem ment szavazni, mégis a képviselőre voksolt, sőt olyan is, akinek az ellenfélre adott voksát kormánypárti szavazatként számították be. A rövid demokratikus periódusban 1945 után a helyzet annyiban változott, hogy nem annyira a választójoggal, mint inkább a lebonyolítással igyekeztek manipulálni a szavazások végeredményét. A kommunisták 1947-ben az azóta „legendássá” lett kékcédulás csalással - a nem lakóhelyükön szavazók többszöri megvoksoltatásával - torzították a valós képet. Péter Gábor, a Belügyminisztérium államvédelmi osztályának vezetője utóbb 62981 ily módon „szaporított” szavazatot ismert el, ám történészek inkább 100-200 ezer közé teszik ezek számát. Ugyanez ismétlődött egyébként - igaz, akkor rózsaszín cédulákkal - 1949-ben is, bár az akkori választások tétje már egészen más volt. Mindenesetre az akkor (és azután - igaz, nevét Hazafiasra változtatva - még évtizedekig) a Magyar Függetlenségi Népfront által lebonyolított szavazáson a választási bizottságok elnökei egészen konkrét utasításokkal ellátva álltak a nagy nap feladatai elé. Mint azt a Heves Megyei Levéltárban fellelhető korabeli feljegyzés tanúsítja, a vélhetően a kommunista pártközpontból érkező ukáz szerint az elnöknek igyekeznie kell, hogy az ötös, tízes csoportokban a helyiségbe belépő választók között mindig legyen egy-két tag, aki inkább nyíltan szavaz, aki pedig mégis „bemenne a szavazófülkébe, ott ne találjon ceruzát”. De ugyanez a feljegyzés közli az akkor és feltehetően a későbbi évtizedekben is hasznos kiértékelési útmutatást, miszerint „ha a körben kereszt van, vagy összevissza van firkálva, bármi is van rárajzolva, ezeket mind a Népfrontra leadott érvényes szavazatnak kell tekinteni”. A figyelem másra is kiterjedt: „Ha a reakció üres borítékot akar betenni, az elnök (...) több ízben csináljon stikkpróbát, vegye el a borítékot, és tapintsa meg, benne van-e a szavazólap, vagy a világosnak fordítva nézze meg.” A bizonytalanok és a restek aktivizálásának érdekében is született egynémely - ha stilárisan nem is csillogóan megfogalmazott - „népfrontos” jó tanács. Például a következő: „Akik nem szavaznak le, és nem találják otthon, amikor elmennek az agitátorok felszólítani, lesz olyan, aki direkt megszökik, egy kis cédulát kell neki otthagyni feltűnő helyen, amelyben fel lesz szólítva, hogy állampolgári kötelességének tegyen eleget. Ezen keresztül el fogjuk érni, hogy meg fogják látni, hogy őt nyilvántartják.” ILLÉNYI BALÁZS
Én nem hiszem el, hiszen jó párról tudom, hogy nem mentek el, sőt! Viszont a csalás a régi, ma elítélt rendszerben a vezetőrétegnek és kiszolgálóinak sajátja volt. Erre épült a KSH is! Az is igaz, hogy akiről kiderült, hogy nem volt szavazni, azzal elbeszélgettek!
Akkor inkább jöjjön a pártharc:) Erős civil szervezet is képviselhetné a dolgot, pl. Védegylet. 1-2 éve ezt még reménytelennek tartottam volna, de kezdenek lassan alakulni a dolgok. Én erre a kóros egymásnak feszülésre is a civil társ. erősödésében látom az ellenszert. Hiszen a nemzedékváltás bizonyos értelemben már megtörtént, OV és Gy is 45 alatti.
"Tehát nem látsz arra esélyt, hogy értelmes, közjót szolgáló javaslatokban konszenzust találnak az új parlamentben... "
Nem. szerintem valami komoly belpolitikai kataklizmának vagy háborúnak kellene jönnie, hogy a kölcsönös gyűlölet megszűnjön. Egyébként pedig generációváltásnak.
"Még 1 kérdés: egy helyi képviselő lemondása/halála esetén mit csinálsz? Mert itt azért eléggé összefolynak az egyéni és listás helyek..."
Az összefolyás nem nehezíti, hanem könnyíti a megoldást. Az adott párt listájáról becsúsztathat valakit. Ha ez nem jó, mert a körzet képviselő nélkül marad, akkor jön a pótképviselős rendszer: minden körzetben eleve választunk pótképviselőt, mint az amerikai elnök és alelnök esetében. Lemondás vagy halál esetén ugyanolyan legitim, megválasztott ember lép a helyére.
Annak drukkoltam, hogy a két kis párt bármelyik nagyot kétharmadra kiegészíthesse, mert akkor együtt zsaroló pozícióban lettek volna és elkezdtem volna házalni ezzel a tvmódosítással mindkét kicsinél. Ez, sajna elszállt.
