Historia de la América Latina.
A történelmi témákon felül az alábbi just for relax témák is elfogadottak:
-Brazíl-argentín foci
- Perui-bolíviai-ecuadori indián népzene
- Mexikói és venezuelai szappanoperák
- Venezuelai és paraguayi szépségkirálynő-választás (Maotai kedvéért).
- Kolumbia: erről az országról vajon mi jót lehet mondani?
Érdekes, hogy Latin-Amerikában sokkal régebbi városok vannak, mint az USA-ban.
Mármint nem a régi indián városokra gondolok, hanem a spanyolok és portugálok által alapítottakra.
Pl. Mexikóváros, Bogotá, Lima, Buenos Aires, Caracas stb. A legtöbbje még a 16. században létesült vagy a 17. sz. elején.
Ehhez képest az USA keleti partján lévő angolszász városok is csak a 17. vagy a 18. században létesültek, a középnyugatiak legkorábban a 18. sz. legvégén, de inkább a 19. sz. első felében, a nyugatiak meg lényegében a 19. sz. közepén, második felében.
Kivéve azokat a floridai, texasi, új-mexikói és kaliforniai városokat, amelyet még maguk a spanyolok alapítottak.
A spanyol gyarmatosok 1536-ban alapították meg Buenos Airest, igaz, hogy aztán 1580-ban újra meg kellett alapítani, mert időközben az őslakosok támadásai és a betegségek miatt elnéptelenedett. :-(
Ennek ellenére hivatalosan 1536-ot tekintik a város megalapításának.
Az obeliszket ennek a 400. évfordulójára emelték:
"Az obeliszk Alberto Prebisch építész tervei alapján épült, 1936-ban avatták fel, arra emlékezve, hogy Buenos Airest éppen 400 éve alapították. A munkálatokban, amelyek kevesebb mint 2 hónapig tartottak, 157 munkás vett részt.[1]
Azért választották ezt a helyet, mert a város története során itt vonták fel először az argentin zászlót (1812-ben). Kezdetben sokan ellenezték az emlékmű felépítését, sőt, 1939-ben a városi önkormányzat még a lebontását is elrendelte, és ennek megvalósítását csak az akkori intendáns vétója tudta megakadályozni.[2][1]
Ma az obeliszk körüli tér számos politikai tüntetés és ünnepség helyszíne"
Elképesztő volt ez a öröm, miközben teljes csődben van az országuk, igaz ha más jó nem jut nekik, ennek sokkal jobban tudnak örülni. Mondjuk a kőgazdag Svájcban nem tudnék ilyen ünneplést elképzelni.
Jó hogy írtad, a vb győzelem utáni ünneplés központja volt az obeliszk. Azon agyaltam hogy került oda, a spanyolok vitték e oda szuvenírként Egyiptomból ? :)
A végén a Primera Junta ragadja magához a hatalmat és lemondatja Cisneros spanyol alkirályt.
1810 - 1818: az argentín függetlenségi háború a függetlenségpárti hazafiak és a spanyol gyarmati hadsereg + az őket támogató királypártiak között, erősen hullámzó, váltakozó sikerekkel, a végén a függetlenségpártiak elsöprő sikerével.
1816. július 9.: az ideiglenes nemzetgyűlés San Miguel de Tucumánban kikiáltja az Egyesült Tartományok teljes függetlenségét a spanyol királyságtól és elfogadja az ország ideiglenes alkotmányát.
Mint annak idején a gaucsóknak a 2016-os centenáriumi Copán sem a győzelem, amely Argentína ősének, a La Platái Egyesült Tartományok kikiáltásának 200. évfordulóján lett megrendezve.
Most az argentínok kárpótolták magukat egy VB-győzelemmel.
127 éve, 1895. május 18-án született Augusto César Sandino nicaraguai forradalmár, a „szabad emberek tábornoka". Az indián származására büszke, idealista vezető évtizedeken át harcolt az Egyesült Államok latin-amerikai befolyása ellen.
A főváros Managua közelében, egy Niquinohomo nevű városkában született egy gazdag földbirtokos és a család mesztic szolgálólányának törvénytelen gyermekeként. Származását, bár fiatalon számos nehézséget okozott neki, soha nem szégyellte, sőt így büszkélkedett: „Nicaraguai vagyok, és büszke arra, hogy ereimben indián vér folyik, méghozzá nem kevés...”.
Apja kilencévesen vette magához, és ha anyagilag nem is, de szellemileg gondoskodott róla: iskoláztatta és gazdag könyvtárában művelhette magát. Huszonhat évesen menekülnie kellett, mert megpróbálta megölni az egyik helyi földesúr fiát, aki becsmérelte anyjának származását.
Hondurasban, Guatemalában, később Mexikóban kapott munkát, s mivel lépten-nyomon megtapasztalta a mindent átható amerikai befolyást, meggyőződésévé vált, hogy a jenkiknek semmi keresnivalójuk nincs Latin-Amerikában, az itt élő népeknek maguknak kell kezükbe venniük sorsuk alakítását.
Sandino 17 éves volt, amikor 1912-ben a belső torzsalkodásokba süllyedt Nicaraguát megszállta az amerikai hadsereg, de a rendszer ugyanolyan korrupt maradt. 1926 májusában liberális tisztek José Maria Moncada tábornok vezetésével fellázadtak a puccsal hatalomra került, konzervatív Adolfo Díaz elnök ellen.
A két fél amerikai nyomásra 1927-ben békét kötött, ennek leglényegesebb pontja szabad elnökválasztást helyezett kilátásba. Sandino a háború kezdetén tért haza, mert úgy vélte: „ha Nicaraguában akadna száz férfi, aki annyira szereti hazáját, mint én, nemzetünk kivívná teljes függetlenségét”.
Az ország északi részén bányászokból és földművesekből verbuvált seregével megtámadott egy kormánypárti katonai helyőrséget, majd megpróbálta a lázadó Moncada tábornok támogatását megszerezni, de az elutasította. Sandino egyedül, egyre nagyobb sikerrel folytatta a harcot, a fegyverszünet aláírásakor megtagadta a fegyverletételt és embereivel az északi hegyekbe vette be magát.
Az 1928-as választást Moncada nyerte meg, de az új liberális kormány ugyanúgy kiszolgálta a megszálló amerikaiak érdekeit. A kiábrándult Sandino újrakezdte a küzdelmet, ezúttal már az amerikai tengerészgyalogosok és az amerikaiak által kiképzett és felszerelt nicaraguai Nemzeti Gárda ellen.
Sandino ünnepélyesen deklarálta: „ha az amerikaiak távoznak és valóban szabad választásokat tartanak, azonnal véget vetek minden ellenségeskedésnek, és feloszlatom seregemet. Elszántam magam, hogy a kormányban semmiféle posztot el nem vállalok, akár kijelölik, akár népi választás hozta létre. Nem fogadok el pénzjáradékot vagy fizetést sem, arra esküszöm. Senki ajándékát el nem fogadom se ma, se holnap, se holnapután, sohasem”.
Hamarosan tábornokként kétezer embernek parancsolt a Nicaragua Nemzeti Függetlenségét Védő Hadsereg élén, emberei a gerillahadviselés elveit alkalmazva kis csoportokban ütöttek rajta ellenfeleiken.
Bár egyre több nicaraguai katonát és amerikai tengerészgyalogost küldtek ellene, Sandino újra és újra kisiklott kezeik közül. Kicsempészett üzeneteit sorra közölték az amerikai lapok, a Time magazin interjút is készített vele. 1929-ben kénytelen volt Mexikóba menekülni, de miután itt háziőrizetbe helyezték, egy év múlva visszatért hazájába és újrakezdte a harcot.
A helyzet váratlanul számára kedvezően változott meg: a központi kormányzatot a Managuát leromboló 1931-es földrengés gyengítette meg, az amerikaiak pedig a nagy gazdasági világválság közepette túl költségesnek találták a katonai jelenlétet.
Úgy döntöttek, kivonják csapataikat, de előtte még a Nemzeti Gárda élére a kiváló washingtoni kapcsolatokkal rendelkező Anastasio Somoza tábornokot nevezték ki. Az utolsó tengerészgyalogos 1933. január elsején távozott, ugyanaznap iktatták be a választást megnyerő Juan Sacasa elnököt, Somoza rokonát.
Sandino amnesztia fejében hűséget fogadott az új vezetésnek, de Somozával kölcsönös gyanakvással szemlélték egymást, Sandino az általa törvénytelennek tekintett Nemzeti Gárda feloszlatását szorgalmazta.
Somoza végül eldöntötte, hogy megszabadul vetélytársától. 1934. február 21-én az elnökkel folytatott tárgyalásról távozó Sandinót, testvérét és két tábornokát az elnöki palota kapujánál kiszállították kocsijából és a közelben kivégezték őket.
Másnap a Nemzeti Gárda megtámadta és kemény harcok során egy hónap alatt felszámolta Sandino hadseregét, Somoza két évvel később lemondatta rokonát és magát kiáltotta ki elnöknek. A Somoza-család diktatúrája majd fél évszázadon át tartott, a sandinista forradalmárok vezérük halála után 45 évvel, 1979. július 19-én vonultak be Managuába.
Sandino alakja köré legendák szövődtek, Latin-Amerikában afféle Robin Hood figuraként tekintenek rá, Managuában 15 méteres szobra áll és nevét viseli a helyi repülőtér. Életéről 1990-ben Sandino címmel készített nagyszabású filmet Miguel Littín chilei rendező.
Pl. Porfirio Díaz elnök 35 éven át tartó diktatúrája, 1876 - 1911, volt egy viszonylag stabil időszak, amely alatt megkezdődött Mexikó lassú kapitalista fejlődése, iparosodása. Vasútvonalak, gyárak, sőt új városok létesültek az elnöksége alatt, az északi országrészben véget vetett a különféle vad indián csoportok véres, pusztító portyáinak.
Viszont a rendszere főként a felső társadalmi rétegeknek és a külföldi, főleg jenki és nyugat-európai nagytőkéseknek kedvezett, az egyszerű nép, főleg a parasztság és az indián őslakosság helyzete egyre rosszabb lett, főleg az 1908. évi nagy gazdasági válság és az aszály következtében.
1910-ben forradalom robbant ki ellene, amely 1911-ben lemondatta.
Mexikónak ritka zavaros és erőszakos történelme volt a függetlenség után, csak néhány sikeres diktátor vagy egypártrendszerű rezsim tudott néhány évtizedre nyugalmat és fejlődést hozni.
Az Első Mexikói Birodalom 1821. szeptember 28-tól 1823. március 19-ig állott fenn.
Ennek első és egyetlen államfője a spanyol gyarmati hadsereg egykori tisztje volt, aki a mexikói függetlenségi háború 2. szakaszában átállt a felkelők oldalára...
Agustín Iturbide, teljes nevén Agustín Cosme Damián de Iturbide y Arámburu (élt 1783 - 1824).
1821. szeptember 28-tól 1822. május 18-tól ideiglenes köztársasági elnökként, 1822. május 19-től lemondatásáig pedig Mexikó császáraként (sp. Emperador de México) állt az állam élén.
Néhány nap múlva lesz a megkoronázásának 200. évfordulója, csak azért írtam be.
1824. július 19-én Padilla városában sortűz által kivégezték...
A végén 1903-ban a jenkik egy kreált forradalmat robbantottak ki Panamában, amelynek eredményeképpen Panamá is kivált független köztársaságként Kolumbiából.
Ez nemcsak elképzelés volt, hanem egy valóban létező államszövetség vagy konföderáció, amely az 1819-es boyacái csata után vált függetlenné a spanyol birodalomtól.
A növekvő belső ellentétek miatt csak rövid ideig állt fenn, először Venezuela vált ki, majd Ecuador is, így Kolumbia neve elől is eltűnt a Nagy előtag...
Ráadásul 1865-ben Santo Domingo is végleg függetlenné vált, a második köztársaság, a Segunda República Dominicana kikiáltásával.
1868-ban pedig Kubában is függetlenségi felkelés robbant ki, ez azonban még sikertelen maradt, a következő nagy felkelés 1895-ben kezdődött, ez 1898-ban a spanyol - USA háborúban folytatódott.
A harci cselekmények főleg a tengeren és a tengerpartok mentén zajlottak, a spanyolok haditengerészeti egységekkel operáltak.
A spanyolok megszállták a guanóban gazdag, Peruhoz tartozó Chincha-szigeteket, de más komolyabb sikert nem értek el.
A háború végén a szigeteket visszaadták a peruiaknak.
Az emberveszteségek relatíve csekélyek voltak:
a teljes háborúskodás során a spanyol hadiflotta és hadsereg mintegy 300 főt veszített, a peruiak és a chileiek együttesen mintegy 700 főt, ez utóbbiban a polgári áldozatok is benne vannak.
Az 1865-1866-os spanyol - dél-amerikai háborúban a spanyol monarchia még tett egy utolsó kísérletet, hogy újra megvesse a lábát Dél-Amerikában, legalábbis a csendes-óceáni partvidéken.
Chile és Perú vettek részt dél-amerikai oldalon ebben a háborúban, de politikailag támogatta őket Bolívia és Ecuador is.
Tényleges katonai műveletek csak 1865-1866-ban folytak, de a hadiállapot 1871-ig fennállt.
Végül a spanyolok visszavonták a haditengerészeti erőiket a térségből és sorra békét kötöttek az érintett dél-amerikai országokkal:
Perúval és Bolíviával 1879-ben, Chiléven 1883-ban, Ecuadorral 1885-ben.
A háború legnagyobb ütközete az ún. callaoi csata volt 1866. május 2-án, amikor egy spanyol hajóraj nyomult be a callaoi öbölbe és tűz alá vette a partmenti perui erődöket és katonai alakulatokat.
A kibontakozó heves spanyol - perui tüzérségi párbaj eldöntetlenül végződött, bár mindkét fél magának követelte a győzelmet.
A spanyol flotta okozott nagyobb károkat és emberveszteséget az ellenségnek, mint a peruiak, de a spanyol flotta a tűzpárbajt követően visszavonult Callao kikötőjéből, ezért a peruiak magukat kiáltották ki a csata győztesének.
