Van még szerelem ebben a korban? Vagy csak kapuzárás előtti pánik? Nevetséges? Megfiatalít valóban? Váláshoz kell vezetnie? elképzehető-e jóval fiatalabb férfivel, vagy nővel? Mennyi lehet a még reális korkülönbség igaz szerelem esetén? Más ez a szerelem mint a 16 éveseké?
Nos, akkor "egy ideig" még bizonyára lötyköltem volna. Ki tudja, meddig.
Persze, hogy az ember keresi az esélyt a jobbra. De amíg valami elfogadható, addig a jobb esélye nem okvetlenül elég a borításhoz. Valami szikra, apróbb vagy nagyobb, kell a folyamat beindításához.
A kialakult kötődések? Nos, esetemben ezek nem túl régiek és nem túl erősek. (Rokoni alapú nincs is.) Engem tán hiányolni fognak páran, de amit én elveszítettnek érzek, az jóval kevesebb. Kevés volt rá az idő és a tér.
A következtetésed csaknem helytálló. Annyit finomítanék, hogy (amint írtam is korábban) nem "hirtelen" lett elegem, hanem megbillent a bili, amit aztán további lötykölés helyett kiborítottam inkább.
A végösszeg? Nem aggaszt. "Nincs mit veszítenem láncaimon kívül" - magyarán gyakorlatilag semmim sincs. "Berendezett életem" sincs. (Többek között ez is olyasmi, amit egyedül kifejezetten jobban tűrök.)
egy jobb típusú magyarázkodás, amivel az ember a saját - másik számára egyáltalán nem tetsző - lépését mentegeti
ebben, meg kell mondanom, legtöbbször szerintem is van valami.
A logikai következtetés-láncolatodhoz:
te is szerelmes vagy - korrekt :-)
másba lennél szerelmes, mint akivel most szakítottál - korrekt :-)
a langyos vizet akarod megszüntetni a szakítással - korrekt :-)
az új szerelmet akarná megélni az ember - korrekt :-)
Az értelmezést - gyanítom - az nehezíti, hogy elsőszámú feladatomnak a saját lábra állás minősül, és az új szerelem "megélése" csak követheti ezt. Azért tettem idézőjelbe, mert amikor, amilyen szinten megélhetjük, akkor, olyan szinten folyamatosan meg is tesszük. :-)
Ó, nálunk vigyáznak a cégre ... akárki által nem hagyják tönkretenni. Arra külön posztok vannak.
Ha a helyzet reménytelen volt, akkor nem robbantani se lett volna annyira fontos, nem?
De, fontos volt, és csak idő kérdése volt.
Azért volt fontos, mert a langyosvízből és az igazából egyikünket sem kielégítő társasmagányból kilépve legalább esély teremtődik a tartalmasabb életre, méghozzá mindkettőnk számára.
Hinnnye, be szép mondatokat bírsz alkotni ... hát odáig stimmel, hogy a belüli frontokon használhatatlan vagyok, a kívülieken viszont szintén. :-(
A munka hárításában viszont magam is jelentős eredményeket tudok felmutatni.
(Mondjuk aki rám néz, annak eszébe nem jutna, hogy nekem munkát adjon ... hacsak nem szabotőr.)
Érzelmi kérdések, időzítés, racionalitás: bonyolult a história. A helyzet "reménytelen volt, de nem kritikus", ergo nem lett volna annyira fontos robbantani ... dehát így jött ki a lépés. Talán épp így a legjobb.
Most meg már főleg így a legjobb, mert így van.
(ez nem tudom, mit jelent, de valami ilyesmi van bennem.)
Viccen kívül az a véleményem, hogy igen, ez nevelési, illetve az önvezérelt felnőtt életben már (amikor a nevelést a saját én szükség esetén képes kell legyen felülírni) önfejlesztési hiba. Valami túlfegyelmezettség.
Viccen kívül nekem is ez a véleményem. :-) :-(
A főnökös ügylethez: valószínű, hogy szólnék neki. (ha lány lennék, akkor is. :-) )
DE: ha ugyanezt kérdezed két hónapja, akkor szinte biztos, hogy (hogy is van? "vétkesek közt cinkos, aki néma" asszem) nem szóltam volna.
Mostanában némi fejlődésen vélek keresztülmenődni.
(Jókat írsz nagyon. Olvasom is, értékelem is, de nincs energiám jókat reagálni.
Csak mielőtt potyába mentnek minősítenéd a szösszeneteid, lásd a légihíd esetét, bocsi. :-)) )
Két - önkényesen kiragadott!!! - idézet Tőled, nem a kötekedés szellemében:
Nem értem, hogy miért kell úgy tenni, mintha a szerelem negyven felett minden esetben egy tiszteletre méltó valami lenne.
ezek környezeti megítélése is sokkal keményebb, sarkosabb, mintha egy fiatal emberke fut bele hasonló hülyeségbe. Rá elnézően legyintve mosolyognak, a középkorún meg szörnyülködnek...
Szóval valahol a kettő közé kéne belőni a megítélést. Nem extra tisztelnivaló, de nem is zsigerből elítélendő.
S hogy min fogunk akkor vitatkozni? :-))
Nem tudom ... nem vagyok vitaképes. Iszonyat fáradt és (épp ezzel összefüggésben) szájmenéses vagyok.
Ugyanis ... (és ez itt a nevetségesség helye) ... tegnap délután óta összesen kb 10 órát verbális párkapcsolatrendezéssel (= szakítás) töltöttem. :-((( :-)))
A hiperkomplex hidas példáddal semmi baj, az nagyon rendben van. Most már ugyan talán hiába mondom, de azért próbáld elhinni: meggyőzni főleg az győzött meg. :-))
(a "kimerítő válasz", amelyet megköszöntem, erre vonatkozott!)
Hogy mégse ezt emeltem ki, annak őszintén szólva a (talán) "helyesnek mondható reagálási képtelenségem" volt az oka. Jelesül hogy én még írásban se igen tudok hogyan reagálni ilyesmire. :-/// Ha jelen lettem volna, istenbizony nem tudom, mit lépek.
Rendben, tehát mindenféle jelzőt el tudsz képzelni a "szerelem" szó elé, csak épp a nevetségest nem; semmi gond, csak furcsa egy szó ilyetén való teljes kizárása....:)))
Kapuzárási pánikról szóló bekezdéseddel így teljesen egyetértek. Nagyon úgy néz ki, hogy a tegnapi belépőmben félrehangsúlyoztam a mondókámat - a dolog komolyságát és fontosságát egy pillanatig se kérdőjelezem meg.
a közös örömforrásaik nyilván más területekre tolódva, de ugyanúgy megvannak.
Kb ilyesmit fogalmaztam meg alig másképp (nem területeket, hanem hangsúlyokat említve).
Hogy ehhez "információk" kellenek-e, hát rendben van, ne lovagoljunk rajta.
Éretlenségileg: lehet, hogy félreértettelek. Saját bármijét nyugodtan tartsa nevetségesnek bárki - ezt nem tartom éretlenségnek. Azt hiszem, butaság is lenne annak nevezni.
Amire én gondolok, az az eset, ha másvalaki érzelmeit tituláljuk nevetségesnek. Ez már szerintem kissé gyerekes dolog. Olyasmi, mint amikor a kisgyerek kinevet egy kopasz embert, mert még sose látott olyat. Felnőttkorára (remélhetőleg) már nem nevetné ki.
Nos ... örömmel közölhetem, hogy a gugliban e szókapcsolatra 21600 találat adódik ... úgyhogy ha a kapuzárási pánik általad oly készségesen citált 12600 találata szignifikáns, akkor talán ez az előbbi is az.
A jelentésével természetesen nem kötelező tisztában lenni, de a fogalmat, íme, nem én találtam ki.
az emberek nemigen hajtanak tömegesen arra, hogy gátfutásban világbajnokok legyenek, így aztán nem is éri őket szörnyű csalódásként, ha nem sikerül nekik, arra viszont majd mindenki készül, hogy nagy-nagy boldogság jut neki ebben a földi életben és ha ezt elveszni látja, márpedig a "kapuzárás" idején elég sokan kénytelenek szembesülni vele, hogy ez a hajó már elment, hát naná, hogy ilyenkor rátör a pánik.
Elismerem. Még egyszer: nem kívánom lekicsinyelni ezt a problémát ... annál kevésbé, mert előtte állok magam is (legalábbis túl nem vagyok rajta, az biztos).
Csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy ez az "arra viszont majd mindenki készül, hogy nagy-nagy boldogság jut neki" azt IS kellene hogy magába foglalja, hogy (tudván, hogy nem minden tart örökké) felkészüljön a kapu behajtására. Sőt, felkészüljenek. Az öregedés el nem kerülhető, de kalkulálható. Rengeteg idős házaspár él harmóniában ... pedig valószínűleg nem lepedőakrobaták már. Kezelni tudták a problémát. Figyelembe vették, hogy egymástól - egyáltalán, a saját idősödő szervezetüktől - mit várhatnak, mit várhatnak el.
És például ide (is) kapcsolható a "felhalmozott információ" kérdése. Ha hetvenévesen is ugyanazt várod a párodtól, mint huszonévesen, akkor csalódások fognak érni. No persze, nem is azt várod el, tudom ... ezek szerint talán mégiscsak számít a közben begyűjtött információ. Nem?
Csak ismételni tudom magam: ha valaki érett korára ugyanúgy szeret, mint tinikorában, akkor érzelmileg semmit nem fejlődött. Ha középkorú ember nem képes elviselni azt, hogy középkorú párjának már nem hamvas a bőre, nem feszes a cicije, nem faltörő kos a farka, akkor baj van. Ha megérti, elfogadja (és persze nem felejti. hogy ő maga sem különb!!), akkor eljutottunk oda, amit mondtam: átrendezte a hangsúlyokat, és más, belső értékek szeretetét helyezte előtérbe. (NEM állítom, hogy ez tudatos "tevékenység", sőt! ... de tuti létező.)
És ezen nem változtat az sem, hogy maga a szerelem is esetleg "kései", azaz a partnert már nem annak hamvas korában ismerte meg. Sőt. Ilyenkor már eleve ilyennek kell megszeretnie ... hát nem tetszhetnek neki ugyanazok az értékek, mint 16 évesen!
Akinek mégis ... na annak lehetne nevetséges a szerelme.
A kívülálló számára persze hogy lehet nevetséges a szerelem.
Mint ahogy bizonyos életkorban, szocializáltsági állapotban és környezetben nevetséges lehet, hogy a másiknak bojt van a sapkáján, rálépett a cipőfűzőjére, magára öntötte a kávét, kezére csapódott a koporsófedél satöbbi. Végülis lehet, hogy pont az én begyöpösödöttségem, hogy nincs a világnak az a szerelme, amin nevetni tudnék. Szánalmasnak, idiótának, elkeserítőnek, érthetetlennek nem egyet találtam már ... de nevetségesnek egyet sem. Ez van.
Nem vagyok én ezen felháborodva ... elkönyvelem magamban és kész. Mint ahogy azon sem háborodom fel, ha valaki kiröhög, ha megbotlom ... max elkönyvelem, hogy az illetőnek furcsa örömei vannak.
Lelkendeznem kellene talán, hogy az egyik barátom szerelembe esett 48 évesen egy vele feleakkora korú lánnyal és ezért otthagyta a családját?
Bocsánat ... nálam a lelkendezés és a nevetségesnek minősítés nem fedi le az összes létező emóciót. Biztosan rosszul vagyok összerakva. Ez az idézett eset pl szerinted nevetséges??? Sajátos a humorod.
Így is van rendjén - ha más előnye nem is lenne (bár van!) a 40-50 utáni időszaknak, legalább annyi legyen, hogy addigra már elég bölcs legyen az ember ahhoz, hogy néha magamagán is képes legyen egy jót nevetni...:)))
(Lehet, ez értendő az alant olvasott "érzemi intelligencia" alatt...:))))
