És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe, füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak, teremtett virágokat - tőlük tanuljam a nevetést, elrendelte a tüzeket, szenvedjek, szerelmesedjek. Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.
Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit, s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe, ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik, a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített. Fölnőttem mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.
Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd fel az ágyat, a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet, igazítsd el a kemény, dagadó dombokat, és a csikorgó, vassodronyos éj peremén ülj le, és szólj rám: Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.
Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna - becsukja szemét -, de csak magába mélyed az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza, mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,
mikor már este van, s megmosakodtam - megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek mindennapos szutykát számról letörölted. Megfürösztötted homlokom a hajadban.
Mikor már este van, s nem tudok, akarok csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.
Forrósodik a levegő, lázakat üzemel a nyár. Lombokból aranyeső szivárog: méhek csapata száll. Puha dünnyögés permetez, omlik hársak oldalán.
2
S ím, harangozni kezdenek, három sovány akácfa húzza a napból lógó kötelet. Leng, leng vadul a nap harangja. Rebben az elpilledt a meleg, lepkeként inni száll a kútra. Kövér bivalyok döglenek. Fejük visszahajtják nyakukra.
3
Dél, aranyeső, nyugalom. A világnak most semmi dolga. A rakoncátlan riadalom cseresznyézni bebú a lombba. Fény villan, fecskevillogás. Fölvirít glottgatyája foltja. Tömött nyarakat markolász, ingét begyes duzzadtra rakja.
4
Kazlak mögött az etetők, hátuk a csupasz falnak döntve hüssölik az ebédidőt. Sapkájuk lehúzzák szemükre. Mezítelen mellükre száll, s álommal, porral elvegyülve megtelepszik rajtuk a nyár. Sós izzadtság szikje, ezüstje.
5
A nap is ott lábatlankodik közöttük, ő is lehüssölne. Elliblábol a vályúkig, nézni magát a víztükörbe. Az eget magára öntené, minek ragyog a kék vödörben. Ingét a rezgő fák fölé hajítja, megmosdik a csöndben.
6
Anyám is itt leveledzik, a semmiségben folytatódva áttetszővé lesz egy kicsit, sziromtestű, égbőlvaló fa. Arcát kezébe temeti, a laza szél vállán lecsusszan, egész térdéig befedi hosszan zuhogó alkonyattal.
7
Álomból csukló zokogás félig ébren, innen az álmon, hozzám vissza minek találsz, megszépült arcú adósságom. Húztam, vittem a töreket. Csupa sár, lucsok lett a számból. Most mégis, mint jó álmot fejtelek le a bábbá vált, csupasz világból.
Mikor a világba vágnak a rozsdás pengék, a fények, s mint a galambok, elülnek a gyűrűző remegések, a hűvös hátú vizeken csak álmos hullám botorkál, szívemben akkor versz te fel, mint szúnyogdal, vízi zsoltár.
És lassan fellüktet a föld, érzem: az érverésed, a fákról menekül a zöld, s hűvös szemedre téved, elbólongnak az árnyak, alkonnyá szenesednek, reszket vállamon vállad, mint vízen az égitestek.
Hogy dadog, hogy hebeg, hogy hadar, – mégis a magáét mindegyre mondja ez a motyogó, beszédes élet-radar: szanaszét lökött sejtjeimmel, szótagjaimmal: vérjeleimmel a makacs halált szívem hogy tapogatja, hogy puhatolja.
Minden sejtem egy radar-ernyő, van szárazföldje és van égboltja, van óceánja, fölötte felhő, van napja és kerengő holdja, van magánya és horizontja, lüktetései vak jelével ezt tapogatja és puhatolja, s amit fölír, le is omolja:
elorozza és elosonja,
letörli: mint vízről a léket, lefújja, mint eget az este a vízről, szemről a világkéket, letörli a szó-rongy, csönd-spongya.
A fényeket mindég szerettem. Gyöngéd gyíkjai az égnek. Egyszer egyet kezembe vettem. De kettétört. Bennem sötét lett. Fényteremtmény, azóta félek. Nappalom éj, eltemetetlen. Csak árny és árny. Egyre és egyre. És úgy fekszem gyilok-kezemben ahogy lélegzetében a lélek.
A fényeket mindég szerettem. Gyöngéd gyíkjai az égnek. Egyszer egyet kezembe vettem. Fénye eltört. Bennem sötét lett. Árnyteremtmény, azóta félek. Napom gyűrött, éjem vetetlen. És úgy fekszem önnön-kezemben, ahogy lélegzetemben a lélek.
Május 10-én délután fél háromkor búcsúztatják Bella István költőt Budapesten, a Farkasréti temetőben.
A Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő április 20-án hunyt el, hosszan tartó betegség után. Bella István a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Írószövetség Választmányának tagja volt.
Tudom, hogy ez nem feltétlenül az a topik, de talán érdekelhet Benneteket, és segíthettek is:
A Vasas Központi Könyvtár felesleges raktári példányaiból kiárusítást rendez május 15.-16.-án 8-18 óráig. Értékes ámde nagyon olcsó könyvek tömkelege várja az érdeklődőket, a bevétellel a Vasas Központi Könyvtár kerül támogatásra. Helyszín: nyolcker, Magdolna u. 5.-7.