antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
A hangja tiszta volt, kellemes. Kubus nagyon szerette, ha énekelt. Anya leült az asztal mellé.
— Olyan képet vágsz, mintha rossz fát tettél volna a tűzre — mondta tréfálkozva.
— Ugyan... dehogyis... — motyogta.
Nagy hévvel vetette magát a ropogós zsemlére.
— Elfelejtettem neked megmondani, hogy egy hét múlva elutazunk nyaralni. Már megvan a beutalónk a tengerpartra. Képzeld csak el, milyen nagyszerű lesz, tenger meg napfény, és mi ketten együtt.
Kubus egy jókora darabot nyelt a zsemléből.
— Már egy hét múlva? — kérdezte csalódottan.
Ugyanakkor arra gondolt, sikerül-e egy hét leforgása alatt kibogoznia a fekete esernyő titkát.
— Nem is örülsz?
— Természetesen örülök, de . ..
— De micsoda?
— Semmi. Azt hittem később utazunk el.
— Az az érzésem, te ma bal lábbal keltél fel. Semmi sem tetszik neked, és mindez azért, mert kivettem az ágyadból azt a koszos esernyőt.
Kubus egy szót se válaszolt. Igazán elege volt már az esernyőt érintı kérdésekből. Szeretett volna mihamarabb eltűnni otthonról, és Hipciával együtt felkeresni Poéta Anatolt. Gyorsan bekebelezte a reggelijét, és amikor már kész volt, megkérdezte:
— Elmehetek Hipciához?
Édesanyja szemrehányóan nézett rá.
— Azt hittem, velem maradsz még egy kicsit.
— Ne haragudj, de ezt már tegnap megbeszéltem.
Édesanyja legyintett.
— Hát akkor menj. Ma csak ötkor jövök haza. Az ebéd a frizsiderben lesz, a tízóraid pedig a kenyérkosár- ban, a szalvéta alatt. El ne felejtsd meginni a tejet.
Kubus az egész litániát eleresztette a füle mellett. És amikor már kívül volt az ajtón, csak arra gondolt, hogy minél hamarabb Anatolnál lehessen.
ANATOL LESBEN ÁLL
Poéta Anatol reggel óta Bauman néni háza körül keringett. Ha valaki messziről szemlélné őt, valószínőleg azt hinné, Anatolt megbűvölte az öreg villa romantikus hangulata és festıi környezete. Mert úgy viselkedett, mint egy szerelmes ifjú. Ábrándos tekintete a kert zugaiban, a tornyocska felett úszó felhőkön bolyongott, fülelte a rigó reggeli hangversenyét, mélyen beszívta a veranda előtt aranyló gyűszűvirágok illatát. Ugyanakkor két kis mélyen ülő szeme, mint két reflektor fürkészett a bokrok között. Figyelmét semmi sem kerülhette ki. Gondolataiba merülve járta körbe a házat, majd hátulról, a kertek felől közelítette meg, elhaladt a tér mellett, ahol az autóroncsok állottak, elhaladt a fészerek mellett, azután megállt a villa kőfala tövében. Itt kellemes hűvösség volt. A labdarózsabokrok árnyas sűrűjében zengett a madarak éneke. Illatozott a mentafű meg a kamilla. Anatol mővészlelke tele volt elragadtatással, lelkesedéssel. Emelkedett hangulat ide vagy oda, felmászott a nem túl magas, vénségtől omladozó kerítésre. A cseresznyefák eltakarták szeme elől a kilátást. Letépett néhány szem gyümölcsöt. Kesernyések voltak Egy darabig a kertet vizsgálgatta. Körös-körül csend volt. A ház alapfalának kiugró peremén fekete macska sütkérezett, az eresz alatt fecskék cikáztak. A kerítéssel szemben bezárt ablak volt látható.
Már elhagyom tizennyolc évemet, Már elhagyom e kis vidéki várost S a születésnap kurta korcsmájában Mint búcsuzó cigány a faluvégen, Még egy nótát is muzsikálok már most, Hogy elhagyom tizennyolc évemet.
Utas fiúnak szép, komoly anyám, Az iskola is ad talán pogácsát. Hisz tudja, majd a legjobb fia voltam, Csak szőke szeretőm, a Líra rosszá Bódított; és hogy mámorából váltsák, Nincsen szebb csók – ugye, komoly anyám?
A félénk és komolykodó fiú Szép temetőben, a szivemben porlad: (Az élő harcos hős, de vén, komor bölcs) A Gyermeket rossz, céda cimborái, Korán vitték az emberek a bornak. S a keserűség elvitt, jó fiú.
Uj és paraszti fütyként indulok S ünnepnapoknak színes templomormán Talán az első versek napsugára, Talán az első, egyetlen leányszem (Mindegy) a legszebb és örök ragyog rám, Ki uj, paraszti fütyként indulok.
Van itt még néhány jó, idős komám, Ölelő csöndje néhány öreg háznak: Szeretlek, mint az álmodó a méhest. Ó, itt a nyugalom zenél fülünkben, Ha esténként békák harmónikáznak. Nagyon szeretlek néhány jó komám.
S már elhagyom tizennyolc évemet, E kis vidéki várost elhagyom már. Mert menni kell és én már meg se kérdem, Hogy többet ér-e a rideg Öröklét, Az egész világ kicsi városomnál. Csak elhagyom tizennyolc évemet.
Semmit sem ér, nem használ – Mit a székely lány kimondott Esküvel –az szentül áll. Szegény Csóva harisnyáját Udvarhelyszék szabója Sem tudná már szükre szabni, Bár mint járna ollója. Nem is mondok sokat róla; De ha Hargita szele, Utczán, vagy kint mezőn lelné? Messze szaladna vele. Hogy Juliska nem szereti, Nem csoda – azt beszélte Szájról szájra minden ember, Az ördög kicserélte. Megtelt a keserü pohár, Nem használt a babona. Haza jött a faluba egy Szabadságos katona. A mint ezt Pál meghallotta – Ugy megijed ijedtébe Nem tudom, ki tudott volna Lelket verni beléje. Hirtelen egy botot ragadt; Tarisznyát tett nyakába Tele hamupogácsával – Elindult a világba. Szegény Csóva nem gondolta, Hogy az átok ugy megfogja : Csóvává vált a határon, Ott láthatni minden nyáron. A ki mindent elvesztett, s nem remél, Kérdje meg csak a kakuktól meddig él? Meg kérdezte szép Juliska Még taval – Kakuk madár mond meg kérlek Meddig élek? Mond hamar. Kakuk madár mit sem felelt szavára, S épen ezzel mondta, hogy nem sokára. Meg is vetették az ágyat Jó puhán – Benne fekszik a szép asszony, Mint a liljom, Olly halvány. Lelke talán elszált volna már régen, s ott fénylene, mint egy csillag az égen, Ha kedvesét nem várná, ki Most ott áll – Csinos huszár öltözetben, Ágyánál, Régen várlak édes, kedves szeretőm, Hogy eljöttél végperczemre köszönöm. Ne könyezzél, hadd el kérlek A sirást – Minden csepje szivemre hull – Meglátjuk tul, Még egymást. Utra viszem addig is szép emléked, Koszoruba füzöm ott fent hűséged, Nem tudván azt meghálálni A földön – Koszorudat majd az égből Szivárványon Leküldöm.
Jó reggelt, szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Egy kis őszi köszöntő...
Kosztolányi Dezső
ESTI KORNÉL ÉNEKE
Indulj dalom, bátor dalom, sápadva nézze röptöd, aki nyomodba köpköd: a fájdalom.
Az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden, te semmi.
Ne mondd te ezt se, azt se, hamist se és igazt se, ne mondd, mi fáj tenéked, ne kérj vigaszt se. Légy mint a fű-fa, élő, csoda és megcsodáló, titkát ki-nem-beszélő, röpülő, meg-nem-álló.
Légy az, ami a bölcs kéj fölhámja, a gyümölcshéj remek ruhája, zöld szín fán, tengeren a fölszín: mélységek látszata.
No fuss a kerge széllel, cikázva, szerteszéjjel, ki és be, nappal-éjjel s mindent, mi villan és van, érj el.
Tárgyalj bolond szeszéllyel, komázz halál-veszéllyel s kacagd ki azt a buzgót, kinek a mély kell.
Mit hoz neked a búvár, ha fölbukik a habból? Kezébe szomorú sár, ezt hozza néked abból. Semmit se lát, ha táncol fényes vizek varázsa, lenn nyög, botol a lánctól, kesztyűje, mint a mázsa, fontoskodó-komoly fagy dagadt üvegszemébe. Minden búvárnak oly nagy a képe.
Jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység és mily tömör a hígság és mily komor a vígság. Tudjuk mi rég, mily könnyű mit mondanak nehéznek és mily nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek. Ó, szent bohóc-üresség, sziven a hetyke festék, hogy a sebet nevessék, mikor vérző-heges még, ó, hős, kit a halál-arc rémétől elföd egy víg álarc,
ó, jó zene a hörgő kínokra egy kalandor csörgő, mely zsongít, úgy csitít el, tréfázva mímel s a jajra csap a legszebb rímmel.
A céda életet fesd, azt, ami vagy te, tettesd, királyi ösztönöddel ismersz-e még felettest? Az únt anyag meredt-rest súlyát nevetve lökd el s a béna, megvetett test bukásait a szellem tornáival feledtesd.
Hát légy üres te s könnyű, könnyű, örökre-játszó, látó, de messze-látszó, tarkán lobogva száz szó selymével, mint a zászló, vagy szappanbuborék fenn, szelek között, az égben s élj addig, míg a lélek, szépség, vagy a szeszélyek, mert - isten engem - én is, én is csak addig élek.
Menj mély fölé derengni, burkolva, játszi szinben, légy mint a semmi, te minden.
A gót s latin betűk sivatagában, Fáradt diák, virágot keresek. Oly szürke vagyok multban és a mában S szeretnék élni én is keveset! Tavasz van, rajtam bágyadt barnaság van, Az utakon vidám szerelmesek S amíg viaskodom a Bánat-ölyvvel, Az út, a fák, a rét – és minden zöldel.
Az ó betűkre friss könnyűket ejtek, Nem hat reám vitéz lovagkora És jaj nekem, hogy mindent elfelejtek, Ha nevet alabástrom fogsora, Mert bennem is lassan, szépen megerjedt S kiforrt a szerelem részeg bora; De ajkaimra gyöngyei se jutnak S én nem lehetek társa mámoruknak.
Igy lassan vérzem el a tűnt igéken És nem csókolhatom meg a kezét. Fejem sokszor töröm sok semmiségen S áhítom közben léptei neszét. És úgy szeretem, mint szerettek régen: Hektor szerette így Andromachét. Erősszivű volt Andromaché férje, Én gyönge szívem párját hát ne kérje.
Szeretném bátran becsukni egyszer A kopott könyvek ócska födelét És csókolózni illatozó esttel, Mikor reám vár és reá a rét. De jaj, vigyáz rám sok szigorú mester, Csak vágyam kóborolhat szerteszét, Míg én magam süket betűkben élek, Mint Cháron hídjáról leszédült lélek.
Hatodnap délután hozták a fiukat, Kötelekre füzve mint a zsiványokat, Mindenik után jött apa, anya, rokon – Bucsuztak egymástól, bucsuztak olly zokon. Egyik fiát, másik kedvesét siratta – A sok biztatásnak nem volt vége hossza! Juliska az ablaknál volt, Bánatában szinte megholt! Búsan szólt a harang, vecsernyét hirdetett, Csóva kapujából nézte a menetet – Szomoru a menet, annyi könnyező szem Nem volt a faluban, nem volt tán soha sem! Elek megállt szembe a Csóva házánál – S igy szólt erősbb hangon a harangozásnál: Hallja kelmed Csóva! kelmed fogatott el, Verje meg az isten mind a két kezével! Nyugtát e földön ne lelje, Még a madár is kerülje! A nép reá mondta, ki lassan, ki nagyon, Hogy szegény Eleknek igazsága vagyon. Csóva ijedtében összeroskad vala, Ha keze a zábén fel nem akad vala. Mikor harangoznak nem jó átkozódni; Mert az rendesen be szokott teljesedni. A harang is ament mondott, Utánna még egyet kongott.
Szomorun telt az ősz, a tél Szomorubban még annál – Mintha mindennap csak péntek Lett vón Csóva uramnál, Hiába jött a tavasz is, Hiába jött a fecske – Szomoru volt Csóva uram, Szomorubb a menyecske! Mint az égő gyertya fogytak Egymásután mindketten – Egyiket az átok nyomta, Másikat a szerelem. Kártyavető vén asszonyok Koptatják a kilincset – Mendemonda babonáért Habsolják a sok kincset. Másfelől meg a notárus Csinál hamis levelet – Egy két köböl gabonáért Hazudik benn’ eleget.
Szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Tóth Árpád
Őszi kérdés
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve, Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér, S hogy édes életednek újra egy éve veszve, Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre, Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?
Meg van ásva nyugalmának a sirja. Hej soha se hitte Csóva Soha se – Hogy az a szép kis menyecske, annyira ne Szeresse. Jó ideje, hat hónapja talán már, Hogy esküszót zengett az a kis madár – Az övé rég – még sem övé, Ez nagy baj! Hát még ha elmegy a hire Majd messzire – Lesz kaczaj! Bánatában, keservében illyenkor, Megkérdezte a korcsmában hogy a bor! Férevonult egy szegletbe S gyakorta – Ha két kupa nem volt elég Hordatta még Rakásra. Részeg fővel, tántorogva haza ment, Lármát ütött, ollyat mint egy regement. Elévette a szolgálót, Menyecskét – Egy lapáttal sorba vette Jó kedvébe Majd mindét No de furcsa! hogy Csóva Pál a hányszor Illyenformán cselekedett, – annyiszor – Mindig kapott kétszer annyit Másnapra, Hogy kitől jő ez az áldás? Ki tudná más? Juliska. Egyszer meg is pirongatta Eleket, Ne tegye azt, ne bántsa az öreget, De Csóva is gyanakodott S egy este, A mint erről beszélgettek Egy szegleten, Megleste. Nosza rajta pernahájder, gazfattyu, Megmutatom, szük lesz neked a falu. Épen akkor jött a parancs Birónak – Törte fejét, kit csipjen el, Jó szerivel – Tirónak. Csóva mindjárt reá rontott panaszszal, Kente fente birómarkát aranynyal, Másnap este Kondor Elek Kötéllel – Elfogatott katonának, Katonának! Erővel.
Elek! azt esküdtem egykor, Szól végre a bus mátka, Hogy ha hozzád hütlen leszek, Szálljon rám Isten átka. Ne buslakodj’ bizzál bennem – Megőriz a hű szerelem. Legyen átkozott az a nap, Mellyen téged megcsaltalak. Pál uramnak is megmondtam Érthetőn és kereken, Hogy csak névvel leszek neje, Istenem ugy segéljen! Pál uram vállat vonitott, Édes anyám összeszidott – S paphoz mentek mindketten, Hogy holnap kihirdessen. A ki mások boldogságát Ennyire szétzilálta, Nem lesz áldás semmi dolgán, Megfogja Isten átka. A mint ezt rebegte Elek, Jól összeölelkeztenek S elhitette velük egy csók, Végnélküli boldogságok.
Jól tudja mindenki, hol fekszik Segesvár – Virágos ökrökön ment oda Csóva Pál. Tegzőné asszonyt is vitte utitársnak, Hogy a lány számára bevásárolnának. Ollyan cziffra ágynak, millyet Pál vásárla, Erdély országában soha sem volt párja. Tulipános láda, szép tarka viganó, Piros, sárga kendő, ugyan mi kell még nó? Ezekért, azt hiszem, szeretni fog Julis, Hogy is ne szeretné, mondja az anyó is – Igaz ebugattát! az anyósnak is kell; Mert az esküvőre igy csak nem jöhet el. Magamnak is veszek négy sing abaposztót, Belőle majd csinos harisnyát szabatok. Vett aztán kalapot, tarka zsebkeszkenőt, Szagos bajuszpödrőt, pomádét, hajkenőt. Szegény jó Csóva Pál parókát is venne, Csak hogy a kis lányon győzelmeskedhetne.
Mindent össze vissza vettek, vásároltak; Illyenkor sok szeme van a jó anyósnak. Tele volt a láda, tele volt a fia, Be volt már pakolva a sok vásárfia. Magasra volt rakva egész parafernom, Fent a tetején ült Tegzőné asszonyom. Csóva uram pedig jöttünk, mentünk, fizess, Azon veté észre, hogy a zsebe üres. Igaz még csak egyet: intő példaképen Héjasfalva mellett fel is dültek szépen.
Mikor Csóva készült a nagy menyegzőre. A süvöltő széllel, a szán versenyt futott – A gondolat szinte az emberbe fagyott, A nap a levegőt, ha szele megállott, Eltört gyöngyszemekké változtatta legott. A pusztitó farkas a hegyekből lejött, Sokszor állott őrt a falu háza előtt. Bottal se mert menni senki a mezőre, Ha csaknem volt nála tüzütő eszköze, A farsang bolondja, ha néha elindult – főtől talpig hosszu szőrös ködmönbe bujt. Hej bezzeg nem fázott semmit Kondor Elek, Nem ijesztette őt se farkas, se hideg, Tűz volt a szivében, s merre járt, bánata Körülte a fagyot mind felolvasztotta. Most is a kert hát’só kapujánál áll – ott! Hol annyiszor hallott vigasztaló hangot. Egy ingben, a zeke, csak ugy vállra vetve – Kalapja kezében, fejét szellőztetve. Azt hinnéd, hogy töri valamin a fejit? Nem – e perczben talán nem is elmélkedik; Nagyobb a csendesség körülötte, mint a Faluvégén álló bekulcsolt templomba.
Azon közben szép Juliska, Két korsóval kezében – Földre szegezett szemekkel, Haladt végig a kerten. A mint a kert kaput nyitja, És Eleket megpillantja, Öröm-e vagy ijedség tán – Szeget ütött mindkét talpán. Mintha a világ fájdalma Hajlott volna vállukra, – S terhétől nem birnak szólni, Ugy néztek ők egymásra. A kis leány bánatában Nem jár más, mint gyászruhában – Ugy áll a gyászruha neki, Mintha belőle nőne ki. Nem szóltak hát; de minek is – Mit lehet szólani itt? Egy fagyos kéz összetörte Boldogságuk képeit! Igen! mert szinte feledém Hogy szép Juliska férjhez mén – Édes anyja addig szidta, Míg kezét Csóvának adta.
Búcsú ...a tikkasztó nyártól... A perzselő nyár széles mosollyal búcsúzik, átadva helyét a gyönyörű, színes ősznek. Érzéki élvezet, évről évre... ;-))
Képes Géza
Szeptember
Úgy érzem néha: arcod arcomat súrolja, gyöngéden mint a Dél első lehellete, mely hogyha átsuhan az erdőkön dúdolva, kinyíl a száraz ágak kandi rügyszeme. S olykor mintha szemem vizébe csüngene homlokod érett aranybarna lombja s míg vágy hulláma zúg reám, szorongva lesem: nem akad-é el vérem üteme.
Vagy ha dobolni kezd az ősz esője, gyöngyszürke szálakkal az ablakom beszőve, úgy sejtem hirtelen: szobámon áthalad gondolatod, sugárzó, röpke gondolat, melyben úgy érkezel hozzám, miként a kósza szellő szagában hull elénk egy messzi rózsa.
Nem hiába szedeti ki Minden héten fehér haját. Dejszen láttam minapában, Mikor a zabot hordotta – Egy bizonyos ablak alatt Az ökreit, hogy csapkodta. Hej jól is jár a kit elvesz, Egyszerre gazdag asszony lesz – A templomba se megy gyalog – Össze néztek a leányok. Fort a beszéd, s nyálazónak Hadták fel az aszalt szilvát – A legények mesét mondtak, Szépet, hosszut, nagyon czifrát. Volt dolga tündérkirálynak, Tündérkirály szép lányának, A vas orru vén bábának, És az operencziának. Közbe közbe a messzire Elpenditett orsó ára – (A mi itten régi szokás) A csókolodás is járta. Mindenki vig, csak a szép lány, Olly bánatos olly halavány! Nem volt ott szive kedvese, Hogy az orsóját ellesse. Kondor Elek karcsu legény, Nincsen párja hét országban, – Csak egy a baj, nagyon szegény, Egy asztag sincs udvarában. Másfél éve köről belől, Hogy Juliska s Kondor Elek, A kert hát’só kapujánál Szerelemre esküdtenek. És az esküt szentül tartja, Mind a kettő, mint a pecsét – Melly megég, és ugy zárja be Tartalmának első becsét. Ámde másként van megirva, Ugy beszélik a fonóba – Szép Juliska még a télen Csóva Pálné asszony lészen.
Jó reggelt, szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Őszi kék a Watenbüttel melletti öntözőmezőkön.
Markó Béla
Születésnapomra: stockholmi ősz
Lehettem volna svéd, lehettem volna a svéd utcákon régi ismerős, hol svéd a szél, és svédül jó az ősz, s ha lányom lenne, csak svédül dalolna,
s ha fiam lenne, svédül beszélgetnénk, rakosgatnánk színes svéd könyveket, megbámulnánk az idegeneket, s egy svéd asszonnyal nagyot nevetnénk,
itt lennék itthon, ahol nem vagyok, esténként becsuknám az ablakot, svéd múltra gondolnék és svéd jövőre,
vagy arra sem, csak hallgatnóm a két gyermek szöszmötölését, s hogy a svéd csend egyszer majd magába zár örökre...
Szeptember 8-án ünnepelte 75, születésnapját Markó Béla. erdélyi magyar író, költő, műfordító, politikus. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyik alapító tagja, 1993 és 2011 között elnöke, valamint 2007 és 2008 között Románia miniszterelnök-helyettese.
járod környékem , Regina a rózsafestő már fönt festeget több napja, hogy ebben esteledünk álmodom, aképp leshesselek környékem szép házak, monostorok nemcsak falvak, rossz ólak a tetőn képzeletünk sétálom, Regina szép félénkem , még szebb emlékezőm
szűz, te, úr Jézus jobbjához ülsz ő levelet ír, nagy igécskét nekem mintha volnék aggódó apád Regina jobbomnál, nem rossz helyen igécskéiben, érzem, az eleven ág mit még lent föstött neked mint rózsafiú letörhetetlen s le nem is töröm úr Jézus, tudom, mennyire hiú
volt fohászunk, mégse, hogy lejöhess nap sötétíti a zárda falát viasz-kezed forgatja, bent sír a kulcs nézhetnélek ily vasvesszőkön át most visszakullogtam dombjaim mögé ma való hely, sérteni illemen kiállok nélküled, alszom, ahol ébredek s ahol a titok, majd kertészkedem
*******
Tegnap múlt 92 éve, hogy megszületett Kalász Márton, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja.
S tegnapelőtt Regina napja volt. Isten éltesse a név viselőit!:-)
Öt ősz már telt jöttöd óta, s olyan vagy, mint kis manócska, ki ha kacag, szívem nevet, mert nincsen olyan, ki nem szeret. De ha szemed lepik könnyek, s kis fejedre gondok jönnek, mikre nincs is magyarázat, az nékem is hidd csoda bánat. Azt kívánom, boldog legyél, s rosszból részt te sose vegyél, legyen vidám összes napod, s oly gyönyörű a holnapod, milyent gyermek sosem látott, s híre járja nagyvilágot. S ha rád köszönt az álmos éjjel, az éj egy vásznat húzzon széjjel, hol csillagpor az aranyfesték, s ettől ragyogjon az estéd. Hold legyen az ágyacskád, puha felhő a párnácskád, ez minden, mit Levente kaphat, hisz a Mama ennyit adhat, mégis lelkét adja neked, mert élténél is jobban szeret!
Erdélyország közepében, – A nagy Kűküllő mentében, Volt egy falu, ma is fent áll – Abban született Csóva Pál. Nagy ember volt a faluban – Azaz, hogy a legmagosabb – Már az aztán más kérdés, hogy Ő volt-e a legokosabb? Gazdag is volt és ez elég, Hogy valaki hirbe jőjjön – És a környék respectálja, Kivált itt a székely földön. E mellett még agg nőtelen, A ki mindig leste, várta, Hogy majd talán, akad egy lány, Kinek nehéz lesz a párta. Sokáig várt! végre akadt, Azt mondja egy ágról szakadt Kártya-vető mestersége: Lesz a télen felesége. Hire volt még, annak is nagy, Nagyobb a tatárjárásnál, Hogy nincs szebb lány a világon, A szép Tegző Juliskánál. Szép is volt ő, és ártatlan – Mint a májusi rózsaszál – Míg harmatos szirmaira, A mérges pók reá nem száll. Tán az Isten kárpótlásul – Kakuk mellé a csalogányt, Teremtette egy faluba, – Csóva mellé ezt a szép lányt. Ősz felé járt már az idő – A jó gazda behordatott. A csüröskert, szénás undor Áldással tele rakatott. Beálltak a hosszu esték A leányok és menyecskék Összegyültek a fonóba – S rendre jött a legény szóba. Meglátjátok a farsangon – Szól az egyik bolondjába, Eljárjuk a párnás tánczot, Csóva Pál lakodalmába.
Látsz engem, aki látlak? hallod-e hangomat? emlékim sűrűjében hallom gyors lábodat, páfrányok közt suhogva vad szaladásodat, friss, könnyű lihegésed - ismerd meg arcomat! ... Én vagyok az a lélek, mely lettél, az a láng, te lobbanóan táncos, én elülő zsarát, a Te füstödtől kormos boruló homlokomon, nagy sárga lángjaidtól létem merő korom.
Tegnapelőtt múlt 49 éve, hogy elhúnyt Hajnal Anna, József Attila-díjas költő, író, műfordító.
Elnémult a rigó. Az esteli csöndben az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már. A távoli szőlőkben panaszolja szünetlen: Elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!
Igy változik búsra az én hegedűm is: fejemre az ősz dere, az ősz dere száll. Gazdagon érik a szőlőm, a csűröm se üres, de pri-pri: odavan a nyár, - a nyár...
