Elhunyt Dalnoki Jenő. A minden idők legjobb ferencvárosi edzőjének megválasztott Dalnoki immár hosszú hetek óta kezelésre kényszerült, állapota az utóbbi időben sokat romlott, Fradi-szíve szombaton 12.45 perckor dobbant meg utoljára.
Emlékét örökre megőrizzük!
És a legendás Dalnoki-Sándor párharc, és a legendás Fradi-MTK örök rangadók?
- Gyerekkoromban még Szegeden labdaszedőként csodáltam a fradista Sárosi játékát. Dalnoki Jenővel pedig mindig nagy csatákat vívtunk, hiszen több, mint tíz éven keresztül voltunk a pályán ellenfelek, de civilben barátok. Sosem felejtem el, egyszer a Népstadionban, zsúfolt lelátók előtt rendezték az örök rangadót, és mivel elméláztam, érkezett Dalnoki és olyat kaptam tőle, hogy az esés következtében kettétörtem a partzászlót. Még szerencse, hogy a karó egyik fele nem fúródott a testembe. A játékvezető meg sem állította a meccset, a játék ment tovább, én meg két góllal büntettem.
Erkölcs, erő, egyetértés? Nem, erről már jó ideje szó sincs. Veszekedés. Vádaskodás. Csőd. Belső harcok. Takarodj! Összeomlás. Pénztelenség. Ingatlan. Terület. Befektető. Rendbontás. Tüntetés és még folytathatnánk a sort. Címszavakban arról, hogy egyre többek fejében, életében miről is szól ma a Ferencváros. Aztán jön egy hír. Meghalt egy darab a Fradiból. Igen, ő volt az: Dalnoki Jenő. Aki nem csak puffogtatta az Erkölcs, erő, egyetértés jelmondatot, hanem annak szellemisége szerint élt, viselkedett mindig, minden körülmények között. Meghalljuk a hírt, és könnyezünk, sírunk, szomorkodunk, megdöbbenünk, sajnálkozunk. Mi fradisták. Ilyenkor általában el is gondolkozunk, és rájövünk arra: nincs ez így jól sehogy sem, az életnek, a Fradinak nem arról kellene szólnia, ami egy ideje megy. Aztán pár nap múlva újra kezdünk mindent, ami oly távol áll attól a három E betűs szótól. Aki e sorokat olvassa, éppen ezért tegye meg, hogy megáll egy pillanatra. Legyen az, vezető, sportoló, edző, szurkoló vagy bárki, akinek valaha is jelentett valamit az, amit Jenő bácsi a szó legszorosabb értelmében képviselt. Gondolkozzon el, és gondolja át: vajon ő mit tett meg azért, hogy ez az áldatlan állapot jobb legyen. És tegye meg ezután is, számoljon el önmagával napról napra. Jenő bácsi boldog emberként, tiszta lelkiismerettel ment el. Mert tisztában volt azzal, hogy amit lehetett, ő megtett ezért a klubért. Meghalt egy darab a Fradiból. Rajtunk múlik, a maradékkal mi lesz. Isten Veled, Jenő bácsi!
Szamomra a Fradi-szivet Dalnoki Jeno testesitette meg. Valoban voltak nala nagyobb tudasu jatekosok en megis rola neveznem el a stadionunkat. Albert szerintem szobrot erdemelne a stadionon belul. De ez csak az en velemenyem.
Élt-halt a Fradiért! Jenő bácsi, köszönjük! Ugye emlékszik, hogy a Fradi B közép ezt skandálta hétről hétre? Korábban meg azt, hogy puha vagy, Jenő! Utóbbi bekiabálásba jókora malíciát csempésztek, hiszen Dalnoki Jenő játékosként és edzőként is köztudottan olyan kemény volt, mint a vídia. Többek közt ennek köszönhette, hogy a klub történetének első futballista olimpia bajnoka lett 1952-ben Helsinkiben. Elvégre korosztályában - Jenő bácsi kivételével - mindenkiről azt hitték válogatott lesz, erre csak maga lett az az egész Fradi ifiből. Teljes pályafutását az FTC-ben töltötte, noha csábították több egyesülettől is, ám példaképével, Kispéter Mihállyal végig hűségesek maradtak a klubhoz. Sokat mesélt erről nekünk, néhányan ehhez tartottuk magunkat, és soha nem hagytuk el a Fradit. Elvégre, ha anno maga is a Honvédhoz igazol, standard balhátvéd lehetett volna az Aranycsapatban. Mégsem ment. Mert a család mellett a Fradi volt az élete. De mesélt arról is, hogy 439 mérkőzésen szerepelt, kétszer bajnok lett a zöldekkel és tagja volt az 1965-ben VVK-t nyert gárdának is. Edzőként szintén beírta magát az Üllői úti történelemkönyvbe, ugyanis a legtöbb meccsen - 397 alkalommal - ült a kispadon legendás kalapjában és pipájával a kezében, trénerként is bajnok lett az FTC-vel és 1975-ben veretlenül a KEK döntőig vezette az akkoriban "Csikócsapatnak" nevezett gárdát. Tudom, hogy büszke volt arra, hogy a 100% Fradi hetilap olvasói minden idők legjobb ferencvárosi edzőjének választották, hiszen valóban neves elődöket előzött meg. Szűkebb berkekben azt is tudták, hogy maga a legnehezebb időkben is a hatalom pofájába nevetett. Például eldugta a Springer szobor egy darabját, majd az 1974-es stadionavató előtt felfedte a titkát, amiért felelősségre is akarták vonni, ám inkább bolondnak tettette magát, de legalább a szobrot megmentette. A hazugoknak, a tolvajoknak, a percemberkéknek egy pillanatig sem bocsátott meg. Igaza volt. Múlt csütörtökön hiába látogattam meg a Sportkórházban, hiába mondtam, hogy a Ferencvárost nem lehet csak így itt hagyni, már nem válaszolt. Nem tudott válaszolni. Csak a szíve dolgozott. A legendás Fradi szíve. Fel akartam frissíteni néhány emléket, mert tudtam, hogy az mindig felvidította. Például az, amikor néhány éve a SZTÁR Sportban megírtam néhány közös sztorinkat. Milyen érdekes, akkor is a Sportkórházba vittem be a lap egyik példányát, amikor ugyanis gyengélkedett, mindig a klub nagyszerű főorvosához, dr. Gyarmathy Jenőhöz feküdt be. Sokat vitatkoztunk a nyolcvanas években, mégis szerettük egymást. A futballról nem mindig egyezett a véleményünk, az életről és az erkölcsről viszont igen. Ezért is hívott mindig Rákospalotára, nézzem meg a gyűjteményét, mint ahogy Nagy Béla legnagyobb örömére a Fradi-múzeumot is sok emléktárggyal gazdagította. Rengeteget kacagtunk utólag azon is, hogy a Springer szobornál az 1986-os Pécs elleni bajnokin megkérte a játékvezetőt, hogy most az egyszer ne futva, hanem gyalogolva tegye meg a távot a kezdőkörig, különben a Bánki elfárad. Vagy amikor rendszeresen átüvöltött nekem a pálya másik végébe - természetesen úgy, hogy a szurkolók is jól hallják - azt kérve: "Dodó, legalább kiabáld azt, hogy Hajrá, Fradi!" Imádta a mókát, Fradi ügyben mégsem ismert tréfát. Annak idején, aki fürdés után vizes lábbal a Fradi mezre lépett, már repült is a klubtól. De az a játékos sem állt meg maga előtt, aki nem szerette a hazáját, vagy felületes volt nemzeti kérdésekben. Egyszer egyiküket kérdezte, merre járt a hét végén, szerencsétlen meg azt felelte, Sturovóban, ezt követően, egy életre megjegyezte a focista, hogy bizony Párkányban volt. Sokszor megjegyezte, nem baj, ha megsértődik egy játékos, engem a feleségem szeressen, ne a futballisták. Múlt csütörtökön arra is akartam még emlékeztetni, amikor a nyolcvanas években Kassán jártunk és cirka egy percig beszélhetett alkalmi idegenvezetőnk a városról és Rákócziról, mire megfagyott a levegő midőn Jenő bácsi ekképp szakította félbe: "Ne haragudjon, de ez olyan mintha a saját házamról beszélne, és azt mutatná be!" Csodálatosan erősítette a ferencvárosi labdarúgókban a nemzeti érzést, ezért is rongálta keményen a szívét, amikor megtudta, micsoda ármánykodások, besúgások történtek a szeretett klubon belül. Nem érdekelte, hogy más csapatoknál is ugyanez volt a helyzet és csak a Fradit akarták besározni, mivel azt mondta: a Fradi életforma, állásfoglalás és erkölcsi identitás. A címerben szereplő három E betű, az Erkölcs, az Erő és az Egyetértés élete végéig elkísérte. Remek barátjával, Dékány Ferenccel, a derűs "Pofi bácsival" gyakran hangoztatták azt is, hogy elsősorban az "Isten, haza, család" és a Ferencváros jegyében szép az élet. Isten nyugosztalja Jenő bá', és kérem, szedje össze az égben azt a rengeteg zöld labdaművészt. No meg én sem tudok mást mondani, mint amit a Fradi B közép skandált évtizedekig: Jenő bácsi, köszönjük!
Hétfőn kísérjük utolsó útjára egykori játékosunkat, edzőnket, Dalnoki Jenőt.
A mindenidők legjobb ferencvárosi trénerének választott Dalnoki Jenőt február 13-án, hétfőn 12.45-kor római katolikus egyházi szertartás szerint helyezik örök nyugalomra a rákospalotai temetőben (Bp. XV.kerület, Szentmihályi út 111.). Dalnoki Jenőt a Ferencvárosi Torna Club, a Magyar Labdarúgó Szövetség, a Magyar Olimpiai Bizottság valamint a XV.kerületi Önkormányzat saját halottjának tekinti.
Nagyon sajnálom, hogy a magyar labdarúgás egyik nagy alakja távozott az élők sorából. Úgylátszik, hogy továbbra is megmarad ez a rossz átok a magyar sportolókon, bár most nem fiatalemberről van szó. Miért a jók mennek el? Mint már elhangzott jópárszor, de ezt itt is meglehet kérdezni.
Szeretnék Jenő bácsitól a már megszokott híres kiáltással elbucsúzni: "Puha vagy Jenő!" :(
Nem attól lett legenda, amilyen futballista volt, bár 1952-ben, az olimpiai torna első fordulójában a következőkkel játszott együtt a románok elleni 2-1 alkalmával: Grosics, Lóránt, Lantos, Kovács I, Bozsik, Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. Szóval, évtizedekkel később nemhogy balhátvédet - bár az említett meccsen jobb-bekk volt -, hanem centert is alakíthatott volna (úgy nyolcvanszor...) a korábbiakkal egybevethetetlen válogatottakban.
A szellemisége tette igazán naggyá. Egyfelől mindig ugyanott, az FTC-ben futballozott, és bár - kőkemény közbelépései miatt - folyton ugratták, hogy "puha vagy, Jenő!", a szűnni nem akaró szurkolói zrika is azt fejezte ki, ami egyéniségéből kisugárzott: az együvé tartozást, a kötődést valahová. Elérte, amit nem minden sportoló érhet el: azok közé emelkedett, akiket azonosítottak egy klubbal. "Adhatott" bárkinek, még legfőbb bosszantója, a szélsőként és emberként egyaránt ellenállhatatlan Sándor Csikar is rendre a legnagyobb tisztelettel emlékezett meg róla. Másfelől a labdarúgás és az egyesület iránti alázatot edzőként ugyancsak közvetíteni tudta: ha nála valaki nem küzdött úgy, ahogyan ő megkövetelte korábban önmagától, majd játékosaitól, akkor az megemlegette, ha a jellegzetesen pipázó tréner átvitt értelemben is pipás lett...
Miközben olvasott magánemberként csöndes, nyugodt, nemegyszer bölcs humorú volt, a pályán, illetve a partvonal mellett nagyfeszültséget teremtett. Meg új - de légkörében a régi - FTC-t a hetvenes évek közepén. Az általa kialakított, igen-igen fiatal csapat - a többi közt a Liverpoolt és a Crvena Zvezdát kiejtve - a Kupagyőztesek Európa Kupája döntőjéig menetelt 1975-ben, majd a következő esztendőben megszakította az Újpest 1969 óta tartó, hétévados bajnoki aranysorozatát. (Igaz, a lilák nem egykönnyen adták meg magukat: az 1976 tavaszán játszott ötcsillagos meccsen - amelyen Fazekas öt gólt szerzett, és a sportlaptól 10-es osztályzatot kapott - 8-3-ra nyertek a zöldek ellen...)
A "puha vagy!"-ból is kitetszik: Jenőnek - később Jenő bácsinak - szólították, Dalnokinak sohasem. Noha még véletlenül sem dörgölőzött, közszeretetnek örvendett. (Talán éppen ezért is.)
A magyar futball olyan alakja ment el, aki mellett a pázsiton sem lehetett, és egyébként sem lehet csak úgy elmenni.
Sándor Károly, az MTK legendás jobbszélsője egy interjúban azt mondta, nem volt még egy hátvéd pályafutása során, aki annyi álmatlan éjszakát okozott volna neki, mint a Ferencváros balbekkje. Igen, balbekk volt Dalnoki, tipikus balbekk! Masszív volt és elszánt, ellentmondást nem tűrően szerelt, már-már durván. Ám sosem alattomosan. Amikor nem kegyelmezve taccsvonalon túlra tette "Csikart", odament, és felsegítette. Aztán megkérdezte: minden rendben? Más kérdés, hogy két perc múlva Sándor ismét porolgathatta magáról a mészcsík nyomait. Párharcaik legendássá lettek. Mint elhivatottsága: neve egybeforrt a Ferencvároséval, imádta, rajongta a klubot - nála többször senki nem ült a Fradi kispadján (397 tétmérkőzésen) -, még akkor is, amikor Tatabányán dolgozott, sőt még azokban az időkben is, amikor nemrégiben előfordult, hogy nem engedték be az Üllői útra. A legutóbbi években nem is ment oda, nem is beszélt arról, mennyire nehezen viseli az egyesületnél történteket. Mondják, részben ebbe betegedett bele. De mit számít: egy újabb csodálatos futballista s egy csodálatos ember távozott közölünk.
Életének '74. évében, súlyos betegség után elhunyt Dalnoki Jenő, az 1952-ben olimpiai bajnok magyar válogatott labdarúgója. A kemény, de a sportszerűség szellemét mindig betartó balhátvéd több mint három évtizedet töltött az Üllői úton. A Ferencváros neve ezalatt több ízben változott, de ő hű maradt a csapathoz, 288 bajnoki mérkőzésen játszott. Részben klubhűsége miatt is került csak tizennégyszer a válogatottba. Két olimpián szerepelt, Helsinkiben (1952), majd Rómában (1960) az arany-, illetve bronzérmes együttesben. Játékosként két (1968, 1964), edzőként egy bajnoki cím (1976) fűződik a nevéhez. Az FTC örökös bajnoka az ifjúsági válogatott kapitánya is volt. Edzői pályáját Tatabányán folytatta, majd az FTC-ben fejezte be. Régi könyvek, ritkaságok szenvedélyes gyűjtője volt. Temetéséről később intézkednek.
Pár évtizede, amikor a foci még foci volt, a csapatokban nem játékosok játszottak, hanem futballisták, akik tudásuk mellett abban is különböztek a maiaktól, hogy klubot csak nagy ritkán cseréltek, vagy inkább sohasem. Egy Tichyt csak a Honvédban, Sándort csupán az MTK-ban, Albertet kizárólag a Fradiban lehetett elképzelni, klubcseréjüknek még a gondolata is maga volt a szentségtörés. Nem egyszerűen tartoztak valahová, ők voltak (nem egyedül persze) a Honvéd, az MTK és a Fradi. Mikor kezdődött a hűség "modernizálása"? Nem tudom pontosan. Csak arra emlékszem, mekkora csalódás volt, amikor Mátrai, már pályafutása vége felé járva, a Fradiból az Egyetértésbe igazolt, úgymond levezetésként. Kérdezettük egymást az ifiöltözőben: Hallottad? Igaz ez? Aztán az edzőre néztünk, Dalnoki Jenőre, és megnyugodtunk. Amíg Jenő bácsi itt van, nagy baj nem lehet, hiába érvényesülnek olykor magasabb szempontok, addig áll a Fradi. Róla az a hír járta, hogy ha annak idején nem utasítja vissza Farkas Mihály visszautasíthatatlan ajánlatát, hanem szépen átmegy a Honvédba, akkor ő az aranycsapat balhátvédje. Mégis visszautasította. Inkább az akkoriban éppen Kinizsinek kinevezett Fradiban maradt. Játékosnak is kiváló volt, edzőnek azonban egészen fenomenális. Nagyon értett a focihoz, ám ez csak szükséges, de nem elégséges feltétele a tréneri szakmának. Dalnoki Jenő ennél jóval többet tudott. Olyat, amit csak a ritka kivételek tudnak: a kisugárzásával volt képes fanatizálni. Nem, ez se jó szó. Egyszerűen nem volt pofánk előtte leégni. Déri János, aki két évvel felettünk az ifi I kapusaként amúgy igen nagy betyár volt, Dalnokival mindig eminensként viselkedett. Mi, a kisebbek szájtátva figyeltük, hogy edzés után milyen szorgosan kúszik-mászik a nagy dumás Déri, amikor Dalnoki ráadásként még fél óra különedzést tartott neki. Ez a Jenő nagy kapust farag ebből a gyerekből, mondták a szurkolók, mert akkoriban a szurkolók még az ifiedzésekre is kijártak. Mi volt a titka? Például az, hogy nagyon tudott nézni. A mokány, első blikkre talán szúrós tekintetű férfi szerette a fiait. Azokat is szerette, akikből nem tudott komolyabb focistát nevelni, mert számára a sport elsősorban az emberré nevelés eszköze volt, miközben persze a játék feltétlen szeretete is. A teljesség igénye munkált benne, ez érződött a nézésén, a mozdulatain. Sugározta az egykori Fradi-ethoszt, maga volt a két lábon járó franzstadti hagyomány, ha belépett az öltözőbe, vele jött a régi nagyok szelleme. Mi kellene ahhoz, hogy a Fradi környékén feltűnjön egy új Dalnoki?
Megkérdeztük: Sándor Károly, az MTK egykori válogatott csatára: Dalnoki Jenő ma is példaképe lehet mindenkinek. Nem volt labdazsonglőr, talán még dekázni sem tudott, mégsem játszott soha rosszul, és láthatatlan korbáccsal hajtotta társait. Imádta a Ferencvárost. Soha nem felejtem el, a Népstadionban kilencvenhatezer néző előtt játszottunk a Fradi ellen, és én elég indiszponáltan futballoztam. A játékoskijáró felőli oldalon leszúrt zászlónál vezettem a labdát, amikor a szabályosan támadó Jenő akkorát rúgott a labdába, hogy én is kirepültem a pályáról, és még a zászlórúd is eltört. De soha nem volt harag közöttünk. Akkoriban a feleségemnek volt egy gebines presszója a Corvin közben, és Jenő gyakran bejárt hozzánk csak úgy dumálni. Megsirattam, és ott leszek a végső búcsúztatásán is.
Dunai Antal, a Pécs és az Újpest volt válogatott csatára: Nem tudom, hogy ilyen szomorú pillanatban illik-e sztorikkal előjönni, de amikor meghallottam Jenő halálhírét, egy régi történet jutott eszembe. Az Üllői úton játszott a Pécs, és még ki se futottunk a pályára, de a mi jobbszélsőnk, Györkő Antal már rettegett Dalnokitól. És Jenő néhányszor tényleg keményen odalépett, Györkő így aztán egyre jobban félt. Majd félelmében egyszer már a talpát tette oda, hogy elhozza a labdát, Jenő pedig teljes erőből belerúgott a stoplikba. Dalnokit hordágyon kellett levinni a pályáról. Évtizedeken át sokan ugratták ezzel a jelenettel. Nagy egyéniség volt, és nemcsak a Fradi, hanem az egész magyar sport sokat vesztett a halálával.
Géczi István, a Ferencváros volt válogatott kapusa: Dalnoki Jenőről mindent elmond, hogy soha egyetlen percet sem játszott más klubban. Négy éven át voltam a játékosa, négy évig edzőtársa. Megannyi szép emlékem van róla, és arra gondolok: miért mindig a jó embereket szólítja idő előtt magához az Úr?
Puskás Lajos, a Debrecen és a Vasas egykori csatára: Nemcsak mint futballistát, hanem mint embert is nagyon nagyra becsültem Dalnokit. Nagyszerű, igaz magyar volt, a Ferencvárost meg szinte szerelemmel szerette, pedig előfordult, hogy megalázták. Még a Debrecennel játszottam ellene kétszer, az első találkozásunk mindig emlékezetes marad. Balhátvéd volt, és én egyszer úgy cseleztem ki, hogy elgurítottam mellette a labdát, és megkerültem őt. Néhány perccel később odajött, és ellentmondást nem tűrő hangon mondta: "Öcskös, ezt nem illik egy öregebb futballistával megcsinálni! Ha még egyszer próbálkozol, nagy baj lesz:' Hát többet nem próbálkoztam. Isten veled, Jenő.
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 74 éves korában szombaton elhunyt Dalnoki Jenő, és vele halt jó pár fejezetnyi Fradi-történelem is. Hiszen nem attól volt és lesz ő egyedi alakja a ferencvárosi és a magyar futballhistóriának, hogy 1952-ben olimpiai bajnoki címet nyert, hogy tizennégyszer befért az Aranycsapatba, de még nem is attól, hogy balhátvédként hősies párharcokat vívott az MTK virtuóz jobbszélsőjével, Sándor Csikarral Hanem attól. hogy abban a korban mentette és őrizte a Fradi-szellemet, amikor a klub nevét Kinizsire, színét piros-fehérre változtatták, és a játékosok a meccs előtt Szabad Népet osztogattak a lelátón, ahonnan ha felhangzott a "Hajrá, Fradi!", a bíró köteles volt berekeszteni a meccset. Dalnokit sokszor csábították máshová e méltatlanul megbélyegzett csapattól -vajon ki kért valaha is bocsánatot az FTC-tól, mint a diktatúra üldözöttjétől? -, de ő mindig tudott nemet mondani.
Bizonyítva, hogy a kortársnak nem kell feltétlenül sorstárssá, elvtárssá is válnia, kivárta, míg a csapat visszakapta a nevét, a színét, a rangját, és 1963-ban és 1964-ben már újra zöld-fehér, Fradi-címeres mezben nyerhetett bajnokságot. öreg játékosból gyorsan fiatal edző lett, és a 70-es évek közepén Nyilasival, Ebedlivel és a többiekkel felépítette az újabb, mindmáig utolsó legendás csapatot. Európai kupadöntőbe és bajnoki címre vezette e siheder társaságot, miközben elhivatottsága és fanatizmusa nyakassággal, könyörtelenséggel párosult, és olyan klasszisokról mondott le, mint Szilke vagy Branikovíts. Egy évtizeddel később még egyszer, újra megkísértette a csodát, de az már más világ volt. Nem az övé. Amikor 1987 októberében a Zalaegerszeg elleni hazai vereség miatt lekiabálták a kispadról, megtört és megbántott emberként távozott; kicsit belerokkant ebbe a kudarcba vagy inkább hálátlanságba, de Fradi-imádata meggyógyította, kiengesztelte, és rendszeresen visszavitte az Üllői útra.
Mindazért, amit tett- és amit nem tett -, Dalnoki Jenő ideális példa lehetne a mai hazai futballistageneráció számára is. Hiszen míg Puskásnak vagy Albertnek születni kell, addig a Ferencváros örökös bajvoka megmutatta, hogy a sport és a választott klub szeretetével, szorgalommal, alázzattal, a tanulás és a fejlődés folyamatos igényével, a jobb ellenféllel szemben felvonultatott daccal és versenyszellemmel a labdarúgásban szinte minden elérhető. Nem is kell hozzá egyéb, csak a Fradiért és a fociért élni. És ha itt az idő, talán halni is.
A tréninget megelőzően Gellei Imre vezetőedző mondott beszédet, majd Tepszics Ignác, Vépi Péter és Haáz Ferenc is felidézett néhány közös élményt a legendás játékossal, illetve edzővel. Az alábbiakban Gellei Imre a játékosok felé intézett gondolatait olvashatják: Emlékeztek: szombaton a jól sikerült taksonyi edzőmeccsről utaztunk hazafelé, amikor megérkezett a megrendítő hír: meghalt Dalnoki Jenő. Jenő bácsi, az FTC örökös bajnoka, a klub első futballista olimpikonja, az olvasók szavazati alapján minden idők legjobb ferencvárosi edzője. Bár tudtuk, hogy nagyon beteg, hogy a két korábbi szívinfarktusa után a minap fellépő agyérgörcs akár végzetes is lehet, mégis bíztunk benne: ismét felgyógyul. Meggyógyul és kijön a meccsre a legendás jobbhátvéd, aki csak azért nem lehetett az Aranycsapat tagja, mert nem volt hajlandó a Ferencvárost otthagyva a Honvédba igazolni. Kijön a meccsre a megválasztott álomedző, aki csak azért nem lehetett szövetségi kapitány, mert ehhez feltételül szabták, hogy lépjen be a pártba, de erre ő nem volt hajlandó. Kijön a meccsre az a nagyszerű ember, akinek szent volt az Isten, a Haza, a Család, s akinek szent volt az Erkölcs, az Erő, az Egyetértés. Aki elásatta a Springer-szobrot, amelyet felsőbb utasításra éppen meg akartak semmisíteni. Csak a '74-es pályaavató előtt - amikor másikat akartak készíttetni - árulta el, hogy ő megmentette az igazit. Ha a számonkérők előtt nem vallja bolondnak magát, hogy ezt meg merte tenni, megütötte volna a bokáját. Jenő bácsi nem alkudott! Nem engedett a 48-ból. A tisztesség, a becsület, az emberség számára megkerülhetetlen volt. Tudjátok jól, ezerszer elmondta: kedvenc játékosa Vépi Péter volt, mert minden edzésen és a meccseken is kifulladásig hajtott és küzdött. Meg Ebedli Zoli, akit azért szeretett, mert bár hajlott a csibészségre, de becsületes volt, soha nem csapta be. Nem alkudott akkor sem, amikor az öltözőben - mérkőzések előtt - egy időben a Himnuszt vagy a Szózatot kellett elénekelnie a csapatnak. Tudta, hogy a nemzeti együvé tartozás érzésének ápolása, a gyökerek pontos ismerete, a műveltség gyarapítása nélkül nem lehet valaki teljes ember. Még kevésbé sikeres élsportoló. Ifista tanítványainak ezért kellet kötelezően megnézni a színházban a Bánk Bánt, s az Ember tragédiáját. Ezért függött az öltöző falán Petőfi Sándor, s Rákóczi Ferenc fényképe. Ezért hangzottak föl edzői munkája során oly gyakran a nevelő szándékú idézetek. "Hazádnak rendületlenül, légy híve, óh magyar!" - mondta, s mindenki tudta, hogy komolyan gondolja. A szűkebb hazának, a Ferencvárosnak is ugyanilyen rendületlen híve volt. Ha valaki, hát Dalnoki Jenő igazán tudta, mit jelent a Fradi-szív! A Fradi szív klub szenvedélyes szeretetét, becsületének, tisztességének minden körülmények közötti megőrzését, alázatos szolgálatát, a társak iránti szolidaritást együtt és egyszerre jelenti. Ami vesztett helyzetekben annyiszor segítette már sikerre a Fradi-ügyet az elmúlt száz év során. Az a Fradi-szív, mely áldott vagy kegyelmi, győztes vagy vesztes pillanatokban - a zöld-fehér mez láttán, rajta az FTC jelképével - nyomban a torokban dobol. Ha egy játékos fürdés után, óvatlanul, vizes lábbal ráált, Jenő bácsi szemében ez annyit jelentett, mintha a magyar címerre taposott volna rá. Nem is engedte, soha. Dalnoki Jenő nem jön ki többet a meccsre! Nem jön ki soha többet! De nekünk úgy kell élnünk, dolgoznunk, győznünk, győznünk, s mindig győznünk, hogy boldog legyen a közönség, hogy tomboljon az aréna, hogy ünnepeljen a lelátó népe, mintha még mindig itt lenne közöttünk, s jólesően nyugtázná: megtartjuk egy igazi fradista, egy igaz magyar ember intelmeit! Jenő bácsi, légy nyugodt! Itt az öltözőben, a halálod utáni első edzés előtt megfogadjuk: megtartjuk intelmeidet. Éppen ezért soha nem mulasztjuk el - magunkat és az FTC sokszázezres szimpatizánsait - győzelemre buzdítva mindannyiszor világgá kiáltani: Hajrá Ferencváros! Hajrá Fradi!
egyszer még én is beszélgettem az öreggel, amikor kijött Diósgyőrben a salakosra megnézni a tarcsi meccset az FTC első csapata edzőjeként. A 70-es években a tartalékmeccset a még a nagyok meccse előtt játszották, Jenő bá' azon tiszteletre méltó bátrak egyike volt, aki egyedül gyalog tette meg a két pálya közötti távot , nem voltak akkoriban még kopaszragyúrt kisérők sem. Nyugodjék békében :(
Dalnoki Jenő bácsi személyében egy igazi "Fradi Szív" távozott el. Minden magyar labdarúgó és edző vegyen példát róla, hogyan kell helytállni a pályán a klub és a válogatott színeiben és hogyan kell lelkiismeretesen dolgozni és küzdeni a pálya széléről mint edző és szakember. Nem itt tartana a magyar labdarúgás, ha sok ilyen mentalitású ember dolgozna edzőként mint amilyen Jenő bácsi volt! Nyugodjék Békében!
