Keresés

Részletes keresés

Baresi Boriska Creative Commons License 2008.09.04 0 0 34

kedves dolna! Anno meg sedlikent kapcsolodtam az index forumra, aminek apropoja

a Bella Istvan halala volt. Köszönöm, hogy Te, - mint feltehetöen a forum legnagyobb

Babits ertöje es ismeröje - fedezted fel ezt a meltatlanul feledett topikot..

Volt egyszer egy bszelgetes ahol rendesen vigyazzban alltunk a babitsi nyelvi

lelemenyek elött... kerlek ha idöd engedi tovabb...

Előzmény: dolna (33)
dolna Creative Commons License 2008.07.13 0 0 33

 

Elégiák

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,
füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,
teremtett virágokat - tőlük tanuljam a nevetést,
elrendelte a tüzeket, szenvedjek, szerelmesedjek.
Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.

Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,
s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe,
ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,
a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.
Fölnőttem mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd fel az ágyat,
a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,
igazítsd el a kemény, dagadó dombokat, és a csikorgó,
vassodronyos éj peremén ülj le, és szólj rám:
Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

dolna Creative Commons License 2008.07.13 0 0 32

 

Sötétedik

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna
- becsukja szemét -, de csak magába mélyed
az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,
mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,

mikor már este van, s megmosakodtam
- megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek
mindennapos szutykát számról letörölted.
Megfürösztötted homlokom a hajadban.

Mikor már este van, s nem tudok, akarok
csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan
a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy
a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

dolna Creative Commons License 2008.07.13 0 0 31

 

És úgy éltem

Soványodtak a csillagok testemben,
a fényesség lehamvadt rólam,
csontig-meztelen, fagyokra estem,
s elmerültem, didergő kő, a tóban.

És úgy éltem, mint az ágrólszakadt,
mint a halálról lemetszett.
Négyágú-kés járt bordáim alatt,
emberpróbáló kín növesztett,

de kibírtam. Nem volt könyörület.
Gyémánt karcolta agyam, a világ,
s az emberek szemébe üvegezett.

Most ablak vagyok, végtelenbe tárt
pilláik között ömlik rajtam át
fényességük, a lelkiismeret.

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 30

 

Fény és levegő nélkül

 

Add, Uram, el sose múljon tőlem
  a keserű pohár.
Ha már terített asztalodhoz vetődtem,
  hajtsuk föl, ami vár.
 
Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól
  a nap is megriad.
De arcom tenyered vizébe mártom,
  s vagyok a Te fiad.
 
Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem
  azt, aki szeretett.
De arcom benne, mint otthagyott rönk a földben,
  kihajtott, késeket levelezett.
 
Fény és levegő nélkül, mint a verőér,
  bőröm alatt, nyakamon
zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,
  fojtogat, s gyomosodom.
 
De nem kell a szerelem se, ha börtön.
  Ha nem vagyok szabad.
Fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt
  étel, mit egykedvűen hörböl a rab.
 
A szeretet se kell, a fura fegyver,
  ha megaláz, sárba tapos.
Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen
  se nyálzok alázatot.
 
Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,
  Uram, csupán.
Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,
  mint az apám.
 
Kerül majd bor, könyv, néhány léha
  nő is. Hallgatunk hosszasan.
Te, ki nem is vagy, s én, aki néha
  magamnak hiszem magam.
 

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 29

 

A gyerekkor tájai

1

Forrósodik a levegő,
lázakat üzemel a nyár.
Lombokból aranyeső
szivárog: méhek csapata száll.
Puha dünnyögés permetez,
omlik hársak oldalán.


2

S ím, harangozni kezdenek,
három sovány akácfa húzza
a napból lógó kötelet.
Leng, leng vadul a nap harangja.
Rebben az elpilledt a meleg,
lepkeként inni száll a kútra.
Kövér bivalyok döglenek.
Fejük visszahajtják nyakukra.


3

Dél, aranyeső, nyugalom.
A világnak most semmi dolga.
A rakoncátlan riadalom
cseresznyézni bebú a lombba.
Fény villan, fecskevillogás.
Fölvirít glottgatyája foltja.
Tömött nyarakat markolász,
ingét begyes duzzadtra rakja.


4

Kazlak mögött az etetők,
hátuk a csupasz falnak döntve
hüssölik az ebédidőt.
Sapkájuk lehúzzák szemükre.
Mezítelen mellükre száll,
s álommal, porral elvegyülve
megtelepszik rajtuk a nyár.
Sós izzadtság szikje, ezüstje.


5

A nap is ott lábatlankodik
közöttük, ő is lehüssölne.
Elliblábol a vályúkig,
nézni magát a víztükörbe.
Az eget magára öntené,
minek ragyog a kék vödörben.
Ingét a rezgő fák fölé
hajítja, megmosdik a csöndben.


6

Anyám is itt leveledzik,
a semmiségben folytatódva
áttetszővé lesz egy kicsit,
sziromtestű, égbőlvaló fa.
Arcát kezébe temeti,
a laza szél vállán lecsusszan,
egész térdéig befedi
hosszan zuhogó alkonyattal.


7

Álomból csukló zokogás
félig ébren, innen az álmon,
hozzám vissza minek találsz,
megszépült arcú adósságom.
Húztam, vittem a töreket.
Csupa sár, lucsok lett a számból.
Most mégis, mint jó álmot fejtelek
le a bábbá vált, csupasz világból.

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 28

 

Mikor először


Mikor először teremtettek,
szívembe rengő követ tettek.

Homlokomra, mert rút és szép volt,
vastollú páva szállt, az égbolt.

Sárga ként, s olajat öntöttek
szemembe, égjek, tüzesedjek.

Ezért lettem halálos, gonosz,
hűtlen-arcú, s így varázslatos.

Mikor másodszor teremtettek,
szívembe förgeteget tettek,

förgeteg-, halálhozó arcot,
elhajnalodót, megfogamzót,

ám e hajnal is halandó volt,
lánnyá változott, elfúvódott.

Harmadszor, hogy megteremtődjek,
nekivágtam a zöld időnek.

Zöld időnek, világároknak,
hova a kövek megálmodtak.

Útszélről meg beszélő ágat,
husángot metszettem hű társnak.

Ha néha szerelemben ázik,
boldog időt hajt, megvirágzik.

Néha meg farkassal bolondoz,
megbokrosodik, zöld vihart hoz.

Ha magam egyszer földbevetem,
bordáim közé őt ültetem.

Beszélő életem hadd töltsem
levelében, az évgyűrűkben.

Legyek vele kék derű, jó íz,
fanyar gyümölcs, keserű jó íz.

És mégis édes, mégis magvas.
Minden évszakon diadalmas.

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 27

 

Emlékeim

Emlékeim lassan akár a hó

Nem ismerem emlékeimet
emlékeim elfelejtenek engem

Nem ismerem már a növények nevét
elfelejtenek engem

A virágok fák nevét sem ismerem
elfelejtenek engem

Fák-fák
virág-virágok
kő-kövek

De én én akarok maradni
De én egyetlen egy akarok maradni

Idő Griffmadáridő vaskarmaiddal
erősen tarts

El ne zuhanjak

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 26

 

Zsoltár

Mikor a világba vágnak
a rozsdás pengék, a fények,
s mint a galambok, elülnek
a gyűrűző remegések,
a hűvös hátú vizeken
csak álmos hullám botorkál,
szívemben akkor versz te fel,
mint szúnyogdal, vízi zsoltár.

És lassan fellüktet a föld,
érzem: az érverésed,
a fákról menekül a zöld,
s hűvös szemedre téved,
elbólongnak az árnyak,
alkonnyá szenesednek,
reszket vállamon vállad,
mint vízen az égitestek.

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 25

 

Nyár

Megfojt e súlyos ragyogás,
amit torkomra ráfon
e nyári ítélethozás
sugarakból, virágból.

Szomjuk nem lehet oltanom.
A nagy forróság földönt.
Az ég, a kéklő oltalom,
itt züllik a mezőkön.

Befele lát már csak szemem,
de így is egyre látom:
tétova lepke, szerelem,
izzik egy zöld faágon.

A nyár, bokáig meztelen,
kövek parazsán lépdel.
Közelről asszonyarca van.
Mint te, olyan egészen.

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 24

Aki ivott az ég vizéből

Aki ivott az ég vizéből,
felhőt evett kenyér helyett,
önmagát vette feleségül,
s egész világot éhezett,

Aki csillagokra térdelt,
ha a folyókban térdepelt,
arcát kimosta a szégyen,
kavicsként kifehéredett,

lassan az időből kiszédül,
magával ragadja az út,
inni a mindenség vizéből,
s betelni múlhatatlanul.

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 23

 

Szavam és szívem

Hogy dadog, hogy hebeg, hogy hadar,
– mégis a magáét mindegyre mondja
ez a motyogó, beszédes élet-radar:
szanaszét lökött sejtjeimmel,
szótagjaimmal: vérjeleimmel
a makacs halált szívem
hogy tapogatja, hogy puhatolja.

Minden sejtem egy radar-ernyő,
van szárazföldje és van égboltja,
van óceánja, fölötte felhő,
van napja és kerengő holdja,
van magánya és horizontja,
lüktetései vak jelével
ezt tapogatja és puhatolja,
s amit fölír, le is omolja:

elorozza és elosonja,

letörli: mint vízről a léket,
lefújja, mint eget az este
a vízről, szemről a világkéket,
letörli a szó-rongy, csönd-spongya.

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 22

 

Az ég falára

A gaz, ami a sírjukon kékell,
az ég, ami sírjukból terem,
megtermi külön életével
ami még bennük végtelen.

Így tanulok én is halkulni,
leszek csönddel, éggel teli,
és nagyon, nagyon földöntúli,
és nagyon, nagyon emberi.

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 21

 

Egyszerű, egyszeri ének

Nem akartam én énekelni.
Csak égre kelni, égre kelni.

Fény éhe, tudtam, hogy az égnek
Földi csillaga az ének.

És akkor csillog, akkor csillag,
Ha sugarai énenként nyílnak.

Nyílnak,nyínak, fényszívdobognak,
Mint elevenekben a holtak.

Hamvuk magzatvizében ellő
Ember- és világszív esztendők.

Emberöltő? Világűr-öltő?
Mérheti bármihez a költő,

ha a Mindenek Mindenének
Mindenes mindene. Minden ének.

Dehogy akartam égre kelni.
Csak énekelni, énekelni.

Én éhe, tudtam, hogy az ének
Megénedő énje az énnek.

S mint földi, csúszó-mászó csillag,
Minden énnek énjeként csillog.

Mint a génekben a holtak,
Élnek, énnek, lettén a voltnak.

Akkor énekel a költő,
ha ember- és világűr-öltő,

ha az Énekek Énekének
énekes éneke. Ének. Ének.

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 20

 

Szebbnek szültél

Együtt születhetett szívem
szíveddel, azért vagy ilyen,

mint én, mert ugyanaz a fa
ágán sarjadtunk valaha.

Ugyanaz, ugyanaz a vér
vert arcodért, vert arcomért.

Ugyanaz, ugyanaz a tej
delelt melleden, mellemen,

s az a kéz, ugyanaz a jobb
etetett meg és mosdatott.

Hát milyen álnokság, mi volt,
mi tőled így elpusztított?

Mit vétett, mit vétkezhetett
szívem, hogy így száműzetett

tőled, hogy csak találgatom,
ki vagy, honnan vagy rokonom?

A hang, a hangod ismerős,
itt volt a torkomban előbb,

s ahogy beszélsz, a haj, a szem
– jaj, istenem, jaj istenem –

testvér, csak testvér szólhat így,
ha tükrével találkozik.

S ahogy lépteid hallani,
bennem lépdelt így valaki.

De rád néz és fölujjong kezem:
Te vagy kezem! Te vagy kezem!

Rád néz és fölujjong a szám:
Arcod hazám. Szemed hazám.

És minden szerv: külön, külön
beszél, beszél: öröm, üröm,

fagy, kín elkezd kiáltani:
Magad magamnak vallani.

Hallgasd csak, milyen hangzavar:
gyöngyzörej, jéghang, csodajaj,

hajnal bánata, születés,
gyöngyvirág-verítékezés.

És mind szólal, és mind beszél,
a sírás, a csukló nevetés.

Tenned kéne már valamit,
el kéne halkulni kicsit,

halkulni arcvonásnyira,
csupáncsak dobbanásnyira,

csak te halld, csak te értheted:
éltem és csak most éledek.

Hát szólj rám! Ne mondja ki szám:
Szebbnek szültél, mint az anyám!

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 19

 

A világ születése

Megcsobban a láng.
Kavics hull a tóba.
Elkezd lenni a lenni.

És a fény árnyai,
a semmibe gyűrűző
Isten-karimák

fölgyűrődnek remegni

A gyerek lehajol újra,
és csillagot lel az ujja.

Körkörös karikák.

Minden mintha mozdulna:
önmagán áttolulva,
előtt és után tolva,
átbucskázva, áthullva,
önmagába átbukva
tolja, tolja és tolja
az első molekulát.

Láng csobban, ég ég újra.

Születik a világ.

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 18

 

Nyolc sor meg egy

A fényeket mindég szerettem.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
De kettétört. Bennem sötét lett.
Fényteremtmény, azóta félek.
Nappalom éj, eltemetetlen.
Csak árny és árny. Egyre és egyre.
És úgy fekszem gyilok-kezemben
ahogy lélegzetében a lélek.

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 17

 

Nyolc sor

A fényeket mindég szerettem.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
Fénye eltört. Bennem sötét lett.
Árnyteremtmény, azóta félek.
Napom gyűrött, éjem vetetlen.
És úgy fekszem önnön-kezemben,
ahogy lélegzetemben a lélek.

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 16

 

Nincs szebb

Úgy írtam én eddig a verset,
ahogy csak népmesék születnek.

A valót mondtam, s nem a világot,
a szelet, s nem a moccanó ágat,

csak úgy, ahogy a semmibe nézett
egy - ki tudja ki - és megébredt,

s ahogy fölnéz, hát sírástól
bugyborékol a rét, tűz táncol,

s zöld ág, leveles hasú kígyó
forrósodik, sziszeg a kíntól.

- E meséket kell elfelednem,
hogy dallá magamat tehessem,

ifjúságom kell megtagadnom,
hogy fiatal s egyetlen maradjon,

mert várjon virág, vagy csak a föld,
nem mindegy, hogy mit örököl:

Csak, ami voltam, az leszek.
Nincs szebb és félelmetesebb.

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 15

 

Líra

Visszhang vagyok,
– csak akkor szólok vissza,
ha megszólítotok,

szívhang vagyok,
– csak azt dobogom vissza,
amit ti mondotok,

hangszív vagyok,
– hangom a Föld beissza,
s ha leszek, a ti hangotok.

dolna Creative Commons License 2008.07.09 0 0 14

 

Első versem

 

Ma ötven éve, ezerkilencszázötven-

három március tizenötödikén,

a betiltott ünnepen írtam. Daccal. Dühödten.

Sírás helyett. Mintha apám szívén

csüggtem volna valahol

a meszes semmiben. Sehol.

 

(Talán egy holdsarlós igén.)

 

Tizenkettő és fél voltam. Hadiárva.

Apám – tilalmas bűn volt! – Hősi Halott.

S valahogy az szakadt a számra:

– és nem hagyott békén, nem hagyott! –

“Alig emlékszem én apámra…”

“Ráfúj az idő muzsikája…”

Tán ők súgták. A két megtagadott.

 

(És a szó fiává fogadott.)

 

Ahogy én is őt: vers-lett apámat.

És lettem – örökre és sose –

Apja. Anyja. Ükunokája.

Holt húgom. Az Ő Ilibabája.

Minden ősapa. Ős-szüle.

S mert minden csillag fénye hiánya

híján ragyog csak, lettem fényárva

szíve boldog sírbölcseje.

 

(A mindenség mindenese.)

 

Apát írtam. Pedig édesapám volt.

“ééÉsanyám!”, “ééÉsapám!” Az “édes”, kicsiként

még nem volt méz szám szélén, csak virágpor.

Földtől az égig hajlítgattam az “é”-t.

Elnyújtva, hosszan. Ölükbe repeső

hangszivárvány. Hogy, mint az esedező,

maszatos esőt, fölvegyen a fény.

 

(Vagy sírhatnékjában a gyerek ezt a vént.)

 

Hát így! S mintha maga Javas Juliska

bűbájolt volna el, botladozó sorok,

betűbakancsok sora kanyarult a papírra.

Sír- és halálkolonc csönd csoszogott.

Néztem árnyaik, hogy – a csodában bízva –

életre kelti – mind! – szavaim írja!

És hazajön. Él. Itt áll. Föltámadott.

 

(És valaki a magasban szívéhez szorított.)

WomenOfEarth Creative Commons License 2007.01.21 0 0 13

Bella Istvántól a Maradj velem című vers és még sok más a Verspatikában:

 

http://verspatika.freeblog.hu/

 

Dumás Sanyi Creative Commons License 2006.05.10 0 0 12
Május 10-én délután fél háromkor búcsúztatják Bella István költőt Budapesten, a Farkasréti temetőben.

A Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő április 20-án hunyt el, hosszan tartó betegség után. Bella István a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Írószövetség Választmányának tagja volt.
Törölt nick Creative Commons License 2006.05.02 0 0 11

 

  " Mert elek:

   meghalok.

   Jol tudom.

   Csak azt nem:

   Büntetes?

   Jutalom?"

 

   Bella Istvan:Mert elek...

Törölt nick Creative Commons License 2006.05.02 0 0 10

 

 " Meg az az egy füszal,

  ki kinött belölem,

  hold labujjközeböl

  az ej közepibe."

 

  Bella Istvan: Tudsz-e meg vilagul?

lunaelsol Creative Commons License 2006.05.02 0 0 9
Tudom, hogy ez nem feltétlenül az a topik, de talán érdekelhet Benneteket, és segíthettek is:

A Vasas Központi Könyvtár felesleges raktári példányaiból kiárusítást rendez május 15.-16.-án 8-18 óráig.
Értékes ámde nagyon olcsó könyvek tömkelege várja az érdeklődőket, a bevétellel a Vasas Központi Könyvtár kerül támogatásra.
Helyszín:
nyolcker, Magdolna u. 5.-7.
Törölt nick Creative Commons License 2006.04.21 0 0 7
Nagyon szomoru (a választási hisztériára fogom)
Előzmény: Törölt nick (6)
Törölt nick Creative Commons License 2006.04.21 0 0 6

 

 Ennyi hozzaszolast erdemelt Bella Istvan halala az irodalom rovatban?

Szomoru...

Törölt nick Creative Commons License 2006.04.20 0 0 5
Bocs, hadd tegyek ki néhány ékezetet erre a gyönyörû versre...

Mintha


Csak olyan lesz, apám,ha meghalok,

mintha bezárnál, s én, kamra-sötetben

pókhálós- fények,teknöc-liliomok

hallgatásában egy fénycsikhoz lapulok,

s tudom, nem jössz többé soha értem.



ES olyan lesz, fiam, ha meghalok,

mintha elbujnék, s te, folyamsötétben

iszamos fények,homályidomok

zugásában kiáltgatsz, hol vagyok,

s nem érted, hogy miért, miért nem.



Es olyan lesz, anyám, ha meghalok,

mintha visszafogadnál, s én, élö sötétben,

lélegzö fények,homály-liliomok

világürmélyén szivedhez lapulok,

s hallgatom visszhangját a földnek:éltem.



Bella István
Előzmény: Törölt nick (4)
Törölt nick Creative Commons License 2006.04.20 0 0 4

 

         Mintha

 

  Csak olyan lesz, apam,ha meghalok,

  mintha bezarnal, s en, kamra-sötetben

  pokhalos- fenyek,teknöc-liliomok

  hallgatasaban egy fenycsikhoz lapulok,

  s tudom, nem jössz többe soha ertem.

 

  ES olyan lesz, fiam, ha meghalok,

  mintha elbujnek, s te, folyamsötetben

  iszamos fenyek,homalyidomok

  zugasaban kialtgatsz, hol vagyok,

  s nem erted, hogy miert, miert nem.

 

  Es olyan lesz, anyam, ha meghalok,

  mintha visszafogadnal, s en, elö sötetben,

  lelegzö fenyek,homaly-liliomok

  vilagürmelyen szivedhez lapulok,

  s hallgatom visszhangjat a földnek:eltem.

 

 

                                  Bella Istvan

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!