Historia de la América Latina.
A történelmi témákon felül az alábbi just for relax témák is elfogadottak:
-Brazíl-argentín foci
- Perui-bolíviai-ecuadori indián népzene
- Mexikói és venezuelai szappanoperák
- Venezuelai és paraguayi szépségkirálynő-választás (Maotai kedvéért).
- Kolumbia: erről az országról vajon mi jót lehet mondani?
Ráadásul 1865-ben Santo Domingo is végleg függetlenné vált, a második köztársaság, a Segunda República Dominicana kikiáltásával.
1868-ban pedig Kubában is függetlenségi felkelés robbant ki, ez azonban még sikertelen maradt, a következő nagy felkelés 1895-ben kezdődött, ez 1898-ban a spanyol - USA háborúban folytatódott.
A harci cselekmények főleg a tengeren és a tengerpartok mentén zajlottak, a spanyolok haditengerészeti egységekkel operáltak.
A spanyolok megszállták a guanóban gazdag, Peruhoz tartozó Chincha-szigeteket, de más komolyabb sikert nem értek el.
A háború végén a szigeteket visszaadták a peruiaknak.
Az emberveszteségek relatíve csekélyek voltak:
a teljes háborúskodás során a spanyol hadiflotta és hadsereg mintegy 300 főt veszített, a peruiak és a chileiek együttesen mintegy 700 főt, ez utóbbiban a polgári áldozatok is benne vannak.
Az 1865-1866-os spanyol - dél-amerikai háborúban a spanyol monarchia még tett egy utolsó kísérletet, hogy újra megvesse a lábát Dél-Amerikában, legalábbis a csendes-óceáni partvidéken.
Chile és Perú vettek részt dél-amerikai oldalon ebben a háborúban, de politikailag támogatta őket Bolívia és Ecuador is.
Tényleges katonai műveletek csak 1865-1866-ban folytak, de a hadiállapot 1871-ig fennállt.
Végül a spanyolok visszavonták a haditengerészeti erőiket a térségből és sorra békét kötöttek az érintett dél-amerikai országokkal:
Perúval és Bolíviával 1879-ben, Chiléven 1883-ban, Ecuadorral 1885-ben.
A háború legnagyobb ütközete az ún. callaoi csata volt 1866. május 2-án, amikor egy spanyol hajóraj nyomult be a callaoi öbölbe és tűz alá vette a partmenti perui erődöket és katonai alakulatokat.
A kibontakozó heves spanyol - perui tüzérségi párbaj eldöntetlenül végződött, bár mindkét fél magának követelte a győzelmet.
A spanyol flotta okozott nagyobb károkat és emberveszteséget az ellenségnek, mint a peruiak, de a spanyol flotta a tűzpárbajt követően visszavonult Callao kikötőjéből, ezért a peruiak magukat kiáltották ki a csata győztesének.
Benito Juárez (élt 1806 - 1872, Mexikó elnöke 1858 - 1872), volt Latin-Amerika gyarmati kor utáni történelmének egyik első indián államfője.
Benito Juárez szapoték indián szülők gyermekeként látta meg a napvilágot egy apró faluban (Guelatao) Oaxaca (ejtsd kb. "oahaka" kemény h-val) szövetségi államban. Már háromévesen árva lett, papok nevelték fel. 13 éves koráig egyáltalán nem beszélt spanyolul. De kiváló tanulóként gyorsan behozta hátrányait, egyetemi tanulmányai után ügyvédként tevékenykedett, majd elkezdett politikával foglalkozni.
Ő volt az, aki az 1864-1867 közötti felszabadító háborúban a juárezista hazafiak élén kiverte az ostoba, felfuvalkodott III. Napóleon francia hadait az országból, a Habsburg-házi bábcsászárt, a szerencsétlen Miksát pedig kivégeztette.
A nép túlnyomó része Juárez mögött állt, a franciákat csak kevesen támogatták.
A francia csapatok képtelenek voltak megállítani a gyöngébben felszerelt, de a "Que viva México" csatakiáltásal lendületesen rohamozó, elszánt, lelkes juárezista csapatokat, akiket gyalogos és könnyűlovas népi gerillaegységek is támogattak.
Így ért véget a franciák szégyenteljes mexikói fegyveres kalandja...
Ramón Castilla harmadik elnöki periódusa alatt (1855 - 1862) tényleg készülődött egy hatalmas indián felkelés Peru dékeleti hegyvidékein az utolsó inka leszármazott és az inka főpap, Ancinao vezetésével, amelynek a célja az Inka Birodalom restaurálása lett volna Cuzco székhellyel? ??
Vagy csupán Karl Maynak szaladt el igen erőteljesen a fantáziája Az inkák kincse c. regényben, tőle nem szokatlan módon?
Amikor a spanyol konkvisztádorok először a mai Mexikó területére léptek, elsősorban természetesen a nemesfémeket keresték. De szemük hamarosan valami máson is megakadt: az aztékok közül sokan a vörös és a piros különféle, de egyaránt élénk, vibráló árnyalataiban pompázó ruhákat hordtak, ilyen ékszereik és használati tárgyaik voltak, sőt még egyes épületeik is vörösre voltak festve.
Pompás pirosat találtak
A vörös szín számos kultúrában a hatalom és az erő jelképe (az utóbbi évtizedekben kutatások is bizonyították, hogy biológiailag is arra vagyunk kondicionálva, hogy értékeljük a vörös színt, ennek láttán automatikusan gyorsabban ver a szívünk, szaporábban szedjük a levegőt), a megfelelő vörös festékanyag előállítása azonban a történelem nagy részében nehéz feladatnak bizonyult. Az emberek mindenféle anyagokkal próbálkoztak, ám a legtöbb nem produkált megfelelő színeket, hamar kifakult, és ráadásul még nehézkes is volt az előállítása.
Érthető tehát, hogy az Azték Birodalomban látott vörös színkavalkád teljesen lenyűgözte az európai hódítókat. Nem telt bele sok idő, és arra is rájöttek, hogy mi ennek a magyarázata. A mezoamerikaiak már évezredekkel korábban felfedezték, hogy egy főként a fügekaktuszokon tenyésző apró élősködőt szétnyomva ujjaikon a vérhez nagyon hasonló folt marad.
A később bíbortetűnek elnevezett rovar nőstényei ugyanis testméretükhöz képest rengeteg kárminsavat termelnek, hogy ezzel riasszák el a ragadozókat. A rovarok kiszárított, porrá tört maradványait bizonyos vegyi anyagokkal keverve kárminvörös, textileken használva pedig elég tartós, kosnilnak nevezett festékanyag keletkezik.
A helyiek tenyésztették is a bíbortetűt, kitapasztalva a rovarok igényeit, időközben pedig szelektálták is őket, hogy minél több festékanyagot tartalmazzanak, sőt különféle árnyalatú változatokat is kitenyésztettek.
A spanyol hódítók gyorsan felismerték a bíbortetűben rejlő lehetőségeket, és miután arra is rájöttek, hogy az állatoknak nagyon speciális klímára és hozzáértő gondozásra van szükségük, az ezzel foglalkozó őslakosoknak megengedték, hogy földjeiken maradjanak. Ennek máig tartó hatásai vannak, az egykori fő bíbortetűtenyésztő vidékeken – elsősorban Oaxaca tartományban – a kutatások szerint sokkal több maradt fent a spanyol hódítás előtti kultúrából és a nyelvekből is.
Hatalmas haszon, hétpecsétes titok
Az 1520-as évektől kezdve a spanyolok tonnaszámra szállították a szárított bíbortetűket az Óvilágba, ahol a vörös kelmékre és posztókra kiéhezett világi és egyházi méltóságok mohón vásárolták a csodálatos árnyalatokban pompázó ruhadarabokat. Nem csoda, hogy a mai Mexikó területén létrejött spanyol gyarmat exportcikkei közül csak az ezüst hozott több hasznot a hódítóknak, mint a bíbortetű.
A többi európai állam, a bíbortetűből készült festék fő felvásárlóinak számító észak-itáliai textilmanufaktúrák tulajdonosai és a kereskedők persze azonnal érdeklődni kezdtek a lenyűgöző festék titka iránt, de a spanyolok nem akartak mással osztozni a hatalmas hasznon. Szigorúan tiltották nemcsak a bíbortetűk kihozatalát a gyarmatról, de gondosan cenzúráztak is minden erre vonatkozó információt – Európában hosszú évekig azt is csak a beavatottak szűk köre tudta, hogy a festékanyag egy állatból, és nem mondjuk egy növényből vagy valamilyen ásványi anyagból készül.
Gyakorlatilag minden rivális hatalom és hatalmasság igyekezett minél többre szert tenni az értékes anyagból, 1585-ben például két, egy firenzei és egy burgosi rivális kereskedőfamília kötött szövetséget, amelynek keretében a kontinens szinte összes szárított bíbortetűkészletét ellopatták, a bejövő szállítmányokra pedig még menet közben lecsaptak, így egy időre csak ők voltak képesek kielégíteni a keresletet.
Az angolok a jól bevált kalózkodás módszerét választották, külön flottáik hajóztak csak azért a karibi térségbe, hogy bíbortetű-szállítmányokra vadásszanak.
Voltak, akik békésebb módszereket választottak. A spanyol monopólium évszázadai alatt sokan próbáltak meg bíbortetűket kicsempészni Mexikóból, de tudomásunk szerint csupán egy Nicolas-Joseph Thiery de Menonville nevű francia botanikus járt sikerrel 1776-ban, de hiába hozott fügekaktuszokat is zsákmánya mellé, nem sikerült az állatokat életben tartania.
Vége a monopóliumnak, de a tetűiparnak is
Közben Európában rendületlenül tartott a kosnilláz, uralkodók, főurak, gazdag kereskedők, egyházi emberek, sőt még hadseregek is vásároltak előszeretettel a különféle pompázatos ruhadarabokból. Mellettük egy kisebb, általában kevésbé tehetős csoport is nagy rajongója lett a bíbortetűvel elérhető színeknek: a festők. Rembrandt,Anthony van Dyck, Renoir vagy éppen a híres angol tájképfestő, J. M. W. Turner is előszeretettel festett kárminvörössel, ám e felhasználásnak megvolt az a hátulütője, hogy a ruhafestésre használt kárminnal ellentétben a festményeken megjelenő változatok közül sok a fény hatására az idők során igencsak kifakult, így rengeteg alkotás vesztette el eredeti, élénk színét.
Az 1810–1821-es mexikói függetlenségi háború végül elhozta a spanyol bíbortetűmonopólium végét, ekkortól már Guatemalában, a Kanári-szigeteken és Észak-Afrikában is nagy mennyiségben tenyésztették az állatokat. A bíbortetűiparnak viszont nem sokkal ezután, a XIX. század második felében le is áldozott, mivel végre sikerült olcsón, nagy mennyiségben előállítható, megbízható vörös festéket készíteni szénkátrányból.
A bíbortetűtenyésztés még Mexikóban is szinte eltűnt, csak néhány család tartotta fenn a hagyományt, hogy aztán a XX. század második felében, a természetes alapanyagok iránti kereslet megélénkülésével a kárminvörös is valamennyire visszatérjen mint festékalapanyag és ételszínezék. Bár abból adódott azért probléma, amikor a mit sem sejtő, sokszor vegetáriánus vásárlók rájöttek, mi is kölcsönöz olyan szép színt egy-egy ételnek vagy italnak.
Az emberiség a földművelésre való átállással hamar szembesült azzal a ténnyel, hogy a termőtalaj kapacitása véges – ha nem hagyják regenerálódni, vagy juttatják vissza egyéb módon a növénytermesztés által kimerített tápanyagokat, a termés nem lesz kielégítő, és fennáll az élelmiszerhiány veszélye. A megoldást a 19. században végül egy Dél-Amerikában, civilizációk sora által használt anyag rejtette.
Végül Peru részéről történt meg az első lépés: Francisco Quirós y Ampudia politikus és vállalkozó volt az, aki egy liverpooli kereskedőtársaság, egy francia kereskedőcsoport és a perui állam között egyezséget ütött nyélbe a guanóexport beindításáról.
Az üzlet igen jövedelmezőnek bizonyult: az 1840-es évek végére a perui állam adóbevételeinek 5%-át adta a guanóexport, 1869 és 1875 között ez az arány 80% volt. A fő brit exportőr, a Peruban már korábban is üzleti érdekeltségekkel rendelkező William Gibbs cége évente 80-100 ezer ezüstfontnyi profitot termelt – Nagy-Britanniában a Peruban bányászott guanó a beszerzési ár kétszereséért volt továbbértékesíthető.
A „guanóőrület” nem korlátozódott természetesen Dél-Amerikára: az anyagot elkezdték a világ minden táján keresni, változó sikerrel. 1843-ban a britek felfedezték, hogy a Nyugat-Afrika partjainál fekvő Ichaboe szigetén vastag guanóréteg található – ezt több száz hajóval és több ezer emberrel három év alatt kitermelték.
A korabeli brit tengeri hegemónia nehéz helyzetbe hozta az Egyesült Államokat. Saját tengerentúli érdekeltségek híján az amerikai kereskedőknek közvetítőkön keresztül kellett importálniuk, ami meglehetősen költségessé tette használatát az amerikai farmereknek. Utóbbiak igénye az olcsóbb guanóra annyira erős volt (politikai súlyuk pedig meghatározó), hogy 1856 augusztusában a kongresszus meghozta az úgynevezett „guanószigetek törvényét”.
Ez feljogosította bármely amerikai állampolgárt arra, hogy az ország nevében birtokba vegyen bármely guanókészlettel bíró szigetet, amennyiben az lakatlan volt, illetve nem állt más állam fennhatósága alatt. E törvény alapján került számos csendes-óceáni atoll és karibi sziget is az Egyesült Államokhoz – utóbbi térségben Navassa szigetének hovatartozása a mai napig viták tárgyát képezi az Egyesült Államok és Haiti között.
A guanó és más nitrogénpótló megoldások (például nitrogénmegkötő gumós növények, illetve a vetésforgó) égető szükségének végül a Haber-Bosch-féle nitrogénszintetizáló éljárás vetett véget, amely által gazdaságosabb műtrágya előállítása vált lehetségessé
Mexikóról jut eszembe hogy olvastam egy cikket arról hogy egy mocsárra épült eredetileg Mexikóváros és a 20.század eleje óta olyan sokan költöztek a városba, hogy a nekik kitermelt ivóvíz miatt folyamatosan süllyed a vízszint és vele a város is, idő kérdése hogy mikor fognak összedőlni a gyarmati korban épült műemlék épületek.
Az észak-amerikai indián topikban az Old Death regény kapcsán keletkezett egy virtuális küldetésünk:
az öreg Old Death-t el kell kísérnünk lóháton a texasi Austintól a mexikói Durango állambeli Victoria de Durangóba.
Az öregnek van egy kicsi, de jövedelmező ezüstbányája Durangóban, azt akarja ráiratni az unokájára a mexikói hatóságoknál, a durangói kormányzói hivatalban.
Mindez persze nem most, hanem az 1860-as években. :-)
Áthoznám ide a témát, közben föl lehetne villantani néhány jelenetet Észak-Mexikó múltjából, természeti és építészeti örökségéből.
A napóleoni háborúk idején a trafalgári győzelem után az angolok több helyen megtámadták a spanyol gyarmatokat. Buenos Aires ellen két hadjáratot is indítottak, de mind a kettő vége csúfos vereség lett. A vesztest megfosztották a rangjától, a győztest viszont két évvel később kivégezték!
A chileiek voltak a legdurvábbak, elvették a teljes tengerpartjukat, gondolom nem kell részletezni hogy milyen csapás Dél-Amerikában a tengerpart hiánya gazdasági szempontból. Általában azok az országok amik nem rendelkeznek tengerparttal hátrányosabb helyzetben vannak gazdaságilag, mert ki vannak szolgáltatva a szomszéd országok jóindulatának, hogy átengedik az áruikat a kikötőikbe, Svájc és Csehország ritka kivételek.
Ráadásul a később ezüstérmes hollandoktól se kaptak ki.
(A skótok később a hollandok ellen produkáltak csodát, nyertek is, de a továbbjutáshoz 3 góllal kellett volna. 3-1 -nél (ráadásul 0-1 -ről) már nem hiányzott sok, de jött Rep, s 3-2 lett.)
A lényeg: Nem a focisták adták el a meccset, hanem a politika. Argentin gabonaszállítmányokért cserébe, mert ellátási gondjaik voltak.
"Később a területe többször lecsökkent, a brazílok, argentínok, chileiek is vettek el tőlük területeket, sőt még a paraguayiak is, a mai országhatár csak 1938-ban lett végleges, az eredeti 1825-ös országméret addigra kb. a kétharmadára csökkent."
Bolíviáról még annyit, hogy a dél-amerikai országok közül, utolsóként szabadult fel a spanyol gyarmati uralom alól.
1824. december 9-én került sor Peruban a legendás ayacuchói csatára, ahol mindkét fél kb. 6-9 ezer fős erőt tudott felvonultatni.
A csata a függetlenségpárti hadsereg elsöprő győzelmével végződött, a spanyol királypárti csapat nagy része letette a fegyvert és fogságba esett.
Ekkor már minden józanul gondolkodó ember tudta, hogy Dél-Amerikában a spanyol gyarmati uralom napjai meg vannak számlálva.
Felső-Peru (Alto Perú), a mai Bolívia maradt a királypárti spanyolok utolsó bástyája, akik egyre reménytelenebb helyzetben folytatták a fegyveres ellenállást Pedro Antonio Olañeta tábornok vezetésével.
A függetlenségpárti hadsereg azonban Sucre marsall vezetésével 1825. januárjában benyomult Felső-Peruba és sorra elfoglalta a jelentős városokat.
A függetlenségi háború utolsó mezei ütközetére 1825. április 1-jén került sor Tumusla település mellett.
Olañeta súlyos sebet kapott és másnap meghalt. Maradék csapatai letették a fegyvert.
Ezután már csak a Callao kikötőjében lévő erőd maradt spanyol kézen, amit a következő évben adtak fel, erről már írtam itt.
Magában Felső-Peruban a függetlenségpártiak összehívták Chuqisaca városába a kongresszust, amely 1825. augusztus 6-án kikiáltotta Felső-Peru, azaz Bolívia függetlenségét.
Az ország a venezuelai Bolívar tábornok utáni tiszteletből kapta a Bolívia nevet.
Később a területe többször lecsökkent, a brazílok, argentínok, chileiek is vettek el tőlük területeket, sőt még a paraguayiak is, a mai országhatár csak 1938-ban lett végleges, az eredeti 1825-ös országméret addigra kb. a kétharmadára csökkent.
Nekem a perui válogatottból inkább Teófilo Cubillas neve rémlik az 1978-as VB-ről.
Az inkák a színesbőrű csatár remek formájának köszönhetően jutottak tovább a csoportkörből a legjobb 8-ba, hát ott aztán már nem sok babér termett nnekik, meg rossz nyelvek szerint a házigazda gaucsók elleni meccset jó pénzért el is adták állítólag.....
Szóval nem minden olyan fekete-fehér, ahogy azt sok ballib történész szereti beállítani, a Díaz-diktatúrának voltak pozitív oldalai is, a gazdasági fejlődés, meg az, hogy 30 éven keresztül szokatlan társadalmi és gazdasági stabilitás és béke volt Mexikóban.
Tehát vannak jó diktatúrák is? ... Ez költői kérdés akar lenni, nem muszáj rá válaszolni...
Porfirio Díazt régebben mindenféle kegyetlen zsarnoknak, meg könyörtelen diktátornak tartották.
Az újabb kutatások jelentősen árnyalták az elnökségéről kialakított képet.
Pl. a korábbi kijelentésekkel ellentétben úgy tűnik, hogy az elnökválasztásokat szabályos választásokon nyerte meg.
Az ő elnöksége alatt kezdődött meg Mexikó modernizálása, az ipari forradalom és a kapitalizmus lényegében ekkor érte el az országot.
Díaz kifejezetten jó, kiegyensúlyozott kapcsolatot ápolt az USA-val, amihez az is hozzátartozott, hogy az amerikai és a mexikói rendfenntartó és katonai erők együtt léptek föl a határvidéken garázdálkodó, portyázó apacs hordák és fegyveres rablóbandák ellen.
Díaz beengedte az amerikai tőkét az országba, amely bizonyos mértékű gazdaasági fejlődést és modernizálást jelentett, vasutak, olajkutak és gyárak létesültek.
Amit viszont nem tudott vagy nem is akart megoldani, az a szegény néprétegek elképesztő szegénysége és kiszolgáltatottsága, meg az igazságtalan, a nagy kreol földbirtokosoknak kedvező földbirtokrendszer.
Végső soron ezek vezettek az 1910-es forradalomhoz, amely aztán polgárháborúba torkollva 1920-ig elhúzódva mintegy 1,1 - 2 milliói mexikói halálát okozta.
"Csodálkozom hogy nem Roosevelt elnök volt az első, ő imádta a technikai haladást :)"
OFF, mivel USA:
A Teddy Rooseveltre gondolsz? Mert 2 Roosevelt nevű elnöke is volt az USÁ-nak.
Ami a Teddyt illeti, ő nemcsak a technikát imádta, de a természetet, a vadászatot, meg az amerikai Nyugatot is.
Rendszeresen szervezett vadászkirándulásokat az USA nyugati részein.
Több híres természeti látványosság esetében ő volt az, aki a védetté nyilvánításukat kezdeményezte.
Pl. a Grand Canyon védetté nyilvánítását. Az elnök 1903-ban vett részt egy Grand Canyon expedícióban és teljesen le volt nyűgözve a látottaktól.
A Grand Canyon Forest Reserve védett terület már 1893-ban létrejött, majd Roosevelt elnöksége alatt, 1906-ban létrehozásra került a Grand Canyon Game Preserve, 1908-ban pedig a Grand Canyon National Monument.
A nemzeti parki státuszt azonban csak Wilson elnöksége alatt, 1919. február 26-án kapta meg a terület.
1979-ben pedig az UNESCO világörökségi helyszínné nyilvánította.
Alig másfél évvel később szegény Maderót lemondatták, majd meggyilkolták.
Ő volt az a politikus, aki 1910-ben kirobbantotta az egészen 1920-ig elhúzódó mexikói forradalmat a vén trotty Porfirio Díaz elnök ellen.
Díaz 1876-tól 1880-ig, majd 1884-től 1911-ig volt Mexikó elnöke és elnöksége alatt úgy módosítatta az alkotmányt, hogy az elnököt akárhányszor újra lehet választani.
Díaz 1910-ben már 80 éves volt és az 1910-es elnökválasztás előtt elhintette a nép körében, hogy már nem fog újra indulni, aztán meggondolta magát és mégiscsak elindult.
Fölényesen, magabiztosan nyerte az 1910-es elnökválasztást (is).
Ez cseszte nagyon Madero és társai csőrét és választási csalást kiáltottak és elkezdték szervezni Díaz ellen a forradalmat.
Díaz 1911-ben lemondott és külföldre távozott, 1915-ben Párizsban halt meg.
Maderót meg kb. másfél év elnökség után szintén lemondatták, majd az újonnan hatalomra került politikai csoport egyszerűen lelövette (nem szabályos kivégzés volt, hanem egy csendőrtiszt lőtte le, miközben autóval szállították át egy állítólag biztonságos helyre).
#/media/File:Map_Bolivia_territorial_loss-en.svg){kind=link}
