Historia de la América Latina.
A történelmi témákon felül az alábbi just for relax témák is elfogadottak:
-Brazíl-argentín foci
- Perui-bolíviai-ecuadori indián népzene
- Mexikói és venezuelai szappanoperák
- Venezuelai és paraguayi szépségkirálynő-választás (Maotai kedvéért).
- Kolumbia: erről az országról vajon mi jót lehet mondani?
Pl. Porfirio Díaz elnök 35 éven át tartó diktatúrája, 1876 - 1911, volt egy viszonylag stabil időszak, amely alatt megkezdődött Mexikó lassú kapitalista fejlődése, iparosodása. Vasútvonalak, gyárak, sőt új városok létesültek az elnöksége alatt, az északi országrészben véget vetett a különféle vad indián csoportok véres, pusztító portyáinak.
Viszont a rendszere főként a felső társadalmi rétegeknek és a külföldi, főleg jenki és nyugat-európai nagytőkéseknek kedvezett, az egyszerű nép, főleg a parasztság és az indián őslakosság helyzete egyre rosszabb lett, főleg az 1908. évi nagy gazdasági válság és az aszály következtében.
1910-ben forradalom robbant ki ellene, amely 1911-ben lemondatta.
Mexikónak ritka zavaros és erőszakos történelme volt a függetlenség után, csak néhány sikeres diktátor vagy egypártrendszerű rezsim tudott néhány évtizedre nyugalmat és fejlődést hozni.
Az Első Mexikói Birodalom 1821. szeptember 28-tól 1823. március 19-ig állott fenn.
Ennek első és egyetlen államfője a spanyol gyarmati hadsereg egykori tisztje volt, aki a mexikói függetlenségi háború 2. szakaszában átállt a felkelők oldalára...
Agustín Iturbide, teljes nevén Agustín Cosme Damián de Iturbide y Arámburu (élt 1783 - 1824).
1821. szeptember 28-tól 1822. május 18-tól ideiglenes köztársasági elnökként, 1822. május 19-től lemondatásáig pedig Mexikó császáraként (sp. Emperador de México) állt az állam élén.
Néhány nap múlva lesz a megkoronázásának 200. évfordulója, csak azért írtam be.
1824. július 19-én Padilla városában sortűz által kivégezték...
A végén 1903-ban a jenkik egy kreált forradalmat robbantottak ki Panamában, amelynek eredményeképpen Panamá is kivált független köztársaságként Kolumbiából.
Ez nemcsak elképzelés volt, hanem egy valóban létező államszövetség vagy konföderáció, amely az 1819-es boyacái csata után vált függetlenné a spanyol birodalomtól.
A növekvő belső ellentétek miatt csak rövid ideig állt fenn, először Venezuela vált ki, majd Ecuador is, így Kolumbia neve elől is eltűnt a Nagy előtag...
Ráadásul 1865-ben Santo Domingo is végleg függetlenné vált, a második köztársaság, a Segunda República Dominicana kikiáltásával.
1868-ban pedig Kubában is függetlenségi felkelés robbant ki, ez azonban még sikertelen maradt, a következő nagy felkelés 1895-ben kezdődött, ez 1898-ban a spanyol - USA háborúban folytatódott.
A harci cselekmények főleg a tengeren és a tengerpartok mentén zajlottak, a spanyolok haditengerészeti egységekkel operáltak.
A spanyolok megszállták a guanóban gazdag, Peruhoz tartozó Chincha-szigeteket, de más komolyabb sikert nem értek el.
A háború végén a szigeteket visszaadták a peruiaknak.
Az emberveszteségek relatíve csekélyek voltak:
a teljes háborúskodás során a spanyol hadiflotta és hadsereg mintegy 300 főt veszített, a peruiak és a chileiek együttesen mintegy 700 főt, ez utóbbiban a polgári áldozatok is benne vannak.
Az 1865-1866-os spanyol - dél-amerikai háborúban a spanyol monarchia még tett egy utolsó kísérletet, hogy újra megvesse a lábát Dél-Amerikában, legalábbis a csendes-óceáni partvidéken.
Chile és Perú vettek részt dél-amerikai oldalon ebben a háborúban, de politikailag támogatta őket Bolívia és Ecuador is.
Tényleges katonai műveletek csak 1865-1866-ban folytak, de a hadiállapot 1871-ig fennállt.
Végül a spanyolok visszavonták a haditengerészeti erőiket a térségből és sorra békét kötöttek az érintett dél-amerikai országokkal:
Perúval és Bolíviával 1879-ben, Chiléven 1883-ban, Ecuadorral 1885-ben.
A háború legnagyobb ütközete az ún. callaoi csata volt 1866. május 2-án, amikor egy spanyol hajóraj nyomult be a callaoi öbölbe és tűz alá vette a partmenti perui erődöket és katonai alakulatokat.
A kibontakozó heves spanyol - perui tüzérségi párbaj eldöntetlenül végződött, bár mindkét fél magának követelte a győzelmet.
A spanyol flotta okozott nagyobb károkat és emberveszteséget az ellenségnek, mint a peruiak, de a spanyol flotta a tűzpárbajt követően visszavonult Callao kikötőjéből, ezért a peruiak magukat kiáltották ki a csata győztesének.
Benito Juárez (élt 1806 - 1872, Mexikó elnöke 1858 - 1872), volt Latin-Amerika gyarmati kor utáni történelmének egyik első indián államfője.
Benito Juárez szapoték indián szülők gyermekeként látta meg a napvilágot egy apró faluban (Guelatao) Oaxaca (ejtsd kb. "oahaka" kemény h-val) szövetségi államban. Már háromévesen árva lett, papok nevelték fel. 13 éves koráig egyáltalán nem beszélt spanyolul. De kiváló tanulóként gyorsan behozta hátrányait, egyetemi tanulmányai után ügyvédként tevékenykedett, majd elkezdett politikával foglalkozni.
Ő volt az, aki az 1864-1867 közötti felszabadító háborúban a juárezista hazafiak élén kiverte az ostoba, felfuvalkodott III. Napóleon francia hadait az országból, a Habsburg-házi bábcsászárt, a szerencsétlen Miksát pedig kivégeztette.
A nép túlnyomó része Juárez mögött állt, a franciákat csak kevesen támogatták.
A francia csapatok képtelenek voltak megállítani a gyöngébben felszerelt, de a "Que viva México" csatakiáltásal lendületesen rohamozó, elszánt, lelkes juárezista csapatokat, akiket gyalogos és könnyűlovas népi gerillaegységek is támogattak.
Így ért véget a franciák szégyenteljes mexikói fegyveres kalandja...
Ramón Castilla harmadik elnöki periódusa alatt (1855 - 1862) tényleg készülődött egy hatalmas indián felkelés Peru dékeleti hegyvidékein az utolsó inka leszármazott és az inka főpap, Ancinao vezetésével, amelynek a célja az Inka Birodalom restaurálása lett volna Cuzco székhellyel? ??
Vagy csupán Karl Maynak szaladt el igen erőteljesen a fantáziája Az inkák kincse c. regényben, tőle nem szokatlan módon?
Amikor a spanyol konkvisztádorok először a mai Mexikó területére léptek, elsősorban természetesen a nemesfémeket keresték. De szemük hamarosan valami máson is megakadt: az aztékok közül sokan a vörös és a piros különféle, de egyaránt élénk, vibráló árnyalataiban pompázó ruhákat hordtak, ilyen ékszereik és használati tárgyaik voltak, sőt még egyes épületeik is vörösre voltak festve.
Pompás pirosat találtak
A vörös szín számos kultúrában a hatalom és az erő jelképe (az utóbbi évtizedekben kutatások is bizonyították, hogy biológiailag is arra vagyunk kondicionálva, hogy értékeljük a vörös színt, ennek láttán automatikusan gyorsabban ver a szívünk, szaporábban szedjük a levegőt), a megfelelő vörös festékanyag előállítása azonban a történelem nagy részében nehéz feladatnak bizonyult. Az emberek mindenféle anyagokkal próbálkoztak, ám a legtöbb nem produkált megfelelő színeket, hamar kifakult, és ráadásul még nehézkes is volt az előállítása.
Érthető tehát, hogy az Azték Birodalomban látott vörös színkavalkád teljesen lenyűgözte az európai hódítókat. Nem telt bele sok idő, és arra is rájöttek, hogy mi ennek a magyarázata. A mezoamerikaiak már évezredekkel korábban felfedezték, hogy egy főként a fügekaktuszokon tenyésző apró élősködőt szétnyomva ujjaikon a vérhez nagyon hasonló folt marad.
A később bíbortetűnek elnevezett rovar nőstényei ugyanis testméretükhöz képest rengeteg kárminsavat termelnek, hogy ezzel riasszák el a ragadozókat. A rovarok kiszárított, porrá tört maradványait bizonyos vegyi anyagokkal keverve kárminvörös, textileken használva pedig elég tartós, kosnilnak nevezett festékanyag keletkezik.
A helyiek tenyésztették is a bíbortetűt, kitapasztalva a rovarok igényeit, időközben pedig szelektálták is őket, hogy minél több festékanyagot tartalmazzanak, sőt különféle árnyalatú változatokat is kitenyésztettek.
A spanyol hódítók gyorsan felismerték a bíbortetűben rejlő lehetőségeket, és miután arra is rájöttek, hogy az állatoknak nagyon speciális klímára és hozzáértő gondozásra van szükségük, az ezzel foglalkozó őslakosoknak megengedték, hogy földjeiken maradjanak. Ennek máig tartó hatásai vannak, az egykori fő bíbortetűtenyésztő vidékeken – elsősorban Oaxaca tartományban – a kutatások szerint sokkal több maradt fent a spanyol hódítás előtti kultúrából és a nyelvekből is.
Hatalmas haszon, hétpecsétes titok
Az 1520-as évektől kezdve a spanyolok tonnaszámra szállították a szárított bíbortetűket az Óvilágba, ahol a vörös kelmékre és posztókra kiéhezett világi és egyházi méltóságok mohón vásárolták a csodálatos árnyalatokban pompázó ruhadarabokat. Nem csoda, hogy a mai Mexikó területén létrejött spanyol gyarmat exportcikkei közül csak az ezüst hozott több hasznot a hódítóknak, mint a bíbortetű.
A többi európai állam, a bíbortetűből készült festék fő felvásárlóinak számító észak-itáliai textilmanufaktúrák tulajdonosai és a kereskedők persze azonnal érdeklődni kezdtek a lenyűgöző festék titka iránt, de a spanyolok nem akartak mással osztozni a hatalmas hasznon. Szigorúan tiltották nemcsak a bíbortetűk kihozatalát a gyarmatról, de gondosan cenzúráztak is minden erre vonatkozó információt – Európában hosszú évekig azt is csak a beavatottak szűk köre tudta, hogy a festékanyag egy állatból, és nem mondjuk egy növényből vagy valamilyen ásványi anyagból készül.
Gyakorlatilag minden rivális hatalom és hatalmasság igyekezett minél többre szert tenni az értékes anyagból, 1585-ben például két, egy firenzei és egy burgosi rivális kereskedőfamília kötött szövetséget, amelynek keretében a kontinens szinte összes szárított bíbortetűkészletét ellopatták, a bejövő szállítmányokra pedig még menet közben lecsaptak, így egy időre csak ők voltak képesek kielégíteni a keresletet.
Az angolok a jól bevált kalózkodás módszerét választották, külön flottáik hajóztak csak azért a karibi térségbe, hogy bíbortetű-szállítmányokra vadásszanak.
Voltak, akik békésebb módszereket választottak. A spanyol monopólium évszázadai alatt sokan próbáltak meg bíbortetűket kicsempészni Mexikóból, de tudomásunk szerint csupán egy Nicolas-Joseph Thiery de Menonville nevű francia botanikus járt sikerrel 1776-ban, de hiába hozott fügekaktuszokat is zsákmánya mellé, nem sikerült az állatokat életben tartania.
Vége a monopóliumnak, de a tetűiparnak is
Közben Európában rendületlenül tartott a kosnilláz, uralkodók, főurak, gazdag kereskedők, egyházi emberek, sőt még hadseregek is vásároltak előszeretettel a különféle pompázatos ruhadarabokból. Mellettük egy kisebb, általában kevésbé tehetős csoport is nagy rajongója lett a bíbortetűvel elérhető színeknek: a festők. Rembrandt,Anthony van Dyck, Renoir vagy éppen a híres angol tájképfestő, J. M. W. Turner is előszeretettel festett kárminvörössel, ám e felhasználásnak megvolt az a hátulütője, hogy a ruhafestésre használt kárminnal ellentétben a festményeken megjelenő változatok közül sok a fény hatására az idők során igencsak kifakult, így rengeteg alkotás vesztette el eredeti, élénk színét.
Az 1810–1821-es mexikói függetlenségi háború végül elhozta a spanyol bíbortetűmonopólium végét, ekkortól már Guatemalában, a Kanári-szigeteken és Észak-Afrikában is nagy mennyiségben tenyésztették az állatokat. A bíbortetűiparnak viszont nem sokkal ezután, a XIX. század második felében le is áldozott, mivel végre sikerült olcsón, nagy mennyiségben előállítható, megbízható vörös festéket készíteni szénkátrányból.
A bíbortetűtenyésztés még Mexikóban is szinte eltűnt, csak néhány család tartotta fenn a hagyományt, hogy aztán a XX. század második felében, a természetes alapanyagok iránti kereslet megélénkülésével a kárminvörös is valamennyire visszatérjen mint festékalapanyag és ételszínezék. Bár abból adódott azért probléma, amikor a mit sem sejtő, sokszor vegetáriánus vásárlók rájöttek, mi is kölcsönöz olyan szép színt egy-egy ételnek vagy italnak.
Az emberiség a földművelésre való átállással hamar szembesült azzal a ténnyel, hogy a termőtalaj kapacitása véges – ha nem hagyják regenerálódni, vagy juttatják vissza egyéb módon a növénytermesztés által kimerített tápanyagokat, a termés nem lesz kielégítő, és fennáll az élelmiszerhiány veszélye. A megoldást a 19. században végül egy Dél-Amerikában, civilizációk sora által használt anyag rejtette.
Végül Peru részéről történt meg az első lépés: Francisco Quirós y Ampudia politikus és vállalkozó volt az, aki egy liverpooli kereskedőtársaság, egy francia kereskedőcsoport és a perui állam között egyezséget ütött nyélbe a guanóexport beindításáról.
Az üzlet igen jövedelmezőnek bizonyult: az 1840-es évek végére a perui állam adóbevételeinek 5%-át adta a guanóexport, 1869 és 1875 között ez az arány 80% volt. A fő brit exportőr, a Peruban már korábban is üzleti érdekeltségekkel rendelkező William Gibbs cége évente 80-100 ezer ezüstfontnyi profitot termelt – Nagy-Britanniában a Peruban bányászott guanó a beszerzési ár kétszereséért volt továbbértékesíthető.
A „guanóőrület” nem korlátozódott természetesen Dél-Amerikára: az anyagot elkezdték a világ minden táján keresni, változó sikerrel. 1843-ban a britek felfedezték, hogy a Nyugat-Afrika partjainál fekvő Ichaboe szigetén vastag guanóréteg található – ezt több száz hajóval és több ezer emberrel három év alatt kitermelték.
A korabeli brit tengeri hegemónia nehéz helyzetbe hozta az Egyesült Államokat. Saját tengerentúli érdekeltségek híján az amerikai kereskedőknek közvetítőkön keresztül kellett importálniuk, ami meglehetősen költségessé tette használatát az amerikai farmereknek. Utóbbiak igénye az olcsóbb guanóra annyira erős volt (politikai súlyuk pedig meghatározó), hogy 1856 augusztusában a kongresszus meghozta az úgynevezett „guanószigetek törvényét”.
Ez feljogosította bármely amerikai állampolgárt arra, hogy az ország nevében birtokba vegyen bármely guanókészlettel bíró szigetet, amennyiben az lakatlan volt, illetve nem állt más állam fennhatósága alatt. E törvény alapján került számos csendes-óceáni atoll és karibi sziget is az Egyesült Államokhoz – utóbbi térségben Navassa szigetének hovatartozása a mai napig viták tárgyát képezi az Egyesült Államok és Haiti között.
A guanó és más nitrogénpótló megoldások (például nitrogénmegkötő gumós növények, illetve a vetésforgó) égető szükségének végül a Haber-Bosch-féle nitrogénszintetizáló éljárás vetett véget, amely által gazdaságosabb műtrágya előállítása vált lehetségessé
Mexikóról jut eszembe hogy olvastam egy cikket arról hogy egy mocsárra épült eredetileg Mexikóváros és a 20.század eleje óta olyan sokan költöztek a városba, hogy a nekik kitermelt ivóvíz miatt folyamatosan süllyed a vízszint és vele a város is, idő kérdése hogy mikor fognak összedőlni a gyarmati korban épült műemlék épületek.
Az észak-amerikai indián topikban az Old Death regény kapcsán keletkezett egy virtuális küldetésünk:
az öreg Old Death-t el kell kísérnünk lóháton a texasi Austintól a mexikói Durango állambeli Victoria de Durangóba.
Az öregnek van egy kicsi, de jövedelmező ezüstbányája Durangóban, azt akarja ráiratni az unokájára a mexikói hatóságoknál, a durangói kormányzói hivatalban.
Mindez persze nem most, hanem az 1860-as években. :-)
Áthoznám ide a témát, közben föl lehetne villantani néhány jelenetet Észak-Mexikó múltjából, természeti és építészeti örökségéből.
A napóleoni háborúk idején a trafalgári győzelem után az angolok több helyen megtámadták a spanyol gyarmatokat. Buenos Aires ellen két hadjáratot is indítottak, de mind a kettő vége csúfos vereség lett. A vesztest megfosztották a rangjától, a győztest viszont két évvel később kivégezték!
A chileiek voltak a legdurvábbak, elvették a teljes tengerpartjukat, gondolom nem kell részletezni hogy milyen csapás Dél-Amerikában a tengerpart hiánya gazdasági szempontból. Általában azok az országok amik nem rendelkeznek tengerparttal hátrányosabb helyzetben vannak gazdaságilag, mert ki vannak szolgáltatva a szomszéd országok jóindulatának, hogy átengedik az áruikat a kikötőikbe, Svájc és Csehország ritka kivételek.
Ráadásul a később ezüstérmes hollandoktól se kaptak ki.
(A skótok később a hollandok ellen produkáltak csodát, nyertek is, de a továbbjutáshoz 3 góllal kellett volna. 3-1 -nél (ráadásul 0-1 -ről) már nem hiányzott sok, de jött Rep, s 3-2 lett.)
A lényeg: Nem a focisták adták el a meccset, hanem a politika. Argentin gabonaszállítmányokért cserébe, mert ellátási gondjaik voltak.