Keresés

Sziasztok!

Filmet készítünk Tóth Krisztina Játszódjatok! című novellája alapján, erről részletesebben írok a blogomon is, ami fent van a neten is, itt olvashatjátok!

Az interneten gyűjtünk a filmünkhöz, és iszonyat hálásak lennénk, ha támogatnátok minket, illetve ha megosztanátok facebookon, vagy bárhol a linkeket. :)

Itt gyűjtünk: https://igg.me/at/szurkulet-nightfall/x/5664869

Itt a facebook oldal: https://www.facebook.com/szurkulet/?fref=ts

Köszönjük a segítséget! :)

Sziasztok, keresem azt a rövid novellát , ami egy puliról szól , akit találtak és két gazdája lett , és nem tudta eldönteni melyikhez szaladjon, amikor kiderült hogy hová szökik el időnként.Nem tudom hogy mi a címe , segítenétek??

                                                                                     Neil

Az egyetem alagsorában mindig hideg van. Neil bokáját most is harapdálja a jeges levegő. Zöld köpenyét ügyesen hurkolta meg még reggel, amikor felvette a műszakot. Az új halott, aki miatt behívták, mereven és hidegen fekszik. Szikéjét forgatja ujjai között, szereti a pillanatot, amikor belemerül a nyakba, eltűnik a bőr alatt, vájkál, majd felbukkan, az ágyéknál. A halott lábán cédula fityeg: David D.. Mindenki tudta, hogy öngyilkos lett. Semmi értelme nem volt felboncolni, de a medikusok és medikák miatt muszáj. Neil, amikor munkába állt még elmerengett a hullákon… miért kellett meghalniuk? Még sajnálta is őket.

David D. látványa megint felhozta ezt az érzést. Egészséges, erős férfinek tűnt: bal térdénél volt csak egy csúnya sebhely. Golyó ütötte lyuk – állapítja meg Neil. A szike belemerül a testbe és végigszántja a mellkast. David D. szíve pontosan akkora, mint az ökle.

Neil befejezi a boncolást. Hívja a rezidenst:
            - Készítsd elő a szerveket, holnap órám lesz.

Kezeit mossa és töpreng: „David D.… miért kellett meghalnod? Bűnös voltál? Vétkeztél? Ha nem a lelkiismeret, akkor mi kergetett a sírba? David D.… „.. Amint hazaér felderül az arca. Barátnője nem várja vacsorával, nem olyan, mint egy feleség.
Neil nagyon örül. Neil elégedett. Neil 40 év múlva nyugdíjba megy. Neil 72 éves. Neilt barátnője elhagyta még 37 éve. Neil felesége este vacsorával várja. Neil szíve pontosan akkora, mint Isten ökle. Isten ökle akkora, mint David D. bűne. Zöld cipőjén ügyes hurok. Kezében forgatja szikét. Beledöfi a saját nyakába, és az ágyékáig felnyitja magát.

                                                                                           David D.

David D. átlagos ember. David D. olyan, mint te vagy én. David D. unalmas kapcsolatban él unalmas, 36 éves feleségével. David D. sánta. David D. a kapitányságon dolgozott, íróasztal mögött, ma 17:42-ig, amikor a százados kirúgta. David D. 18:31-kor bebicegett a házba.

-         Szia.

-         Szia.

-         Felmondtam.

-         Miért?

-         Untatott

David D. lefeküdt aludni. David D. reggel fölkelt, megreggelizett. David D. 16:09-kor felakasztotta magát.

Felszabadulási megemlékezés

- Üdvözlök mindenkit az 1990-es hagyományos megemlékezésen, Leichstadt város lakóit, a megjelent városvezetést, és külön szeretettel üdvözlöm Agajev Ratul Goljukov barátunkat, a valamikori harmadik ukrán front veteránját, aki immár 37. alkalommal jelenik meg körünkben. Azoknak, akik esetleg első alkalommal vesznek részt a találkozón elmondanám, hogy Agajev 1945-ben elsők között ért városunkba a felszabadító szovjet hadsereg katonájaként, és utána még hosszú évekig részt vett városunk életében. Harmadéves német szakos egyetemi hallgatóként lett katona, így ismerte a német nyelvet, és először tolmácsként, majd az ideiglenesen a Német Demokratikus Köztársaságban állomásozó szovjet hadseregtest polgári összekötőjeként dolgozott. Sokáig napi szinten részt vett az újjáépítésben, a napi problémák megoldásában, igy szinte polgártársunkként tisztelhetjük, amit az 1974-ben neki adományozott "Leichstadt díszpolgára" cím is kihangsúlyoz.
Sajnos manapság már kicsit szerényebb a megemlékezés a kezdetekhez képest, akkor világhírű szovjet művészek, és a nagyszerű kozák táncegyüttes résztvételével több órás műsoros est keretében zajlott. Kicsit talán megváltozott a világpolitika, kicsit a világ is, és immár Agajev barátunk is egyedül képviseli a felszabadítókat, hiszen az első találkozón még huszonnégy bajtársával üdvözölhettük körünkben. Fájdalom idén januárban Szása Szerov is elhunyt, tavaly még ő is itt ülhetett az emelvényen, szintén díszpolgárként.
Ám öröm a gyászban, hogy Agajev barátunkat viszont jó egészségben üdvözölhetjük, át is adnám a szót neki, legyen kedves pár szót szólni azokról a történelmi léptékű régi időkről.
- Köszönöm tanácselnök elvtárs ...
- Polgármester ...
- Na, csak ne előlegezd meg a címet magadnak Hans, tudod most már majd mi választunk vezetőt magunknak ...
- Kérem az ünneplőket, hogy ne kiabáljanak közbe, jó - ideiglenes polgármester.
- Tehát köszönöm polgármester elvtárs ...
- Úr ...
- Nem, nem Hans, te már csak elvtárs maradsz.
- Utoljára kérek mindenkit, hogy közbekiabálásával ne zavarja az emlékezést!
- Miért, mi lesz? Hívod a Stasi szakembereit? El vannak foglalva, mentik a menthetőt.
- Tehát köszönöm az ideiglenes polgármester úr kedves szavait, igen Szása barátom január 13-án elhunyt, életét - bár többször megsebesült - a véres harcok megkímélték, ám a sorssal folytatott utolsó csatáját elvesztette. Lelke azóta már csatlakozott rég elhunyt bajtársaihoz. Bizonnyára sokan tudják, hogy Szásának komoly kapcsolata volt egy idevalósi hölggyel, a kapcsolatból két gyermek született. Sajnos édesanyjuk azóta már elhunyt, a gyermekek pedig ezután távoztak a Német Szövetségi Köztársaságba.
- Távoztak? Talán kisétáltak integetve. Fenét. A lány a családjával együtt Magyarországon és Jugoszlávián át disszidált mindent hátrahagyva, nyolc éve. A testvérét pedig '83-ban  lelőtték a határon, amikor megpróbált átszökni.
- Újra figyelmeztetek mindenkit, illetlenség más beszédébe belekiabálni!
- Tehát ennyit Szása barátomról, neki egyébként egy előző házasságából még él három gyermeke Volgográdban. És higgyék el változhat a világ bármerre, Európa felszabadítása örök dicsőség marad a Szovjetúniónak, illetve most már a F.Á.K tagállamai számára.
Hát nem titok, Szásának mindig is sikerei voltak a nőknél, pedig bizony nem ő volt a legdélcegebb legény az ismerőseim között, bocsánat hogy kimondom, de a német lányok sem maradtak hidegen iránta. Emlékszem, még a felszabadítás első napjaiban egy nagyon szép, jól öltözött, úri nővel volt kapcsolata, pedig hát nem látszottak összeillőnek, a kis kopaszodó Szása, és az úri dáma. Mondtam is neki: Száska hát mit gondolsz, szóba fog állni veled ez a dáma? Messze nem vagytok egyformán csinosak. De hát a szerelem ...
- Meg a géppisztoly! Leichstadt sok-sok nőjét, gyereklányát, öregaszonyát megerőszakolták a "felszabadítók", talán a kis Szása is így lett sikeres!
- Fiatalember, ha nem képes a megemlékezés ünnepi ihletettségét méltányolni, hát hagyja el a termet!
- Azok az idők elmúltak tanácselnök úr amikor hallgass volt a nevünk, német vagyok, mindenhez közöm van, ami itt történt.
- Akkor nyilván Hitlerékhez is.
- Akkor még nem is éltem.
- Tehát a felszabadulás alatt sem, hát honnét tudhatná, hogy mi történt?
- Onnét például, hogy a nagyanyám meg a barátnői meséltek róla. Suttogva persze, mert a Titkosrendőrségen fel lett híva a figyelme mindenkinek, hogy egyrészt semmi sem történt, másrészt aki hazug álhíreket terjeszt, az megnézheti magát családostul. Nem vicceltek, sokan nagyon rosszul jártak, mert említeni merészelték. Szegény nagyanyám haláláig sírdogált a húga után, aki '45-ben 13 éves volt, több részeg orosz megerőszakolta, utána félelmében leugrott a tetőről, alig két nappal élte túl a "felszabadulását".
- Talán mondani sem kell, hogy egy elvadult háborúban sok elítélendő tett is megtörténik, ez törvényszerű. Talán azt sem kell, hogy a német hadsereg a Szovjetúnióban mennyi gaztettet követett el, de a történelemért Agajev Ratul Goljukov nem tehető felelőssé. Ami megtörtént - megtörtént. Akárhogy is, de megszabadítottak minket a fasisztáktól.
- Vagy nézhetjük úgy is: az egyik elnyomó eltakarodott, és rögtön jött egy másik Ázsiából. És mi az, hogy törvényszerű? Talán az angolok is, meg az amerikaiak is végigrabolták, és végigerőszakolták az országot? Mit az országot? Európát. Náluk nem volt törvényszerű?
- Maga fiatalember már ne haragudjon, de tipikus újfasiszta szlogeneket hangoztat. Mit tudják maguk, mi is volt akkor? Békében, jólétben nőttek fel, és ez a hála.
- Békében, jólétben, és hazugságban, drága "polgármester úr".
- Jó, talán elismerhető, hogy a Wermacht, az SS bestialitásaira viszonzásul a szovjet hadsereg némely tagjai is elítélendő cselekményeket hajtottak végre. Hát az az idő azért nem feltétlenül a német-szovjet barátság időszaka volt.
- Nem, és a lengyel-szovjeté sem, és a finn-szovjeté sem, a lett-szovjeté sem, és a litván-szovjeté sem, a jugoszláv-szovjeté sem, és később a magyar-szovjeté sem, meg a csehszlovák-szovjeté sem, soroljam?
- Ez világpolitika, mint mondtam ezért Agajev barátunkat felelőssé tenni botorság. A szovjet időket mindenki megszenvedte, ahogy a fasizmust is. Ő a vendégünk, hát ehhez képest kéne tiszteletben tartani.
- Kérem tisztelt leichstadti barátaim, higgyék el a szovjet hadsereg tagjaként sosem követtem el erőszakos tettet polgári személyek ellen. Hallottam ezt-azt nem tagadom, de én kultúremberként viselkedtem a legnehezebb helyzetekben is. És mit is mondhatnék még? Nekünk ugyanúgy tilos volt említeni a hallott visszás dolgokat, mint maguknak itt. Nagyon sajnálom, ha ilyenek történtek, azt javaslom zárjuk is be a megemlékezést, és induljunk koszorúzni az emlékműhöz.
- Na, ezt akarták? Megsérteni egy öreg embert? Egy világháborús veteránt? A szovjet barátainkat?
- Barátaink? A Honecker barátai.
- Ezt meg miért mondta Karl? Hagyja el a helységet!
- Hagyja el maga. Úgyis koszorúzni indultak.
- Miért, már a koszorúzással is bajuk van?
- Nincs. De azért javasolnám, hogy a Peter nagyanyjának, meg a nagyanyja húgának a sírját is koszorúzzuk meg.
- Megjegyeztem a viselkedésüket Karl, megjegyeztem. És a DDR is megjegyezte, higgye el.
- Semmi közöm a DDR-hez, se a fasizmushoz, és hál' Istennek most már a kommunizmushoz sem. Én egyszerűen csak egy német vagyok, aki végre kimondhatja, ami nyomja a lelkét. Nem haragszom én Goljukovra, de miután negyven évig hallgattuk az egyik oldal bűneit, most már a másik oldalét is hallani akarjuk.
- Azt azért vegye figyelembe, hogy a szovjet hadsereg itt állomásozik.
- Még. Tudjuk, tőlük vesszük a benzint, úgy feleannyiba kerül, mint a benzinkúton. Hát majd elmennek és viszik magukkal az atombombájukat, meg a többi vacakot, amivel világhatalomra aspiráltak fogcsikorgatva, még azon az áron is, ha éhenpusztulnak.
- És mondja, minek magának a benzin? Csak nincs autója a nagy éhezés közben?
- Nincs, nekem Trabantom van. Magának van autója.
- Egy Golf. És akkor? Akkor mi van? Azt hiszi nekem van csak Golfom? Egyébként is a nyugati rokonaim ajándéka.
- Csak nincsenek nyugaton rokonai kedves polgármester elvtárs? Eláll szemem, szám. Legalább ellentételezte az ajándékot? Most olcsón lehet beszerezni a bőrkötéses Lenin összest, biztos örülnének neki.
- Elmegy maga a fenébe.
- Maga is hamarosan.
- Kérem, kérem, ne veszekedjenek. A történelem présében benne vagyunk valamennyien, és igen, igazuk van. A világháborús emlékmű sok koszorút kapott már, a mai koszorúzás pedig akkor legyen a nagymama és testvérének sírjánál. Megkeressük. És ne higgyék, hogy csak itt szoktam koszorúzni, az apám rokonai Sztálingrádiak voltak. A háború alatt meghaltak valamennyien, ki éhen, ki megfagyott. Igaz őket nem kell keresni, közös sírban nyugszanak a többi sok ezer másikkal. Menjünk, koszorúzunk, aztán elválnak útjaink. Én megyek balra, maguk jobbra.
- Agajev azt hiszem, végül maguk is jobbra fognak menni.
- Jól van Karl, ezen nem veszünk össze, akármerre is, de két úton megyünk tovább, hát induljunk.
- Rendben, induljunk.

Sztálin szolgálatában

- Hé, Prohor!
A kiabálás visszhangzott az őrszázad pihenőjében, az ügyeletes tiszt kiabált.
- Melyik Prohor?
- Az öreg, az öreg Prohor. Azonnal menj Meljuhovához a személyzeti irodába.
- Minek?
- Nem tudom, majd ott megmondják.
Felszedelőzködtem, a szolgálatig még volt másfél óra, csak a csizmát kellett felhúzni. Közben előkerült Jakovlev, a fiatalabb Prohor, intettem, hogy nem őt keresik.
A személyzeti irodában már vártak, a fiatal, mindig mosolygó Meljuhova most komoly arccal fogadott, előtte a dossziém.
- Maga Prohor Dimitrijevics?
- De hát ismer, ki más lennék?
- Prohor elvtárs komolyságot kérek, az adatait kell ellenőrizni, fontos.
- Jó, persze hogy én vagyok.
- A szakmája? Mármint a civil szakmája?
- Kertész voltam a katonaság előtt.
- Mikor született?
Feleltem rá, majd még számtalan kérdésre, végül Meljuhova becsukta a dossziét, aztán telefonált valahová.
- Minden stimmel, rögtön jön Kopjunov ezredes, és elkíséri Sztálin elvtárshoz.
Teljesen megdöbbentem. Hogy engem Sztálinhoz? Minek? Még a szívverésem is majd megállt, forgott velem a szoba. Persze mint az őrszemélyzet régi tagja néha láttam Sztálint, de csak messziről. Mi lehet ez? Kopjunov belépett.
- Maga Prohor Dimitrijevics?
- Igenis ezredes elvtárs.
- Kövessen.
Átmentünk a nagy udvaron, be a kormányzati részlegbe, itt már adtam szolgálatot, kicsit ismertem is, de aztán zegzugos folyosókon, átjárókon vezetett, és elvesztettem a tájékozódást.
Végül megálltunk egy ajtónál, az ezredes előre engedett, kis szoba volt néhány székkel meg egy asztallal.
- Itt várjon, amíg nem szólítják. Dohányozhat, ha akar.
- Nem dohányzom.
Nem válaszolt, kiment az ajtón. Csendben álldogáltam egy darabig, aztán fel-le járkáltam. Úgy húsz perc múlva nyílt a belső ajtó és egy fiatal tiszt intett, hogy kövessem. Átmentünk még egy szobán, majd kopogott egy ajtón.
- Szabad – hangzott belülről. Intett, hogy menjek be.
Nem túl nagy, puritán berendezésű helységbe léptem be, a szemben lévő íróasztalnál azonnal megismertem Sztálint, valamit írt. Csendben álldogáltam, pár perc múlva felállt, oda jött. Vesébe látó tekintettel végignézett, álltam a tekintetét, de szinte remegett a lábam. Végül kezet nyújtott.
- Szóval maga Prohor Dimitrijevics?
- Igenis Sztálin elvtárs, az őrszázadnál teljesítek szolgálatot.
- Tudom. Részt vett a polgárháborúban, ott volt Berlinben is, kétszer megsebesült. Nőtlen. Mi itt mindenkiről mindent tudunk.
- Igenis Sztálin elvtárs.
- No, hát Prohor azért hívattam, mert mától mellettem teljesít szolgálatot. Maga lesz a kuncevói dácsa kertésze, ért hozzá, hiszen ez a szakmája. Ez az egyik feladata, amikor nem vagyok ott. Amikor viszont ott vagyok, akkor figyeli a hívásomat. Maga régi, kipróbált elvtárs, szívesebben látok ilyet bejönni, mint a fiatal csekistákat. A házvezetőnőnek fog segíteni, öreg már, és egyre kevesebbet bír. Most Kopjunov kiviszi magát oda. Vigye minden holmiját, mert ott is fog lakni. Értett mindent?
- Értettem Sztálin elvtárs.
Persze sok kérdésem lett volna, de nem mertem kérdezgetni. Sztálin visszaült az asztalhoz, belépett Kopjunov és csendben intett, hogy induljunk.
Elindultunk, Sztálin fel sem nézett.
- No Prohor Dimitrievics, most aztán felvitte az Isten a dolgát – mondta Kopjunov, miközben a holmimat pakoltam az őrszolgálat hálójában. Nagyon kevés emberhez van bizalma Sztálin elvtársnak, hát úgy becsülje meg magát.
A Kisudvarra mentünk, egy nagy fekete autó várt, Kopjunov intett – üljek be. Kigurultunk a keleti kapun, át Moszkván, rá a Novij Arbatra. Az út mellett felismertem az álldogáló államvédelmistákat, nem volt nehéz, mindegyik sötétkék egyforma öltönyt viselt. Egy iskolából kiszaladtak a gyerekek, integettek és kiabáltak: éljen Sztálin elvtárs, az autót látva úgy gondolhatták, Sztálint szállítja.
Később elmondták a testőrök, hogy nem csak a járókelők, hanem szinte senki sem tudhatta, hogy mikor melyik autóban ül Sztálin, még a gépkocsivezetők sem. Váltogatta az autókat, rendszámokat, és az útvonalat is. A kocsiban pedig mindig a középső ülésre ült, előre a „fizetőhelyre” a testőrparancsnokot ültette, a hátsó ülésre sem ült soha, oda is mást ültetett.
A nyaraló körülbelül egy órányi autóútra volt Moszkvától, a kocsi nagy tempóban robogott, se nekem, se Kopjunovnak nem volt kedvünk beszélgetni. A nyaraló közelében gyakorlott szem könnyen felfedezhette a rejtőzködő őrszemeket, aztán egy kis erdőbe vezetett az út, nemsokára masszív vaskapuhoz értünk. Hárman jöttek a kocsihoz, nem túlságosan álcázva két harckocsit is lehetett látni a fák takarásában. Kopjunov egy írást mutatott, tisztelegtek és kinyitották a kaput. Széles, kövezett út kanyargott a fák között, majd még egy kapu őrszemekkel, de ez már a dácsa kapuja volt. Itt már nem állítottak meg, csak kinyitották a kaput a kocsi előtt.
A ház előtt megálltunk, Kopjunovot láthatóan ismerték, bemutatott az őrparancsnoknak, aztán visszaült, intett és elhajtottak. Az őrparancsnok megint ellenőrizte az adataimat, aztán a háztól úgy 30 méterre lévő hosszú téglaépülethez vezetett. Ez volt a kiszolgáló személyzet épülete, egy üres szobát kinyitott, lepakoltam.
- Hát akkor megérkezett az elvtárs, ez lesz az otthona, az őrzött területről csakis különleges engedéllyel mehet ki. Aztán megmutatta a kertet, pálmaházat, magát az épületet, elmondta, hogy Sztálin már régen itt él, a Kremlben csak a hivatalos dolgokat intézi. A Politbüró munkatársaival is itt szokott találkozni, végül aztán bemutatott Matrjona Petrovnának, és elment.
- Hát maga az? - kérdezte a kicsi öregasszony.
- Igen, Sztálin elvtárs azt mondta, hogy én fogok magának segíteni, meg a kertet is én fogom rendben tartani. Mert nem nagyon bízik a fiatal csekistákban.
- Nem bízik senkiben, nemrég letartóztatták a régi őrparancsnokot, ennek az újnak meg szinte remeg a lába, annyira fél. Maga azért ne féljen, de vigyázzon ám hogy miket mond előtte, rettenetesen jó a memóriája, minden beszélgetésre visszaemlékszik, és legközelebb rákérdez ám dolgokra. Ha eltérést, hazugságot tapasztal, akkor lesz nemulass! Ő maga éjszaka dolgozik, mert rossz alvó, aztán hajnalig szokott olvasni, akkor fekszik le, és úgy délig alszik. Addig ne csináljon zajt. Az ő lakrésze el van szigetelve a házban, csak egy bejárata van, a bejárat felett van a hívástábla, akkor lehet belépni, ha valakit hív. Ezt mindig figyeli valaki.
- De én azért bármikor bemehetek ám – mondta büszkén, bennem megbízik. Maga akkor mehet be, ha nincs itt, akkor is csak velem, akkor tesszük rendbe a lakosztályt.
Hát így kezdődött a munkám Kuncevóban 1953 január 17.-én. A pálmaházba, ahol Sztálin néha üldögélni szokott csak én mehettem be, a nagy kert rendbetételére viszont volt két segédem, ők akár csak Matrjona Petrovna, a közeli faluból jártak be dolgozni. Segítettem rendben tartani a belső lakosztályt is, leporolni a könyvtárat és időnként, ha a Gazda úgy rendelkezett, én vetítettem az esti filmet. Sztálint mindenki Gazdának hívta. Ez is kiszámíthatatlan volt, mert volt amikor a szolgálatos csekista tiszt kezelte a gépet. Sztálin nagyon bizalmatlan volt, Matrjona Petrovna elmesélte, hogy egyszer elmondta neki, ahányszor a fegyveres testőrök felé néz az jut az eszébe: vajon melyik lehet az akit meg lehet venni, és aki rálőhet?
A Kremlből hazatérve sokszor hozott vendégeket vacsorára, az általában hajnalig tartott, többnyire én vittem be az ételt, italt, vagy vetítettem. Szinte állandó látogató volt Malenkov, Berija, Hruscsov, Bulganyin. Sztálin nagyon szerette a filmeket, ha jó kedve volt, a vendégeit sokszor meginvitálta vetítésre. Ilyenkor általában emelkedett volt a hangulat, a külföldi, idegen nyelvű filmeket Malenkov „fordította”. Mivel semmilyen idegen nyelvet nem beszélt, igyekezett megtudni az esti film címét előre, és egy tolmáccsal megnézte napközben, próbálta megjegyezni a dialógusokat. Jó memóriája révén ez többnyire sikerült is. Aztán éjjel meg kihúzva magát úgy tett, mint aki érti a szöveget. Sztálinék azért hamar rájöttek a turpisságra és közbekérdeztek, így Malenkov kiesett a szerepéből, összekeverte a szöveget, majd vörös fejjel elhallgatott. A többiek a hasukat fogták. Volt amikor alaposan bekapott az egész társaság, ilyenkor Hruscsovnak, aki kiválóan bohóckodott, az ukrán nemzeti táncot kellett járni, volt amikor az asztal tetején. Sztálin minden gyanakvása ellenére kedvelte Hruscsovot, de ez egyoldalú volt, Hruscsov rettegett tőle. Igaz a többiek is. Egyszer javában gopakozott az asztalon, a többiek meg tapsolták a ritmust, amikor pont Berija orra alá szellentett, bár az is lehetett, hogy nem volt véletlen, mert Nyikita Szergejevics és Berija nagyon nem szenvedhette egymást. Berija felháborodottan ugrott fel, Sztálin a térdét csapkodta a nevetéstől, Malenkovnak folyt a könnye a röhögéstől, és dadogva korholta Hruscsovot: ne ukránul szellentsen, mert azt Lavrentyíj Berija nem érti. Ilyen alkalmakkor bizony alaposan becsiccsentettek valamennyien, volt dolgunk másnap a takarítással.
Február 28-án ismét esti vendégség volt, a vacsora hajnali 5 körül ért véget, valamennyien eléggé ittasak voltak, amikor a társaság – Malenkov, Berija, Hruscsov, Bulganyin – autói előálltak. Sztálin maga is jócskán ittas volt, jó hangulatban kikísérte a távozókat. A kocsinál viccesen megfenyegette a mutatóujjával Hruscsovot, aki éjjel természetesen megint gopakozott egy sort az asztalon. Berija pár percre valamiért még visszament vele, aztán egyedül bukkant fel.
Az autók elindultak, Sztálinnál még sokáig égett a villany. Illetve egész éjjel égett de amúgy csend volt nála. Dél felé vártuk hogy felkeljen ahogy szokott, de nem jelentkezett. Nyugtalankodni kezdtünk, hiszen ilyenkor már kérte a reggelijét, de senkinek nem volt mersze hívás nélkül belépni hozzá. Percenként néztük a jelzőberendezést, de az sem mozdult. Így telt el a nap, majd 23 órakor végre futár érkezett a Kremlből egy levéllel, ezzel az ürüggyel aztán Lozgacsov, a parancsnok helyettes végre cselekvésre szánta el magát, és benyitott.
Sztálin az íróasztala mellett feküdt a szőnyegen szélütötten, mozgásképtelenül, a szeme nyitva volt. Tudatánál volt, de beszélni nem tudott, csak a fejével intett, amikor a testőrök megkérdezték, hogy lefektethetik-e a díványra.
Én megnyitottam az ablakot, aztán Lozgacsov mindenkit kiparancsolt a szobából, még Matrjona Petrovnát is, aki vizes ruhát készült Sztálin homlokára tenni. Az előtérből telefonált Berijának, beszámolt a történtekről. Berija értesíthette Hruscsovot és Bulganyint, mert hárman érkeztek ki egy óra multán, meghallgatták a jelentést, aztán egymás között sutyorogtak.
- Nem megyünk be – mondta végül Berija - nem zavarjuk. Hagyják maguk is pihenni a pamlagon, valószínűleg még nem józanodott ki.
- De hát … kezdte volna Lozgacsov, Beríja merően ránézett, rögtön elhallgatott.
- Hagyják pihenni, mondta Bulganyin is, és minket se zavarjanak, csak ha valami nagyobb probléma lenne.
Elhajtottak, hitetlenkedve néztünk egymásra, hát ez nem elég nagy probléma? Lassan teltek az órák, végül Matrjona Petrovna négy óra felé bement.
- Na mi van? - kérdeztük.
- Nagyon rosszul van, hörög. Fel kell hívni Bulganyinékat, ide orvos kell!
Lozgacsov újra hívta Beriját, hogy itt komoly dologról van szó, orvos kéne.
- Miért, mit csinál? Alszik?
- Nem, hörög.
Hamarosan újra megjelentek, már Kaganovics és Vorosilov is. Megérkeztek közben az orvosok, sietve elkezdték a vizsgálatot, a vezetők felügyeletével. Sztálin néha magához tért, kinyitotta a szemét, ilyenkor egymást taposva próbáltak a látókörébe kerülni, ha meg eszméletlen volt észre sem vették. Igyekeztek egymást sem téveszteni szem elől, mindig figyelték a másikat, úgy nézett ki a vezetők csoportja, mint egy megzavarodott birkanyáj a vezetője nélkül. Sztálin véleménye jutott eszembe róluk, egyszer csak úgy magának azt mondta egy vacsora után, amikor leszedtem az asztalt.
- Ezek micsoda emberek? Berija megbízhatatlan, álnok, ha nem figyelném állandóan, biztosan hátba szúrna. Malenkov puhány, Hruscsov egy bohóc, Bulganyin meg olyan, mint a szélmalom. Ahonnét fúj a szél, oda áll. Kaganovics és Vorosilov buta, nem csoda, hogy ritkán hívom meg őket. Képzelje el Prohor Hruscsovot az USA elnökével tárgyalni, vagy Bulganyint az ENSZ-ben felszólalni és erélyesen megvédeni az álláspontját. Mire mennének ezek nélkülem? Mint egy kupac csukott szemű kismacska.
Persze nem mertem válaszolni, de Sztálin nem is igényelte.
Közben teltek az órák, megérkezett Szvetlana, Sztálin lánya, és Sergo fia, aki szokás szerint részeg volt. Malenkovékra mutogatva üvöltötte, hogy megmérgezték az apját. Végül két katona kivezette az előtérbe, s mivel még ott is üvöltözött, bezárták a télikertbe. Úgy nézett ki, hogy a sürgölődő orvosok nem képesek javulást előidézni, az agyvérzés az egész agyra átterjedt, az oxigénhiány látható volt, Sztálin elkékült, fuldoklott. Csak időnként volt képes levegőt venni, dobálta magát, néha azt hitte mindenki, hogy már vége, de a haláltusa még napokig tartott. 5-én 21 óra 50-kor utoljára kinyitotta a szemét, ránézett a fölébe hajlókra és felemelte a bal kezét. Talán búcsúzóul, de az is lehet, hogy megátkozta a társaságot. Ezután már nem mozdult.
Szvetlana lefogta a szemét, aztán odament az apja íróasztalon fekvő órájához, és megállította.
Mindenki megilletődve hallgatott, aztán a csendbe belehasított Berija kiáltása: a kocsimat gyorsan! Mosolyogva rohant ki, beugrott az autóba, és nagy tempóban elviharzottak.
Hruscsov sötét arccal mondta a többieknek: ez a mocsok szinte meg sem várta, hogy behunyja a szemét Sztálin elvtárs, és máris rohan előkészíteni az uralmát! Higgyétek el ettől minden kitelik, hát az orvost is milyen későn hívta Sztálinhoz!
Ezen azért elcsodálkoztam, hiszen Hruscsov sem sietett segíteni. Úgy nézett ki, hogy valamennyien részvétlenül a sorsára hagyták Sztálint orvosi ellátás nélkül, mintha megbeszélték volna. És akkor most Berija nyakába varrna mindent. Bár igaz, ki tudja mit csinált Berija amikor este visszament Sztálinnal a lakrészébe? Aztán Hruscsov Bulganyinhoz fordult.
- Mi lesz most? Hogy kéne ezt az országgal közölni, hogy el ne szabaduljanak az indulatok?
- De hiszen a Pravda már tegnap beszámolt róla, hogy Sztálin megbetegedett. Végül is fel lettek készítve, most a temetés megszervezése a legfontosabb.
- És mi volt az SZKP KB tanácskozásán?
- 8-kor kezdődött, beolvasták a közleményünket arról, hogy Sztálin elvtárs súlyos beteg, ezért le lett váltva a KB titkári és a miniszterelnöki posztjáról.
- Azért ezt most még nem szabad közhírré tenni, majd a 7-i Pravdában hozzák le.
- Egyetértünk.
Közben az orvosok összepakoltak, a halott Sztálint egy fémládába tették, és a mentő elhajtott vele. Hruscsov, Malenkov és a többiek összehívták a dácsa személyzetét. Hruscsov beszélt.
- Arról, ami itt történt, amit láttak, hallottak, senkinek sem beszélhetnek, sem most, sem soha többé, az államtitok. Megértették? A fejükkel felelnek érte! A kapuk zárva maradnak, senki se ki, se be, csakis a mi engedélyünkkel, a telefont csakis Lozgacsov veheti fel, és csak velünk beszélhet, senki mással. Sztálin dolgaihoz, irataihoz nyúlni fejvesztés terhe mellett tilos, a lakrészébe senki sem mehet be. Minden le lett pecsételve, aki a pecsétet feltöri, az a falhoz lesz állítva! Senki semmit innét el nem vihet, meg nem mozdíthat, italozás tilos, statárium van. Megértették? Matrjona Petrovna sem mehet sehová amíg nem engedélyeztük. Mindenki megértette?
Aztán előálltak az autók, a „kupac csukott szemű kismacska” kihajtott a kapun, és eltüntek Moszkva felé.
Lozgacsovval egymásra néztünk, hátunkon a hideg futkosott.
Hetekig tartott a vesztegzár, addig kettőnket kivéve mindenkit leváltottak, és szinte minden iratot elszállítottak onnét.
Engem aztán 20-án berendeltek a KGB-hez, alá kellett írnom egy papírt, hogy a Sztálinnal kapcsolatos dolgokról soha sem beszélhetek senkinek, aztán elbocsájtottak a szolgálatból. Menetjegyet adtak Javidovkáig, a szülőfalumig, ott kellett jelentkeznek a kolhozban. Vezető kertész lettem.
Onnét is mentem nyugdíjba.
1986-ban megkerestek Gorbacsov emberei, azt mondták, hogy már nyugodtan beszélhetek, nekik azért elmondtam, szerintem Sztálint Berija ölte meg, valószínűleg méreggel itatta, amikor rövid időre visszamentek. Az egyik ember aki a jegyzőkönyvet írta helyeselt, azt válaszolta, hogy az újabb kutatások szerint is így volt. Patkányméreg lehetett, aminek se ize, se szaga, italba keverve észrevehetetlen, és vérzékenységet okoz. Ezért lehetett az agyvérzés. Mert amúgy Sztálin vérnyomása rendben volt. Még elmondtam nekik, hogy nagyon nehéz mostanában az élet, régen jobb volt. Egyik napról a másikra élünk nyugdíjasok, a hó végén sokszor éhes maradok. Mosolyogva megnyugtattak, hogy hamarosan minden jobbra fordul, aztán félórás lelkesítő beszédet is tartottak a téren. Csak legyintettem.
Ma már beszélhetnék a kuncevói szolgálatomról, de már senkit sem érdekelnek a régi dolgok, meg egy öreg ember. Sőt, mióta tudják, hogy NKVD-s voltam, el is kerülnek az emberek. Új idők járnak. Hát nekem sem tetszik ami mostanában itt folyik, sokszor napokig ki se megyek az utcára.
Élek magányosan, csak Sztálin szokott meglátogatni. Sokszor látom álmomban ahogy ül az asztalánál, vesébe látó szemeivel néz rám, és gúnyosan mosolyog.

         Kettős napirend /Parlament - Nagycirkusz/

Mint ismert, a Fővárosi Nagycirkusz és a Parlament épületének belső felújítását a kivitelező vállalat kooperálva kívánja lebonyolítani. Első ütemben a Nagycirkusz munkálatai indulnának, ez alatt a négy nap alatt a Nagycirkusz ideiglenesen a Parlamentben folytathatja tevékenységét. Hogy ne legyen fennakadás a két nagy hírű intézmény munkájában, a két napirend ez idő alatt koordinálva lesz.
   A munkálatok alatti kettős napirend az alábbi szerint alakul /a Parlament munkája "P", míg a Nagycirkuszé a "Nc" index mellett látható/.

           Hétfő

délelőtt:
P - az egészségügy átalakításával kapcsolatos viták
Nc - kakasviadal

délután:
P -  a képviselői díjazás napirendi kérdései
Nc - banánosztás a majmoknak

           Kedd

délelőtt:
P - aktuális viták
Nc - bolhacirkusz

délután:
P - kormánypárti beszámoló az elért eredményekről
Nc - lajhár show

           Szerda

délelőtt:
P - interpelláció közpénz eltüntetéséről
Nc - "Van mááásik" zenebohóc produkció

délután:
P - nemzetközi sajtótájékoztató
Nc - kígyóbűvölés

           Csütörtök

délelőtt:
P - a pénzügyminiszter költségvetési előterjesztése
Nc - egykerekezik a viziló

délután:
P - ellenzéki előterjesztés
Nc - Simi bohóc műsora

Tudományos tanácskozás

- Hé! Csukjad má' be az ajtót Mari, mert kimegy a huzat!
- Az nem kimegy, az bejön mint eleink Vereckénél.
- Nem csak ott jöttek Mari, nem csak Vereckénél. Már régen is jöttek másfelé, és itt voltak mint hunok, meg székelyek. Mert muszály vót nekik jönni!
- Muszály? Hát miért?
- Mert rájöttek, hogy a Föld forgása rossz hatással van a szervezetre, és hogy amiatt van az a sok szédült ember. A sok kótyagos. Oszt' kitalálták, hogy ha a forgással ellentétes irányba vándorolnak, az kiegyenlíti a forgás káros hatását. Hát így indultak el Etelközből.
- Közbe meg a nyereg alatt puhították a húst?
- A fenét! A nyereg alatt a lovat puhították.
- Akkor azért vótak a népvándorlások?
- Azért Mari, azért. És átvették mások is, és azért volt a jelszó: tarts Nyugatra! És folyamatosan jöttünk, de még nagyon régen is ám, mert itt van az a Samu ősember, hát őt is magyarul hívták.
- Akkor meg azért mondják, hogy ősmagyarok, mert még ősemberek is vótak?
- Azért. De még tán az is lehet, hogy vótak magyar majomemberek is.
- Vótak? Mért, ma nincsenek már magyar majomemberek?
- Vannak Mari, vannak. De azok ám igaziak voltak. És még azt is el tudom képzelni, hogy a régi magyar majomemberek vótak a hajtóerői az akkori fejlődésnek. Hogy lemásszunk a fáról.
- Abbizony meglehet, el is képzelem ahogy a magyar majomemberek lerázzák a fáról a többi  majomembereket, oszt egy csomóan meg azért másztak le, hogy feljelencsék a többit.
- De írásban Mari! Mert ám ezek tudtak írni is!
- Na de ez már nem lehet Jani, honnan lett vóna nekik ceruzájuk?
- Sehonnét. Nem ceruzával írtak, hanem faszénnel a barlang falára. És akkor még nem vót ilyen ábécé mint most. Ezért kitalálták, hogy ha mondjuk M betűt akart írni, rajzolt egy mammutot oszt az vót a M betű, má' hogy az első betűje. Oszt' mondjuk ha Marit akart írni, akkor: mammut, alma, rigó meg ibolya. Ilyen egyszerű. No és ez fejlődött később, átvette minden nép.
- Húúúha!
- És tegnap még azt is olvastam, hogy eredetileg a telegrafálást is mi találtuk fel.
- Mivel van tele?
- A távíró Mari, azt hívták telegrafálásnak. Csakhogy azt az Alföldön már régen ismerték.
- Távíratoztak egymásnak?
- Igen, de nem ám dróttal, meg árammal. Hanem a gémeskúttal.
- Belekiabáltak? Mint most a kagylóba?
- Nem Mari, ennek semmi köze a WC-hez. Hanem a gémmel üzentek messzire. Ha mondjuk egy ház udvarán a gém meredeken felfelé állt, akkor az azt jelentette: a férjem nem jön haza éjszakára. Vagy ha le volt engedve teljesen, akkor meg azt, hogy: ne zavarjatok, dógom van.
- Ja értem. Ha meg gyorsan fel-le húzigatták ...
- Ne hülyéskedj Mari, végtelenül komoly dolgok ezek.
- Má' hogy sose lesz végük? Az a végtelen?
- Elmagyarázom Mari, mi a végtelen, hogy megértsed. Ismered azt a mondást, hogy egy kovács nem kovács, két kovács fél kovács, három kovács egy kovács?
- Nem. Én úgy ismerem, hogy egy Kovács nem Kovács, két Kovács fél Kovács, három Kovács egy Kovács.
- Jellemző. Na mindegy, de gondolj bele, hogy a három kovács, ami ugye egy kovács, az a mondás szerint meg megint csak nem kovács, hanem ahhoz még kell két kovács, és akkor lesz egy, ami megint csak nem kovács, és így tovább végtelenül. Na hát ilyen a végtelen, sosem lehet a végire érni. No érted?
- Hát persze. Végtelenül érthető. Sose lehet megérteni.
- Neked Mari, mert te olyan félnótás vagy.
- Oszt' te meg?
- Én akár feleannyival is elboldogulok mint te, de a te fejedben biztos antianyag lehet.
- Az meg mi?
- Az teljesen olyan, mint a rendes anyag, csak más, mert ellentétes tulajdonságú.
- Oszt' meg lehet tőle vakulni?
- Má' hogy miért?
- Mert mondjuk van ez az etilalkohol, ami rendes, egészséges borban, meg pálinkában. És van a metil, ami szintén finom,  de nem egészséges, aki issza megvakul.
- Nem, az nem iható, mert az antianyag az nincsen. De azért van, csak nagyon rövid ideig.
- És az miből van?
- Hát állítólag kettébontva van a semmi, meg a nem semmi. És ha ezeket újra egyesítik, akkor semmiféle jelenség nem figyelhető meg.
- Akkor meg honnét tudni, hogy újra egyesültek?
- Azt még nem tudni, talán az Einstein tudná, de ő meg már meghalt.
- Hát majdcsak jön a Zweinstein, Dreistein ...
- Elég Mari, menj oszt etesd meg a disznókat.

Jégmotoros szerelem

Nagyon hideg volt a reggel, mínusz 17 fokot mutatott az udvari hőmérő, minden keményre fagyott. 11 felé valamennyit enyhült az idő, és ahogy a folyópart felé gyalogoltak, a hó teteje minden lépésnél beroppant a lábuk alatt. A folyóra mentek jégkorongozni, mind a hatan maguk mellett tolták ütött-kopott bringájukat. A parthoz érve egyszerűen lelökték őket a meredek parton, és utánuk csúsztak. A jég már biztonságosan megtartotta őket, kijelölték a kapukat, és Berci elővette az üres májkrémes konzervdobozt, amit korongként használtak.

Szombat volt, ebéd utáni kerékpáros jégkorongozásra készültek a Kántor utcai srácok. A korongot csakis a kerékpáron ülve, és mozgás közben volt szabad rúgni, lábletétel egy perces kiállítást jelentett. Elcsúszásra nem járt büntető, elég volt az ilyenkor beszerezhető jókora kék folt. Gyorsan belelendültek a játékba, visszhangzott tőlük a környék. Gólok, és esések színesítették a játékot, egy idő után aztán hangos motorberregés hallatszott, erre leállt a játék.

- Ez biztosan az a hülye Csati, jön mutogatni a motorját – fintorgott Uborka, polgári nevén Nagy Gábor.

- Az, és pont egy ilyennek motor! Mindig mondtam, hogy ez egy szerencsétlen fatökű - kontrázott Beles, aki nem nagyon szívelte Csatárit.

Addigra már megjelent a parton, vigyorogva integetett. Persze hogy a Csatári volt, akit a nagyanyja nevelt kiskorától, és pár napja a tizenötödik születésnapjára, a különélő apja vett neki egy élemedett korú, lemezvillás Csepelt. Már minden utcabeli srác tudott a motorról, de most látták először. Egy csoda volt nekik, és rettenetesen irigyelték, de azért úgy tettek mintha észre se vennék.

- Sziasztok, beszállhatok?

- Hülye vagy? - kiabált fel Lapos, hogy a fenébe lehetne beszállni motorral, egyébként se tudod lehozni ide.

- Nem-e? - és már lenn is volt, igaz külön a motorja, külön ő, rögtön az indulásnál kicsúszott alóla a motor, és útközben elkaszált két bringát.

- Cseszd meg, azért mert neked motorod van, mi még élnénk egy keveset – kiabálta Beles, vidd innét a fenébe!

Közben megbánta hogy levitte, és vitte volna, de képtelen volt felemelni, a motor állandóan odébb csúszott a jégen. Végül együtt nagy nehezen felemelték a kerekeire. Persze megcsodálták, mindenki felült rá, Csatári büszkén feszített mellette. Azután berúgta, és elindult a jégen a malom felé. Illetve nem indult el, mert ugyanúgy járt, mint az előbb. A motor kiszaladt alóla. Sántítva állt fel, és vakarta a fejét.

- Hm, hát izé, tényleg nem megy, segítsetek már kitolni innét.

- Tolja a fene, minek hoztad le.

- Ne izéljetek, ha kitoljuk mehettek egy kört.

Ez hatott. Erőlködve próbálták feltolni a meredek, jeges parton, de semmire sem mentek, mindig visszacsúszott. Rés Laci elszaladt a ruhaszárító kötélért, aztán húzták is meg tolták is, de így sem sikerült. Később Csatári ráült, és nagy brümmögéssel próbált segíteni, ám azzal sem lett jobb.

- Hát most akkor mi legyen? - nézett rájuk savanyú képpel. Csak nem maradhat itt.

- Dehogynem öregem. Nem jár erre senki, holnap reggel meg majd jövünk többen, és kihúzzuk – ajánlotta Lapos.

- Nem lehet, este fel akarom szerelni rá a hátsó ülést. Megígértem Esztinek, hogy holnap délelőtt viszem egy kört.

- Az Esztit te?

- Te az Esztivel jársz? Esküdj meg!

- Igen, miért? Képzeljétek, együtt járunk. Már két hete!

Általános álmélkodás tört ki, az utca elején lakó szőke Hankó Esztit még sosem látták senkivel, kicsit beképzeltnek gondolták. Persze mindegyik próbálkozott nála, de hogy pont a Csatári?

- Öregem elhozod ide, majd itt a jégen rodeóztok egyet. Ülés úgy sem kell, nem sokat fogtok ülni rajta.

- Vagy megkéred a muterját, hogy üljön hátulra, na az aztán majd stabilizálja – javasolta más, Eszti száz kiló közeli anyjára célozva.

- Fenét! Esztert majd én viszem a bringámon, na azt nem fogja elfelejteni!

- Höhö, te csak tologasd itt a motorod, mi meg majd az Esztit.

- Menjetek a fenébe marhák, inkább segítsetek kijuttatni valahogy!

- Akkor toljad fatökű, vagy szóljunk az Esztinek?

Újra és újra nekifeszültek, de egyszerűen képtelenség volt a nehéz jószágot kitolni a meredek parton.

- No, én megyek – szólt Gabos, kezdődik a Tenkes kapitánya. Sziasztok.

Elment a Gabos, aztán lassan elszivárgott mindenki, végül kényszerűen Csatári is hazament, a motor pedig ott maradt a jégen.

Másnap reggel nyolckor találkoztak a parton, és elhűlve látták, hogy a motor közben belefagyott a folyóba. Előző este a meleg részei megolvasztották a jeget, és így szilárdan részévé vált a jégpályának, meg se mozdult, hiába feszegették. Csatári elszaladt baltáért, visszaérve nagy erővel verni kezdte a jeget körülötte. Ennek hatására beszakadt egy rész, és a motor eleje besüllyedt a folyóba.

- Hú, a büdös fenébe - ugrott arra az oldalra Csatári, és rögtön beszakadt ő is. Nem volt nagyon mély, csak mellig ért, de ahogy Csatári küzdötte ki magát, újra megroppant a jég, aztán az egész motor eltűnt a vízben.

- Mi a fene van ott? - hallatszott fentről.

A Vízügyisek voltak, a zsilipeket ellenőrizték. Hamar átlátták a helyzetet, Csatári, akinek már úgyis mindegy volt kampót akasztott a motorra, és a teherautó darujával aránylag gyorsan kiemelték a partra. Együttes erővel hazatolták, Csatárin zörgött a keményre fagyott ruha. Rettenetesen vacogott, a nagyanyja aggódva teletömte vitaminnal, gyógyszerekkel, teával.

- Mindig mondtam, hogy ez egy szerencsétlen fatökű - mondta Beles visszafelé, na most majd motorozhat az Esztikével.

Ahogy kimondta, már fel is bukkant a szőke lány.

- Csatit nem láttátok?

- De láttuk, lemosta a motorját, hogy szép legyen.

- Meg magát is ám. Most már teljesen tiszta, herbateát kortyolgat.

- Bent kuksol a paplan alatt, majd kopogjál.

- Ott motorozik, höhö.

- Hülyék vagytok, mi történt?

- Beszakadt a folyóba.

- Micsoda? - Eszti rémült képpel nézett rájuk, aztán lélekszakadva rohant Csatáriék irányába, és eltűnt a kapuban.

A Csatári másnap nem ment iskolába. Azért csak aggódtak egy kicsit, és tanítás után összeverődtek beteglátogatásra, de végül még sem mentek be. Az Eszter meg a Csatári egymás derekát fogva álltak bent az ablaknál, és vidáman integettek kifelé, sőt Csatári megcsókolta Eszti arcát.

- Á, hagyjuk őket, ne zavarjunk.

- Szerintem se.

- Mindig is mondtam, hogy ez egy szerencsétlen fatökű - morgott irigyen Beles, aztán akkorát esett a ház előtti jégtócsán, hogy rengett tőle a környék.

Kiküldetésben

- Szia!
- Szia kicsi!
- Engem nem kicsinek hívnak, én Hajnalka vagyok, és négy éves leszek.
- Á, dehogy. Hajnalka én vagyok.
- Nem, mert te öreg vagy és csúnya, te nem lehetsz Hajnalka!
- Ez igaz, tulajdonképen vicceltem, Tibornak hívnak, illetve Tibor bácsinak. És ötven éve voltam négy éves. Az biztos, hogy te vagy a legszebb Hajnalka, akit mostanában láttam.
- Mit csinálsz itt?
- A Földhivatalban voltam, és utána leültem ide megenni egy szendvicset mielőtt hazaindulok. Kérsz te is?
- Ühüm.
- Hát akkor Hajnalka van szalámis, és sajtos is, melyiket kéred?
- A sajtosat, a szalámisat meg elviszem anyukámnak.
- Rendben.
- Tudod mi még nem reggeliztünk.
- Aha.
- És itt voltunk éjszaka is. Hideg volt.
- Miért, nincs otthonotok?
- De van, csak apa elküldött minket, mert nagyon mérges volt, és be volt rúgva. Ő nem az igazi apukám, mert az meghalt, felborult autóval. És itt vagyunk, anya azt mondta, hogy Istenke biztosan küld segítséget.
- Hát Istenke engem küldött, lelkemre kötötte, hogy segítsek.
- Te onnét fentről jöttél?
- Nem, hanem Vágfüzesről.
- És segítesz?
- Persze, hát Istenke azért küldött.
- Elviszem a szendvicset Anyunak, jó?
- Jó, és mond meg neki, hogy Tibi bácsi szeretne beszélni vele.
.....
- Szóltál?
- Képzeld Tibi bácsi, apa itt van. Bocsánatot kért, azt mondta soha többé ilyet nem csinál.
- Szép kis alak. Anyukád nem jön?
- Nem, ők most ott sírnak. Anya köszöni a szendvicset.
- Szívesen.
- Akkor én megyek is.
- Rendben. Légy jó kislány.
- Aha. Te tényleg Istenkétől jöttél?
- Hát persze, és látod csak leültem, hogy megegyek egy szendvicset itt a padon, és rendbe is jöttek a dolgok.
- Az én szendvicsemet is Istenke küldte?
- Persze. Ő mindenkire odafigyel szendvics ügyben is.
- Akkor szia!
- Szia Hajnalka.

Történetek Leninről

Lenin és a bankrabló

Egy szép téli estén Lenin elgondolkozva sétált haza egész napos fárasztó munkája után. Éppen a Sztahanovista utcában járt, amikor arra lett figyelmes, hogy az ott lévő bankból egy álarcos alak szalad ki kezében egy zsákkal és Lenin azt is rögtön látta, hogy le van feszítve a bank ajtajáról a lakat.
- Bűnöző elvtárs azonnal álljon meg – kiáltotta Lenin és nyomatékul felmutatta arcképes KB igazolványát. Egy öntudatos munkás ilyet egyáltalán nem tesz!
- Csakhogy én egy kulák vagyok - kiáltott vissza az álarcos.
- Az más - mondta Lenin elvtárs szomorúan és eltette az igazolványt.

A kakukkos óra

A Veszelovszka utcában laktak Tyihonék, akik fia Aljósa kitűnő tanuló pionír volt. Aljósa még sosem késett el az iskolából, ami annak volt köszönhető, hogy a kakukkos órájuk kicsi kakukkja minden reggel vidáman ébresztette Aljósát, aki erre fürgén ugrott ki az ágyból.
Ám egyik reggel hiába várták pionírtársai az iskolában, bizony Aljósa csúnyán elkésett. Szomorúan újságolta kis barátainak, hogy az órájuk elromlott
és hiába is vitték el óráshoz, alkatrész hiány miatt nem tudta megjavítani.
Ebbe mégsem lehetett belenyugodni!Barátaival levelet fogalmaztak Lenin elvtársnak és segítséget kértek Aljósáék órájának megjavításához.
Lenin azonnal bekérette az órát a Kreml órásához, aki nemcsak megjavította, hanem titokban meglepetést is készített.
Volt ám nagy öröm Aljósáéknál a megjavított óra láttán és álmélkodás, mert az órából minden reggel egy kis Lenin sétált ki és a szobában érces hangon szállt az ébresztő: kakukk, kakukk, kakukk.

Követők

Lenin elvtárs amikor még halálos betegen is bejárt a KB üléseire. Egyszer megkérdezte az elvtársakat: ha már én nem leszek elvtársak, mit gondolnak az ingadozók fogják magukat követni?
- Nem dehogy Lenin elvtárs hová gondol, ekkora megtiszteltetést… 

Ők magát fogják követni.

A cipő

Lenin elvtárs egy hűvös őszi este haza felé tartott a PB ülése után. Hát ahogy ment a Novaja Pionyerszka utcán, megpillantott egy szegény embert, aki mezítláb baktatott valamerre a hűvös őszi időben.
Lenin elvtárs nagyon megsajnálta, megállította őt és minden tiltakozása ellenére nekiadta a saját cipőjét. Nem fogadott el hálálkodást, elbúcsúzott
és sietős léptekkel, mezítláb indult otthona felé.
A szegény ember elképedve nézett hol a távolodó Leninre, hol a szinte új, pompás cipőre.
Hazaérve Lenin elvtárst Krupszkája elvtársnő fogadta: - ejnye Lenin elvtárs, ez a jó szíve, ez a jó szíve. Ez már a harmadik a héten!
A novocsiperszkei Cipőgyár pedig alig győzi küldeni az újakat.
 

Torjay Attila

Törlesztés

Anti végképp nem volt az apja kedvence. Heten voltak testvérek de a többiek együtt nem kaptak annyi szidást, verést, mint ő. Az sosem derült ki, hogy miért volt így, mindenesetre Anti az első adandó alkalommal otthagyta a családi fészket.
Pesten keresett munkát és már évek óta ott élt albérletben. Néha ugyan hazalátogatott, de tapasztalnia kellett, hogy semmi sem változott. Az apja éreztette vele, hogy nem kívánt vendég, így a látogatások idővel elmaradtak.
Azután nemrég levelet kapott és testvérei tudósították, hogy meghalt az apjuk.
Anti hazautazott és sok meglepetést nem okozott neki a végrendelet. Természetesen neki szinte semmi sem jutott.
Bosszúsan nézte meg a felravatalozott nyitott koporsót és magában a pokolba kívánta halott apját. Közben észrevette, hogy az öregen drága, új ruha van.
Hát még ez is! Ő persze még erre az alkalomra is csak az egyetlen kopott öltönyét tudta felvenni.
De ni csak! Hát az öreg új ruhája szinte ugyanolyan, mint ami rajta van. Gyorsan megszületett az ötlet. Ki kell cserélni az öregen lévővel, neki már úgyis mindegy, amúgy meg legalább ez egy kis végső bosszú.
Nem volt könnyű, mert a család tagjai szinte sosem hagyták el a koporsót, végül is Anti bekérte magát a Temetkezési Vállalat furgonjába, mondván a temetőig mond egy imát.
Itt végre egyedül maradhatott az apjával és sikerült is neki a ruhacsere.
A lezárt koporsó már egy kopott ruhás megboldogultat rejtett és Anti pedig megkönnyebbülve állt be a temetési menetbe.
A temetés rendben lezajlott és utána Anti sietve távozott. Fél óra múlva már a Pest felé menő vonaton ült.
A közeledő ellenőrnek rutinosan mutatta fel a bérletét.
Illetve nem mutatta fel. Akkor döbbent rá, hogy a tárcáját az irataival, pénzével, bérletekkel együtt benne felejtette a régi zakója zsebében.

Torjay Attila

A halál valami más /tisztelet R. A. Moodynak/

A bokrokat metszettem a szép tavaszi délutánon és arra gondoltam, hogy bemegyek a házba inni valamit, amikor egy hatalmas ütést éreztem a bal oldalamon és szinte azonnal elvesztettem az eszméletem. Így hallomásból tudom, hogy a szomszéd telefonált mentőknek, akik miután megállapították a szívrohamot, az intenzív osztályra szállítottak.
A kórházi ágyon fekve kis időre magamhoz tértem, de szinte azonnal heves fájdalmat kezdtem érezni a mellkasomban, mintha a középső részt vaspánt szorította volna össze.
Nagyon kényelmetlenül feküdtem a hátamon, ezért megkíséreltem megfordulni, közben megállt a szívverésem és a lélegzetem.
Abban a pillanatba hallottam, ahogy a nővér kiabált: nem ver a szíve!
Közben azt éreztem, hogy elhagyom a testemet és lassan kezdtem felemelkedni a lámpához, a mennyezet alatt megálltam és ott lebegve néztem lefelé.
Közben egyre többen jöttek be a szobába, körülállták a testemet. Az egyik nővér odahajolt, hogy szájon keresztül légzést adjon nekem, jól láttam a rövidre vágott haját hátulról.
Ez igazán furcsa volt: én, aki 4-5 méter távolságból még éppen felismertem valakit most mindent pontosan láttam, minden kis részletet felismertem – abszolút látásom volt, ennek a szellemi látásnak nem voltak korlátai.
Időközben odagurították a gépüket és láttam, hogyan helyezik el az elektródákat a mellemre.
Amikor áramütést adtak, szinte közömbösen néztem, ahogy a testem odalent vonaglik és hallottam a csontjaim reccsenését. Hiszen én eközben odafenn nagyon is jól éreztem magam, eltöltött a béke, harmónia, tökéletes nyugalom érzete.
Az orvosok és nővérek megkísérelték megindítani a légzést, kiabáltam nekik, hogy hagyjanak békén, hiszen jól vagyok, de nem hallották. És úgy tűnt nem is látnak és én is hiába próbáltam megfogni a kezüket semmi hatásom nem volt rájuk – egyáltalán nem láttak, nem hallottak engem. Én közben mindent láttam és hallottam és képes voltam felfogni a gondolataikat is.
- Ez lehet a halál - gondoltam, és ahogy felnéztem a mennyezetre egy alagutat pillantottam meg, ahogy fogószélként közeledett felém.
- Ez érdekes helynek látszik - véltem és oda indultam, közben távoli harangszót, hét távoli harang gyönyörű hangját hallottam, ahogy egymás után csendültek fel. Az alagút felém örvénylett, majd elnyelt.
Előre néztem, bele a sötétségbe, ott fönt volt egy kis fény és én elindultam feléje, amilyen gyorsan csak tudtam. Nagy sebességgel száguldottam, a fény egyre ragyogóbb lett, míg végül eltűnt a sötétség és én ott álltam egy hatalmas fényárban. Ahogy jobban megnéztem a fény egy alakból áradt, aki most bontakozott ki előttem, és ahogy közeledett, mély érzelem ébredt bennem, mely a szeretet szó minden értelmét magában hordozta. Mintha egyszerre látnám a szerelmemet, anyámat, legjobb barátomat, de mindez milliószorosára felnagyítva.
A Fénylény közvetlen előttem állt, jól éreztem magam a jelenlétében, mintha mindig minden érzésemben velem lett volna a születésemtől eddig a percig. Rátekintve úgy tűnt senki sem szerethet nála jobban, senki sem érezhet irántam több empátiát, nem bátoríthat jobban, mint ő.
- Mit tettél az életeddel?
A feltett kérdés egy döbbenetes erejű képsort indított el. Nem tudok rá más kifejezést: az egész életem hirtelen ott volt, képek jelentek meg, amik az életemet lenyűgöző elevenségekkel mutatták be a legcsekélyebbtől a legjelentősebb cselekedetig.
Rá kellett döbbennem, hogy semmi de semmi, egy szó, egy gondolat, egy tett – semmi nem veszett el és egyszerre minden ott volt.
Láttam magam, mint kis gyereket, ahogy apám kezét fogva sétálunk, láttam a házasságkötésemet, láttam amint a kerti munka közben szívrohamot kapok. A Fényt addig nem láttam amíg a visszatekintéssel foglalkoztam, mégis egész idő alatt éreztem, hogy ott van és közbe-közbe megjegyzéseket tett. A visszatérő jelenetek mindegyikével valamit mutatni akart nekem. Nem azért tette, hogy megtudja mit tettem az életem során – ezt ő tudta már – hanem kiemelt néhány eseményt és azokat elém helyezte, hogy vissza tudjak emlékezni. Bemutatott néhány jelenetet, amikor önző voltam, de ugyanakkor sok olyat is amikor kedvesen és önzetlenül viselkedtem. A figyelmeztetésekben a legkisebb szemrehányás sem volt, azt hangsúlyozta, hogy próbáljak mindig másokra is gondolni és erre minden erőmből törekedjek, néha megjegyezte bizony tanulhatnék a hibáimból. A tudással kapcsolatban hasonlóan nyilatkozott, felhívta a figyelmemet a tanulás fontosságára és, hogy addig is fejlesszem a tudásomat, amíg újra hívni fog. Azt mondta a tudásról, hogy olyan állandó folyamat, ami az örökkévalóságon át tart.
A visszatekintést szívesen néztem, olyan út volt, amelyben visszatérhettem a múltamba, az egész egyáltalán nem volt kellemetlen, közben sem megbánást, sem elégedetlenséget nem éreztem. A Fénylény megszólalt.
- Azok akik a Földre mennek hősök és hősnők, mert valami olyat tesznek, amihez egyetlen más spirituális lénynek sincs bátorsága. Az a feladatotok a Földön, hogy segítsetek Istennek a teremtésben.
Azután közölte, hogy ideje visszatérnem a Földre, időm még nem érkezett el.
Nem akaródzott visszamennem, megragadtak az itt tapasztaltak, eltöltött a szeretet, béke és öröm lenyűgöző érzése, úgy éreztem, hogy itt akár az egész Világegyetemet megérthetem, elérhetem.
És ennek a Lénynek a közelségét már sosem akartam elhagyni.
E helyett újra testbe zárva…
Nem tudom hogyan, de a következő amire emlékszem az, hogy újra a felülről nézem az orvosokat és amikor megint a mellemhez érintették az elektródokat egy rántással visszatértem a testembe. Újra éreztem az erős fájdalmat és láttam, hogy a velem foglalkozók megkönnyebbülnek.
K ésőbb a nővérnek el akartam mesélni mi történt velem, ő azonban azt tanácsolta, hogy ne beszéljek róla, mert az csak képzelődés.
Végül is papírt és ceruzát kértem.
A halálélmény után úgy tűnik, hogy jobban együtt érzek az emberekkel, gyorsabban megértem a bajaikat, igyekszem segíteni. Sokan mondták már azóta, hogy valami megnyugtató hatást árasztok feléjük, ha bajba kerülnek.
Most egyáltalán nem félek a haláltól. Ez nem azt jelenti, hogy vágyódom utána vagy most meg akarnék halni hiszen még feladatom van, itt kell élnem, de temetéseken például semmi gyászt nem érzek, hiszen tudom mit hagy itt és hová távozik.
Azt hiszem ha eljön az időm - örömmel fogok indulni.

Torjay Attila

Svejk megszereti a liberális monarchiát

Mint tudjuk 1915 február 27.-én Svejk éppen, hogy megúszta a letartóztatást. Ugyanis felfigyelt arra, hogy I. Ferenc József kocsmában lógó arcképe – ne szépítsük,  bizony légypiszkos.
- Őfelsége le van szarva, mondta hősünk és legott ráköpött a képre, majd lelkesen lepucolta a jó császár lepotyogtatott képét.
Mondom, éppen hogy megúszta, de öreg korában már nem volt ekkora szerencséje.
Ugyani s amikor 1944-ben Hitler képével akarta ugyanezt eljátszani, rögvest a Gestápón találta magát. Ott azután gondoskodtak róla, hogy se köpni, se pucolni, főleg beszélni ne tudjon jó sokáig.
Miután hazaténfergett Svejkünk, valahogy nagyon megszerette I. Ferenc Józsefet.
Beszerezt e az arcképét és hetekig idomított legyeket arra, hogy minél többet potyogtassanak rá.
Azután csak ült és bekékült szemeivel, kivert fogaival nézte, nézte és mosolygott.

Torjay Attila

A TR2 TV értesítése

Értesítjük kedves nézőinket, hogy folyó hó 32.-én útjára bocsátjuk új interaktív valóság show jellegű műsorunkat „Koporshow” címmel. A műsor az TRL2 TV és a „Szép jövő” Temetkezési KHT összefogásával készült azon kedves nézőinknek, akik figyelemmel szeretnék kísérni a szórakoztató ipar legújabb vonulatát.
Ma már amikor rég túl vagyunk a gyilkosságok különböző nemeinek napi 14 órán át tartó bemutatásán, amikor 2-3 órás helyszíni riportok készülnek kétesélyes műtétekről a műtőasztalról, amikor napi több órán át figyelemmel lehet kísérni fiatalkorúak agonizálását – úgy gondoljuk, hogy műsorunkkal valós és tömeges igényt elégítünk ki.
A műsor lényege, hogy többszintű szereplő válogatással kijelölt és exkluzív szerződéssel rendelkező szereplőink elhunyta után a koporsóba üvegszálas világítás és elektroakusztika kerül elhelyezésre és a műsorban feltett kérdésekre helyesen válaszoló kedves nézőink megtekinthetik az exkluzív szerződéssel rendelkező szereplő fizikai és mentális állapotát illetve egy-egy zeneszámot küldhetnek neki a beépített hangszóró rendszeren.
A megválaszolandó első kérdés, amit a xxxxxx nem emelt díjas telefonszámon lehet eljuttatni a következő: a „Gyagyás és zakkant zsaru kalandjai” című amerikai sorozat 37. részében a fülén vagy az orrán távozik-e a nyelve a vámpírnak, miután rakétavetővel eltalálták?
Műsorun k jellege miatt a kezdési időpont éjjel 00 óra /ismétlés másnap délelőtt 10-kor/.
Felhívjuk tisztelt nézőink figyelmét, hogy az interaktív műsor után 1.00 órakor „ Az ízlés és a józan paraszti ész szerepe a mai modern médiában” címmel heti beszélgető műsorunk következik meghívott állami, egyházi vezetők és vezető értelmiségek részvételével.
Jó szórakozást!

Köszönöm a választ, nem is számítottam rá, hogy ilyen részletes lesz.:-)
Ne spekulálj, kedves Yardbirds, hanem cselekedj!
Ha van rá lehetőséged, akkor add ki a munkáidat! Az elrendezés terve is jó.

Üdv.: Dolna

Torjay Attila

Utazás

A vizitnek már vége volt, gyógyszereit bevette, a délutáni kezelésig nem volt dolga. Aznap nem érezte nagyon rosszul magát és az
állapotában sem érzett rosszabbodást. Igaz javulást sem, azt tudta, hogy túl sok ideje már nincs hátra. Haza már nem engedték.
Az ebédig még volt két óra, lassan visszaszámolt tíztől nulláig többször is és amikor érezte, hogy szívverése, lélegzete lelassul, lehunyta a szemét. Ilyenkor kiválasztott az életéből egy-egy eseményt és magában újra élte. Ez kellemesen elvonta a figyelmét a kórházról, sugárkezelésekről, félbehagyott dolgairól.

Gyönyö rű kora nyári reggel volt, kevés bárányfelhővel, kellemes napsütéssel és ott állt a Váci út végén a Megyeri csárdánál. Egy ócska farmer, színes ing és alföldi papucs volt minden ruhája, volt még nála egy fekete, műbőr válltáska. Stoppal igyekezett 80 km-re lévő otthonába.
Nem volt egyedül, száz méterre onnét egy fiú és lány integetett és hamarosan felvette őket egy piros Moszkvics. Lassan sétált előre és integetett a közeledő autóknak. Egy darabig nem vette fel senki, de nem bánta, nagyszerű dolog volt ott sétálni, úgy érezte, hogy tele van boldogsággal a világ.
És akkor a Pest felé menő sávból valaki rádudált, egyfolytában nyomta és röhögve kikiabált a kocsiból.
- Te, aztán mit mondjak a dr Tóth-nak, ha keres? Meszelni jobb?
A Jambrik Misi volt, a tankörtársa, aki Dunakeszin lakott és most ment befelé fizika gyakorlatra, hiszen szombat délelőtt az volt a tanrendben. De neki az egész hét távollét után már semmi kedve sem volt gyakorolni. Visszakiabált.
- Mond meg neki, hogy szeretem. Szeretem. Szeretem.
Mire kimondta az utolsó szót megállt mellette egy fiatal srác ócska 850-es Fiattal. Beült és Vácig hallgatta a srác monológját a 850-es Fiatok fölényéről a mindenféle egyéb autókkal szemben. Már majdnem elaludt, amikor megérkeztek Vácra. A város Pest felöli oldalán szállt ki és ahhoz, hogy tovább tudjon menni át kellett sétálnia az egész városon a másik felére. Ez sem szegte kedvét, nagy tempóban haladt, minden lánynak fütyült, megugatott egy kutyát, a Földvári téren segített egy nőnek felvinni az emeletre a vásárolt sárgabarackot. A nő rátukmált fél kilót, menet közben megette és fütyürészve folytatta útját.
Háromnegyed óra alatt átért és szinte integetnie sem kellett, megállt mellette egy VW Bogár. Fiatal pár ült benne és nem győztek elnézést kérni, amiért a hátsó ülést meg kellett osztania mindenféle kerti szerszámokkal. Sajnos elég rövidtávon egyezett az útirányuk, kiszállt és nagyjából tíz perc múlva már egy jugoszláv vendégmunkás Audijában ült. A tulaj meg akarta mutatni, hogy a kocsi megy 160-at, ezért megkönnyebbülve szállt ki az országhatár felé menő elágazásnál. Utána egy Zuk következett, itt a platón kellett utazni, majd hosszabb ideig senki sem állt meg. Unta magát és a következő autó megjelenésekor kiállt az út közepére. Egy szürke Trabant volt és meglepetéssel fedezte fel benne a bátyját és sógornőjét. Jót nevettek a helyzeten és fél óra múlva már ott állt a ház előtt.
Átsétált a sötét kapualjon, kinyitotta az ajtót és meglepetésére ott találta Magdit a volt barátnőjét. Szép volt, mint mindig. Nagyon örült neki, de sehogyan sem értette.
Magdi két éve egy kiránduláson rosszul lett és mire kórházba szállították már nem tudtak rajta segíteni. Sokáig siratta és a fényképét azóta is az ágya melletti szekrényen őrizte.
- Hát te Magdika?
- Hiányoztál és látni szerettelek volna. Tudtam, hogy ma érkezel. Mi történt veled Lacikám mostanában?
- Ami mostanában történt, talán nem is velem történt. Én hazajöttem. Hozzád.

- Nem tudom mi történt doktor úr, amikor bejöttem hozzá már nem lélegzett. Azt hiszem nem szenvedett szegény. Egyszerűen csak elaludt.

Torjay Attila

Magyar sírvilág

Már nem volt mit várnom az élettől, Edina ma délben szemembe vágta: nem szeret, Karcsit szereti, velem csak azért járt, hogy bosszantsa őt.
Ki vagyok rúgva.
Egész nap csak kóvályogtam, mi lesz most, hiszen imádtam és már a gyűrűket is megvettem?
Este felé azután elhatároztam magam, egy borítékba betettem a gyűrűket, a közös fényképeinket és egy búcsúlevelet.
Nincs tovább. Tíz felé léptem be a temetőbe és előre mentem a két ’48-as honvéd sírjához, bevettem az altatókat és lefeküdtem, fejemet Dénes László honvéd főhadnagy sírhantjára téve.
Elalvás közben még Edinára gondoltam.
A következő amit érzékeltem az, hogy egy harang mély kongással elüti a tizenkettőt és az addig csendes temetőben mindenfelől hangok kelnek. Nem volt látható semmi, sem emberek sem fehér ruhás alakok, de jól hallhatóan nagyon sokan beszéltek, kiabáltak egyszerre.
Ez a kísértetjárás … döbbentem rá!
A legközelebbi hang egy mély basszus volt, ami mintha a fejem alól hangzott volna.
- Hé, itt vagy te hazaáruló Kovács százados, aki nem átallottál megfutamodni az Isaszegi csatában? Te kutyapecér nézz a szemembe!
Nem kétséges, hogy Dénes László honvéd főhadnagy, ’48-as hős szólhat, akinek sírhalmát most párnaként használom. Azután Kovács százados hangja hallatszott.
- Ezt már rég megbeszéltük te vén szamár! Az, hogy te mindig is süket voltál és nem hallottad a visszafordulást jelző trombita hangot az nem az én hibám. Süket vagy. Meg vak is voltál mindig, hiszen mindenki tudta, hogy a feleséged fűvel-fával…
- Micsoda? A feleségem mered becsmérelni te gyáva himpellér? Hát tudd meg, hogy a te Sárádhoz nekem bérletem volt és még akkor is rajtad röhögtem, amikor hátba szúrt a dzsidás muszka!
Úristen! Ezek még egymás torkának esnek … illetve az nincs nekik, minden esetre elég volt belőlük. Sietve elindultam az ösvényen kifelé. Pár méter után …
- Hogy én voltam az okozója a halálodnak? Kapj a fejedhez asszony! Hát elittad az eszed, nem találták a májad az orvosok!
- De miért ittam, miért ittam? Mert te is ittál és nem törődtél a családoddal és tudok az Esztiről is, a Piriről is, a Katiról is … soroljam? Utállak te disznó! Te utolsó, lusta hülyegyerek!
- Köszönd az anyádnak te részeges tyúk! Akinek semmi sem volt jó soha. Én igen is mindig ...
Na pucolás innét! Ezek rossz helyre lettek temetve. Az egyiket a szomszéd faluban kellett volna elhantolni, akkor talán nem tudnák tovább ölni egymást.
Sietve indultam kifelé, de a hangok egyre hangosabban kísértek.
- Mit tettél a lányommal, te utolsó? A farkadnál fogva kellett volna felakasztani!
- Utállak, utállak, utállak! Ide ne gyere, mert sikítani fogok!
- Te piszkos tolvaj, azt hiszed, nem tudom, hogy te kötötted el a tehenemet?
- Elvtársak higgyetek nekem, sosem árultam el a proletárdiktatúrát, bezzeg a Somosi elvtárs, aki bizonyíthatóan jobboldali elhajló volt, ráadásul stikában templomba járt …
- Te barom hát nem kiabáltam, hogy dől a fal? Hát börtönbe juttattál te piszok!
- Ártatlan vagyok bíró úr! Sosem láttam azt a kést. Meg a másikat sem!
- Ártatlan? Talán szűz! Maga kóros hazudozó, hát feketén-fehéren be lett bizonyítva, hogy maga gyilkolt!
- Maga bírók szégyene, hát egy katicabogarat sem tudnék eltaposni!
- Mindenre esküszöm bíró úr, hogy ez a bűnöző gyilkolt meg és még itt is van pofája gusztustalanul tagadni…
Egyre gyorsabban szedtem a lábam, de a hangok változatlanul kísértek.
- Pistikém drága szerelmem gyere vissza hozzám, mindent megbocsátok!
- Apu, apu ne tedd!
- Elárultad a Hazát, elárultad a Pártot, elárultad az emberiséget, elárultad a barátaidat …
- Te gyáva szemét! Hátulról lövöd le az embert? Széttéplek!
- Pirikém szeretlek, mindig szeretni foglak, bocsáss meg nekem!
- Maga szerencsétlen részeges mazsola, hát nem látta, hogy emberek vannak a zebrán? Ilyen marháknak adnak jogosítványt. Libáért kapta, mi?
- Kovács kartárs ezt soha nem gondoltam volna magáról! Azt hittem úri ember!
- Te emberiség szégyene, te utolsó szarházi spermatöltelék! Hát ezt érdemeltem?
- Nem én voltam maga szerencsétlen tapló! Hát még mindig nem tudja felfogni, hogy a Kerepes volt?
- Gézukám, szerelmem, lelkem üdvössége . . .
Na, „Gézukám, szerelmem, lelkem üdvösségével” végre kiértem a temetőből és nagy tempóban elindultam hazafelé.
Dehogy is kell ez nekem! Punnyadjon meg Edina a nagy fülű, kapafogú Karcsikával együtt!
Házasodjana k össze, legyen nekik 16 nagy fülű, kapafogú gyerekük.
Reggel eladom a gyűrűket és gondoskodni fogok arról, hogy Edina minden barátnője szigorúan el legyen kapva! De még a munkatársnői is! Addig is leiszom magam.

Leonyid Iljícs Brezsnyev archívumából

Az intraulikus irányítástechnika ügyében. Kijevi pártbizottság – Szikorov Főtitkár Elvtárs részére

Szikorov Elvtárs!
Ma újra levelet kaptam ettől a Gojdev nevű kijevi feltalálótól, aki most az intraulikus /integrált hidraulikus/ irányítórendszerét ajánlotta a figyelmembe. Véleménye szerint találmányával emberi művégtagok mozgatását lehet megoldani és külön kitért a legfontosabb gyakorlati alkalmazásra, nevezetesen a Vlagyimír Iljícs Lenin testébe való beépítésre.
E szerint beépítve a találmányát Lenin különböző mozgásokra lenne képes, azaz felemelné a kezét üdvözlésképpen, mosolyogna, mozgatná a füleit és kacsintana.
A feltaláló elvtárs szerint célszerű lenne elhelyezni egy kapcsolótáblát a bejárat elé és így a belépés előtt mindenki kiválaszthatná, hogy Vlagyimír Iljícs elvtárs milyen produkcióval üdvözölje.
Főtitkár Elvtárs!
Nagyon kérlek keményen hass oda, hogy ez a bomlott elméjű Gojdev elvtárs ne zaklasson tovább engem a találmányaival! Biztosan emlékszel még a többször használatos műanyag társas koporsók körülötti botrányra, amit szintén a feltaláló elvtárs robbantott ki!
Értsd meg Főtitkár Elvtárs, hogy nincs időm ilyen dolgokra most, hogy Honecker Elvtárs bármelyik percben betoppanhat!
Már két hónapja horgászni sem voltam!




A. J. Nyikoreva elvtársnő „hová tűnt Nyikorev?” kérdése ügyében Davidov ezredes elvtárs részére – KGB

Kedves Davidov elvtárs az ügyet a KB megvizsgálta a feltett kérdésre a következő intézkedési tervet határoztuk el.
1. A kérdésre a válasz: Nyikorev elvtárs nem tűnt el, köztünk él és mindig ott található, ahol a Pártnak a legnagyobb szüksége van rá.
2. Hivatalosan kérjük értesíteni a Nyavalankai tábort, hogy készítsenek elő egy helyet A. J. Nyikoreva /11.457 sz. elitélt/ részére, akinek pere hamarosan kezdődik.
3. A Pravda holnapi számában közölni kell Smirovjeva elvtársnő, szövő csoportvezető olvasói levelét, aki jogos felháborodásának ad hangot a miatt, hogy Nyikorevék már megint új konyhaszekrényt vettek.
4. Kérem utánanézni, hogy él-e még az említett Nyikorev jobboldali elhajló elítélt elvtárs és gondoskodni arról, hogy az elhantolási helyén ne a neve, hanem csak a száma szerepeljen!




Külföldi Utazások Minisztériuma, Kocsevszkíj Miniszterhelyettes Elvtárs részére

Kedves Kocsevszkíj Elvtárs!
Kérem engedélyezni dr Ivan Csikorogszkíj sebész, kandidátus kubai utazását. Nevezettet lássák el útlevéllel, repülőjeggyel és kérek részére 300 rubel napidíjat kiutalni.
Csikorogs zkíj elvtárs kiutazását a Kubai Kommunista Párt Legfelsőbb Bizottságának Összevont Elnöksége kérte.
Mint ismeretes Fidel Castro elvtárs legutóbbi kézilabda mérkőzésén a kezét törte és emiatt dr Antonio Dacosta kubai sebész professzor elvtárs megműtötte.
Castro elvtárs a műtétre előirányzott altatást nem engedélyezte, mert tartott attól, hogy ezen időre vezető nélkül maradna a Kubai Népköztársaság. Így a műtét helyi érzéstelenítéssel történt, amit Castro elvtárs fokozott figyelemmel kísért.
És mivel a lebonyolítás nem teljesen egyezett az elképzelésével így Dacosta professzoron mutatta be, hogy ő hogyan képzelte el a beavatkozást.
A professzor állapota azóta folyamatosan romlik és e miatt van szükség dr Csikorogszkíj kiutazására.



Kuvejev főtitkár elvtársnak – Lenini Komszomol

Tisztel t Komszomolista Elvtársak, kedves Főtitkár Elvtárs!
Szeretette l üdvözlök minden komszomolista elvtársat és sikerekben gazdag 8. ötéves tervet kívánok az alkalomból, hogy a Lenini Komszomol immár 17. alkalommal nyerte el a Lenin rendet.
Elvtársak!

Kérésüket, amelyben a csa-csa-csa engedélyezést kérik a Komszomol klubokban, a KB megvizsgálta és úgy döntött, hogy a kérdést a Nagy Szocialista Népi Plénum elé terjeszti.
Azt előre bocsátom elvtársak, hogy ebben a bonyolult világpolitikai helyzetben, amikor már a kínai elvtársak nem elvtársak és Kim Ír Szen elvtárs látogatása bármelyik percben várható, nagyon meg kell fontolni azt, hogy egy a Nyugatról származó zene által koordinált szórakozási mozgásfajtát /táncot/ engedélyezzünk-e.
M ert hazafias, kommunista emberhez méltó dolog-e a csa-csa-csa elvtársak?
Gondolja nak bele, hogy most amikor a bűnöző elvtársak a börtönökben és GULAG-okban egyöntetűen felsorakoztak a Párt célkitűzései mögé, milyen visszajelzése lenne egy ilyen lépésnek?
Elvtársak !
Kérésüket a Nagy Szocialista Népi Plénum meg fogja vizsgálni és alapos megfontolás után szavazás útján fog dönteni. Az elutasításról hivatalos értesítést fognak kapni, de ez ne szegje kedvüket, mert legkésőbb 2004 decemberében a kérdést újra napirendre tűzzük.
Addig is előre a 8. ötéves terv sikeréért a Párt irányításával a kommunizmus építésének útján!


Leonyid Brezsnyev, a Szovjetúnió hétszeres Hőse, a Lenin rend négyszeres kitüntetettje, a Szovjet Tudományos Akadémia háromszoros levelező tagja, a Szovjet Anyák Megmentője cím birtokosa, a Nőszövetség tiszteletbeli tagja, Kiváló Kertész, tiszteletbeli űrhajós és pionír.

Igen Dolna, pl a hosszabbítás egy az egyben így történt, így volt a lépcsőlamúr, a '74 szilvesztere, kollégiumi társam volt Harihor man Paliche és sok esetben csak beépítettem megtörtént dolgokat, de amúgy "kitaláció".

Példul a majomkészítés, sokat futottam vasút mellett hóviharban is, de itt a vége a realitásnak a többit hozzáköltöttem. A furulya 80 %-ban megtörtént.

A tündérből igaz a vén fűzfa, a patak, a többi kitaláció.

Hát nyilván egyszerű olyasmiből építkezni, ami már megvan, akár úgy is, hogy újsághírek adják az alapot /gitár, zongora/.

Talán nem is érdemes kielemezni. "Író hazudj", ahogy a klasszikusok mondták, lényeg, hogy érdekes legyen annak, aki veszi a fáradságot és elolvassa.

Azon spekulálok, hogy magánkiadásban kinyomtattatom a dolgaimat, egyik oldalon versek, megfordítva pedig novellák, ha már megírtam...

Üdv. yardbirds

Rövid időre ismét itt.
Hadd említsek néhány jelzőt, amelyek írásaidat olvasása közben eszembe jutottak:
van köztük megható, mókás, felkavaró, megdöbbentő, szívfájdító.

Nagyon jók, köszönöm.

*

Egyszer már kérdeztem - s mivel választ nem kaptam -, most ismét megteszem:
Van-e a novelláidnak valóságalapja, vagy csupán írói fantáziád szülöttei?

Torjay Attila

Egy szerencsés nap

Rosszul indult a nap, nyolc felé ébredt, jobb lett volna még aludni, de az ikrek felkeltették, hangosan sírtak. Kidugta a fejét a takaró alól és úgy érezte, hogy talán ma nincs annyira hideg. Az ablak sem volt befagyva.
Kelletlenül mászott ki a vackáról, öltöznie nem nagyon kellett, hiszen szinte minden ruhája rajta volt. Cipőt vett fel, kabátot, sapkát.
Az anyja már nem volt otthon, a hatos vonattal bementek nagyanyjával a városba kéregetni, kukázni. Volt még egy kevés fa a tűzhely mellett, gyorsan begyújtott.
Így már elviselhetőbb volt, mindjárt vidámabb lett. A kisebb fazekat feltette egy kis vízzel és amikor a víz langyos lett, beáztatta az a két darab kenyeret, ami még volt otthon.
Amikor megpuhult, megetette az ikreket, kis darabkákat tett a szájukba, megették hamar, hiszen nagyon éhesek voltak. Elcsendesedtek tőle. Valami kevés még neki is jutott.
Pár napja már elfogyott a családi pótlék és a nagyanyja nyugdíja, bár az is igaz, hogy mióta a részeges apjuk elől a nagyanyja ócska kis házába költöztek, sokkal tovább tartott a pénz.
Az anyjával tegnap este megbeszélték, hogy ha délig nem érnének vissza, menjen át Farkasékhoz valamit kérni ebédre.
Hát az ebéd még messze volt, előtte fáért kellett mennie és vizet is kellett hozni a kútról.
Lehajolt az ikrekhez, hogy elmagyarázza – neki most el kell mennie, de már ismét aludtak.
Remélte, hogy nem is ébrednek fel amíg hazaér és a rossz gyerekkocsit tolva elindult a közeli akácosba. Már messziről valami színes foltot látott az erdő szélén, arra vette az irányt.
Szétszórt ruhadarabok voltak és ahogy átnézte többet is talált amit esetleg még használni tudtak. Ezeket felrakta a kocsira és nekilátott a tüzelő gyűjtésnek.
Nem túl vastag, száraz ágakat keresett, ezekkel rakta meg a kocsit, néha megszúrta egy-egy tüske, de ezt már megszokta.
Amikor tele lett a kocsi, üggyel-bajjal hazarángatta a havas mezőn keresztül, ledobálta a ház előtt és újra elindult, hiszen tudta: ez még nem tart ki holnapig.
Elfáradt mire a második rakománnyal is hazaérkezett, hiszen ő még csak nyolc éves volt, de nem lehetett még megállni. Benézett a házikóba, rakott a tűre és megnézte testvéreit.
Az egyik még aludt, a másik csendesen játszott törött kisautójával. Neki a fejére húzta a talált sárga, kötött sapkát, rámosolygott és elindult a kúthoz.
Miközben a két vödörrel egyensúlyozott a jeges úton az járt a fejében, hogy akkor most megint el kell mennie a Farkasékhoz kunyerálni, pedig nagyon utálta őket. Ráadásul a falu másik végén laktak és így el kellett mennie az iskola előtt is. Már egy hete nem volt iskolában. Éppen odaért volna a kúthoz, amikor a kukoricás előtt egy halom kidobott krumplit pillantott meg. Gyorsan beletúrt és látta, hogy legalább a fele nincs megfagyva. Belerakta az egyik vödörbe, a másikat a kútnál telenyomta vízzel. Már indult volna vissza, amikor az öreg Kovácsné megjelent a kertajtóban.
- Jolánka nem kell egy kis szalonna?
Egy tenyérnyi füstölt szalonna volt nála, Jolánka megköszönte, rátette a krumplira és gyors ütemben igyekezett hazafelé.
- Hál’ Istennek, így már megúszta Farkasékat.
Otthon semmi baj nem történt, a nagyobbik lábasban krumplit tett fel főni, a kicsiben pedig vékonyra vágott szalonna szeleteket pirulni. Azután a főtt krumplit megpucolta, összevágta és ráöntötte a párolgó sült szalonnát. Ebből nagyon belaktak és utána elégedetten dőlt le kipihenni magát. El is nyomta az álom és később mikor felébredt már az anyjáék otthon voltak. Rengeteg mindent hoztak a városból: csoki mikulást, kenyeret, süteményeket, szaloncukrokat, ruhákat, kolbász, használt mesekönyveket, fél üveg kólát.
Így Karácsony környékén mindenki szívesebben adakozik.
- Ügyes voltál Madárkám, dicsérte meg nagyanyja az aznapi munkáját, azután meggyújtották a gyertyát, hiszen már alig lehetett látni. Akkorra már valamennyien jóllaktak finomságokkal, jó meleg volt, a kicsik a sarokban nevetgéltek, anyja elaludt a fáradtságtól.
Holnap egész nap a testvéreivel fog játszani és olvasni fog.
Odaült nagyanyja mellé, átölelték egymást és halkan énekelni kezdtek a szerencsés nap örömére:
 „ nyolc éves sem voltam, mikor anyám elment
    jaj, de sokat sírtam a más ajtójában
    elküldtek a kútra térdig érő hóban
    mire visszaértem jaj, lefagyott a lábam”

Torjay Attila

A karkötő

Harihor Man Paliche volt a neve és Harinak hívtuk, ő egy évvel előbb kezdett mint mi, hogy mire elkezdi az iskolát már tudja a magyar nyelvet megfelelő szinten.
Nepálból jött tanulni és mivel a családja meg az ország is szegény volt, hát négy évig nem is került haza, mert a repülőút  egy kisebb vagyonba került. A kollégista külföldiek közül ő volt a legszimpatikusabb,  csendes, jól nevelt, jó humorú srác volt,  valahogy így képzeltük el mindig a buddhistákat. Olyan ember, akinek bármikor hátat lehet fordítani.
Nagyon szerényen élt, mert az ösztöndíja jó részét eltette a kistestvérei /talán három volt/ megajándékozására a hazautazáskor.
Persze voltak a kollégiumban más országokból is diákok például vietnamiak, arabok.
A vietnamiak teljesen zárt társulat voltak, hierarchikus csoportjukban mindenki figyelt mindenkit. Ha néha megesett, hogy elfogadták egy magyar srác meghívását - hát egyedül sosem érkezhetett. Kizárt volt barátságot kötni velük. Szerelem elképzelhetetlen volt kívülállóval.
Az arabok általában gazdag családoktól érkeztek és nagyon ritkán jutottak el diplomáig. Lógtak, csajoztak, sefteltek, suliba általában nem jártak.
Harit mindenki ismerte, kedvelte, jól tanult, nem ivott, nem nőzött és nem járt sehová.
Hát ezen aztán igyekeztünk segíteni, amikor már jól összebarátkoztunk és valóságos kampányok indultak: Harit moziba, kocsmába, családlátogatásra kell vinni, mert teljesen besavanyodik, ha állandóan a könyvei között üldögél.
Ezt is mosolyogva, béketűrően fogadta, még a tanulmányi eredménye sem esett vissza. Azután valamiféleképpen a sok családlátogatás egyre szűkült, hét végeken általában Veszprémbe utazott a Katona Ferivel és idővel megjelent az íróasztalán egy fotó, ahol Hari a szép Katona Erikával volt látható. Nem úszta meg felhajtás nélkül, mert a szobatársai kisebb ünnepséget rendeztek erre az alkalomra vállveregetéssel, üvöltözéssel: Hari becsajozott!
Valahogy másfél évig jártak együtt, azután Erika talált mást és Hari újra a kollégiumban üldögélt a könyvei fölött. A kép változatlanul ott állt az asztalán.
Hó végeken, meg amikor anyagilag megszorultunk a Keletinél lévő mozgópostához jártunk éjszaka dolgozni. Csomagokat kellett rámolni, nem fizettek rosszul és mivel már ismertek bennünket szinte mindig kaptunk munkát. Akkortájt Hari is megjelent ott és szinte az államvizsgáig odajárt dolgozni. Azután a pénzből készíttetett a fényképnek egy arany keretet és az államvizsga után, hazaindulása előtt a Ferivel elküldte Erikának.
Erika nagyon megörült neki és azon nyomban csináltatott a keretből egy karkötőt, de erről Hari már nem értesült. Ő még aznap elindult haza Nepálba a családjához, akiket már négy éve nem látott.

Torjay Attila

Üzenet

Mielőtt az amerikai Viking-16 űrszondát elindították volna, a NASA szakemberei minden nemzetet megkerestek azzal, hogy úgy tervezik minden nép valami kis üzenetet elhelyezhet a készülékben.
Az adott országra, népre jellemző, nem nagy terjedelmű tárgyat kérnek, ezeket eltárolják a szerkezetben és ehhez még az ENSZ külön elhelyezhet egy kollektív üzenetet. A szonda 37 év múlva elhagyja a Tejutat és megkezdi szinte végtelen útját más csillagok felé és úgy gondolják valamikor majd találkozhat értelmes organizációkkal.
Talán meg tudják fejteni a Föld üzenetét, értékelik jó szándékunkat és talán ez lehet az első lépése egy leendő kapcsolatfelvételnek.
Az oroszok egy második világháborús zsákmányolt könyvet küldtek könyvjelzőként egy Putyin képpel, a kínaiak egy 16 oldalas jegyzéket, amely felsorolják mik is azok az alapvető dolgok, amelyeket ők találtak fel.
Az irániak egy üres papírt, amin a Próféta képe is lehetett volna, de hát Őt nem szabad ábrázolni. A japánok a legújabb chipvezérelt robotcsótányt, a románok régi nagy vezérük Július Caesar képét.
Azután megérkezett a magyarok üzenete is. Ez egy biankó hadüzenet volt a négy világnyelven és ráadásul diagrammal is  /a jobb kéz középső ujja felfelé fordítva/, ha azok a balfácán Mars-lakók nem tudnának nyelveket. A címzett neve üresen lett hagyva.
Ezt az amerikaiak kissé furcsállták, de végül is a magyar-szakértőjük megnyugtatta őket. Ez a magyaroknál nemzeti hagyomány, történelmük során már szinte mindenkinek üzentek hadat.
Végül is, gondolták a NASA-nál: nem olyan nagy ügy. Fura népség, de ha ragaszkodnak hozzá?