Keresés

Részletes keresés

Káli a fekete Creative Commons License 2019.04.11 0 0 773

Versek titkai

 

József Attila Ódájára sokan a legszebb magyar szerelmes versként gondolnak. Megírásakor Szántó Judittal élt együtt, a sorokat mégsem ő ihlette. A nő 1928-ban ismerkedett meg a költővel egy előadáson, amit egy illegális kommunista mozgalom tagjaként tartott József Attila. A találkozás szerelemmel, majd hat évig tartó kapcsolattal folytatódott. A pár élete nélkülözéssel telt, Judit egy esernyőgyárban dolgozott, Attila pedig verseket írt.

1933 nyarán a költő részt vett az Írók Gazdasági Egyesülete által szervezett íróhéten, ahol találkozott a válófélben levő Marton Márta művészettörténésszel, és néhány beszélgetés után szerelemre gyúlt a nő iránt. Hozzá írta az Ódát. Miután hazatért a rendezvényről, Judit azonnal észrevette a változást. A Napló és visszaemlékezés című kötetben így írt arról a napról: „Szombaton hazajött Attila. Lillafüredről kaptam ugyan egy lapot, de mikor beállított, nyugtalanul, futtában megölelt, majd öltözködni kezdett. A levett kabátja zsebéből egy kéziratpapiros fehérlett. Kiemeltem és olvasni kezdtem. Ő felém fordult és azt mondta: »Hiába olvasod, nem hozzád írtam.« Ez volt a Szerelmi Óda. »Gyönyörű – mondtam megsemmisülve. – Értelek, Attila. Ez azt jelenti, hogy nem engem szeretsz. Nem baj, elmész, látod, milyen jó, hogy nem köt össze bennünket semmi más.« »Tévedsz – szólt Attila –, nem megyek el. Itt maradok, és végig kell szenvedned azt, amit én szenvedek.« »Gondolod, Attila?« »Így lesz« – szólt, vette a kabátját és elindult.”
Juditot olyannyira megviselték a történtek és életkörülményeik, hogy nem sokkal később öngyilkosságot kísérelt meg. „Magamra maradva nem most először gondoltam arra, hogy nem vagyok elég erős, se Attilához, se ahhoz, hogy így folytatni tudjam az életet. Negyven gramm kinint készítettem, már kicsomagoltam, pohárba öntöttem és nyugodtan, csak lányomat sajnáltam, az anyám már meghalt, megittam. Visszajött, mert érezte, hogy itt valami történt. Utána az ajtó ablakán egy kétségbeesett arcot láttam, Attiláét. Az ajtó zárva, a kulcs belül, én már rosszul lettem. Beverte az ablakot, benyúlt, kinyitotta az ajtót, én már csak arra emlékszem, amikor a mentőorvos a gyomromon térdelt. A mentőkocsiba Attila is beszállt, fogta a kezem. »Hozzád írtam, már csak a végén, emlékszel a dalocskára?« Nem válaszoltam, nem is hittem, nem is hihettem.” Nem sokkal később Szántó Judit és József Attila kapcsolata véget ért.
Fejes Réka

 

 

 

József Attila
Óda

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.


Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!


Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.


Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain! 
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.


Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)


(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

bajkálifóka Creative Commons License 2019.01.30 0 0 772

Kormányos Sándor

Nem hallom

 

Az emlék ma már nem könnytelen

siratja régi mámor,

mint aszályos nyarak lábnyomát

frissitö furcsa zápor.

Voltak nyarak és sárga őszök,

színtelen napok,

hallgatások és szürke égről

irott kék dalok.

Most keresgélem a tegnapot,

oly hosszú csendbe nőtt,

hogy nem hallom már neszezni

a szétgurult időt.

Káli a fekete Creative Commons License 2019.01.27 0 0 771

Félig csókolt csók 


Egy félig csókolt csóknak a tüze 
Lángol elébünk. 
Hideg az este. Néha szaladunk, 
Sírva szaladunk 
S oda nem érünk.

 
Hányszor megállunk. Összeborulunk. 
Égünk és fázunk. 
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér, 
Ajkad csupa vér. 
Ma sem lesz nászunk.

 
Bevégzett csókkal lennénk szívesen 
Megbékült holtak, 
De kell az a csók, de hí az a tűz 
S mondjuk szomorún: 
Holnap. Majd holnap.

 

Ady Endre

bajkálifóka Creative Commons License 2018.12.01 0 0 770

 

Reményik  Sándor

 

Porszem a Szaharából

 

 

A Szaharában jártam egyszer, régen, 
A napperzselte sivatagfövényen. 

 

A pusztának a Számum nekivágott, 
Megálltak remegve a karavánok. 

 

A homokot a szél seperte zúgva, 
Meglapult ember, állat összebúva 

 

Én kitártam a kebelem a szélnek, 
A szélkavarta, roppant, üres térnek. 

 

Akkor, nézve a nagy kietlenséget,

Egy vándorporszem a szívembe tévedt. 

 

Ő megpihent, a szívem védi, ója -
De lettem én a földnek bujdosója. 

 

Örökkön-szomjas, elátkozott lélek, 
Akit a Számum hagyatéka éget: 

 

Egy porszem csak, de szívemhez tapadt 
És benne van az egész sivatag.

Porszem a Szaharából

 

A Szaharában jártam egyszer, régen, 
A napperzselte sivatagfövényen. 

 

A pusztának a Számum nekivágott, 
Megálltak remegve a karavánok. 

 

A homokot a szél seperte zúgva, 
Meglapult ember, állat összebúva 

 

Én kitártam a kebelem a szélnek, 
A szélkavarta, roppant, üres térnek. 

 

Akkor, nézve a nagy kietlenséget,

Egy vándorporszem a szívembe tévedt. 

 

Ő megpihent, a szívem védi, ója -
De lettem én a földnek bujdosója. 

 

Örökkön-szomjas, elátkozott lélek, 
Akit a Számum hagyatéka éget: 

 

Egy porszem csak, de szívemhez tapadt 
És benne van az egész sivatag.

csillanó csermely Creative Commons License 2018.12.01 0 0 769

Szabó Lőrinc: Dzsuang-Dszi álma

 

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, 
a mester, egy lepkére mutatott. 
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam 
és most egy kicsit zavarban vagyok.

 

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, 
s a lepke vigan táncolt a napon, 
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi… 
És felébredtem… És most nem tudom,

 

most nem tudom, – folytatta eltünődve, – 
mi az igazság, melyik lehetek: 
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét 
vagy a lepke álmodik engemet? –

 

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi! 
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! – 
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke 
épp így hitte a maga igazát! –

 

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán 
valami mégis megborzongatott, 
kétezer évig töprengtem azóta, 
de egyre bizonytalanabb vagyok,

 

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, 
már azt, hogy minden kép és költemény, 
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, 
a lepke őt és mindhármunkat én.

bajkálifóka Creative Commons License 2018.12.01 0 0 768

Arany-Tóth Katalin  

 

A semmi peremén...


Van-e még út, s ha van, merre visz tovább,
ki kísér rajta, ki takarja be lépteim nyomát,
ha nem látom, ki hallaná a kiáltásom,
ha nem karol már többé senki vállon,
nem születik sóhaj egy-egy rezdülésre,
s nem lesz, ki magához húzna egy ölelésre,
mikor könyörgő könnyek hullnak arcomon;
ha majd elnémul a válasz mindegyik kérdésre,
s elmarad a csendes vigasz az örök szenvedésre,
amikor hiányzik egy szó, mi lehetne simogató,
vagy arcomba csapva, vádlón, bűnöm korholó:
ringasson reménybe, vagy szítsa haragom,
roppantson szét, hogy fájjon - nagyon!
Csak érezzem, hogy létezem.

Vezet-e út az üres tétlenségbe?
- hangom félve hajtom félbe
s gyűröm lelkem legmélyére
a ki nem mondott szavakat.
A semmi peremén guggolva
építek magam köré új falakat

csillanó csermely Creative Commons License 2018.11.19 0 0 767

Arany-Tóth Katalin-Négysorosok

 

Bármit teszel, mondasz, vagy írsz,
önmagadnak tükröt állítsz.
Minden szavad Te magad vagy,
szíved, lelked Téged mutat.

Duvamis Creative Commons License 2018.09.23 0 0 766

Reményik Sándor :

Télelő

 

Ez télelő, - sötétedik hamar,

Mindjárt homályba hull a kis szoba...

Vajon derültebb volna s biztatóbb,

Megnyugtatóbb és ígéretesebb,

Ha valaki mellettem ülne most

És fogná erősen a kezemet,

Fülembe suttogva varázs-igét?

 

Nem. Kettőnek is sötét a sötét.

 

Ez télelő, - sötétedik hamar...

Ha most körüllengné e kis szobát

Mindenki, akinek szívére

Csöppentettem egy csöpp melódiát, -

Ha átölelne párás zuhataggal

Egy szivárványos visszhang-vízesés,

És kórus zúgná fülembe: remélj!?

 

Nem. Országoknak is éjszaka az éj.

 

Talán, talán ha betöltene Az,

Akit most is csak hírből ismerek,

Kihez esetlen imát dadogok

És hatalmában félig sem hiszek,

Csak akarok, csak akarok...

Ha visszahozná múlt novemberek

Tengeralatti advent-illatát,

Ha megtenné a képtelen csodát,

És olyan volna ez a délután...

Akkor talán, talán, talán

Fénybe borulna most is a szobám.

 

 

Pécs, 1928 november 14

Duvamis Creative Commons License 2018.09.23 0 0 765

Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról

 

A Nagykörúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták az ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő.

Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett egy költő. Fölhívott egy szerkesztőt és így szólt:

- Megvan az utolsó négy sor!

Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.

- Fúj, milyen dekadens - mondta a szerkesztő. - Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.

A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.

 

Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy ösztövér, szemüveges fiatalember, egyik közeli kiadóvállalat lektora. Megjegyzendő, mint érdekesség, hogy a fiatalember nem foglalkozott verskötetekkel, nem is ismerte a költőt. Ő a Mai Tárgyú Regények Főcsoportján dolgozott, a Húsipari, Bélfeldolgozó és Röplabdatárgyú Regények alcsoportjában. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját.

Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a lektort. A következő kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A lektor hátratántorodott, és nekiesett egy postaládának.

Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és az ösztövér fiatalemberre. Egyesek tudni vélték, hogy magasfeszültségű áram van az ajtóban, mások szerint az ösztövér fiatalember meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben levő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt.

Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami telefonnal van kapcsolatban. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban.

Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott egy virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai Italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Dunaparton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már besötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.

Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének már hűlt helye volt akkor.

Ő már pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Többé sohasem látták Budapesten.

 

A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja: ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.

A kirándulók, akik vasárnaponta erre vetődnek, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthonhagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe - mely kissé rézsút dőlt a puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszúszárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót.

A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, az a négy verssor, amit a költő beleolvasott...

A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.

Duvamis Creative Commons License 2018.09.23 0 0 764

Mi a különbség?☺️ Ezek szerint mind a kettő jó, vagy nem ☺️

Előzmény: csillanó csermely (763)
csillanó csermely Creative Commons License 2018.09.22 0 0 763

Ez a vers helyesen:

 

Wass Albert - Tél

 

Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.
Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...
Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.
Mélyen a völgyben,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél.

 

Előzmény: Gaida Naharra (762)
Gaida Naharra Creative Commons License 2018.01.18 0 0 762

Wass Albert: Tél

Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.
Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...
Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.
Mélyen a völgybon,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél.

 

 

 

Törölt nick Creative Commons License 2017.10.10 0 0 761

Káli László

Szalmaszál

 

Láttam, ahogyan egy szalmaszál kapaszkodott

az Utolsó Esélybe, mit felé sodortak a hullámok.

És láttam egy madarat, amikor kilökte a fészek,

s a madár, mint kő, úgy hullt alá. Pedig repülni vágyott.

És láttam egy asszonyt, ki a Szent előtt térdelt,

és potyogtak a szobor könnyei, imára zárt kezére.

Láttam, ahogyan a Lélek hatalmas tükörré lett,

s benne holt katonák dalolva masíroztak az égbe.

Én láttam! Ahogy a Csoda érinthető valósággá vált!

És csak egy szalmaszálnyin múlt, hogy elérjem…

Káli a fekete Creative Commons License 2017.10.09 0 0 760

Eldönti a sors

 

Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.

Akarsz maradni?
Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
Igérni tudok és megfogadni,
De beváltani?
Inkább elszaladni.

Téged szeretlek,
Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
Két ember s mind a kettő bolondos.
Mi lesz velünk, majd eldönti talán
A Sors, e bölcs, gondos.

 

Ady Endre

Káli a fekete Creative Commons License 2017.10.05 0 0 759

Kaptam, tovább adom.....

 

Francesco Petrarca: Nincs békém

Nincs békém, s nem szítok háborúságot, 
félek s remélek, fázom és megégtem, 
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben, 
semmi se kell s ölelném a világot.

Öröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot, 
nem tart meg és nem oldja kötelékem, 
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem, 
de élve sem hagy, s menekvést se látok.

Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek, 
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom, 
és gyűlölöm magam, másért meg égek,

nevetve könnyezem, bánatból élek, 
egyformán fáj életem és halálom. 
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.

Törölt nick Creative Commons License 2017.09.17 0 0 758

Reményik Sándor

Őszi erdőn hamvadó parázs

 

Te szép, te szomorú, te tiszta láng!

Most már: avarba hamvadó parázs,

Én nem gyujtottalak,

Én nem oltottalak

Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.

Arra jártamban

Megcsapott messziről a meleged,

Tovább mentem,

 

Nem éleszthettelek.

Most hát elalszol.

Aludj.

Békesség neked.

Takarjon be a diadalmas Ősz,

A csend,

S a nesztelenül hulló levelek.

 

 

Törölt nick Creative Commons License 2017.09.05 0 0 757

Stephen Spender:

Epilógus egy emberi drámához

 

Mikor robbant az úttest, kidobva idegeit,

S gáz-vezetékek kék-aranyban égtek,

S porfelhővé vált tégla, vakolat,

S egér, por, fokhagyma, szorongás szaga mart:

Mikor a West End üzlet-palotáinak

Visszhangzón üres homlokzatai

A csönd űrébe zártan hirtelen

Rengtek, égtek s omoltak, s velük együtt

A Lions of Wrath hétsörényű oroszlánjai

Nyalván kőnemű törmelékeket -

 

Akkor a kihalt utcákon az egyetlen

Hang Cassandra csengője volt, szólt, szólt és

Rohant legalább szabadon az Időtől -

Falakon átütő tüzet keresve,

Jós ítélete pőrén az orrlyuk alatt,

És tűz és vér özönlött a kövekből.

 

London egy megdőlt királyság közönyös

Méltóságával égett: ezek a boltok

S templomok századok arany-porában

Ott álltak a Szent Pál-dóm közelében

Udvaroncok Királyi Mártír mellett.

Éji augusztus-árnyak

S nyíló kagylói sűrített sugárnak

Az égből hullva végjátékká festik át

Fényűző haláltusával a kő gyalázatát.

 

Ki csodálhatja, hogy az égő London

Minden szava a játékból kilépett?

A színpadon hősök, szűzek, bolondok,

Áldozatok s a Kar. Bátrak voltak a hősök,

A bolondok vicceket köptek a halálfőbe,

Az áldozatok vártak türelemmel,

Fölékített állatok fal mögött,

Mit majd a fény s a víz csákánya tör föl.

A Kar asszisztált, teás-csészéket hordott,

A hősöket áldva, szánva a bűnösök erkölcseit,

Helyeselve a büntetést, igazolva a sors Igazát.

 

Fordította Garai Gábor

Törölt nick Creative Commons License 2017.09.05 0 0 756

Fernando Pessoa:

Fehér ház, fekete fregatt

 

Elterpeszkedem a nagy fotelban, elmúlt a Nyár.

Nem álmodom, nem gondolkodom, különös bénultság vesz erőt az agyamon.

Ilyenkor aztán nincs ébredés az agynak.

Tegnap valaki rossz álmot álmodott helyettem.

Ez nálam a tudat rézsút hasadásával jár.

A ma délután ablakának ajtói szépen betéve maradnak,

Legyenek maguk az ablakok sarkig kitárva.

A külvilágot összefüggések nélkül, akaratlan észlelem.

Jelenlegi énem test és lélek között lebeg.

 

Bárcsak volna

A léleknek harmadik állapota is, ha már kettő amúgy is van neki.

Sőt, akár egy negyedik állapota is, ha már három amúgy is van.

A világ abszurditása, miközben még csak nem is álmodom,

Fájdalom hasogat érzéki tudatom háta mögött.

 

A fregattok keltek útra,

Jártak a saját útjukon, nem tudom, milyen titkos napon,

Az aznap bejárandó útszakasz ritmusa előre meg volt írva

Az álommatrózok halott dalainak elveszett ritmusában.

 

Az ablak mögött, az udvaron fák ácsorognak,

Különös fák, nézem és látom őket, a tudatomnak mégis felfoghatatlanok egy ponton,

Ugyanolyan fák, mint az összes többi, nem látszanak többnek maguknál.

Nem bírok létrehozni olyat, hogy legyenek fák, ám ne fájjon többé.

Nem bírok egyszerre ott lenni veletek, és ugyanakkor innen nézni titeket.

És nem bírok felkelni ebből a fotelből, itt hagyva álmaimat a padlón.

 

Miféle álmokat? Nem is tudom, hogy álmodtam-e. Milyen fregattok keltek útra és hová?

Talán csak benyomás ez is, minden alap nélkül, talán mert a szemközti képen

Fregattok kelnek útra - nem is fregattok, csak afféle bárkák, a fregattok bennem laknak,

És mindig jobb a bizonytalan, ami gyönyörködtet, mint a biztos, ami elég,

Miért végződik ott az elég, ahol elég, és ahol végződik, az nem elég?

Miért van az, hogy bármi, ami ehhez fogható, annak semmi köze az élet értelméhez?

 

A fákat ki formálja a létükön belülről?

Ki adott lombot a fáknak, ki hagyta nekem, hogy kizöldüljek?

 

Hol van a gondolat, amely nekem fájni tud akkor is, ha nincs velem?

Úgy érzem, semmi nem segít, amikor szükségem lenne rá, és a nyílt tenger.

És az utolsó út, mindig csak oda, repülés felfelé a fregattokról.

 

Nincsen gondolati szubsztancia a lélek anyagában, amellyel gondolkodom.

Csak sarkig tárt ablakok vannak kitámasztva a hőség miatt, amely viszont már elmúlt.

A fénnyel teli kiskert most - azaz most még - fénytelen, és én.

 

A nyitott üvegtáblán, szemben a sarokkal, ahová fókuszál a szemem,

Látszik a távoli fehér ház, ahol lakik. Bezárom a szemem.

Tekintetem, anélkül hogy látnám, rászegeződik a fehér házra,

Más szemek látnak, anélkül, hogy rászegeződnének, a fregatt eltávolodik.

És én, mozdulatlan, erőtlenül, álomba merülten

Ringatózom a tengeren, és szenvedek.

 

Magukhoz a távoli palotákhoz, a fregatt, amelyre gondolok, nem visz el.

Az elérhetetlen tengerre néző lépcsőket a fregatt nem rejti el,

nem visz el a sötét szigetek gyönyörű kertjeihez.

 

Minden elveszíti értelmét, ami menedék lehet itt a tornácom alatt,

És a tenger szemem kapuján át ömlik a becsukódó tornácra.

 

Estére járjon vagy nem, kinek számít és miért, hogy világot

Gyújtson olyan házakban, amelyeket nem látok a domboldalon, de én ott vagyok?

 

Holdtalan éjszaka teknőjében hangok nedves árnyékai, vartyognak a békák,

Késői brekegés a siralomvölgyben, mert minden siralomvölgy, ahol fáj a hang.

 

Valóságos csoda, az aggodalom istennője megjelenik a bolondok előtt,

Rejtély, meztelen tőr árnyéka vetül rá az összes felvonásra,

Csukott szemek, a fej pedig lecsügged az árboc mindig biztos rúdjával szemben,

A festett üvegablakon túli világ romlás nélküli táj.

 

Fehér ház, fekete fregatt.

Boldogság Ausztráliában.

 

Fordította Mohácsi Árpád

Törölt nick Creative Commons License 2017.08.20 0 0 755

 

Emerson, Ralph Waldo

Concord város himnusza

 

           A csata-emlékmű felavatásának ünnepségén énekelték, 1837. július 4-én

 

Rönk-híd ívelt az áron át,

  Kelt szél-bontotta lobogó,

A farmernép hadrendben állt,

  S világgá szállt a puskaszó.

 

Pihennek rég ellen-hadak,

  S csöndben pihen a hóditó:

S Idő hajtja a roncs hidat

  A tengerig s éjszín folyó.

 

E szép folyó zöld partfokán

  Emlékkövet raktunk le hát:

Áll majd, míg őseink nyomán

  Már sarjunk is a sírba szállt.

 

Szellem - szent holtúvá teszed

  A hőst s szabaddá gyermekét -

Tedd, hogy az Idő óvja meg

  Ez oszlopot: övék s tiéd.

 

Majtényi Zoltán

Törölt nick Creative Commons License 2017.08.20 0 0 754

Emerson, Ralph Waldo

A rodóra

 

Midőn megkérdezték tőlem,

hogy honnan a virág?

 

Midőn magányunk sós szél döfte át,

Egy friss rodóra, májusi virág

Virult párás zugolyban, fák alatt,

S örült az erdő és a rest patak.

Bíbor szirma a sötét árba hullt,

S a pirók máris udvarolt neki:

Tollát hűtötte éppen, s felvidult,

Hogy rőt ruháját olcsóbbá teszi.

Rodóra! Hogyha bölcsek kérdenek:

Mért ontod földre s égre kellemed,

Mondd meg: ha látásra szolgál a szem,

A Szépség önnön mentsége legyen!

Ó, rózsa vetélytársa, még soha

Nem kérdeztem, hogy mért voltál te ott:

De együgyűn úgy vélem, hogy oda

Téged és engem egy Erő hozott.

 

Eörsi István

Törölt nick Creative Commons License 2017.08.20 0 0 753

 

 

 

 

 

Csendes, kévébe kötött reggel,

zsömle-zizegésű világ,

porhanyó falucska, mondd el

       a lágy kenyér dalát.

 

Im, a könnyü szél elősurran,

tereget szép búzamezőt

s tovaringatja lágy fodorban

           a zümmögő időt

 

a lombok közt

borzong az este már.

Tömött gondját bontja a béres.

 

József Attila

 

 (Tájvers-Töredékek)

 

http://mek.oszk.hu/11800/11864/html/1933.html

Törölt nick Creative Commons License 2017.08.05 0 0 752

 

Percy Bysshe Shelley

1792. augusztus 4. — 1822. július 8.

 

*

 

Percy Bysshe Shelley

 

ÓDA A NYUGATI SZÉLHEZ

 

 

 

1

 

Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!

Te láthatatlan! jössz, és mintha mord

Varázsló űzne szellemrajt, szalad

 

A sárga s éjszín s lázpiros csoport:

A pestises lombok holt népe - Te,

Kinek szekere téli sutba hord

 

Sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,

Aludni, mint a test, mely sírba dőlt,

Míg azúr húgod, a Tavasz szele

 

Megint kürtjébe fú, s riad a föld,

S édes bimbónyáj legel a napon,

S völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;

 

Vad Szellem! szálló, élő mozgalom!

Ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!

 

2

 

Te, kinek - míg az ég reng - áramán

Omló felhő, mint hullt lomb, andalog,

Hullatja busa ág: Menny s Óceán,

 

S zápor zuhan s villám, bús angyalok,

S kibomlik már kék útad tág legén,

Mint vad menád-haj, s szikrázik s lobog

 

Az ég aljától, hol kihúnyt a fény,

Az ég ormáig a közelgető

Vihar sörénye! - Óh, Te, a szegény

 

Év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető

Gyanánt az Éj, e roppant sírhalom

Borul körül, s bús boltját reszkető

 

Páráid terhelik, s a hűs falon

Vak víz s tűz s jég tör át! - oh, halld dalom!

 

3

 

Ki felvered nyár-álmából a kék

Földközi Tengert, mely lustán pihen

Kristályos habverés közt fekve rég

 

Habkő fokoknál, Baiae öbliben,

S álmában agg kastélyok tornya ring

A hab sürűbb napfényén égve lenn,

 

S azúr moszat s virág lepi be mind,

Oly szép, hogy festve sem szebb - óh, te Szél,

Ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing,

 

S fenékig nyílik, s látszik lent a mély

Tenger-virág, s mit az iszap bevon:

A vízi vak lomb, mely zöldelni fél,

 

Mert hangod csupa sápadt borzalom,

Melytől remeg s széthull - óh, halld dalom!

 

4

 

Ha lomb lehetnék, s vinnél, bús avart,

Vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,

Vagy hullám, mely bár zúgasd és kavard,

 

Szabad, majdnem miként Te, s adsz neki

Erőt, erős Úr! - vagy ha csak kora

Kamaszidőmnek térne gyermeki

 

Víg lelke vissza, óh, ég vándora! -

Midőn társad valék s hivém: elér

A lélek s túlröpül - óh, tán soha

 

Nem zengne jajszóm, mely most esdve kér:

Ragadj el hab, felhő vagy lomb gyanánt,

Mert tövisekre buktam, s hull a vér,

 

S zord órák súlya húz, s lánccal fon át,

Lelked szabad, vad, büszke rokonát!

 

5

 

Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,

Hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!

Ha vad zenéd felzúdul szabadon,

 

Lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély

Dallal, mely édes, bár fáj - óh, te zord

Lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!

 

Holt szellemem a Tér ölén sodord

Tört lombként, melytől sarjad újra más!

S dalom égő zenéjét messzi hordd,

 

Mint oltatlan tűzhelyről a parázs

Röpül, óh, szórd szét, hol csak ember él!

Ajkam szavából prófétás varázs

 

Kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél,

Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?

 

Fordította: Tóth Árpád

Törölt nick Creative Commons License 2017.08.04 0 0 751

Dsida Jenő

DAL ÉS VERS

 

Most érzem, hogy ébrednek a dalok!

Hogy muzsikálnak az agyamban,

Csengenek-bonganak egy hangban,

úgy simulnak, mint szerelmes karok.

 

Várják, hogy eldaloljam egy dalban!

Legyen egy dal különös, színes,

színpompázó színektől hímes,

mint ízek és illatok a borban.

 

A melódiát ó, hogy szeretem!

Mert puhán forró csendes és szép,

olyan, mint egy régi olasz kép,

a melódiát ó, hogy szeretem!

 

Ha egyedül vagyok, csak dal legyen,

Vers, amit olvasok vagy írok,

szelíd, puha szavak, ha sírok,

Ha egyedül vagyok, csak dal legyen.

 

 

https://www.youtube.com/watch?v=NlprozGcs80

Törölt nick Creative Commons License 2017.07.07 0 0 750

Boleyn, Anne

 

 

[O Death, rock me asleep]

 

O Death, rock me asleep,

Bring me to quiet rest,

Let pass my weary guiltless ghost

Out of my careful breast.

  Toll on, thou passing bell;

  Ring out my doleful knell;

  Let thy sound my death tell.

  Death doth draw nigh;

  There is no remedy.

 

My pains who can express?

Alas, they are so strong;

My dolour will not suffer strength

My life for to prolong.

  Toll on, thou passing bell;

  Ring out my doleful knell;

  Let thy sound my death tell.

  Death doth draw nigh;

  There is no remedy.

 

Alone in prison strong

I wait my destiny.

Woe worth this cruel hap that I

Should taste this misery!

  Toll on, thou passing bell;

  Ring out my doleful knell;

  Let thy sound my death tell.

  Death doth draw nigh;

  There is no remedy.

 

Farewell, my pleasures past,

Welcome, my present pain!

I feel my torments so increase

That life cannot remain.

  Cease now, thou passing bell;

  Rung is my doleful knell;

  For the sound my death doth tell.

  Death doth draw nigh;

  There is no remedy.

 

*

 

Ringass el...

 

Ringass el, ó Halál!

A meggyötört kebel

ártatlan, fáradt lelkemet

csöndben bocsássa el.

  Szólalj meg, gyászharang,

  heroldom légy, te hang,

  halálom kongva mondd!

  Már vár a sír:

  sebemre nincsen ír.

 

Bajom ki sírja el?

Ügyem reménytelen:

a fájdalomtól nincs erőm,

hogy nyujtsam életem.

  Szólalj meg, gyászharang,

  heroldom légy, te hang,

  halálom kongva mondd!

  Már vár a sír:

  sebemre nincsen ír.

 

Börtön mélyén, magam,

bevárom végzetem.

Ó, átkozott a sors, hogy ily

gyötrelmet szánt nekem!

  Szólalj meg, gyászharang,

  heroldom légy, te hang,

  halálom kongva mondd!

  Már vár a sír:

  sebemre nincsen ír.

 

Ég áldjon, múlt gyönyör!

Jövel, friss fájdalom!

Érzem, hogy a csapásokat

tovább nem állhatom.

  Némulj el, gyászharang,

  végbúcsúm volt e hang,

  majd elborít a hant,

  s bezár a sír:

  sebemre nincsen ír.

 

Mészöly Dezső

Törölt nick Creative Commons License 2017.07.02 0 0 749

Lao-ce: Az út és az erény könyve

 

67.

 

Nagy az én utam, tudja egész világ,

s nem apad soha:

mert végtelen,

azért nem apad soha.

Hogyha fogyna,

az időben már elfogyott volna.

Három kincsemhez ragaszkodom:

első a szeretet,

második a mérték,

harmadik a tartózkodás

Szeretek, ezért bátor vagyok,

mérték által hatalmas vagyok,

visszavonulok, hát vezető vagyok.

Manapság

szeretet nélkül merészkednek,

mérték nélkül vezérkednek,

tartózkodás nélkül hatalmaskodnak:

ezért elpusztulnak.

Aki tapintattal vezet hadat,

győzelmet arat;

a szeretettel védekező legyőzhetetlen.

A természet fegyverezi

s a szeretet védelmezi.

 

Weöres Sándor fordítása

Előzmény: Törölt nick (745)
Törölt nick Creative Commons License 2017.07.02 0 0 748

Szia! 

En sem talaltam hiteles forrast, bar valoban tobb helyen is szerepel a vers - szerintem nem Ady Endre irta, de ez csak az en velemenyem.

 

Az index forumon is feltettek mar nehanyszor, pl itt:

 

 

http://forum.index.hu/Article/showArticle?na_start=21866&na_step=30&t=1001373&na_order=

 

21017 hsz.

 

Itt Kun László neve szerepel, de semmilyen leirast nem lehet talalni rola ...

 

Remeljuk tud majd valaki segiteni!

Előzmény: Albertinka (747)
Albertinka Creative Commons License 2017.07.02 0 0 747

Kedves Fórumozók!

Az alábbi verset nagyon kedvelem, de van egy olyan érzésem, hogy a netes megosztásokkal ellentétben nem Ady Endre írta.

A neten található Ady összesben sem szerepel. 

Nektek mi a véleményetek? 

Ha nem Ady, aki ki lehet az eredeti szerző?

 

Ady Endre:   (???)
Átutazóban jársz a földön 

Átutazóban jársz a földön! 
Ezért lelked vágyakra ne költsön! 
A test csak kölcsön kapott öltöny, 
amit az idő majd visszahív. 
Átutazóban jársz csak itt a 
földön, hol embernek lenni 
néha börtön máskor léha vicc. 
De te magadban égi korok eltűnt 
szellemeit hordod, s csak az élet 
lángja festi köréd vágyait. 
Mind átutazóban járunk itt a 
földön, hol e vágyak tüzén 
drágakővé edzhetjük a szívnek 
álmait. És a pillanatok 
felvázolt percein, termőre 
vághatjuk gondolatfánk ágait. 
Itt csak átutazóban járunk. 
S amíg a szellem munkájára 
várunk, kincseinkből ültessünk 
néhányat el, mert csak itt a földön 
élő erő teremt elő olyan 
értékeket, mi nélkül a világ 
már nem lenne meg. Melynek gyümölcse 
a lelkünkből fakadó önzetlen 
SZERETET.

Törölt nick Creative Commons License 2017.06.30 0 0 746

"Nem az rendített meg engem, hogy hazudtál nekem, hanem, hogy többé nem hiszek neked."

-Friedrich Nietzsche-

Törölt nick Creative Commons License 2017.06.30 0 0 745

A lábujjhegyre ágaskodó

nem áll sokáig,

a nagy léptekkel rohanó

nem megy sokáig,

a fénybe-álló

nem lesz fényes,

a magát-hirdető

nem lesz híres,

a magát-dícsérő

nem lesz dicső,

a magát-kínáló

nem lesz vezető.

 

(Lao Ce: Az Út és Erény könyve

Ford: Weöres Sándor)

Gaida Naharra Creative Commons License 2017.06.29 0 0 744

Bencze Mihály: Csalódás

 

a boldogság a Mengyelejev-táblázat

még fel nem fedezett eleme

nem ismerjük kémiai kötéseit
a fajsúlyát az atomszerkezetét
csak azt tudjuk hogy sugárzása
pusztítóbb mint a radioaktív elemeké

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!