- Az izraeli lobbi befolyása az amerikai külpolitikára -
Alig jelent meg a Harvard Egyetem John F. Kennedy School of Government sorozatának legújabb tanulmánya, azonnal világsiker lett – kivéve az Egyesült Államokban, ahol az alternatív, háborúellenes média kivételével szinte teljes hallgatás övezi.
A tanulmány címe: Az Izrael-lobbi és az amerikai külpolitika. Szerzõi John J. Mearsheimer, a politikai tanulmányok professzora és a Nemzetközi Biztonságpolitika Programjának igazgatója a Chicagói Egyetemen, valamint Stephen M. Walt, a fentebb említett és a kormányzással foglalkozó Kennedy Intézet dékánja.
A tanulmány szinte megjelenése pillanatában teljes terjedelemben felkerült a háborút vehemensen ellenzõ antiwar.com címen elérhetõ honlapra és rövidített változatban azt szinte azonnal a tekintélyes London Review of Books is közölte. A közel-keleti arab sajtó címoldalán üdvözölte, míg a Jerusalem Post címû, angol nyelven megjelenõ izraeli napilap vehemensen támadta.
A két egyetemi tanár tanulmányáról sok meglepõ dolog mondható el. Az egyik az, hogy egyáltalán megjelent. Ugyanis amit abban elemeznek, az az Egyesült Államokban az egyik, ha nem a legfõbb tabutémának számít. Az erõs tudományos apparátussal, a világ legjobb egyetemének tartott Harvardon készült tanulmány és következtetéseinek egy másik, igen csak meglepõ eleme az, hogy az - lábjegyzetekkel igen erõsen alátámasztva - gyakorlatilag megerõsíti szinte a legvadabbnak tartott elõítéleteket, amelyeket fõként „szélsõségesnek” bélyegzett lapokban hangoztattak, illetõleg azokat az elemzéseket, amelyek a kérdés egy-egy részletével az Egyesült Államokban kiadott könyvekben jelent meg.
A tanulmány központi témája, mint címe is jelzi, hogy az Izrael érdekében ügyködõ amerikai lobbiszervezetek milyen hatást fejtenek ki az amerikai külpolitikára és az, hogy mennyire természetellenes egy olyan szövetség, amely az amerikai érdekkel ellentétes.
Ezt a kérdést ilyen mélységben utoljára 1992 óta nem „feszegették”, amikor George W. Ball, az amerikai diplomácia egyik óriása testvérével, Douglas B. Ball-lal jelentette meg magisztrális munkáját, A szenvedélyes kötõdés: Amerika viszonya Izraelhez 1947-tõl napjainkig címmel. A témáról ezután az Egyesült Államokban hosszú, 14 évig tartó csönd következett. Egészen most márciusig, Mearsheimer és Walt 83 oldalas tanulmányáig, amely szinte szóról szóra ugyanazon következtetésre jut, mint a Ball-fivérek.
De ne siessünk elõre, ugyanis e cikk célja a tanulmány ismertetése abban a sorrendben, ahogyan az íródott.
A szerzõk kiindulópontja egy alapvetõen zavaró kérdés: „Vajon az Egyesült Államok miért hajlandó arra, hogy saját biztonságát félretéve egy másik állam érdekeit mozdítsa elõ?” A kérdésre adott feltételes válasz az lehet, hogy a két ország – az Egyesült Államok és Izrael - közötti kapocs közös stratégiai érdekeken vagy pedig kényszerítõ morális parancsokon alapul. Azonban – mint ahogyan az a tanulmányból kiderül – egyik feltételezés sem igaz. A valódi válasz az, hogy Amerika közel-keleti politikáját csaknem teljes egészében az amerikai belpolitika irányítja, elsõsorban az „Izrael lobbi” tevékenysége. Márpedig ez a lobbi a többi érdekcsoporttól annyiban tér el, hogy míg más érdekcsoportoknak is sikerült eddig befolyásolni az amerikai külpolitikát a nekik tetszõ irányban, de egyetlen egy lobbinak sem sikerült az, hogy az amerikai külpolitikát az amerikai nemzeti érdektõl oly messze vezérelje, miközben arról gyõzi meg az amerikaiakat, hogy az Egyesült Államok és Izrael érdekei lényegében azonosak.
A rövid bevezetõ után a tanulmány rátér arra, hogy Washington mekkora pénzügyi támogatásban részesíti Izraelt, amely a II. világháború óta 140 milliárd dollár közvetlen amerikai segélyt kapott. Az évente nyújtott 3 milliárd dollár összegû közvetlen segély azt jelenti, hogy minden egyes izraeli állampolgár ötszáz dollár amerikai támogatásban részesül, ami „különösen meglepõ, ha figyelembe vesszük, hogy Izrael gazdag ipari ország, amelynek egy fõre jutó jövedelme nagyjából megfelel Dél-Korea vagy Spanyolország egy fõre jutó éves jövedelmével.” E közel-keleti ország részesedik a közvetlen külföldi pénzügyi támogatásokra fordított amerikai segélyek egyötödével és ugyanakkor az egyetlen olyan ország, amely a segély teljes összegét az év elején megkapja, és nem kell számot adnia arról, hogy azt miként költi el. Mint például olyan célokra, amelyeket az Egyesült Államok ellenez, beleértve a ciszjordániai telepek létrehozását.
Ezen kívül Izrael katonai segélyt is kap, miközben olyan hírszerzõi értesülésekhez férhet hozzá, amelyeket NATO-szövetségeseitõl megtagad. Nem beszélve arról, hogy Washington úgy tesz, mintha nem látná azt a tényt, hogy Izrael atomfegyverekre tett szert.
A két egyetemi tanár szerint ez a rendkívüli nagyvonalúság érthetõ lenne akkor, ha Izrael létfontosságú stratégiai szövetséges lenne, de nem az. Sõt, állítják a szerzõk, annak pontosan a fordítottja: stratégiai tehertétel.
A legerõsebb amerikai Izrael-lobbi, az Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottsága szerint az Egyesült Államok és Izrael különleges partneri viszonyt alakított ki, hogy szembe nézzenek a Közel-Kelet növekvõ stratégiai veszélyeivel és ez az együttmûködés jelentõs elõnyökkel jár mind az Egyesült Államok, mind Izrael részére. Csakhogy ez az állítás hiten alapul, nem pedig tényeken.
Például, írják a szerzõk, az amerikaiaknak az a döntése, hogy az 1973 októberi háború idején 2,2 milliárd dolláros, azonnali katonai segítséget nyújtsanak Izraelnek, beindította az OPEC olajembargóját, amely jelentõs károkat okozott a nyugati gazdaságoknak és ezen kívül az izraeli hadsereg nem tudta megvédeni az amerikai érdekeket a térségben. Az 1990-91-es elsõ Öböl-háború idején pedig kiderült, hogy Izrael stratégiai tehertételt jelentett. Az Egyesült Államok nem használhatta az izraeli támaszpontokat, mert ha ezt tette volna, szétesett volna az Irak-elleni koalíciója. A történelem 2003-ban megismétlõdött. Annak ellenére, hogy Izrael alig várta, hogy az Egyesült Államok megtámadja Szaddam Husszeint, Bush elnök nem kérhette fel izraeli szövetségesét segítségnyújtása, mert ezzel a háborút támogató arabokat fordította volna maga ellen. Vagyis Izrael ismét a partvonalon kívül maradt. De Izrael az Egyesült Államok nyakára kötött kõ is a terror elleni háború és a „lator államok” elleni nagyobb erõfeszítés terén.
Annak ellenére, hogy a zsidó állam minden erõfeszítése arra irányul, hogy egybeolvassza az Egyesült Államok és saját „terror elleni háborúját”, tény, hogy a palesztin terrorizmus nem Izrael vagy a Nyugat ellen irányuló, vaktában kivitelezett terrorcselekmények, hanem lényegében választ jelent Izrael folyamatos azon erõfeszítésére, amelynek célja Ciszjordánia és a Gázai-övezet gyarmatosítására.
A szerzõk szerint az az állítás, hogy az Izraelt és az Egyesült Államokat a mindkettõjük ellen irányuló terrorista veszély kapcsolja össze, fordított oksági kapcsolat, amely a valóságban azt jelenti, hogy az Egyesült Államokat jórészt azért fenyegeti terrortámadások veszélye, mert szoros kapcsolatban áll Izraellel.
Kétségtelen, olvasható a tanulmányban, hogy számos al-Kaida vezetõt – Oszama bin Ladent is beleértve – Izrael jeruzsálemi jelenléte és a palesztinok sorsa motiválja.
Az is kétségtelen tény, hogy Izrael atomarzenálja annak egyik oka, hogy szomszédjai közül nem egy atomfegyverekre kíván szert tenni.
Amerika két ismert politológusa tanulmányának következõ fejezetében azt a mítoszt támadja, amely szerint Izrael azért érdemel feltétlen amerikai támogatást, mert elõször is gyenge és ellenségek veszik körül, másodszor demokrácia, amely morálisan elõnyben részesítendõ kormányzati forma, harmadszor a zsidó nép a múlt bûnei miatt szenvedett és ezért különleges bánásmódot érdemel, valamint, negyedszer, Izrael magatartása erkölcsileg ellenfelei magatartása fölött áll. Csakhogy közelebbrõl vizsgálva ezen érvek egyike sem állja meg a helyét.
Izrael létezésének támogatása erõs erkölcsi súllyal esik latba, csakhogy a roppant katonai erõvel rendelkezõ Izrael létezését nem fenyegeti veszély. Továbbá: tárgyilagosan nézve Izrael múlt és jelenbeli magatartása semmiféle erkölcsi alapot nem jelent arra, hogy a palesztinokkal szemben elõnyben részesítsék.
Izraelt, írják a szerzõk, gyakran ábrázolják úgy, mint egy ellenséges arab Góliát által körbe vett zsidó Dávid. Csakhogy az ellenkezõje áll közelebb az igazsághoz. Ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a cionistáknak nagyobb, jobban felszerelt csapataik voltak az 1947-49-es függetlenségi háború idején és az izraeli hadsereg gyors gyõzelmet aratott Egyiptom ellen 1956-ban, majd Egyiptom, Jordána és Szíria ellen 1967-ben mielõtt az Egyesült Államok jelentõsebb amerikai segélyekkel kezdte támogatni Izraelt.
Mára Izrael a Közel-Kelet legerõsebb katonai ereje. Hagyományos hadereje jóval meghaladja szomszédjaiét és az egyetlen a térségben, amelynek nukleáris fegyverei vannak. Egyiptom és Jordánia békeszerzõdést írt alá Izraellel és ezt Szaúd-Arábia is felajánlotta. Szíria elveszítette szovjet támogatóját; Irakot három katasztrofális háború tizedelte meg és Irán több száz kilométerre fekszik Izraeltõl. A palesztinoknak pedig gyakorlatilag nincs hatékony rendõrségük és Izraelt fenyegetni képes katonaságuk sem. Ha tehát a gyengébb fél támogatása lenne a logikus választás vagy morális parancs, az Egyesült Államoknak Izrael ellenfelei mellett kellene állniuk.
A Harvard Egyetemen készült tanulmány azt sem fogadja el készpénznek, hogy Izrael éppen olyan demokrácia, mint az amerikai, ugyanis az Egyesült Államok liberális demokrácia, amelyben az embereknek fajuktól, vallásuktól és etnikai hovatartozásuktól függetlenül egyenlõ jogokat kellene élvezniük. Ezzel szemben Izraelt kifejezetten zsidó államként alapították és az állampolgárság vérség alapú. Így azután nem csoda, hogy az ott élõ 1,3 millió arabot másodrendû polgárokként kezelik.
A szerzõk azt a mítoszt is ízekre szedik, hogy 1947-48-ban azért menekült el földjérõl 700 000 palesztin, mert vezetõi erre buzdították õket. A tény az, hogy ennek az ellenkezõje történt: a legtöbb arab vezetõ maradásra bíztatta a palesztin lakosságot, de attól féltek, hogy a cionisták kegyetlenül meggyilkolják õket. A háborút követõen azután Izrael megtiltotta a palesztin menekültek visszatértét. Ben Gurion izraeli vezetõ maga mondta: „az arabok sem a nácikért, sem Hitlerért, sem Auschwitzért nem felelõsek. Csak azt látták, hogy idejövünk és ellopjuk az országukat. Miért fogadnák ezt el?”
Mersheimer és Walt ezután izraeli történészek munkáira támaszkodva ismertetik, hogy a ’47-48-as háborúban a zsidók etnikai tisztogatást, tömeggyilkosságot és nemi erõszakot követtek el a palesztinok ellen. A kegyetlenségek folyamatának soha nem szakadt vége. Az elsõ intifada – palesztin lázadás – idején a svéd Rädda Barnen gyermekvédõ szervezet adatai szerint két év alatt mintegy 30 ezer gyermeket kellett orvosi kezelésben részesíteni verés miatt elszenvedett sérüléseik miatt. Egyharmaduknak csontja tört. Ami a megölt palesztin és izraeli gyerekek arányát illeti, az 5,7 az 1-hez.
A tanulmány írói ezután rátérnek arra, hogy a cionisták szintén a terrorizmus eszközeihez folyamodtak, amikor gyenge helyzetben voltak és biztosítani akarták saját államukat. 1944 és 1947 között számos cionista szervezet bombát robbantott, hogy a briteket távozásra bírja Palesztínából és ennek során számos ártatlan halálát okozta, közöttük Folke Bernadotte ENSZ közvetítõét, mivel a cionisták ellenezték Jeruzsálem nemzetközivé tételét. Az egyik terrorista vezetõ, a késõbb miniszterelnök Jichak Samír azzal érvelt, hogy „sem a zsidó etika, sem a zsidó hagyomány nem mond ellent a terrorizmusnak, mint harci eszköznek”.
A két nagytekintélyû politológus ezután rátér tanulmánya központi kérdésére, az „Izrael lobbira”, amelynek a létezése is azt mutatja, hogy az Egyesült Államok politikáját befolyásolni kívánja – különben nem létezne. A lobbi magja olyan amerikai zsidók, akik napi életükben jelentõs erõfeszítéseket tesznek, hogy Washington politikája Izrael érdekeit szolgálja. Tevékenységük messze nem csak abban merül ki, hogy izraelbarát jelöltekre szavaznak, levelet írnak, pénzzel támogatják jelöltjeiket és izraelbarát szervezeteket támogatnak. Az Izrael-lobbi abban különbözik az Egyesült Államokban mûködõ többi érdekcsoporttól, hogy az elõbbi messze hatékonyabb az utóbbiaknál. Sikeres stratégiájának egyik oszlopa az, hogy a kongresszust és a végrehajtó ágat nyomás alá helyezi, hogy az általa kívánt módon támogassa Izraelt. Második oszlopa annak biztosítása, hogy a nyilvánosságban Izraelt minden esetben pozitív fényben ábrázolják; mítoszokat ismételgessenek Izraelrõl és megalakulásáról, valamint hogy az éppen aktuális politikai vitában Izrael oldalának biztosítsanak nagy nyilvánosságot.
A lobbi a Kongresszusban olyan nagy hatalomra tett szert, hogy a potenciális bírálók egyszerûen nem merik Izraellel kapcsolatos bírálataikat hangoztatni és azzal kapcsolatban gyakorlatilag nem is folyik vita. Azon képviselõket vagy képviselõjelölteket, akiket a lobbi nem tekint Izrael barátjának, azok ellenfeleinek kampányköltségeit finanszírozzák. A demokratapárti elnökjelöltek például támogatásuk hatvan százalékát zsidó támogatóiktól kapják.
A lobbi szervezõi arról is gondoskodnak, hogy a zsidó állam bírálói ne kapjanak fontos külpolitikai pozíciókat. Jimmy Carter George Ballt akarta kinevezni külügyminiszterének, de tudta azt, hogy a lobbi ezt ellenezné és ezért elállt szándékától. Ezért van az, hogy az amerikai külpolitikai establishmentben nagyítóval is nehéz találni olyanokat, akik nyilvánosan bírálni mernék Izraelt. A lobbi egyébként még azt sem tûri, hogy az arab-izraeli konfliktusban valaki egyenlõ mércével mérjen és pártatlan legyen. Nem meglepõ tehát, olvasható a tanulmányban, ha a palesztin tárgyalók arról panaszkodnak, hogy a gyakorlatban „két izraeli csapattal tárgyalnak – az egyik elõtt izraeli zászló, a másik elõtt amerikai zászló van”.
A média manipulálása fejezetben az elemzõk Közel-Kelet szakértõk adataira hivatkozva azt írják, hogy míg 61 olyan országszerte ismert, befolyásos publicistát tartanak számon, aki reflexszerûen izraelbarát, csupán öten vannak, akik következetesen bírálják az izraeli magatartást vagy arabbarátok.
A szerzõk idéznek a CNN hírtelevízió egyik vezetõjét, aki elmondta, hogy alkalmanként egyetlen nap akár hatezer e-mailt is kap, amelyek kifogásolják, ha egy tudósítást „izraelellenesnek” ítélnek. Számos szervezet pedig tüntetést szervez vagy igyekezik rávenni a pénzügyi támogatókat anyagi támogatásuk visszavonására, ha úgy ítélik, hogy egy médium nem a szájuk ízének megfelelõen viszonyul Izraelhez, mint tették ezt a Nemzeti Közszolgálati Rádióval.
De az egyetemi életben is hasonló a helyzet, csakhogy ott a véglegesített állásban lévõ professzorokat sokkal nehezebb elhallgattatni. Ugyanakkor a lobbi figyelemmel kíséri azt, hogy a professzorok mit írnak és tanítanak. Sõt, diákokat bíztatnak arra, hogy jelentsenek azon professzoraikról, akiket Izraellel ellenségesnek lehet tekinteni.
A tanulmány ezután számos konkrét esetet ismertetve megvizsgálja, mi történik akkor, ha az amerikai és izraeli politika ütközik. Arra a következtetésre jut, hogy akkor az utóbbi kerül ki gyõztesen az amerikai Izrael-lobbi nyomása révén. Brent Scowcroft, volt nemzetbiztonsági tanácsadó például 2004 októberében ki is jelentette, hogy Saron izraeli miniszterelnök Bush elnököt „az ujja köré csavarja”.
A Harvard-tanulmány legérdekesebb fejezete talán az, amely Izraellel és az iraki háborúval foglalkozik. A szerzõk megállapítják, hogy noha nem egy amerikai azt hiszi, hogy a háború az „olaj” miatt folyt, erre nem igazán van közvetlen bizonyíték. Arra viszont igen, hogy a háborút nagy részt az váltotta ki, hogy Izraelt biztonságát növeljék. „Az Egyesült Államokban az iraki háború mögötti fõ hajtóerõt az izraeli Likud Párttal szoros kapcsolatokat ápoló neokonzervatívok kis csoportja jelentette. A neokonzervatívok egyébként Ahmed Csalabit, a minden gátlás nélküli iraki emigránst, az Iraki nemzeti Kongresszus korábbi vezetõjét is azért támogatták, mert zsidó-amerikai csoportokkal dolgozott együtt és ígéretet tett nekik arra, hogy jó kapcsolatokat hoz létre Izraellel, mihelyt hatalomra kerül. Az amerikai hírszerzõ közösségben egyébként széles körben terjedt el az a vélemény, hogy „Izrael és a neokonzervatívok összeesküdtek annak érdekében, hogy az Egyesült Államokat rávegyék az Irak elleni háborúra”. Egy ismert amerikai publicista úgy fejezte ki véleményét az ügyben, hogy „Izrael szerepérõl a hallgatás olyan, mint az a porcelánüzletben lévõ elefántról szóló mondás: mindenki látja, de senki sem említi”, nehogy antiszemitának nevezzék. Izraelben azt remélték ugyanis, hogy Szaddam Husszein eltakarítása dominó-hatást vált ki és az Izraellel ellenséges országok kormányai egymás után megbuknának.
A szerzõk ezt követõen ismertetik, hogy az AIPAC, a legerõsebb amerikai Izrael-lobbi nyomására miként született meg az amerikai törvényhozásban a Szíria elleni törvény és leszögezi: ha nem lenne Izrael-lobbi, ilyen törvény nem született volna és ennek hiánya inkább az Egyesült Államok nemzeti érdekét szolgálta volna.
2003 áprilisában azután a washingtoni izraeli nagykövet lobbizni kezdett az amerikai kormánynál, hogy az iráni rezsimet változtassák meg. Mint hangsúlyozta, Szaddam megbuktatása „nem volt elegendõ”. A neokonzervatívok azonnal csatlakoztak a sürgetéshez. Május 6-án az American Enterprise Institute nevû agytröszt egynapos konferenciát rendezett Iránról egy izraelbarát alapítvány és a Hudson Intézet társasságában. A felszólalók kizárólag izraelbarátságukról ismertek és mindegyikük arra hívta fel az amerikai kormányt, hogy az iráni rezsimet egy demokratikus rendszerre cseréljék le. A Bush-kormány a lobbi nyomására azzal válaszolt, hogy éjt nappallá téve dolgozott azon, hogy Irán nukleáris programját megszüntessék. Csakhogy – mint a szerzõk írják – ha Washington együtt élt egy nukleárisan felfegyverzett Szovjetunióval, Kínával, sõt Észak-Koreával, akkor Iránnal is együtt élhet.
A tanulmány összefoglalójában azt írja: nem meglepõ, hogy Izrael és amerikai támogatói ki akarnak iktatni minden, Izrael biztonságát fenyegetõ veszélyt. Ha ugyanis Izrael ellenségei meggyengülnek vagy megbuknak, Izraelnek szabaddá válik a keze a palesztinokkal szemben és „az Egyesült Államok az, amelyik küzd, katonái meghalnak, újjáépít és fizet”. De még akkor is, ha az Egyesült Államok képtelen átalakítani a Közel-Keletet és konfliktusba kerül egy mind inkább radikalizálódó arab és iszlám világgal, Izraelt még mindig megvédi a világ egyetlen szuperhatalma. Ez ugyan a lobbi szempontjából nem ideális megoldás, de még inkább elõnyösebb, mintha Washington elhatárolódna Izraeltõl vagy arra késztetné Izraelt, hogy kössön békét a palesztinokkal.
A szerzõk a következtetésük elsõ mondatában felteszik a kérdést, vajon a lobbi hatalma csökkenthetõ-e? Az iraki kudarc, Amerika imázsának lerombolása az arab és az iszlám világban, valamint az a tény, hogy kiderült, az AIPAC amerikai kormánytitkokat juttattak el Izraelnek arra mutat, hogy ez történik majd. Csakhogy erre nem lehet számítani, mert az AIPAC-nek és szövetségeseinek (beleértve a keresztény cionistákat) nincs erõs ellenfelük a lobbisták világában. Mivel az Izrael-lobbi tudja, hogy mind nehezebb Izrael igazát érvényesíteni, ezért tevékenységüket kiterjesztették és munkatársaik létszámát növelték. Továbbá: az amerikai politikusok a jövõben is függenek kampányukban a lobbi pénzügyi támogatásától és érzékenyen érinti õket a lobbi nyomása. Ezen kívül a nagyobb médiumok nyilvánvalóan továbbra is rokonszenveznek majd Izraellel függetlenül attól, hogy a zsidó állam mit tesz.
„Ez a helyzet mélyen aggasztó, mert a lobbi hatása számos fronton bajt okozhat. Növeli azt a terrorista veszélyt, amelynek minden ország ki van téve, beleértve Amerika európai szövetségeseit. A lobbi azáltal, hogy nem teszi lehetõvé az amerikai vezetõknek: gyakoroljanak nyomást Izraelre az izraeli-palesztin béke érdekében, a lobbi lehetetlenné tette az izraeli-palesztin konfliktus befejezését. Ez a helyzet a szélsõségeseknek erõs toborzóeszközt biztosít; növeli a potenciális terroristák és a velük rokonszenvezõk merítési lehetõségét és hozzájárul az iszlám globális radikalizmusához”.
A szerzõk szerint a lobbi tevékenysége révén az Egyesült Államok tevõlegesen segítette Izraelt abban, hogy terjeszkedjen a megszállt területeken és így cinkossá vállt a palesztinok ellen elkövetett bûnökben. „Ez a helyzet megbénítja Washington erõfeszítését abban, hogy külföldön a demokráciát segítse elõ és képmutatóvá teszi, amikor más államokat az emberi jogok tiszteletben tartására akarja rászorítani. De szintén farizeussá teszi az amerikaiak azon erõfeszítését, hogy korlátozza az atomfegyverek terjedését, amikor tudomásul veszi Izrael nukleáris arzenálját, ami Iránt és más országokat arra ösztönöz, hogy hasonló képességekre tegyenek szert.”
A tanulmány leszögezi, hogy a lobbi azon kampánya, hogy az Izraellel kapcsolatos vitát – például feketelistázással, bojkottálással, antiszemitizással - elfojtsa, egészségtelen a demokráciára, mert mindez megsérti a demokrácia alapelvét, a nyílt vitát. Vonatkozik ez az amerikai kongresszusra, ahol szintén nem lehet e kérdést nyíltan megvitatni.
Ezzel egy idõben a lobbi tevékenysége Izraelre is káros hosszú távon, mert ha a zsidó állam nem köt békét a palesztinokkal, az hajthatatlanná teszi ellenségeit. Nem is szólva arról, hogy Izrael egy nap észre veszi, hogy a világon olyan államnak tekintik majd, mint egykor az apartheid Dél-Afrikát. Ugyanakkor, állítják a szerzõk, reménykeltõ az, hogy a lobbi negatív hatását mind nehezebb elkendõzni, ugyanis a valóság örökké nem rejthetõ el.
A tanulmány megjelenését követõen az amerikai Christian Science Monitor címû lap március 21-i száma a tanulmányt ismertetve emelte ki, hogy Izraelt és az Egyesült Államokat nem a terrorizmus problémája köti össze, hanem az Egyesült Államoknak van „terrorizmusproblémája” azért, mert oly szoros szövetségben áll Izraellel. A lap hozzáteszi: kétségtelen, hogy az al-Kaida vezetõit, Oszama bin-Ladent beleértve Izrael jeruzsálemi jelenléte és a palesztinok nyomorúságos sorsa motíválja.
Justin Raimondo, a tanulmány elérését elõször egy internetes hírportálon, az antiwar.com-on lehetõvé tevõ médium fõszerkesztõje az arról írt hosszú, méltató cikkét úgy fejezi be, hogy „e tanulmány mérföldkõ az amerikai külpolitikáról folytatott vitában. Az emberi emlékezetben elõször a Lobbi hatalmát két neves egyetemi tanár megkérdõjelezte. A Lobbi aktivistái bárhogy igyekeznek majd, Mearsheimer-t vagy Walt-ot nem fogják tudni neonácikként beszennyezni és az sem sikerül majd nekik, hogy aggodalmaikat ’marginális figurák õrjöngéseként’ elmismásolni. Ami a Lobbit illeti, a komédiának vége – és ennek nagyon is eljött az ideje”.
Mint emlékezetes, az Eurobarometer, az uniós közvéleménykutató egy tavalyi, óriási megrökönyödést és megdöbbenést keltett felmérése eredményei szerint a megkérdezett európaiak Izraelt és az Egyesült Államokat nevezték meg, mint azt a két országot, mint amelyek a leginkább veszélyeztetik a világbékét. A Harvard Egyetem John F. Kennedy School of Government-en most ismertetett tanulmány minden bizonnyal csökkenteni fogja az említett felmérés által a közvéleményformálókban kiváltott hatást.
Utóirat:
a Harvard Egyetem - miközben e tanulmány ázsiai és arab lapok címoldalain ismertették - úgy döntött, hogy az egyetem logóját eltávolítja róla. Justin Raimondo rossz jósnak bizonyult: Eliot Engel new yorki kongresszusi képviselõ a tanulmányt antiszemitának nevezte és kijelentette, hogy „megérdemli az amerikai nyilvánosság” megvetését. A nyilvánosság azonban csak akkor vethet meg valamit, ha megismeri. Ez eddig nem történt meg.
|
