Historia de la América Latina.
A történelmi témákon felül az alábbi just for relax témák is elfogadottak:
-Brazíl-argentín foci
- Perui-bolíviai-ecuadori indián népzene
- Mexikói és venezuelai szappanoperák
- Venezuelai és paraguayi szépségkirálynő-választás (Maotai kedvéért).
- Kolumbia: erről az országról vajon mi jót lehet mondani?
Jó hogy írtad, a vb győzelem utáni ünneplés központja volt az obeliszk. Azon agyaltam hogy került oda, a spanyolok vitték e oda szuvenírként Egyiptomból ? :)
A végén a Primera Junta ragadja magához a hatalmat és lemondatja Cisneros spanyol alkirályt.
1810 - 1818: az argentín függetlenségi háború a függetlenségpárti hazafiak és a spanyol gyarmati hadsereg + az őket támogató királypártiak között, erősen hullámzó, váltakozó sikerekkel, a végén a függetlenségpártiak elsöprő sikerével.
1816. július 9.: az ideiglenes nemzetgyűlés San Miguel de Tucumánban kikiáltja az Egyesült Tartományok teljes függetlenségét a spanyol királyságtól és elfogadja az ország ideiglenes alkotmányát.
Mint annak idején a gaucsóknak a 2016-os centenáriumi Copán sem a győzelem, amely Argentína ősének, a La Platái Egyesült Tartományok kikiáltásának 200. évfordulóján lett megrendezve.
Most az argentínok kárpótolták magukat egy VB-győzelemmel.
127 éve, 1895. május 18-án született Augusto César Sandino nicaraguai forradalmár, a „szabad emberek tábornoka". Az indián származására büszke, idealista vezető évtizedeken át harcolt az Egyesült Államok latin-amerikai befolyása ellen.
A főváros Managua közelében, egy Niquinohomo nevű városkában született egy gazdag földbirtokos és a család mesztic szolgálólányának törvénytelen gyermekeként. Származását, bár fiatalon számos nehézséget okozott neki, soha nem szégyellte, sőt így büszkélkedett: „Nicaraguai vagyok, és büszke arra, hogy ereimben indián vér folyik, méghozzá nem kevés...”.
Apja kilencévesen vette magához, és ha anyagilag nem is, de szellemileg gondoskodott róla: iskoláztatta és gazdag könyvtárában művelhette magát. Huszonhat évesen menekülnie kellett, mert megpróbálta megölni az egyik helyi földesúr fiát, aki becsmérelte anyjának származását.
Hondurasban, Guatemalában, később Mexikóban kapott munkát, s mivel lépten-nyomon megtapasztalta a mindent átható amerikai befolyást, meggyőződésévé vált, hogy a jenkiknek semmi keresnivalójuk nincs Latin-Amerikában, az itt élő népeknek maguknak kell kezükbe venniük sorsuk alakítását.
Sandino 17 éves volt, amikor 1912-ben a belső torzsalkodásokba süllyedt Nicaraguát megszállta az amerikai hadsereg, de a rendszer ugyanolyan korrupt maradt. 1926 májusában liberális tisztek José Maria Moncada tábornok vezetésével fellázadtak a puccsal hatalomra került, konzervatív Adolfo Díaz elnök ellen.
A két fél amerikai nyomásra 1927-ben békét kötött, ennek leglényegesebb pontja szabad elnökválasztást helyezett kilátásba. Sandino a háború kezdetén tért haza, mert úgy vélte: „ha Nicaraguában akadna száz férfi, aki annyira szereti hazáját, mint én, nemzetünk kivívná teljes függetlenségét”.
Az ország északi részén bányászokból és földművesekből verbuvált seregével megtámadott egy kormánypárti katonai helyőrséget, majd megpróbálta a lázadó Moncada tábornok támogatását megszerezni, de az elutasította. Sandino egyedül, egyre nagyobb sikerrel folytatta a harcot, a fegyverszünet aláírásakor megtagadta a fegyverletételt és embereivel az északi hegyekbe vette be magát.
Az 1928-as választást Moncada nyerte meg, de az új liberális kormány ugyanúgy kiszolgálta a megszálló amerikaiak érdekeit. A kiábrándult Sandino újrakezdte a küzdelmet, ezúttal már az amerikai tengerészgyalogosok és az amerikaiak által kiképzett és felszerelt nicaraguai Nemzeti Gárda ellen.
Sandino ünnepélyesen deklarálta: „ha az amerikaiak távoznak és valóban szabad választásokat tartanak, azonnal véget vetek minden ellenségeskedésnek, és feloszlatom seregemet. Elszántam magam, hogy a kormányban semmiféle posztot el nem vállalok, akár kijelölik, akár népi választás hozta létre. Nem fogadok el pénzjáradékot vagy fizetést sem, arra esküszöm. Senki ajándékát el nem fogadom se ma, se holnap, se holnapután, sohasem”.
Hamarosan tábornokként kétezer embernek parancsolt a Nicaragua Nemzeti Függetlenségét Védő Hadsereg élén, emberei a gerillahadviselés elveit alkalmazva kis csoportokban ütöttek rajta ellenfeleiken.
Bár egyre több nicaraguai katonát és amerikai tengerészgyalogost küldtek ellene, Sandino újra és újra kisiklott kezeik közül. Kicsempészett üzeneteit sorra közölték az amerikai lapok, a Time magazin interjút is készített vele. 1929-ben kénytelen volt Mexikóba menekülni, de miután itt háziőrizetbe helyezték, egy év múlva visszatért hazájába és újrakezdte a harcot.
A helyzet váratlanul számára kedvezően változott meg: a központi kormányzatot a Managuát leromboló 1931-es földrengés gyengítette meg, az amerikaiak pedig a nagy gazdasági világválság közepette túl költségesnek találták a katonai jelenlétet.
Úgy döntöttek, kivonják csapataikat, de előtte még a Nemzeti Gárda élére a kiváló washingtoni kapcsolatokkal rendelkező Anastasio Somoza tábornokot nevezték ki. Az utolsó tengerészgyalogos 1933. január elsején távozott, ugyanaznap iktatták be a választást megnyerő Juan Sacasa elnököt, Somoza rokonát.
Sandino amnesztia fejében hűséget fogadott az új vezetésnek, de Somozával kölcsönös gyanakvással szemlélték egymást, Sandino az általa törvénytelennek tekintett Nemzeti Gárda feloszlatását szorgalmazta.
Somoza végül eldöntötte, hogy megszabadul vetélytársától. 1934. február 21-én az elnökkel folytatott tárgyalásról távozó Sandinót, testvérét és két tábornokát az elnöki palota kapujánál kiszállították kocsijából és a közelben kivégezték őket.
Másnap a Nemzeti Gárda megtámadta és kemény harcok során egy hónap alatt felszámolta Sandino hadseregét, Somoza két évvel később lemondatta rokonát és magát kiáltotta ki elnöknek. A Somoza-család diktatúrája majd fél évszázadon át tartott, a sandinista forradalmárok vezérük halála után 45 évvel, 1979. július 19-én vonultak be Managuába.
Sandino alakja köré legendák szövődtek, Latin-Amerikában afféle Robin Hood figuraként tekintenek rá, Managuában 15 méteres szobra áll és nevét viseli a helyi repülőtér. Életéről 1990-ben Sandino címmel készített nagyszabású filmet Miguel Littín chilei rendező.
Pl. Porfirio Díaz elnök 35 éven át tartó diktatúrája, 1876 - 1911, volt egy viszonylag stabil időszak, amely alatt megkezdődött Mexikó lassú kapitalista fejlődése, iparosodása. Vasútvonalak, gyárak, sőt új városok létesültek az elnöksége alatt, az északi országrészben véget vetett a különféle vad indián csoportok véres, pusztító portyáinak.
Viszont a rendszere főként a felső társadalmi rétegeknek és a külföldi, főleg jenki és nyugat-európai nagytőkéseknek kedvezett, az egyszerű nép, főleg a parasztság és az indián őslakosság helyzete egyre rosszabb lett, főleg az 1908. évi nagy gazdasági válság és az aszály következtében.
1910-ben forradalom robbant ki ellene, amely 1911-ben lemondatta.
Mexikónak ritka zavaros és erőszakos történelme volt a függetlenség után, csak néhány sikeres diktátor vagy egypártrendszerű rezsim tudott néhány évtizedre nyugalmat és fejlődést hozni.
Az Első Mexikói Birodalom 1821. szeptember 28-tól 1823. március 19-ig állott fenn.
Ennek első és egyetlen államfője a spanyol gyarmati hadsereg egykori tisztje volt, aki a mexikói függetlenségi háború 2. szakaszában átállt a felkelők oldalára...
Agustín Iturbide, teljes nevén Agustín Cosme Damián de Iturbide y Arámburu (élt 1783 - 1824).
1821. szeptember 28-tól 1822. május 18-tól ideiglenes köztársasági elnökként, 1822. május 19-től lemondatásáig pedig Mexikó császáraként (sp. Emperador de México) állt az állam élén.
Néhány nap múlva lesz a megkoronázásának 200. évfordulója, csak azért írtam be.
1824. július 19-én Padilla városában sortűz által kivégezték...
A végén 1903-ban a jenkik egy kreált forradalmat robbantottak ki Panamában, amelynek eredményeképpen Panamá is kivált független köztársaságként Kolumbiából.
Ez nemcsak elképzelés volt, hanem egy valóban létező államszövetség vagy konföderáció, amely az 1819-es boyacái csata után vált függetlenné a spanyol birodalomtól.
A növekvő belső ellentétek miatt csak rövid ideig állt fenn, először Venezuela vált ki, majd Ecuador is, így Kolumbia neve elől is eltűnt a Nagy előtag...
Ráadásul 1865-ben Santo Domingo is végleg függetlenné vált, a második köztársaság, a Segunda República Dominicana kikiáltásával.
1868-ban pedig Kubában is függetlenségi felkelés robbant ki, ez azonban még sikertelen maradt, a következő nagy felkelés 1895-ben kezdődött, ez 1898-ban a spanyol - USA háborúban folytatódott.
A harci cselekmények főleg a tengeren és a tengerpartok mentén zajlottak, a spanyolok haditengerészeti egységekkel operáltak.
A spanyolok megszállták a guanóban gazdag, Peruhoz tartozó Chincha-szigeteket, de más komolyabb sikert nem értek el.
A háború végén a szigeteket visszaadták a peruiaknak.
Az emberveszteségek relatíve csekélyek voltak:
a teljes háborúskodás során a spanyol hadiflotta és hadsereg mintegy 300 főt veszített, a peruiak és a chileiek együttesen mintegy 700 főt, ez utóbbiban a polgári áldozatok is benne vannak.
Az 1865-1866-os spanyol - dél-amerikai háborúban a spanyol monarchia még tett egy utolsó kísérletet, hogy újra megvesse a lábát Dél-Amerikában, legalábbis a csendes-óceáni partvidéken.
Chile és Perú vettek részt dél-amerikai oldalon ebben a háborúban, de politikailag támogatta őket Bolívia és Ecuador is.
Tényleges katonai műveletek csak 1865-1866-ban folytak, de a hadiállapot 1871-ig fennállt.
Végül a spanyolok visszavonták a haditengerészeti erőiket a térségből és sorra békét kötöttek az érintett dél-amerikai országokkal:
Perúval és Bolíviával 1879-ben, Chiléven 1883-ban, Ecuadorral 1885-ben.
A háború legnagyobb ütközete az ún. callaoi csata volt 1866. május 2-án, amikor egy spanyol hajóraj nyomult be a callaoi öbölbe és tűz alá vette a partmenti perui erődöket és katonai alakulatokat.
A kibontakozó heves spanyol - perui tüzérségi párbaj eldöntetlenül végződött, bár mindkét fél magának követelte a győzelmet.
A spanyol flotta okozott nagyobb károkat és emberveszteséget az ellenségnek, mint a peruiak, de a spanyol flotta a tűzpárbajt követően visszavonult Callao kikötőjéből, ezért a peruiak magukat kiáltották ki a csata győztesének.
Benito Juárez (élt 1806 - 1872, Mexikó elnöke 1858 - 1872), volt Latin-Amerika gyarmati kor utáni történelmének egyik első indián államfője.
Benito Juárez szapoték indián szülők gyermekeként látta meg a napvilágot egy apró faluban (Guelatao) Oaxaca (ejtsd kb. "oahaka" kemény h-val) szövetségi államban. Már háromévesen árva lett, papok nevelték fel. 13 éves koráig egyáltalán nem beszélt spanyolul. De kiváló tanulóként gyorsan behozta hátrányait, egyetemi tanulmányai után ügyvédként tevékenykedett, majd elkezdett politikával foglalkozni.
Ő volt az, aki az 1864-1867 közötti felszabadító háborúban a juárezista hazafiak élén kiverte az ostoba, felfuvalkodott III. Napóleon francia hadait az országból, a Habsburg-házi bábcsászárt, a szerencsétlen Miksát pedig kivégeztette.
A nép túlnyomó része Juárez mögött állt, a franciákat csak kevesen támogatták.
A francia csapatok képtelenek voltak megállítani a gyöngébben felszerelt, de a "Que viva México" csatakiáltásal lendületesen rohamozó, elszánt, lelkes juárezista csapatokat, akiket gyalogos és könnyűlovas népi gerillaegységek is támogattak.
Így ért véget a franciák szégyenteljes mexikói fegyveres kalandja...
Ramón Castilla harmadik elnöki periódusa alatt (1855 - 1862) tényleg készülődött egy hatalmas indián felkelés Peru dékeleti hegyvidékein az utolsó inka leszármazott és az inka főpap, Ancinao vezetésével, amelynek a célja az Inka Birodalom restaurálása lett volna Cuzco székhellyel? ??
Vagy csupán Karl Maynak szaladt el igen erőteljesen a fantáziája Az inkák kincse c. regényben, tőle nem szokatlan módon?
Amikor a spanyol konkvisztádorok először a mai Mexikó területére léptek, elsősorban természetesen a nemesfémeket keresték. De szemük hamarosan valami máson is megakadt: az aztékok közül sokan a vörös és a piros különféle, de egyaránt élénk, vibráló árnyalataiban pompázó ruhákat hordtak, ilyen ékszereik és használati tárgyaik voltak, sőt még egyes épületeik is vörösre voltak festve.
Pompás pirosat találtak
A vörös szín számos kultúrában a hatalom és az erő jelképe (az utóbbi évtizedekben kutatások is bizonyították, hogy biológiailag is arra vagyunk kondicionálva, hogy értékeljük a vörös színt, ennek láttán automatikusan gyorsabban ver a szívünk, szaporábban szedjük a levegőt), a megfelelő vörös festékanyag előállítása azonban a történelem nagy részében nehéz feladatnak bizonyult. Az emberek mindenféle anyagokkal próbálkoztak, ám a legtöbb nem produkált megfelelő színeket, hamar kifakult, és ráadásul még nehézkes is volt az előállítása.
Érthető tehát, hogy az Azték Birodalomban látott vörös színkavalkád teljesen lenyűgözte az európai hódítókat. Nem telt bele sok idő, és arra is rájöttek, hogy mi ennek a magyarázata. A mezoamerikaiak már évezredekkel korábban felfedezték, hogy egy főként a fügekaktuszokon tenyésző apró élősködőt szétnyomva ujjaikon a vérhez nagyon hasonló folt marad.
A később bíbortetűnek elnevezett rovar nőstényei ugyanis testméretükhöz képest rengeteg kárminsavat termelnek, hogy ezzel riasszák el a ragadozókat. A rovarok kiszárított, porrá tört maradványait bizonyos vegyi anyagokkal keverve kárminvörös, textileken használva pedig elég tartós, kosnilnak nevezett festékanyag keletkezik.
A helyiek tenyésztették is a bíbortetűt, kitapasztalva a rovarok igényeit, időközben pedig szelektálták is őket, hogy minél több festékanyagot tartalmazzanak, sőt különféle árnyalatú változatokat is kitenyésztettek.
A spanyol hódítók gyorsan felismerték a bíbortetűben rejlő lehetőségeket, és miután arra is rájöttek, hogy az állatoknak nagyon speciális klímára és hozzáértő gondozásra van szükségük, az ezzel foglalkozó őslakosoknak megengedték, hogy földjeiken maradjanak. Ennek máig tartó hatásai vannak, az egykori fő bíbortetűtenyésztő vidékeken – elsősorban Oaxaca tartományban – a kutatások szerint sokkal több maradt fent a spanyol hódítás előtti kultúrából és a nyelvekből is.
Hatalmas haszon, hétpecsétes titok
Az 1520-as évektől kezdve a spanyolok tonnaszámra szállították a szárított bíbortetűket az Óvilágba, ahol a vörös kelmékre és posztókra kiéhezett világi és egyházi méltóságok mohón vásárolták a csodálatos árnyalatokban pompázó ruhadarabokat. Nem csoda, hogy a mai Mexikó területén létrejött spanyol gyarmat exportcikkei közül csak az ezüst hozott több hasznot a hódítóknak, mint a bíbortetű.
A többi európai állam, a bíbortetűből készült festék fő felvásárlóinak számító észak-itáliai textilmanufaktúrák tulajdonosai és a kereskedők persze azonnal érdeklődni kezdtek a lenyűgöző festék titka iránt, de a spanyolok nem akartak mással osztozni a hatalmas hasznon. Szigorúan tiltották nemcsak a bíbortetűk kihozatalát a gyarmatról, de gondosan cenzúráztak is minden erre vonatkozó információt – Európában hosszú évekig azt is csak a beavatottak szűk köre tudta, hogy a festékanyag egy állatból, és nem mondjuk egy növényből vagy valamilyen ásványi anyagból készül.
Gyakorlatilag minden rivális hatalom és hatalmasság igyekezett minél többre szert tenni az értékes anyagból, 1585-ben például két, egy firenzei és egy burgosi rivális kereskedőfamília kötött szövetséget, amelynek keretében a kontinens szinte összes szárított bíbortetűkészletét ellopatták, a bejövő szállítmányokra pedig még menet közben lecsaptak, így egy időre csak ők voltak képesek kielégíteni a keresletet.
Az angolok a jól bevált kalózkodás módszerét választották, külön flottáik hajóztak csak azért a karibi térségbe, hogy bíbortetű-szállítmányokra vadásszanak.
Voltak, akik békésebb módszereket választottak. A spanyol monopólium évszázadai alatt sokan próbáltak meg bíbortetűket kicsempészni Mexikóból, de tudomásunk szerint csupán egy Nicolas-Joseph Thiery de Menonville nevű francia botanikus járt sikerrel 1776-ban, de hiába hozott fügekaktuszokat is zsákmánya mellé, nem sikerült az állatokat életben tartania.
Vége a monopóliumnak, de a tetűiparnak is
Közben Európában rendületlenül tartott a kosnilláz, uralkodók, főurak, gazdag kereskedők, egyházi emberek, sőt még hadseregek is vásároltak előszeretettel a különféle pompázatos ruhadarabokból. Mellettük egy kisebb, általában kevésbé tehetős csoport is nagy rajongója lett a bíbortetűvel elérhető színeknek: a festők. Rembrandt,Anthony van Dyck, Renoir vagy éppen a híres angol tájképfestő, J. M. W. Turner is előszeretettel festett kárminvörössel, ám e felhasználásnak megvolt az a hátulütője, hogy a ruhafestésre használt kárminnal ellentétben a festményeken megjelenő változatok közül sok a fény hatására az idők során igencsak kifakult, így rengeteg alkotás vesztette el eredeti, élénk színét.
Az 1810–1821-es mexikói függetlenségi háború végül elhozta a spanyol bíbortetűmonopólium végét, ekkortól már Guatemalában, a Kanári-szigeteken és Észak-Afrikában is nagy mennyiségben tenyésztették az állatokat. A bíbortetűiparnak viszont nem sokkal ezután, a XIX. század második felében le is áldozott, mivel végre sikerült olcsón, nagy mennyiségben előállítható, megbízható vörös festéket készíteni szénkátrányból.
A bíbortetűtenyésztés még Mexikóban is szinte eltűnt, csak néhány család tartotta fenn a hagyományt, hogy aztán a XX. század második felében, a természetes alapanyagok iránti kereslet megélénkülésével a kárminvörös is valamennyire visszatérjen mint festékalapanyag és ételszínezék. Bár abból adódott azért probléma, amikor a mit sem sejtő, sokszor vegetáriánus vásárlók rájöttek, mi is kölcsönöz olyan szép színt egy-egy ételnek vagy italnak.