Az északnyugati Kanszu tartományban, Csölajcsaj község határában rómaiak erődjére bukkantak. A kínai régészek szerint azt a párthusokkal vívott carrhae-i csatából (Kr. e. 53., a mai török Harranból) megmenekülő légiósok építhették. Az ásatások során előkerültek agyagedények, bronzérme, egy nagy termetű férfi, feltehetőleg legionárius csontváza, illetve Kr. e. 9-ből származó térkép, rajta „Likijan” település neve. Ez utóbbit római történetírók is említik: a párthusok 5500 legionáriust lemészárolva, a többi 500-at rabszolgának hurcolták el, majd a két birodalom között létrejött szerződés szerint 33 év múlva szabadon engedték őket, ám a katonák kelet felé vándorolva Likijanban letelepedtek.
A parthus (avar) vértezet az európai lovagi fegyverzet előképe. Valószínűleg a Crassust Kr. e. 53-ban legyőző Surena (Szörény v. szörény?) is ilyen páncélzatban harcolt.
Azért Crassus carrhae-i (harráni) fiaskójánál már nem tudták annyira elmismásolni az indogermán történészek a súlyos római vereséget és annak felmérhetetlen hatását.
Én soha nem mondtam olyat, hogy nem voltak átmenetiek azok a parthus hódítások (egyébként természetesen relatív, hogy mit tekintünk annak), csak az egyenlő mérce elvét kértem volna itt számon.
Badiny hülyeségeiről pedig vagy tucatszor már leírtam a véleményem.
A hispániai származású uralkodó a Zagrosz hegység, ill. az Urmia-tó vonaláig terjesztette ki Kr. u. 116/117-ben kelet felé a római határt. Ezzel az átmeneti jellegű expanzióval szemben a történészek alig-alig ejtenek szót az avarok (parthusok) szíria-palesztinai, sőt kis-ázsiai hódításairól, betöréseiről Róma ellenében.
„A két szónoki beszéd, amelyet az itt idézett Theophylaktos-passzus tartalmaz, a történetíró leleménye. Minthogy azonban Simokattés többet tudott a Maurikios korabeli viszonyokról, az általa szerkesztett és hősei szájába adott beszédben rejtőzhet olyan részlet, amely az avar–bizánci háborúban kialakult szituációról (esetleg az előzményekről) burkoltan tájékoztat. Ezért nem láttuk megengedhetőnek a két fiktív szónoklat teljes kihagyását forrás-összeállításunkból ...A nyakatekerten retorikus fogalmazás a két szónoki beszédben is eredményez homályos részleteket; ott azonban történeti szempontból nézve nemigen bír jelentőséggel, hogyha az értelmet nem mindig tudjuk egzakt bizonyossággal megragadni. A szónoklatokon kívül különösen két mondat akad, amelynek az általunk adott interpretációja bizonytalan; ezek: II, 10 vége felé »Az igazság az volt, hogy az ötödik napon a dezertáló avaroktól is távozott«, és II, 11 elején »nem ment el Kastoshoz és Martinoshoz, hogy a barbárok tömegének a hátába húzódjon és diadalmasan megütközzön« ...alapos okunk van azt hinni, hogy a theophylaktosi manierista stilizálás eltévelyedése és nem szövegromlás a legtöbb homályosság okozója. Busasról l. Kollautz: Byzantinobulgarica 8 (1980), 245.”
„A remélt sikertől elesve tátogó farkas képe szólásmondásszerű már az attikai ókomédiában. – A hadiszerencse forgandóságára Homéros Íliasának VI, 339. sora utal.”
„Theophylaktosnak a katonai ügyekre vonatkozó szóhasználata következetlen, szeszélyesen eltér sokszor az egykorú Maurikios-féle katonai kézikönyv szakszerű kifejezéskincsétől. Precíz hivatalos terminológia helyett inkább a retorikus hangzatosság vezeti auctorunk tollát egy-egy szó kiválasztásánál. Ezért nem mernők biztosan megmondani, vajon »lochagos«-on század vagy szakasz erősségű egység parancsnokát kell-e nála értenünk. A lochos ugyanis koronként és területenként változó nagyságú csapattest elnevezése a görögben. – A »torna« kifejezés a vulgáris latinnak a legtöbb neolatin idiómába átöröklődött tornare igéjéből származik: parancsoló módú alak ’fordits(d)’, ill. ’fordulj (meg)’ alapjelentéssel. Eme menekülésre, megfutamodásra buzdítónak is felfogható szó okozta a pánikot a császári seregben.”
„Ami a számos váratlan fordulatot felmutató és Theophylaktos elbeszélésében nem egy ponton homályos hadi események földrajzára vonatkozik, a következőket mondhatjuk. Anchialos: 1. IV 1. táj. Az »úgynevezett tábori erődítést« V. Besevliev Prokopios (De aedif. IV, 11) Phossaton (latinul Fossatum ’Árkolt-sáncolt erődítés’) helynevével véli kapcsolatba hozhatónak, és a Markianupolis–Anchialos útvonal egy állomását gyanítja benne. – Zaldapa: 1. N 1. táj. - Haimos (Haemus) a Balkán hegység görög-latin neve. – Tomi(s) ma Constanta, Tomi(s) vidéki mocsárról szól fordításunk. Persze a görög eredeti limné szava általában állóvizet jelöl, így átültetése »tó« vagy hasonló is lehetne. A mai román tengerpart mentén sorakozó tavacskák (Tasau, Siutghiol, Agigea, Teohirghiol, Tatlageac) valamelyikére kell gondolnunk ebben az összefüggésben. Közülük Siutghiol fekszik közvetlenül Constanta mellett. – Marcianopolis (Markianupolis): 1. IV 1. táj. – Sabulente Kanali(o)n feltehetőleg (?) a mai Poroi (régibb nevén Beiköi) falu és környéke. Poroi helyén lehetett (?) a hegyi út (latinul canalis = keskeny átjáró) állomása. – Sebulente Kanali(o)n táján folyóról szól Theophylaktos, de nem nevezi néven; ez hihetőleg (?) a két folyóágból egyesült Kamcija (antik nevén Panys[s]os) folyó. Az út talán (?) Kalimah falunál vitt át a vízen, ott, ahova a Tabula Peutingeniara Panisso állomása képzelendő (Penassa: 1. IV 1, táj.). A Theophylaktos elbeszélésében szereplő fahíd állhatott itt. A görög eredeti lithiné diabasis (szó szerint »kö[ves]átjárás«) kifejezését Besevliev kőhíddal fordítja. Magam inkább gondolnék sziklás (kőbe vágott) hegy átjáróra, amely a folyó gázlójához csatlakozott (talán ott, ahol a Kamcija két, a még nem egyesült s így a kisebb vízhozamú medrei híd nélkül is átjárhatók lehettek). Ezt az interpretációt támogatja Theophyl. Sim. VI, 6, 1 textusa azzal, hogy Sabulente Kanali(o)n közelében olyan »diabasis«-okat említ, amelyek hidra semmiképpen sem magyarázhatók. Az én értelmezésem mellett szól az az ige is, amely a »lithiné diabasis« felderítésére küldött Kastos folyóátkelését jelöli Theophylaktos elbeszélésében (hypesbainó), s amely a vízbe való belegázolás értelmét létezik hordozni (emendálására pedig nincs kellő indok). – Sabulente Kanali(o)n kies tájának leírását Theophylaktos Aelianus (Varia historia III, 1) mintájára adja, aki a Tempé völgyét jellemzi ugyanilyen módon, sokszor a amazokkal a szavakkal, mondatokkal. – Trákia-Thracia: 1. IV 1. táj. – Mesémbria a mai Nes(s)ebar (Nesseber). – Mesémbria mellett az »erődített helyek« ott lehettek (?), ahol a Balkán-hegység lánca egészen a tengerpartig ér, ma Ozbor a hely neve, az antik úton Templum Iovis állomás feküdt itt. Miután a Marcianupolis–Anchialos utat a bizánci fősereg a hágóknál elállta a kagán előtt, a nomád fejedelem végül is az Odéssos (Várna)–Anchialos (Pomorie ~ Burgas) tengerparti közlekedési vonalon tört át délre, s ezzel megkerülte Komentiolosnak a belföldi hegyszorosoknál őrködő hadát. – Hosszú Fal(ak): 1. IV 1. táj. – Kalbomuntis (? Calvi Montos ’Kopasz hegyek’) talán (?) a Balkán hegység Aitos elnevezésű nyúlványára magyarázható, amelynek a vidékén a Kablekovo (régi nevén Dautli) falunál levő antik maradványokban gyanítja az egykori helység nyomát felismerhetni Besevliev. Kérdés, valóban ebbe az összefüggésbe tartozik-e a Prokopios (De aedif. IV, 11 ) említette Gemeilomuntes ’Ikerhegyek’ helynév, amelyet az Aitos keleti szélén fekvő két csúcsú Bibernával vél azonosíthatónak a bolgár tudós. – Libidurgos (C. de Boor szerint Libidurgon) Besevliev legújabb feltételezése értelmében disszimilációval a Libiburgos (’Livius-erőd’) elnevezésre megy vissza, és a feliratos híradás szerint Antoninus Pius által Trákia védelmére építtetett burgusok egyike lehetett (?) ...– Antiké: 1. IV I. táj. – Appiareia (latinul Appiaria), ma Rjahovo. Ennek a Dunánál fekvő erődített helynek az elfoglalása valójában nem tartozhatott a kagán éppen szóban forgó trákiai hadjáratához, csak Theophylaktos ügyetlen fogalmazása (vagy szövegének romlottsága?) kelti azt a látszatot, mintha a két haditevékenység időbelileg egy folyamat etapjait képezte volna. Igazában nem az időrend, hanem egy gondolati asszociáció vezethetett Theophylaktos anyagcsoportosításához. Egyfelől tény volt, hogy a nomád fejedelem trákiai kalandozása során erődített városokat próbált bevenni. Másfelől a szerző tudta vagy tudni vélte, hogy az appiariai Busastól eltanult bizánci ostromfogások, illetve -szerkezetek ismerete bátorította a kagánt ostromműveletek vállalására. Így kerülhetett a trákiai hadjárat történetébe kitérésként Appiaria (nyilvánvalóan más időpontban lefolyt) ostromának a leírása. – Beroé több kelet-római város neve. Közülük itt a Stara Zagora elődjének tekinthető antik helyről van szó. – Diocletianopolis (Diokletianupolis) Besevliev vélekedése szerint a mai Hisarija elődje, míg Honigmann korábban Cirpan közelébe képzelte a helyet. – Philippopolis (másik régi nevén Pulpudeva) ma Plovdiv. – Adrianupolis (Hadrianopolis): 1. IV I. táj. ”
„Kérdés, vajon lóannés Mystakon fővezéri kinevezése annyit jelent-e historikusunk elbeszélésében, hogy egy új háborús év kezdődik. Ha esetleg (?) így állna a dolog, akkor az eseménysor vége már 588-ba (vagy 589-be) nyúlik át.”
„Az ellenséges haderő körülzárta Diocletianopolist is, ám a város a leghatározottabban ellenállt, és magabiztosan reteszelte el a támadás útját; katapultákat állított fel a falakon s más védőeszközöket úgy, hogy a barbárok számára megközelíthetetlenné vált, és nem bocsátkozhattak kézi tusába. Bosszúsan távozott a kagán, mert úgy járt, mint a farkas a szólásmondás szerint: lesett hiú remények után. Tüstént átvonult Philippopolisz alá, és körbejárva a várost, erőfeszítést tett annak elfoglalására. Ám a város lakói bátran ellenálltak, és sokakat megsebesítettek a falakról és a mellvédekről, úgyhogy a kagán váltságdíj nélkül abbahagyta az ostromot, s dicsérte, amiért bátorságukkal biztosították bántatlanságukat. Hajnalban aztán az Antiké elnevezésű terület erdőin áthaladva Adrianupoliszt támadta meg, harciasan csapott a városra, ám a városbeliek is erőteljesen ellenálltak. A bizánciak körében mindenfelé hangzott a hír, hogy Kasztosz és Anszimuth fogságba esett, s zűrzavaros szóbeszéd hömpölygött városszerte. A tömegből bizonyos értelmetlen és fecsegő férfiak, akiknek szerencséjét senki sem irigyelte, gondolkodásmódját nemigen követte, nyíltan ócsárolták az uralkodót, gyalázkodó dalokat költöttek ellene, gúnyosan énekelve hurcolták meg baljóslatú uralmát: nem balszerencséjének, hanem esztelenségének tudták be a sikertelenséget. Ám gyalázkodásuk nem szült indulatot az uralkodóban; a lelke nem fogott haragot, nem lobbant fel benne az indulat lángja. Kasztoszt az ellenség nagyon bőkezű váltságdíj megfizetése után visszaadta, amint ezt idősebb kortársainktól hallhatjuk és bizton elhihetjük. A császár minden gondolatát az ellenséggel szembeni helytállásnak szentelte, és az eddigieknél nagyobb felszereléssel készült az ellenség ellen. Ióannészt, akit legtöbben Müsztakónnak szoktak nevezni, állította a fővezéri posztra, alvezéréül pedig Droktónt nevezte ki, és rá egy külön kisegítő hadtestet bízott. Ez a férfi langobard nemzetiségű volt, igen erős fizikumú, s a háborúban igen energikus. Miután Adrianupolisz környékére érkeztek, a barbárokat az ostrom abbahagyására kényszerítették, és a második napon be is fejeződött a háború. A rómaiak a barbárokkal harcba keveredve győzelmet arattak, és a maguk oldalára billentették a csata sorsát. Az ellenséget Droktón, az alvezér rátermettsége küzdötte le. Színlelt futás következtében az ellenségnek úgy tűnt, hogy az ő [Droktón] szárnya hátat fordított a harcban, miután a római sereg megijedt az ellenféltől. Aztán azonban éppen ellenkezőleg, ő kezdett üldözésbe, és a barbárok hátába kerülve elpusztította, akivel csak találkozott. Így a déli órákban visszavonulásba fogtak az avarok, ki erre, ki arra szóródott szét, erőltetett futásba sodródtak, amerre a véletlen hozta. A hadvezér mégsem üldözte az ellenséget. Bölcsen mértéket tartott ugyanis szerencséje ellenében, s – mint helyénvaló is – óvatos volt ereje csúcspontján. A jó sors ugyanis forgandó és megbízhatatlan, s a győzelem felváltva szegődik hol ehhez, hol ahhoz a férfihoz, hogy Homérosz írásaiból is fejtegetéseimbe illesszek valamit.”
„Volt egy katona, s neve Buszasz, derék férfi a csatasorban és a fáradalmakat legkiválóbban álló; más bajtársaival együtt kitűnt erényei miatt, amazokat megelőzve vállalta mindig a veszedelmet, valahányszor meghallotta az ütközetre hívó harci kürt szavát. Ez ekkor éppen azon az őrhelyen lakott. Buszasz egyszer kilovagolt az őrhely közelében fekvő rétekre, majd valamivel, távolabbra is kiterjesztette útját, hogy sikeresebben vadásszon. Buszaszt elfogták a barbárok, a vadász került így csapdába. Miután hatalmukba kerítették, azzal fenyegették meg, hogy dárdával esnek neki. Ő viszont kérte, ne tegyék ezt, inkább váltságdíjért adják cserébe életét. Hiszen nem válik hasznára a barbároknak, hu Buszasz meghal, ők pedig figyelmen kívül hagyják a kínálkozó ragyogó ajándékokat. A barbárok elfogadták az ajánlatot, és nem utasították el az alkut. Foglyukat az őrhelyhez vitték, s hírül adták az erődbelieknek, hogy szemük láttára koncolják fel Buszaszt, ha ajándékuk jóindulata útján nem bizonyítják személyének szóló megbecsülésüket. Buszasz maga is könyörgött, hogy a rómaiak ne nézzék tétlenül, míg ő a két sereg közötti senki földjén mintegy élet és halál mérlegén lebeg: kérte, vessék az ő érdekében a mérleg serpenyőjébe viszonzásul hálájuk jeleit, s kiáltva könnyek közt sorolta el érdemeit, amelyeket a rómaiakért való legnagyobb veszedelmek vállalása által szerzett. Hirtelenében felsorolta kemény küzdelmeit, megmutatta a harcok nyomait teste sebhelyein, így mintegy a tusák szemmel látható jeleit tüntetve fel, az ellenséges fegyverek csapásainak bélyegeit világosan feltárta, s mindent összevetve elviselt szenvedéseire való hivatkozással kérte azokat, akik érdekében annyit fáradozott, hogy jelen szenvedésének a megszüntetését nyerje el tőlük viszonzásul. Azok azonban húzódoztak, mert egy férfi megvesztegette őket, aki a gúnyos szóbeszéd szerint lopott gyönyöröket élvezni Buszasz feleségével járt össze. Így a barbár küldötteket sértő elutasítással küldték vissza. Ezzel még nagyobb veszedelembe kerülve Buszasz kérlelni kezdte a barbár csapatot, hogy halála egy kis halasztást nyerjen, haladék áraként megígérte, hogy az őrhelyet a barbárok kezére juttatja. Úgy vélte ugyanis, hogy először a köteles háláról megfeledkezőknek kell bűnhődniük, és az embertelenségnek kell a csapásban részesülnie, hadd forduljon a gonoszság először önmaga ellen. Miután így az ellenség nagyobb hordereje méretet kapott, kegyesebbé, emberiesebbé vált, esküvel erősítette, hogy Buszasz életét megkíméli, nem öli meg őt, s a természetes halálnak ad szabad kezet, ha az majd egykor a testét összetartó kötelékeket szétszakítani kívánja, nem fogja kitervelt természetellenes halálnemmel sújtani őt, ha megállapodásukat tényleg teljesíti. Buszasz ekkor megtanította az avarokat egyféle ostromgépezetet ácsolni, mert azok egészen addig még járatlanok voltak ilyenszerű eszközök előállításában, és készített egy kőhajító városvívó szerkezetet. Nem sokkal később az őrhely romba dőlve elesett, s Buszasz drága árat fizettetett a rómaiakkal az embertelenségért, s ugyanakkor félelmetes ostromtechnikára tanította meg a barbárokat. Az ellenség ugyanis attól fogva sok római várost kényszerített fáradság nélkül a maga oldalára, mintául használva az eredeti elmés szerkezetet. Beroéra is lecsapott a sereg, de ott hiába vesztegette idejét, hiába vállalt nagy harci fáradalmakat, végül nem koronázta siker erőfeszítéseit, mert a város környékén lakók derekasan ellenálltak. Mindenesetre valami csekély pénzösszegen meg kellett váltaniok az ellenség elvonulását, ám ez valójában csak a kudarc látszatra meggyőző elkendőzősét jelentette.”
„Az ezredesek közül egy morogva kiállott középre, és nyíltan meghiúsítani igyekezett a fővezér buzdításainak hatását. Azt mondogatta, az alábbi szavakkal élve, hogy a hadseregnek és a fővezérnek is a visszavonulás válna javára. »Férfiak, a háború mesterei, bátor lelkűek, amikor a kínálkozó alkalom segít, és valamiképpen a szerencse is a mi ügyünknek kedvez! Férfiak, akikre közös veszély leselkedik, azoknak az üdve is egy. Amennyire rosszallást érdemel a gyávaság, annyira kárhoztatható ellentéte, a vakmerőség is. Az aggály az értelmesség csúcsa, amidőn nem a megfontoltságot teszi meg szégyennek, hanem a józanságot dicsőségnek. De mielőtt egy is mondataim közül anyja méhéből, szívemből előbújna, és ti füleitekkel bábáskodnátok, tekintsetek el kicsit a fővezérnek kijáró feltétlen szófogadástól, hogy az ne zárja ki a tanácsot adni akaró meghallását, ne emeljen lezárt ajtóként eleve akadályt a felszólaló szavai elé. S így ti ne vessétek el már előre beszédünket, még mielőtt az lelketekbe hatolhatott volna. A feltétlen szófogadás önmagában hordozza hajtóerejét, és nem járulékos a hatalma: mint hajókormányt tartja kezében az akaratot, oda irányítva a hallgatókat, ahová akarja. A fővezér, férfiak, az ellenséggel való szembeszállásra szólít fel, és azt parancsolja, hogy kevesen hajóorral evezzetek a túlerőnek, s mindezt Kasztosz veszte ellenére is. Ti vagytok a tanúim, hogy nem mindenki alkalmas a csatasorba állásra (ha nem bántó részemről kicsit meztelenre vetkőztetni előttetek az igazságot). Mert szerintem a színlelt dicséret értéktelenebb az őszinte rosszallásnál, miután a tények nem szegődnek a magasztalások szolgálatába. Vagy nem a fővezér rendelte-e el, hogy a harcra képtelenek őrizzék a tábort? Ezek a férfiak négyezren vannak, úgyhogy kis híján egyenlő az ütközetbe bocsáthatókkal az attól távol maradó seregrész, a harcra képtelen csoport a harcosokéval, az egészséges hányad akkora lehet, mint a nyomorék.
Hallgatok most arról, hogy a röviddel ezelőtti szerencsétlenségek mennyire meggyengítették a lelkierőt, az ellenség mennyire megnyirbálta a bajtársainkra nézve kedvező fordulat esélyeit. S ha nem tévedek, a röviddel ezelőtt szerzett dicsőségnél nagyobb az iménti szerencsétlen kudarc. Kasztosz sokat elpusztított a barbárok közül, és zsákmányt szerzett; ám ezt másnap a barbár visszavette. És most teszem hozzá a legbaljósabb kiegészítést szavaimhoz: őt magát elfogták, katonáit elevenen kézre kerítették, jeles diadalt arattak. Kasztosznak nem sikerült elbújnia a liget fái közt rejtőzve. Pedig a kagánt jól elrejtette a mocsár övezte sziget, nem árulta el Martinosznak a bujkálót, ellenkezőleg, mint valami kibeszélhetetlen misztériumot, úgy takarta el a beavatatlanok előtt. A császár lelkét még az előbbi apró harci sikerek tartják hatalmuk alatt, s nem szerezvén tudomást újabb szerencsétlenségeinkről, nem is juttat hozzánk segítségül kiegészítő szövetséges haderőt. Tudom, hogy a zűrzavart keltő iménti fordulatok előrelátóbbá teszik az ellenséget is, és ezután sok megelőző biztonsági rendszabályt fog alkalmazni az őt ért kisebb balszerencsés kudarc hatása alatt. Ám, férfiak, eleget szóltam már arról, ami hasznotokra válhat. Bár megadná a sors, hogy tévesnek bizonyuljon véleményem, magamagától hozva hatékony segítséget számotokra.«
Amikor az ezredes ezt a dicstelen beszédet kiköpte magából, s szavaival ijesztgette a gyülekezetet, s a sokaság szinte mozdulatlanná meredt, a félelmetes fejtegetéseken úgy elámult, akkor felugrott a gyűlésből egy idősebb férfi, hangos kiáltással szidva az ezredest, és kérte a gyűléstől, hogy ellenkező értelmű beszédbe kezdhessen. Miután a sokaság igenlően intett, és kezeivel felhívta a beszéd elmondására, koros hangján jóindulatot kérve, és öreges könnyeivel szavai iránt tiszteletet keltve így valahogy kezdett beszédébe:
»Római férfiak, ha tetteitekkel meg nem hazudtolnátok ezt a nevet! Férfiak, ha testetekkel együtt lelketek is férfias ! Ha nagyon tudott is az ezredes szavaival pompázni és mindent felkavarni, mégis a tények a szavaknál is többet nyomnak a latba, és nem tűrik az üres frázispuffogtatást. Nem fog benneteket, mintha gyerekek lennétek, megijeszteni szófacsaró okoskodásaival. Mindenekelőtt szívesen tenném fel neki a kérdést: valójában kiknek is szónoklod te ezeket, ezredes! Ezeket hangoztatva parasztokat akarsz elbódítani, akiknél szórólapát van kard helyett, bőrbekecs páncél helyett, igavonó marha délceg magas nyakú paripa helyett, akik csak saját munkájukhoz értenek, és gazdáik szolgái? Miért tekintetted egy női szoba társaságának ezt a gyűlést, és becsülted le így nemével együtt természetét is! A tényeken követsz el erőszakot, mikor így lebecsülöd e tanácskozást. Úgy vélted, hogy dicstelen szavaidat nem férfiak szeme láttára ontottad magadból? Vagy nem látod, hogy a gyűlés és a római nép büszke harci készségére, duzzad a fegyveres erőtől, a veszélyek próbáján és az előnyök bölcs előrelátásán okosodott? Miért nyirbálta meg szemedben egy cseppnyi kudarc a nagy harci sikerek adta fellendülést? Szégyenítsen meg az ellenség viselkedése, aki nem esett rémületbe a balszerencsés kudarcoktól. Aki röviddel előbb mintegy a mocsárba szorult, s futott, és a vizek hűséges támogatásával számított bizonytalan menekülési lehetőségre, ugyanez most kemény férfiként áll csatasorba, bátorítja a sebesülteket, ráveszi őket, hogy sebeikre fogadják az ellenség még nagyobb csapásait, mintegy nagy fájdalmaik csillapító gyógyszereként. Ő elfelejtette a korábbi kudarcait. Szükségszerűen válik a sikeres cselekvésre képtelenné az, aki feladja e balszerencse jóra fordításának reményét. S milyen csodálatos beszéded befejezése! Ez azt állítja, hogy mi nem kapunk kiegészítő haderőt. Ki bízta rád a jóslást? Vagy Pythia módjára saját gyávaságod sugalmazta ezt a jóslatot? A beijedt húzódozásnak egyebek mellett ez a dicsősége is megvan: a maga erejéből, jósol és mindig a legkészségesebb igyekezettel megtalálja a tettek halogatásának útját-módját. Meglepő ugyan számomra, hogy a barbárok a Hosszú Falakig törnek előre, és a császár mégsem ébred a veszély tudatára, amelynek hatalmas hullámai a város felé hömpölyögnek. Ám férfiak, van egy legyőzhetetlen szövetséges, a mindennek föléje kerekedő lelkierő, amely a mások számára lehetetlent is lehetségessé teszi, és bátran bevárja a sokaság szemében félelmetes eseményeket.«
Miután az öreg visszhangzó erővel elmondta ezeket a mondatokat a gyűlés előtt, feltüzelte velük a sokaságot, és csatasorba állásra buzdította; a legjobbak harci kedvét mintegy fékezhetetlenné téve, a pipogyák férfiatlanságát pedig beszédével mint korbáccsal sújtva s így valamelyest megváltoztatva. Nagy kiáltás tört fel a tanács soraiból, és hangos dicsérettel ünnepelt a nézőtér, bámulva az öreg harcos lelkét. Tüstént mindannyian a vélemények testvéri megegyezésének a gondolatával feloszlatták a tanácskozást, és indultak teljes fegyverzetet ölteni. Felkerekedtek hát a Haimoszból Kalbomuntisz és Libidurgon felé, harcra készülve. Meglátják a kagánt, aki nem messze, mintegy négy mérföldnyire ütötte fel sátrait mit sem sejtő gondtalansággal, embertömegei szétözönlöttek szerte egész Trákiában. Komentiolosz eligazította hát seregét, egyetlen hadrendbe rendezve azt, és aztán hagyta menetelni. Elrendelte, hogy vonuljanak Asztikébe, őrséget állítva töltsék az éjszakát, másnap csapjanak le a kagánra vihar módjára, és a találkozáskor a lehető legnagyobb öldöklést vigyék végbe. Ám egy sorsfordulatnak úgy tetszett, hogy hamisra változtassa a hadvezetés döntéseit. A megfontolt tervszerűség kaptárait here módjára tönkretette, és a hadvezért – mint valami szorgalmas méhecskét – fáradozásainak a gyümölcsétől megfosztotta. Midőn a nap hátát a sötét éjszakának fordította, és a szépséges fényhozó égitest sugarát eltakarta, s átengedte a terepet az éj hatalmainak, egy igásjószág a rajta levő terhet oldalt ledobta. Véletlenül úgy esett, hogy gazdája elöl ment. A nyomában haladók látták meg, hogy a málhásállat a reá helyezett holmit rendetlen húzza-ráncigálja, s ezért szóltak a gazdájának, hogy forduljon hátra, teherhordó állatát hozza rendbe visszás állapotából. Ez lett a rend felbomlásának okozójává, s szinte magától vezetett a visszafelé özönléshez. Sokan ismételték visszhangszerűen az elhangzó mondatot, s az mintegy jeladássá vált: úgy tűnt, mintha visszavonulást jelezne, mert az ellenség hirtelen jelent meg előttük, és meghiúsította a várt-remélt sikert. Miután a legnagyobb zűrzavar lepte meg a hadsereget, általános lárma támadt soraikban, mindenki hangosan kiabálta, hogy visszavonulni, s anyanyelvén szólította fel egyik a másikat a hátra fordulásra: »torna, torna« – ismételték a legnagyobb zavar közepette, abban a hiszemben, hogy váratlanul éjszakai ütközet köszöntött rájuk. Az egész harci rend szétszakadozik; mint egy lant összehangoltsága. Ennek folytán a kagán ebből a második és mindennél nagyobb veszedelemből is megmenekült; s ahogy csak a lába bírta, hagyta maga mögött megszokott tartózkodási helyét, költözött át más területre, és a korábbinál is meglepőbb szabadulás szerencséjében részesülhetett. Körülbelül hozzá hasonlóan járt el a római sereg is, a megfutamodás kölcsönös volt, hamis félelem fordított egyet a római tábor magatartásán, és nem létező veszedelem rémítette meg a katonákat. Az avarok közül többen még így is elpusztultak, amikor a két haderő váratlan összeütközésére került sor. A római osztagból ugyanis néhányan szembefordultak és erőteljesen összecsaptak az ellenséggel. Miután a kettős zűrzavarból magához tért a kagán, a támadások zátonyának veszélyét elhárította, összegyűjtve a barbár sereget, római városokat rohant meg, és kézre kerítette Appiaria őrhelyet. Nem látszik feleslegesnek azt is elmondani, hogyan történt ez, és e folyamatos elbeszélésbe mintegy közbevetőleg egy kis történetet szőni kellemes ajándékként.”
„Komentiolosz, az együttműködést és az előző nap előtti megegyezéseket figyelmen kívül hagyva, semmi gondos hozzáértésre valló lépést nem tett; nem ment el Kasztoszhoz és Martinoszhoz sem, hogy a barbárok tömegének a hátába húzódjon, és diadalmasan megütközzön. A szóbeszéd Rusztikioszt, az egyik egység parancsnokát is okolja, hogy a fővezérnek a megadott helyre vonulás semmibe vevését és a Martinoszhoz meg Kasztoszhoz menetel elmulasztását sugalmazta azzal, hogy a szerencse bizonytalan és nehezen megragadható, a császár intenciója is más, és nem ösztönöz ekkora veszélyek vállalására. A fővezér pedig hallgatott Rusztikioszra, és a dolgok könnyen vételének a gondolatát komolyan magáévá tette. Megtudva, hogy a fővezér Marcianopoliszba érkezik, Martinosz és Kastosz is visszatért hozzá. Midőn a nap fényhozó körforgásba kezdett, Komentiolosz egész seregével erődített táborához ment, ahol a római sereg erre kiválasztott embereit is hagyta. Ezután a Haimosz szorosaihoz vonult táborával felvezette seregét a hegyhátakra és a magaslati völgyekbe. A helyet valami ottani elnevezéssel Szabulente Kanalionnak mondják. Írjuk hát le szavakkal ezt, és a kifejezés erejével kezdjük megrajzolni formáját. Nagyon szép és magasban fekvő ez a vidék a hegység kellős közepén, lajtős, leereszkedő síkság, az egész virágos kertekkel fedve. Rajta a zöldellő rétek látása ünnepi lakoma a szemnek. Árnyas helyek kínálkoznak az ott tartózkodásra, amelyek az erdő sűrű lombjával takarják az arra járót, és sok búvóhelyet nyújtanak az oda vetődőnek a déli órákban, amidőn a nap sugaraitól a föld minden zuga felhevül. Édes gyönyörűség látni, de nem könnyű elmondani, hogy milyen bőségesen folynak a vizek köröskörül e vidéken, túlságos hidegséggel nem ártanak a belőlük ivónak, s a felfrissülni vágyónak sem okoznak csalódást, hogy úgy mondjuk, érintésük langyosságával. Muzsikus módra vonzzák oda dalukkal a szemlélődőket a fák friss hajtásain ülő madarak. Gyászos szomorúság és indulatos harag nélkül énekelnek, elfelejtve minden bajt, s az áthaladó utasokat zavartalan derűt árasztó énekükkel kísérik. A borostyán, a mirtusz és a folyondár mindenféle virággal együtt a legszebb összhangban bőségesen nyújt illatával valami anyagtalan élvezetet, és jó szagával halmozza el az odajövőt, mintha csak a vendégbarátság legnemesebb szabálya szerint hozná a járókelők elé megörvendeztetésükre szánt készleteit. A fővezér parancsot adott, hogy az előző s egyben a következő napon is a tábor itt éjszakázzon a szabadban. Azt is megparancsolta a fővezér, hogy a szomszédos folyó fahídja körül hajnalban kémlelje ki az avar sereget Martinosz lesben álló felderítőként, és figyelje meg, vajon átkel-e a folyóvízen az ellenség. Kasztosz meg a kősziklaátjárónál kutassa fel az ellenség mozdulatait s azt is, milyen szándékkal vannak, s vajon velük szemben szállnak-e táborba. Miután Martinosz látta, hogy az ellenséges sereg rövidesen át készül kelni a folyón, mintegy hátraarcot csinálva visszatért, és egyesült a Komentiolosz körül álló csapattestekkel. Kasztosz ezzel szemben belegázolva átkelt a folyón, átérve a túlsó oldalra összecsapott az ellenfél előőrseivel, s valamennyit nagy erővel kardélre hányta. Ilyen tettek végrehajtása után nem volt képes meglevő előnyös helyzetét megtartani, bizonyára valami baljós szellem sugalmazásai következtében. Nem kerekedett ugyanis fel, hogy visszatérjen Komentioloszhoz, hanem a fahídhoz menve Martinosszal próbált volna egyesülni. Mikor szándékát nem valósíthatta meg, napnyugtával a terepen töltötte az egész éjszakát. Másnap az ellenséges sereg még ott éjszakázott, és aztán a fahídon a túlsó oldalra kelt át. Másképpen nem volt lehetséges a folyóvízen való átkelés, mert a partnál hirtelen mélyült a folyó, s valóságos tengerré válva hullámverésével megakadályozta a belelépőket a haladásban. Midőn Kasztosz hazafelé vette az irányt, és a tábor felé vezette seregét, az ellenség tömege szembetalálkozott vele, s a baj alig leküzdhetőnek, találékonysággal sem megoldhatónak bizonyult.
Tüstént izzadság ömlött el Kasztoszon, a tehetetlenség lesújtotta lelkét, megrémült, szorongott, és a szerencsétlen események szörnyű csapás irányába haladtak előre. A csapat azonnal szétszakadt, ki-ki ahogy félelme hozta, más és más felé fordult, és mint a vadász lesvetéseit távol tartani igyekvő nyulak vagy szarvasborjak, a kies völgybe rejtőztek, a ligetek lombja mögé bújva. A római seregből néhányan avar fogságba esve gyógyíthatatlan sérüléseket szenvedtek, és majd ilyen, majd olyan válogatott kínzásokat kellett elviselniök. A legkegyetlenebb halálnem fenyegette őket, ha nem adnak felvilágosítást Kasztosz meneküléséről, bármerre legyen is. Így hát beleegyeznek, és ujjal mutatnak Kasztoszra, aki úgy rejtőzött az erdő közepén, mint szüretkor a tőkén felejtett kis fürt a levél alatt. Elevenen került hát a parancsnok fogságba, és gazdag zsákmányt jelentett az ellenség kezében. Kasztosszal együtt seregének legnagyobb részét is elfogta az ellenség. A háború még inkább erősödött, és hevesen lángolt fel. Mert a kagán mintegy a bajok gyűjtőhelyéről népes sereget indított el, hogy egész Trákiát dúlja-vágja. Zsákmányolásra siet az ellenséges sereg Meszambria határain keresztül, elpusztították a hősiesen csatasorba álló őrkatonákat (ezek ötszázan az erősített helyeket őrizték). Anszimuth, egy parancsnok, aki a trákiai gyalogos sereget vezette, amint észrevette az avar had közeledését, összevonta katonaságát, és a Hosszú Falakhoz menekítette. Maga éppen csapatteste utóvédjénél volt, és befelé igyekezett vezetni seregét. Ez juttatta elevenen a barbárok kezébe. Fogságba esett ugyanis, és az elöl rohanó ellenség kész zsákmánya lett. Nem látta el tudniillik hátát őrséggel a szerencsétlen. Kevéssel utóbb a kagán seregeinek fennmaradó részét Trákiára zúdította, s igen sok helyen átvonult. Balra táboroztak Komentiolosz katonái. Emiatt a Haimosz hegység erdőibe rejtőzhettek a rómaiak, az ellenséges sereg meg Trákia-szerte igen sok részre oszlott szét. A harmadik napon Komentiolosz a lokhagoszokat, az ezredeseket és a had legderekabbjait saját sátrába gyűjtötte össze, és közölte velük, hogy mit fog tenni. Másnap a lovasságot és a gyalogságot összehíva és gyűlést tartva kiadta a parancsot az egybegyűlteknek: nem hátat mutatni a barbároknak, a férfias bátorsághoz képest minden egyebet másodrendűnek tekinteni!”
Theophülaktosz Szimokatta, még mindig az 587–588 körüli évek hadi eseményeiről (II, 10, 8):
„Ebben az évben Komentiolosz Ankhialosz városához érkezik, összegyűjti a sereget, s aztán a tömegből kiválasztva a legderekabbakat, elkülöníti a használhatatlanabb haderőtől. Három csapatot állított össze, és három irányba szétszórva küldte ezeket a barbárok ellen. A jobb oldali egység vezetésére Martinosznak adott parancsot, a másik szárny élére pedig Kasztoszt állította vezérül. A haderő középső részét maga a fővezér vette magához. A nagyobb harci erőt képviselő sereg létszáma hatezer fő volt. Négyezren lelkierejük gyengébb volta miatt távol maradtak a harcoktól; ezeknek megparancsolta a fővezér, hogy tartsák őrizet alatt az úgynevezett tábori erődítést a készletekkel együtt. Kasztosz magához véve seregrészét, a terület bal oldalán körbe vonult, s Zaldapához és a Haimosz hegységhez érkezett. Hajnalban egyszerre váratlanul megjelent a barbárok előtt, s készületlenül találva őket, fegyvereivel dicsőséget szerzett, és ragyogó diadalt aratott; a barbárok tömegének nagyobb részét ugyanis sikerült elpusztítania. Hőstettét sok zsákmánnyal tette még fényesebbé, s ezt elszállításra egyik testőrének adta át. Bár ne tette volna! Ettől ugyanis másnap az újra összegyülekező barbárok elvették a hadizsákmányt. Martinosz Tomi[sz] város környékén teremve kikémlelte az ott tartózkodó kagánt és avar seregét. A rómaiak lesben álltak, és egyszerre nagy erővel támadtak. A barbárokat a tengerbe fúlásra emlékeztetően érte a halál, mint amikor váratlanul egy áradás nyeli el az ellenséges sereget. A kagán jó szerencséjének köszönhette nem remélt ajándék számba menő megmenekülését és a futók társául szegődött. Mocsárban rejtőzött a sziget, amely a barbárt megmentette. Ha kézre került volna, a rómaiaknak fényes váltságdíj jutott volna. Itt a legnagyobb és legemlékezetesebb veszély fenyegette e barbárokat. Az igazság az volt, hogy az ötödik napon a dezertáló avaroktól is távozott. Hajnalban Martinosz már felkerekedett oda, ahova a fővezér előző nap elrendelte, és Kastosz Mastinosszal egyazon helyre érkezve csatlakozott hozzá. Az összetalálkozással kölcsönösen igen nagy erőt adtak és kaptak a csapategységek, rendíthetetlen biztonságot érve el az egyesülés által.”
Nem zárható ki, hogy Thesszaloniké városának a Szent Démétriosz csodái c. legenda által említett hunogur ostroma az említett hadi eseményekhez, egész pontosan az 586. évhez köthető, Szádeczky-Kardoss azonban inkább az 597. esztendei datálás mellett foglal állást, így – követve az ő időrendjét – magát a forráshelyet majd ott közöljük:
„A »Miracula S. Demetrii« I (13–16) 118–175 előadásából ismert avar támadás Thessaloniké ellen Maurikios uralmának (582–602) egy olyan évében zajlott le, amidőn szeptember 22-e vasárnapra esett. A juliánus naptár szerint két ilyen esztendő volt: 586 és 597. Olyan argumentumról nem tudok, amelynek alapján teljes biztonsággal el lehetne dönteni, hogy a két dátum közül melyik a valódi. Nem véletlen, hogy a modern kutatók véleménye erősen megoszlik; jól mutatja ezt F. Barisic, Miracles de St. Démétrius comme source historique (szerbül, francia rezümével), Beograd 1963, 10–11 táblázatos áttekintése. Ha az 586-os datálást fogadnánk el, akkor itt kellene szólnunk az avarok szept. 22–29 közt lefolyt eredménytelen ostromáról, amelyet Thessaloniké ellen intéztek. Mivel az ostrom idején Eusébios volt Thessaloniké érseke, s mivel Nagy Szent Gergely pápától az 597–601 évekből olvashatunk olyan leveleket (VÍII, 10; IX 168, 198; XI, 66), amelyek ehhez az Eusébioshoz címzettek, magam forrás összeállításomban az 597-es évnél adom majd Szent Demeter csodái megfelelő fejezeteinek a fordítását. Persze nem kizárható azért a lehetősége ennek, hogy 586 őszén ostromolta meg a kagán avar seregével és szláv segédnépeivel Theesalonikét. P. Lemerle például, mint szíves levélbeli értesítéséből tudjuk, a »Les plus anciens recueils des miracles de Saint Démétrius« sajtó alatt lévő II. kötetében, amely a görög szöveg kommentárját adja majd, az 586-os évszám mellett foglal állást.”
Szőnyi István metszete az armén származású utazó Csordás voltam Paraguayban c. könyvéből (Stádium, Bp., é. n.)*
Az örmény eredetű Dadányiaknak korábban a Temes vármegyei Gyülvészen, majd pedig a festői környezetben fekvő Mélynádason volt birtokuk. (Bíró Lajos Dadányi Györgyről mintázta 1917-ben bemutatott Hotel Imperial című színművének főhősét. Több filmet forgattak a darab nyomán.)
Az említett kötet 9. oldalán írja Dadányi, hogy a család címerállata a jégmadár volt.
* A kitűnő könyv több kiadást megért, magam is egy igen szép példányba botlottam pár éve az egyik árverésen; ennek megszerzését azonban a barátom elügyetlenkedte.
A Nevek, családnevek magyarul topikban írtam tegnap (3919. hsz.):
A Dadányiról azt olvastam, hogy örmény név.
Van ugyanakkor Padányi vezetéknevünk is, ez viszont a bibliai Padan területnévvel függ össze szerintem.
Padan, Paddan, Padan-Aram, Paddan-Aram az Euphratész völgyében feküdt, és Arám része volt a Héber Biblia szerint. Az elnevezés egybevág a szedeh Arám, vagyis az 'Arám mezeje' kifejezéssel (Gen 25, 20; Hos 12, 13).
* * *
LvT ezt válaszolta rá (3920. hsz.):
Kedves Kara-Hardas!
Jobb lenne, ha ezen a topikon a reáliák területén maradnánk, kívül a fallációkon, és csak olyan elemeket vennénk számba a vezetéknevek kialakulásánál, amelyek bizonyítottan használatban voltak a vezetéknevek kialakulásának korszakában, azaz itt mifelénk XIII. sz.-ban és utána.
P.S. Padány (ma Padáň néven) falu a mai Csallóközben – és nem a ókori Folyóközben.
Hunogur íjász egy mervi vázán
Négy parthus edény a Kr. e. I. századból, ezek közül az egyik egy oroszlánfővel díszített rhütón, azaz ivókürt
Gránátkővel berakott, remekmívű avar (parthus) aranyozott ezüst tálka
Parthus páncélos lovag
Traianus hódításai Parthiában (Avarországban)
Hatra, az ősi avar város romjai Észak-Mezopotámiában
A jégmadár (Alcedo atthis) előfordulása
Gyülvészi Dadányi György