Lazar Al Baum a kamáslik alapján az első három alakot (21–23.) tipikus Tien San-i embernek tartja, szerinte ezek a Taskent melletti Csacs településről érkezett követek lennének...
Csács nevű településünk pedig nekünk is van a Zala mentén...
Bóna István rajza egy VII. századi szamarkandi faliképről. Ezen a szogdiai ábrán Bóna olyan fejékeket figyelt meg, amelyek közeli párhuzamai véleménye szerint Tuvában és magyarországi avar sírokban is előfordulnak.
Forrás: Studien zum frühawarischen Reitergrab von Szegvár; in:Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae; Bp., 1980, 37. o., 5. ábra
„Volt egy szkíta férfi, aki a Bookolabrasz elnevezést viselte. Ha arról a megnevezésről valamit világosan tudni kívánsz, mindjárt átteszem a nevet görögre. A szkítákéból a mi nemes nyelvünkre átültetve akkor találjuk el a helyi fordítást, ha mágust, illetőleg papot mondunk ...Menekülni készült tehát vissza népe ősi törzséhez ...Az ősi törzset hunok alkotják, keleten laknak, s a perzsák szomszédai; a többség számára ismertebb néven türköknek is mondhatjuk őket. Átkelve a Dunán a libidinek városa [vagy: Libidina városa] felé tartott ...”
Esetleg felvethető a kapcsolat a magyar porkoláb szóval:
Maga a nyél olyan vékony, ill. a beillesztésére szolgáló foglalat annyira szűk, hogy már ebből is egyértelmű: nem hadakozásra vagy favágásra szolgáló eszközről van szó.
A szó etimológiáját kutatva minduntalan Kis-Ázsiába jutunk:
In English the first appearance of "labrys" is reported in Oxford English Dictionary from Journal of Hellenic Studies XXI. 108 (1901): "It seems natural to interpret names of Carian sanctuaries like Labranda in the most literal sense as the place of the sacred labrys, which was the Lydian (or Carian) name for the Greek πέλεκυς, or double-edged axe." And, p. 109, "On Carian coins indeed of quite late date the labrys, set up on its long pillar-like handle, with two dependent fillets, has much the appearance of a cult image."
The non-Greek word "labrys" first appears in Plutarch as the Lydian word for axe (Greek Questions, 45):
Herakles, having slain Hippolyte and taken her axe with the rest of her arms, gave it to Omphale. The kings of Lydia who succeeded her carried this as one of their sacred insignia of office, and passed it down from father to son until Candaules. Candaules, however, disdained it and gave it to one of his companions to carry. When Gyges rebelled and was making war upon Candaules, Arselis came with a force from Mylasa to the assistance of Gyges, slew Candaules and his companion, and took the axe to Caria with the other spoils of war. And having set up a statue of Zeus, he put the axe in his hand and called the god, "Labrandeus," labrys being the Lydian word for 'axe'.
It is widely accepted that the word "Labraundeos" means in archaic Greek "shining" or "bright". The main feature of thundergod Zeus was the lightning, which of course is shining, which would be consistent with the fact that "Labraundeos" could be an epytome for "shining god". "Labry" means "shining" (λαμπρό [lambro] still means "bright" in modern Greek) and "deos" is an ancient word for "god", cognate with modern Greek "theos" (as in "theocracy", "theology"...)
Archeology suggests that the veneration of Zeus Labraundeos at Labraunda was far older than Plutarch imagined. Like its apparent cognate "labyrinth", the word entered the Greek language as a loanword, so that its etymology, and even its original language, is not positively known. The loanword labyrinth was used in Greek, but the designation "The house of the Double Axe" for the palace at Knossos is an imaginative modern innovation.
Ez lehet tehát a krétai vallási méltóságjelvénynek, a labrüsznek az előzménye. (A ĝeš determinativus csupán az adott eszköz fából, az urud determinativus pedig vörösrézből készült voltára utal.)
Mint láttuk, a görögösen torzított nevet a kutatás vagy bookolabra, vagy bookolabrasz formában adja vissza. A legfőbb vallási tisztség a hettitáknál is vagy labarna, vagy (alanyraggal) labarnaš volt.
„Volt egy szkíta férfi, aki a Bookolabrasz elnevezést viselte. Ha arról a megnevezésről valamit világosan tudni kívánsz, mindjárt átteszem a nevet görögre. A szkítákéból a mi nemes nyelvünkre átültetve akkor találjuk el a helyi fordítást, ha mágust, illetőleg papot mondunk. Nos, ez volt az, aki az idő tájt veszélyes vakmerőségre vetemedett. Együtt hált a kagán asszonyai közül eggyel, és e rövidke gyönyör csalétkét bekapva halálos nagy veszedelem hálójába gabalyodott. Gyanította, hogy rossz cselekedete kiderülhet, és kézzelfogható bizonyítékot szülhet. Menekülni készült tehát vissza népe ősi törzséhez, megnyerve magának a gepida alattvalók közül hetet. Az ősi törzset hunok alkotják, keleten laknak, s a perzsák szomszédai; a többség számára ismertebb néven türköknek is mondhatjuk őket. Átkelve a Dunán a libidinek városa [vagy: Libidina városa] felé tartott, ám a Duna őrzésére kirendelt római vezérek egyike elfogta, és ő nyíltan feltárta származását, régebbi lakhelyét és azt a gyönyörhajhászást, amely onnan való távozásra kényszerítette. Miután szerencsétlenségének előadása őszintének mutatta, a vezér elküldte őt a császárhoz.”
Szádeczky-Kardoss:
„A valószínűsége rendkívül kicsiny annak, hogy egy rövid, négy- (legfeljebb öt-) éves időszakon belül két különböző avar kezdett volna bűnös szerelmi viszonyt a kagán háremének egy asszonyával, és menekült volna a megtorlástól félve bizánci területre. Éppen ezért abból kell kiindulnunk, hogy Theophylaktos jelen elbeszélése és Menandros Protektórnak …feljebb idézett közlése ugyanarról a személyről szól. Az illetőnek a Kelet-római Birodalomba érkezéséről Sirmiurn kapitulációjakor a császári diplomácia vagy nem szerzett még tudomást, vagy pedig, ami valószínűbb, letagadta, hogy tudomása volna róla. Ám közismert, hogy a steppei nomád népek nagyon szigorúan vették s hajthatatlanul követelték mindenkori szökevényeik, dezertőrjeik kiszolgáltatását. Így történhetett, hogy az 582 tavaszán–nyarán már megszökött pap, »sámán« kiszolgáltatásának az ügyét még néhány év múlva is napirenden tartotta, és »cassus belli«-nek nyilváníthatta az avar fejedelem (Thaophylaktos idézett elbeszélése ugyanis egy 586–587 körüli avar–bizánci háború kitörésének a leírásába tartozik, amelyről lejjebb lesz szó). – Mint láttuk …, az avarok egy része megmaradt keleten türk fennhatóság alatt, s így az állam vezető etnikumának elnevezésével türknek (értsd: a Türk Birodalom alattvalójának) volt nevezhető. Bookolabras ezekhez a napkeleten visszamaradt atyafiakhoz akart visszatérni, de, úgy látszik, a bizánci területen túl nem jutott. Végső sorsáról nincs hírünk. – Hogy görög-latin szerzők a számukra idegen nyelv rangelnevezését végső soron személynévfélének fogták fel, mint itt a Bookolabras esetében történt, az (s a fordítottja is) rendkívül gyakran fordult elő; nemhiába írja A. Christtinsen (L'Iran sous les Sassanides, Copenhagua, 1944, 105): »il est bien commun que les auteurs byzantins confondent les noms de famille at les titreols des Perses«. A steppei nomádoknál különben valószínűleg általános jelenség volt, hogy az előkelőbb rangra emelkedett személyt elsősorban nem személynevén, hanem inkább rangelnevezésén említették a hivatalos gyakorlatban, s annak következtében a nyugati (görög-latin) források személynévként fogták fel az eredetileg méltóságot jelölő szót. A számos példa közül egyet ragadok ki: a Bajántól Nagy Károlyig tartó két évszázadból egyetlen avar fejedelem személynevét sem őrizte meg kútfő; jellemzőek Gregorius Turonensis (IV, 29 fin.) szavai: »…a hun …királyt Kagánnak hívták. Annak a népnek tudniillik minden királyát azzal a névvel illetik« (…rex Chunorum …vocabatur …Gaganus. Omnes enim reges gentis illius hoc appellantur nomine). – A kezem ügyébe eső szakirodalom jelentősen újat a bookolabra(s) címmel, illetve a Bookolabra(s) névvel jelölt avar »sámán«-ról nemigen hozott Moravcsik (Byzantinoturcica II, 95) összeállítása óta. – Legújabban E. Dorutiu-Boilá (Studii clasice 18, 1979,145–9) mérlegelte, vajon Libidina (’a libidinek városa’) Slava-Rusá egy sírfeliratán a Lib(idae?) kiegészítéssel és Scythia Minor egy városnevének (Proc., aedif. IV, 7, 19) (L)ibida emandációjával lokalizálható-e meggyőzőbben, avagy Theoph. Sím. (II, 15, 3) Libid(ob)urgos (így Besevliev: Byz. Ztschr. 43. 1950, 257--8) thrákiai helynévre támaszkodva.”
„Közben Mauriciusnak, a katolikus fejedelemnek három súlyos háborúja támadt: az avar – e népet hunoknak is nevezik –, a perzsa és a langobard – ez a nép állítólag végül is az avarokkal szövetkezett. Az avarok királya, a kagán ugyanis, miután Sirmium dúsgazdag városát elözönlötte, egészen a Hosszú Falakig jutott el, ahonnan a praetorként kiküldött Comentiolus szorította vissza őt, győzelmet aratva felette. Ezek a falak választják el Görögországot és Trákiát a barbárok földjétől, kezdve az Istria határain fekvő Tarsia városától, és elnyúlva egészen Konstantinápoly városának falain is túl.”
Szádeczky-Kardoss:
„A híres XIV. századi velencei doge és történetíró idézett részletéből csak Sirmium avar kézre jutása tényleg a jelen összefüggésbe tartozó adat. Dandolónak egy Istriától Konstantinápolyig nyúló falról szóló híradása – bármilyen forrásból származzék is – zavaros és kevés hitelt érdemlő. A kagán által titokban felbujtott szlávok 585–586 táján tényleg elérik a Konstantinápoly előterét védelmező Hosszú Falakat, s innen, mint lejjebb látni fogjuk, valóban Komentiolos császári hadvezér szorítja vissza őket (Theophyl. Sim. I, 6, 6–7, 3). Sőt tudjuk Theophylaktostól (I, 4, 6–9), hogy a kagán már ezt megelőzőleg is fenyegetőzött a Hosszú Falak megtámadásával, s Komentíolos akkor is szerepet játszott mint követ, akit az Anchialosnál táborozó avar fejedelemhez küldött a császár. Ám hogy ezek a Bosporos–Márvány-tenger közötti falak valamiképpen valamiféle istriai védőfallal össze lettek volna kötve, az így több mint valószínűtlen, elfogadhatatlan. Más kérdés az avaroknak a langobardokkal való szövetkezése. Ezzel kapcsolatosan a legvalószínűbb, hogy a langobardok többsége Itáliában az 581–582-es években is Bizánc rovására terjeszkedett, s így természetes szövetségese volt a császár másik ellenfelének, Bajánnak. Ennyiben helytálló lehet a velencei krónikás értesülése. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Cleph halála (674) után egy évtizedig nem volt királya a langobardoknak, a különböző hercegek egymástól függetlenül kormányoztak, külpolitikájuk sem volt összehangolt. Így lehetséges, hogy a friauli langobard herceg, Grasulf éppen Bizánc szövetségét kereste (Epistolae Austrasiacae 48: Mon. Germ. Hist., Epist. III, p. 152–153 egy olyan 581 körüli történeti pillanatról szól, amidőn II Childebert, Austrasia királya, Grasulf és a bizánci császár egy táborban látszanak lenni az Itáliában terjeszkedő langobardokkal szemben; egyes langobard hercegeknek 581 körüli Bizánchoz pártolására utal Menander Protector E L p. 471, 10–24 is). Tehát a jelen paragrafus elején olvasható híradásban (Ioh. Ephes. VI, 30; Mich. Syr. X, 18) is a történeti igazság magja rejtőzhet, miszerint Sirmium ostromakor Konstantinápoly szövetségesi kapcsolatot keresett az avarok ellen langobard előkelőkkel. Hogy ezek a császárhoz húzó langobardok nem tudták hátba támadni Sirmium alatt a kagánt, ennek el képzelhetően az volt az oka, hogy a Kelet-római Birodalom ellen fellépő s így az adott pillanatban az avarokkal érdekközösségben álló szlávok Illyricumot elözönlötték, s ezzel útját állták a friauli herceg Sirmium alá nyomulásának (erre vonatkozhat Iohannes Biclarensis »anno V Tiberii« híradása: »A szlávok népe Illyricumot és a trák tartományokat dúlja«).”
„A kisded Domnica sírba helyezése szeptember 24-én, akit Sirmiumból hoztak át Salonába.”
Szádeczky-Kardoss:
„A felirat értelmezői általában feltételezik, hogy a kicsiny leányt, Domnicát Sirmium 582. évi avar kézre jutásakor vitték el Salonába, ahol aztán rövidesen meghalt.”
„Itt nyugszik békében …a szentséges Iohanna apátnő, a sirmiumi, aki 40 évig élt …pénteken távozott porhüvelyéből, május 12-én, a 15 indictio idején.”
Szádeczky-Kardoss:
„A magadott időjelzések a Julianus-naptár szerint számolva a 612-es esztendőre vonatkozhatnak, ha – ami valószínű – a sirmiumi leány 582-ben (tízesztendősen) az avarok elől költözött el szülővárosából, Sirmiumból. (Érdemes talán utalni arra, hogy V. Popović: Rev. Et: August. 21, 1975, 91–111 Sirmium »utolsó«, a város 582-es kapitulációjakor Itáliába távozó püspökét véli felismerni egy Sebastianus nevű korabeli főpapban (19). Sőt vannak, akik feltételezik egy Iohannes nevű püspök működését Sirmiumban még a 690-es években is: Gregorius Magnus papa, Epist. IX, 155; A. Kollautz, Denkmäler byzantinischen Christentums aus dar Awaranzeit der Donauländer, Amsterdam, 1970, 17.)”
Diocletianus a III. század végén 4 közigazgatási egységre osztotta a Római Birodalmat :
(1) Oriens – székhelye: Konsztantinopolisz
(2) Illyricum – székhelye: Sirmium
(3) Italia – székhelye: Mediolanum, majd 404-től Ravenna
(4) Gallia – székhelye: Augusta Treverorum, 400 után Arelatum
Mindegyik egység polgári igazgatásának élén egy-egy praefectus praetorio állt, egy ilyen nevű tisztviselő működött tehát Sirmiumban is. (312 előtt e méltóság viselői elsősorban a császári testőrség élén álltak, az említett évben azonban a praetorianus gárdát feloszlatták.)
A praefecturák diocesisekből álltak. Illyricumban eredetileg 2 ilyen alegység volt: Pannonia és Moesia. Az utóbbit aztán kétfelé darabolták, így jött létre belőle újabb két diocesis, Macedonia és Dacia. Mindegyik diocesis élén egy-egy vicarius állt (tkp. a praefectusok helyetteseként). A diocesis katonai vezetője a dux volt.
A diocesiseken belül voltak a provinciák. Pannoniának 7 (Dalmatia, Noricum mediterraneum, Noricum ripensis, Pannonia prima, Pannonia secunda, Savia, Valeria ripensis), Macedoniának ugyancsak 7 (Macedonia prima, Macedonia salutaris/secunda, Thessalia, Epirus vetus, Epirus nova, Achaea, Creta), Daciának pedig 5 (Dacia mediterranea, Moesia, Praevalitana, Dardania, Dacia ripensis) provinciája volt. A provinciák élén proconsuli, consuli, praesesi vagy correctori címet viselő helytartók álltak.
Illyricumot mint legfelső szintű közigazgatási egységet Bizánc 395, ill. 476 után is fenntartotta. A Száva–Duna vonalától egészen a görög szigetekig húzódó praefectura központja Szerém – Sirmium – volt egészen 582-ig, míg a hungarusok meg nem hódították...
Görög nyelvű téglafelirat Sremska Mitrovicából, a régi Sirmiumból; a szöveget még kiégetés előtt karcolták az építőanyagba:
„Uram, Krisztus, segíts a városon, és tartsd vissza az avart. Őrizd meg Rómániát [a római földet] és azt, aki ezt írta. Ámen.”
Szádeczky-Kardoss:
„A rövid szöveg részben egyházi írásokban szokásos rövidítéseket, részben vulgáris nyelvi szóalakokat tartalmaz. A fohász, amely az avar fenyegetéstől való rettegés közepette Krisztushoz fordul, tekinthető lenne esetleg Sirmium első, 568 körüli avar ostroma emlékének is …Akkor azonban a Száva menti város nem került olyan kétségbeejtő helyzetbe, mint az 579–582. évi blokád idején. Valószínűbb tehát, hogy az utóbbi esemény alkalmával karcolta téglába a szorongatott lélek fohászát egy városbeli.”
Niképhorosz Kallisztosz Xanthopulosz (XVll, 30):
„Sirmium a barbárok [hunogurok] kezére került. Ezt megelőzőleg a gepidák tartották hatalmukban, aztán azonban Iusztinosznak ajándékozták, önként vonulva ki onnan.”
Chronicon Monembasiae:
„Elvették [az avarok] Európa jeles városát, Sirmiumot is, amely most Bulgáriához tartozik, s neve Striamos. Ez előzőleg a gepidák hatalmában volt, s ők adták át Iustinos császárnak.”
Zonarasz (XIV, 12, 4):
”Az avarok vezetője, a kagán Sirmiumot kézre kerítve követelte, hogy az évente neki juttatott nyolcvanezer aranyat további húszezerrel toldja meg a császár, aki békére vágyva vállalta ezt a kiegészítést.”
Kedrénosz:
„Május 10-én nagy földrengés volt, és lovasversenyt rendeztek. Az avarok pedig követséget küldenek a császárhoz, miután röviddel előbb Sirmiumot, Európa e híres városát kézre kerítették. A nyolcvanezer aranynak, amelyet évente kaptak a rómaiaktól, még további 20 000-rel való felemelését követelték. A császár békére vágyva elfogadta ezt a követelést.”
Theophanész:
„Ugyanebben a hónapban [májusban] követséget küldenek Maurikiosz császárhoz az avarok, akik kis idővel előbb kézre kerítették Sirmiumot, Európa jeles városát. A nyolcvanezer aranynak, amit évente kaptak a rómaiaktól, másik húszezerrel való gyarapítását kívánták. A császár békére vágyva elfogadta ezt a kívánságot.”
Szádeczky-Kardoss:
„Theophanés e helyének előképe kétségtelenül elsősorban Theophylaktos megelőzően idézett részlete. De míg Theophylaktos (vö. I, 3, 13) a Sirmium elfoglalását követő egész kétéves békeperiódusban 80 000 arany összegűnek tudja a nomádok évpénzét, addig Theophanés, nyilvánvalóan hibásan – Theophylaktosnak egy későbbi közlését (I, 3, 13 et 6, 4–6) itt is, meg aztán a maga helyén is felidézve (az epizódot megduplázva) – 100 000 aranyról szól mint a császártól Sirmium feladását követően végül is vállalt esztendőnkénti juttatásról. – Hogy Maurikios első uralkodási évének májusában (583. máj.) avar küldöttség járt Bizáncban, ezt a tényt ma már elveszett forrásból ismerhette Theophanés. Persze ez a követség az avar–bizánci béke végleges elrendezője nemigen lehetett (mint Theophanés zavaros kompilációja sejtetné), mert a két évnél nem hosszabb békeperiódus nyáron ért véget (Theophyl. I, 3, 8 et 3, 134, 2), nem májusban vagy valamivel előbb. Így az 583. májusi diplomáciai tárgyalások vagy számunkra valójában ismeretlen kérdés körül folytak, vagy a kagán ama kérését tolmácsolhatták, küldjön el hozzá Maurikios egy elefántot … – Feltételezésünk szerint tehát vagy már Tiberios a maga uralma végén (582. aug. 5. előtt), vagy ami valószínűbb, Maurikios uralkodása legelején (582. aug. 14. után) definitív békeszerződést kötött a Sirmium urának elismert kagánnal, s ebben évi 80 000 arany fizetését vállalta. (Theophyl. I, 3, 3 in. az egyik lehetséges interpretáció szerint idetartozó követségről szól.) Majd 583 májusában tárgyalt avar követség Bizáncban (Theoph. p. 262, 31–32) biztosan nem ismert kérdésről, talán (?) egy elefánt elküldéséről a kagánhoz. (Theophyl. I, 3, 3 in. a másik lehetséges interpretáció szerint erre a követjárásra vonatkozna.) A kétéves békeperiódus végén követelte a kagán küldötte az évpénz 100 000 aranyra emelését, amit Maurikios akkor elutasított (Theophyl. I, 3, 134, 2).Végül egy avar betörés után egy újabb követségjárás alkalmával (Theophyl. I, 8, 4–8) a császár beleegyezett az évpénz 100 000 aranyra emelésébe.”
Theophülaktosz Szimokatta (I, 3, 2–8):
„Ezek [az avarok] részéről nem kis fiatalos merészség nyilvánult meg akkoriban. E hunok a Dunánál laknak, népük a legmegbízhatatlanabb és a legtelhetetlenebb a normád módra élők közül. Követséget küldtek Maurikiosz császárhoz, nem utolsósorban amiatt, mert egy igen nagy várost sikerült hatalmukba keríteni. Neve Sirmium volt, nagyon híres hely, az Európában élő rómaiak sokat emlegették és magasztalták. Ez a város egészen rövid idővel azelőtt esett el, hogy Maurikiosz császár a bíborral együtt a rómaiak gondjait is magára vette, s a Caesarok trónjára lépett. Hogy ez [Sirmium eleste] miként történt, világosan elmondotta a kitűnő Menandrosz. Az ő részletes elbeszélése után mindazokon a dolgokon gondos írói munkával végighaladni nincs időm: nem kívánom az egyszer már világosan elmondottakat újraregélni, s azzal a költő gáncsainak kitenni magamat. Miután a város a hunok kezére jutott, fegyverszünet következett, hogy az ellenség elcsendesüljön, és a józan nyugton maradást válassza [a háborúi helyett]. A szerződés a rómaiakra nézve igen szégyenletes volt. Ők ugyanis szerencsétlenségük tetőpontján, mintha csak versenyrendezői székben ültek volna, s dicsőséges pályadíjat nyújtottak volna át, úgy juttattak fényes ajándékokat a barbároknak: beleegyeztek, hogy minden egyes évben nyolcvanezer aranyat fizessenek a barbároknak készpénzben és tarka ruhákban. A fegyvernyugvás azonban nem tartott két évnél tovább.”
Szádeczky-Kardoss:
„Sirmium elestének a dátumát viszonylag legpontosabban Theophylaktosnak ez a virágos retorikával megírt részlete mutatja. Tiberios 582. aug. 5-én – nyilván közeli halálát érezve – társuralkodói kinevezést eszközölt (így nyerte el a caesar rangot Maurikios), majd aug. 14-én meghalt, amivel Maurikios most már egyeduralkodó császárként (bíborba öltözött basileusként) ülhetett Bizánc trónjára. Minthogy Sirmium kapitulációját (mint a fentebbi Menandros-helyek mutatták) még személyesen intézte Tiberios, annak 582. aug. 6. előtt kevéssel kellett történnie a jelen forráshely értelmében. Kérdés mindenesetre az, vajon csak ideiglenes fegyverszüneti megállapodásig jutott Tiberios az avar fejedelemmel, avagy végleges békekötésig. Az előző esetben (s ezt látom hihetőbbnek) a Simokattéstől itt említett avar követség a végleges békekötést intézte el Bizáncban, s megjelenése rögtön Maurikios trónra lépése utánra datálandó; hiszen a kétéves békeidőszaknak véget vető avar támadás nyáron történt (Theophyl. I, 3, 13–4, 2), s az minden valószínűséget nélkülöz, hogy a császári kormányzat, miután egyszer vállalta Sirmium feláldozását, 583 nyaráig várt volna a perzsa háború közben hátát biztosító balkáni békeszerződés megkötésével. Ha viszont abból indulunk ki, hogy már Tiberios definitív békeszerződésre jutott a nomádokkal (ami lehetősége kevésbé valószínű), akkor a Theophylaktos-passzusunkban említett avar küldöttség a kagánnak egy elefánt hozzá való eljuttatására vonatkozó kívánságát tolmácsolhatta (erről az eseményről lejjebb …szól majd részletesen). – A költő, aki gáncsolja a már egyszer elmondottak újrakérődzését, Homéros (Od. XII, 462–3).”
Menander Protéktór:
„…hozzá Kallisztratosz és Zakhariasz [jöttek el; vagy beszéltek], és vonzó szavakkal próbálták a férfit [annak figyelmét] fájdalmáról elterelni …Theognisz azt, találta, hogy a rómaiak nyugodtan élnek, mint akik az imént tudták csak meg a legtöbbet ...”
Szádeczky-Kardoss:
„A fenti szöveg elején és végén álló három pont azt jelzi, hogy a palimpszesztuson a megelőző és a következő szöveg vagy egyáltalán nem lelhető fel, vagy túlságosan hiányosan és bizonytalanul olvasható, s így még hipotetikusan sem lehet értelmezést adni. A szöveg közepén lévő három pont részben szintén lacunát jelöl, részben azt, hogy az »Excerpta de sententiis« gyűjteményében itt egy új fragmentum veszi kezdetét. – Történelmileg csak a tulajdonnevek szolgálhatnak tanulsággal. Kallistratos nyilvánvalóan nem más, mint az a Kallistaros praefactus praetario, akiről a …Iohannes Ephesinus-részletben már olvastunk …Theognis alakja feltűnik a Sirmium avar ostromáról szóló más Menandros-töredékekben is. Zacharias nevét Sirmium elestének a történetével kapcsolatosan más ránk maradt kútfő nem említi ugyan, ám kilétét igen nagy valószínűséggel mégis azonosítani tudjuk: azt a nevet viselte egy konstatinápolyi udvari orvos, aki egyben a birodalom magas rangú tisztviselője is volt, és több kényes diplomáciai küldetésben járt el (E. Stein, Studien zur Geschichte des byzantinischen Reiches vornehmlich unter den Kaisern Justinus II u. Tiberius Constantinus, Stuttgart, 1919, 48, 60–61, 69, 73, 89–91, 96, 199). Diplomata minőségben mehetett az avarokhoz is tárgyalni Kallistratosszal együtt.”
Menander Protéktór:
„Három napig készültek a harcra a rómaiak és az avarok. Közben a Dalmácia felőli hídnál, bár az nagyon rozoga állapotban volt, semmiféle római haderő nem mutatkozott. Apszikh és a vele levő avar sereg állomásozott ott, s ezek annyira semmibe vették a rómaiakat, hogy átvonultak a másik hídhoz, s azzal Baján haderejéhez egy másik haderő csatlakozott. Közben a sirmiumiak a legszörnyűbb éhínség szorongattatásainak voltak kitéve, és már emberhez nem méltó táplálékokhoz is hozzányúltak, mert minden szükségeset nélkülöztek, és a Száván való áthaladást híd zárta el. Ugyanakkor a Sirmium élén álló Salamon tevékenysége nem volt összhangban a helyzet kívánalmaival, semmit sem tudott felmutatni, ami igazi stratégára vallott volna. Ráadásul azok, akik immár lemondottak a város megtartásáról, siránkoztak, s a legutolsó reményüket is elveszítve a rómaiak vezéreinek tettek szemrehányásokat, miközben Theognisz harcos kezek hiányának a betegségében szenvedett. Amint Tibériosz császár mindazt megtudta, kívánatosabbnak vélte, ha a várossal együtt nem kerül az ellenség kezére a lakosok sokasága is. Írásban parancsot küldött tehát Theognisznak, hogy vessen véget a háborúnak ilyen fegyverszüneti feltételekkel: az ott lakók mindannyian elvonulhatnak, még ha a puszta életen kívül semmit sem vihetnek is magukkal, legfeljebb egy szál ruhát, ha az lehetséges. Ilyenféle alapon létre is jött a fegyverszüneti megállapodás, s azzal a háborús cselekmények abbamaradtak. A rómaiak átengedték a várost az avaroknak, az avarok pedig a városlakók tömegét a rómaiaknak, persze a legszükségesebbeket kivéve minden nélkül, ami egyesek tulajdonában volt. Kérte ezenkívül a kagán az elmúlt három évre járó aranyat, amit kapni szokott, s aminek a fizetése esetén nem nyúlt fegyverhez [a birodalom ellen]. A béke áraként szolgáló összeg minden egyes évben kb. nyolcvanezer aranyra rúgott. Kérte a kagán alattvalói egyikének a kiszolgáltatását is, aki, mint mondják, a római állam területére jött, miután előzőleg szerelmi viszonyt folytatott Baján asszonyával. Ezt nyilvánította ki a kagán Theognisz előtt, hogy az illetőt ki kell neki szolgáltatni; máskülönben nem járul hozzá a fegyverszünethez. Theognisz erre viszonzásul azt mondotta, hogy a római császár birodalma mérhetetlenül nagy, egy abban kószáló menekült férfi nehezen lelhető fel. Lehet, hogy már el is pusztult. A kagán válasza az volt, esküdjenek meg a rómaiak vezérei, hogy felkutatják a szökevényt, s ha megtalálnák, ezt semmiképpen sem titkolják el, hanem minden körülmények közt az avarok egyeduralkodójának a kezére adják. Ha pedig meghalna, ezt is jelezni fogják.”
Szádeczky-Kardoss:
„Míg Iohannes Ephesinus, láttuk, a sirmiumiak két évig tartó éhínségéről szól, ebben a Menandros-fragmentumban az áll: Sirmium kapitulációjakor a kagán három évre visszamenőleg kérte az elmaradt évpénzt a császártól. A két adat talán annak a faltételezésével hozható egy nevezőre, hogy az ostrom megközelítőleg három évig (579–582) tartott, de az első évben még nem merültek annyira ki a készletek a városban, hogy már akkor beköszöntött volna az éhezés, érezhető lett volna a blokád súlya.”
Lazar Al Baum a kamáslik alapján az első három alakot (21–23.) tipikus Tien San-i embernek tartja, szerinte ezek a Taskent melletti Csacs településről érkezett követek lennének...
Az eredeti freskó
Bóna István rajza egy VII. századi szamarkandi faliképről. Ezen a szogdiai ábrán Bóna olyan fejékeket figyelt meg, amelyek közeli párhuzamai véleménye szerint Tuvában és magyarországi avar sírokban is előfordulnak.
A Porkoláb család címere
Héphaisztosz isten kettős élű bárddal
Bronz labrüsz feje Meszarából, Kréta déli részéről
Minószi kétfejű bárd vagy fejsze, a labrüsz
ĝešlib-bi 'egy balta, fejsze'
urudlub-bi 'egy balta, fejsze'
Diocletianus a III. század végén 4 közigazgatási egységre osztotta a Római Birodalmat :
Görög nyelvű téglafelirat Sremska Mitrovicából, a régi Sirmiumból; a szöveget még kiégetés előtt karcolták az építőanyagba: