Állottam hosszan, hallgatag, A fák alatt, a tó felett. Halvány holdfény a gallyakat Sugárba vonva reszketett. Ködben, homályban állt a tó, A légben néma mély igézet, Félálmodásba ringató.
A tónak lelke megigézett.
Levél se mozdul, nesz se szól. Hallgat a víz, szunnyad a szél. Hullám közül, a víz alól, A sejtelem világa kél. A tó beszél. Én hallgatom. S a vízbe nézek, egyre nézek. Élek?... Nem élek?... Álmodom?...
A tónak lelke megigézett.
Testetlenül és nesztelen Hűvös sugalmak rajja kel, És átszűrődik lelkemen. A tó, a tó titkot lehel. Átsző mindent e lehelet. Minden titok, amerre nézek. Nedves köd ül a táj felett.
A tónak lelke megigézett.
Homály, homály! Minden homály! Ez a chaos! Ez a setét! A némaság ős lelke száll Nagy szürke szárnyon szerteszét. A nagy szárny zajtalan suhan. Még nincs napfény. Még nincsen élet. Az anyag áll csak hangtalan.
A tónak lelke megigézett.
A némaságba belevesz A gondolat, a képzelet. Igen, az első reggel ez: A Lélek a vizek felett. Elömlik, áthat mindenen. Csak egyet látok, egyet érzek: A végtelen! A végtelen!
A tónak lelke megigézett.
És halkan és önkénytelen Imádság fogan ajkamon Arcod előtt, ó Végtelen. Imádkozom, imádkozom. És bennem föllobog a fény: Mely elveszett a vak homályban, A Fényes Végtelen ölén A lelkem, a lelkem megtaláltam!
A holdsugaras hideg éjszakában, Mint egy fehérlő, csendes álom, Úgy vonult el a komoly karaván. És elől ment a három.
A sziklás föld mogorván és kopáron Feküdt el lábaik alatt. Méltóságos sora a száz tevének A harmaton halkan haladt. És mintha fehér árnyak lengenének, Úgy vonult végig a fehér sereg A völgyön, ahol nem nőttek virágok, S a városon, ahol az emberek Nem virrasztottak és nem énekeltek. S ahol nem látta őket senkisem.
És így suhant el csendesen Életre éledt vágya Napkeletnek Az ezredéves éjszakán.
Maros vite fut a füzes part alatt, Hullámai a Tiszának tartanak Tisza - Duna a tengernek tartogat, Keresi a mesebeli partokat.
Hát te szivem, poros parton bolygó Ide-oda kerengélő golyhó? Esteledik, már inad is bágyad, Ide s tova vetik már az ágyad, Mégse tudod merre vagy menendő? Mégse tudod hol az elegendő? Csak keresgélsz, semmire se kellő Gizen-gazon botorkáló szellő.
Nagy Királynő, kit tizenkét Csillag koronáz, Jóságodhoz könyörög egy Öreg iskolás. Félve jön csak, szívszorongva, Olyan félszegen, Mint egy gyermek, aki gyónni Először megyen.
Félve jön, hogy eldadogja Szíve vágyait, Gyermeksége ötvenéves Imádságait, S amit akkor nem tudott és Nem mert volna még: Hogy a gyermekség malasztját Küldje rá az ég.
Voltam én is gyönge gyermek, Fürge kisfiú, Kölyök aztán, kezes-lábas, Legény is, hiú. Lettem aztán java-férfi, Rendes mégpedig: Akiből tizenkettőből Egy tucat telik.
Aztán Isten tudja, hogy, de Úgy kerülközött, Mester lettem, számadó a Báránykák között, Terelgettem, tanítottam, Úgy, amint való, Még tekintélyt is szereztem, Mint írástudó.
Sok tudós tudatlanokkal Fújtam egy-követ. Mennyországból is nem egyszer Jött hozzám követ. Tudom már, hogy nincsen új a Forgó nap körén. Hát most, Bölcsességnek Széke, Hozzád jöttem én.
Öntsd belém a bölcsességet: Úgy is mondanám, Hogy a gyermekség malasztját Esedezd le rám. Engedd újra visszaélnem Bokros éveim, Lenni mint a régi kisded Jézus térdein.
Aki bízó, aki tiszta, Aki egyszerű, S anyakézből édes neki Ami keserű. S ha elpilledt a játékban, Csak egyet kíván: Elaludni jó öledben Édes jó Anyám.
Magasztalja én lelkem az Urat És Azt, akiben teljes az Ő kedve, Akiben minden titkot megmutat, Egyetlen szép mosollyá édesedve. Hogy is lehetne hozzád más szavam Legelsőbben, mint a magasztalásé! Hadd mondom, százötvenszer, boldogan: Áve Mária! Üdvözlégy Királyné!
Magasztallak, mert nem hallgathatok. Füst a szavam és az életem kérész, Mégis, mégis: olyan állat vagyok, Mely egyenesen jár és fölfelé néz. Fölfelé néz, mert fönn valami van, És föl beszél is: van kihez beszéljen És ha beszélek: nem féreg magam, De minden fölfelé nézők nevében.
Hogy éhezne már szólni valamit Fölfelé ez a süketnéma század, Amelynek ebnyüszítés lett a hit És aljasság a fölséges alázat! Émelyedik a futószalagon Gyártott eszmények hánytató szagától, A prófétáktól a zsibpiacon, Az elvektől - az embertől - magától!
Hogy magasztalna lelke már urat, Testtel-lélekkel rína már imádni! De nincsenek a földön már urak, Csak szolgák vannak és szolgák szolgái. A szó, mit a mélyből kiáltana, A káromkodás undorában elfagy. Ó Egészen-szép, Ó Istenanya, ó Ember-anya, De jó az Isten, hogy te még mienk vagy!
Alpesi erdő néma hűsén, Ahol a napfény lábhegyen oson, Aszkéta fenyvek kórusában Egyetlen cserfa áll magányosan. Olyan más, olyan messziről-jött, Olyan vidámzöld, olyan csupa-lomb. Melegebb táj sóhaját hallom, Ahogy a búvó szélnek visszazsong. De lám, mohos törzsén derékig Csupa korcs levél, csupa satnya ág. Csak fönn, a lélegzős magasban Bonthatta szét szemérmes sátorát. Hibátlan oszlop karcsú teste, Homloka csertelen magasba nőtt, Új idomok vernek ki rajta: - A cserfaszál formázza a fenyőt! Mondd, te magányos koszorús, Minő sors ez: fenyvek közt árva csernek? Befogadnak maguk közé Ezek a titokzatos fejedelmek? Elfogadnak testvérökül? Néma lényüknek megosztják-e titkát? A hallgatás misztériumát Lassult ereid már magukba itták? Már benned is otthon a csend? Mikor az erdőn esti szél dorombol, Nem jönnek el kísérteni Napos tisztások, langyszellőjű dombok? Vagy választott vagy, és az ég Mindkét áldást fejedre harmatozta: Lettél a rengetegek mosolya, Anyaföldedért felszökő zsolozsma?
Áll, egyenesen, egymagán Az acélember a hegy homlokán. Széttárva karcsú, hosszú karjai, A kábelek kígyóit tartani. Nem görnyedez és nem erőlködik: Áll és feszül és hordja terheit. De hűvös feje túl a drótokon Hosszan elnéz a nyúlós utakon. Lát, embereket és országokat, Bolond és keserű látásokat: Az éhes ember néma ráncait, Dokkok penészes árusáncait, Országhatárok inga-táncait, És hall, hazug és gyilkos hangokat: Borhősöket, barátokat, bankokat, És népgyűléseket és tankokat. Az eszme önmagára-lázadását, A forradalmak bárgyú körfutását, Az őrülések örök újulását. A földgömb reng és ég a szemhatár. Az acélember néz és konstatál. Áll és szótalan ég felé feszül: Hordja a kábelt rendületlenül. S ha olykor egy-egy holdas éjszakán Ráül terhével a szörnyű magány, S a látomások emlékeitől Dereka már-már megroppanni dől: Ilyenkor elég egy szempillanás: A szomszéd hegyen másik óriás, A harmadik ormon a harmadik Hordozza látomása titkait. Egy pillanat, egy közös rezzenés: A három acélember összenéz. Testvér - mondja az acélpillanat - Tudom: gyengének lenni nem szabad. Tudom, a mi törvényünk állani: Mi vagyunk a Vezeték várai. Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek, De rajtunk megyen át az Üzenet. Az ismeretlen Igét hordja vállunk. Bennünket ideállítottak. Állunk.
Gyöngyvirágos szép tavasznap, Testvérül ma elfogadj, Kisgyereknek, szép-igaznak, Önmagamnak visszaadj. Fürge szellő, lég suhanca, Légy te most a mesterem. Míg szökellve szétsuhansz a Friss füvön, jer, játssz velem! Új tavasz, legyünk ma egyek! Add, ma mindent elfeledjek, Ami nem dal, nem derű, Nem győzelmes-egyszerű.
Félre tőlem, téli rontás, Zúzmarázó kételyek, Sziromrázó részrebontás, Gondok, árnyak, éjjelek. Drága köntös, egyszerűség, Tiszta tóga, légy ruhám; Kék-fehér tükröd, derűs ég, Arcom nézze vissza rám. Zaj ha bennem, elcsituljon, Csendnek ujja rám simuljon. Angyalujjú rejtelem, Tiszta béke, légy velem!
Ó Máriák, Besnyőn és Somlyóban és Pócson és Cellben, Lorettóban, Lourdesban, Fatimában, a Kármelen és Athoson, Guadalupén és Nagasakiban, akiknek arca elé ezerével özönlik az emberiség, és bicskát ránt a csíki legény, hogy az ő zászlója mehessen a körmenet élén, és hadra kel a két spanyol falu népe, hogy az igazi Mária melyiküké, - Ó Máriák, míg ti a tömjén lengő magasában a fogadalmi táblácskák aranyos koszorúja között, megbújva az ügyetlenkezű hajdani mester századok feketítette vonalaiban, megértőn mosolyogtok, ti fakuló fekete Máriák, tudjátok-e, mik vagytok az emberiségnek?
Ti vagytok a Dallam, a Szín, a Szabadság, a ritmus eloldó lebegése, elengedés, magafeledés, az Ünnep.
Akik azt hiszik, élnek (élnek, hogy dolgozhassanak, s dolgoznak, hogy élhessenek), akik tesznek, hogy tegyenek (magot a földbe: szem legyen, szemet a gépbe: mag legyen, vetés, aratás - aratás, vetés), akik vannak, de nincsenek, (életük úgy folyik el: sekély és szomorú patak, világtalan barlang ölén halálszagú posvány felé) - akiknek ablaka zárt üvegét ha megrezzenti egy véletlenül arra tévedt tüdővészes napsugár, riadtan szegezik be a megereszkedett táblát, mert reszketnek a piros levegő ismeretlen veszélyeitől - ezeknek a mostoha gyermekeknek, az alvajáróknak és halvaélőknek, ó Máriák, ó búcsúk, processziók, litániák, rózsafüzérek, érmek, skapulárék, zászlók, gyertyák, orgona, tömjén, közös-ének, közös-imádság, egy-élet, egy-halál, egy-Isten, egy Anya, egyetlen Szépség, - ti vagytok az élet, az emberi, isteni élet, ó igazi Szűzmáriák! -
Mert bennetek, ó ügyefogyott Máriácskák, elfátyolozva, elemberesítve otthonosan, nekünkvalón lakozik közöttünk Örömünknek Oka: az igazi Mária, akit a művész Isten festett a teremtés vásznára öröktől, emberek örömének, áhítatul az angyaloknak, önnön magának gyönyörűségül, akin az Örök Atya szeme elmosolyodjék, mint mikor a tökéletes művész a tökéletes műben dédelgető pillantással simogat végig százszor is egy alakot, aminek szépsége még neki is titokzatos, - az igazi, igazi Mária, akinek Krisztus-simogató tenyerére letette az Isten mind, ami jót szánt a világnak, hogy hintse, öntse, ontsa ránk, a vízözönnél özönebb özönnel édesanyai szíve szerint, - az igazi, igazi, igazi Mária, akinek az élő Krisztus, ülvén az Atyának jobbja felől, szentsebeinek bíborában, amikor nagyon elnehezedik a szíve teméntelen bűneink láttán, ölébe hajtsa szent fejét s megengesztelődve ülhessen vissza a mennyei trónra és irgalommal nézzen újra ránk, most és halálunk óráján. Amen.
Ha nem ajánlsz, hova menjünk? Nincs egy izrom épség bennünk. Minden épet, minden szépet Fölfaltak a cudar évek.
Mind a tíz bűnnel komáztunk, Belzebúbbal paroláztunk, Ami csepp jó maradt bennünk, Lemarta az idegen bűn.
Csúfra mégis megmaradtunk, Nem nyílt meg a föld alattunk, Kikerültük a koporsót, Itt vagyunk most, legutolsók,
Legutolsók a világnak, Kik a szívünkbe nem látnak, De tenálad, Asszonyunknál, Tudjuk, hogy csak irgalom vár.
Eddig is mint nyitott könyvben, Úgy olvastál a szívünkben. Bűneinket végigsírtad,
De ítélni föl nem írtad.
Te látod, hogy szívünk marja A bűnbánat jeges karma, Pislog már a keserűség Hamvából a régi hűség.
Már a régi hit is mozdul, A meleg vér meg-megpozsdul. Ami szégyenünkre válott, Szemünkről már hull a hályog.
Látjuk már, hogy mi rossz, mi jó, Tudjuk, mi félteni való. Sereglünk a Krisztus elé, De hogy álljunk szeme elé? Mit mondjunk, ha reá kérdez? Szólj helyettünk, anyánk édes, Annyit mondj csak: rosszak vagyunk, De mégis a tied vagyunk.
Most megtaláltad. Lásd, ez a titok. Milyen egyszerű, Istenem! És mégis mennyit futsz, amíg eléred, S utána hányszor nyúlsz, míg megfogod!
És most megszűnt a küzdelem. Most álljunk meg. A harc most elpihenhet. Kint a tengeren még vijjog a szél, De mi pihenjünk. Le az evezőkkel, Ez itt a rév, ez itt a cél.
Kinn kék vizen kéklő sajkák suhannak, Veri a vizet sok serény lapát. Ki napkeletnek, ki az alkonyatnak, Mind megy keresni a kincses hazát. Mi nézzük őket a hullámtörésről, Ahol a szél se zúg. Voltunk mi is sajkás legények, Csikorgott ránk is a vitorlarúd, Hozzátörtünk mi is az evezőhöz, Bennünk is dalolt mese-száz-ígéret, Bennünket is csalt csoda-tűnő-álom, Boldogszigetek és énekes élet, - Most vége. Most ülünk a parti páston, S pirosló napfény játszadoz velünk.
Itt a hegyen, ahol minden levők: Menny-kupola, hétágú-gyertya fák, Kakukkfű-tömjén, hangyakörmenet, Szóló madárdal és szellő-karének Egy zsolozsmába olvad fel Tehozzád - Hozzád, kit megnevezni nem tudok, De a Te neved minden szó a számon; Akit keresni hiábavaló, Mert nem vagy ember-érhető helyen, De kereslek, mert megtaláltalak, És aki keres, az is csak Te vagy; Akinek halló füle nincs szavamra, De minden szómat visszahangozod, Gondolatomat, a vérem verését, És minden szómat Te vagy aki mondod: Hadd tárom Hozzád én is mindenestül Veled csordultig-édes lelkemet.
Első szavam a néma bámulat, Az alázatos mámor: a csodán, Hogy az útszéli csöpp üvegszilánknak Engedtetett tükrözni a Napot. Hogy aki nem is tudom biztosan még, Vagyok-e hát, és mi az, hogy vagyok: Tudom és érzem, élhetem a van-t, A tudhatatlant, átérezhetetlent. Hogy életem - e gyújtó-villanás, Megpillantanom alig elegendő Mind a sok mozgó, fényes furcsaságot, Ami hozzám ér kívül és belül - Ez a sikolynyi pillanat: elég Meglátnom az egyetlen Látomást: Láthatatlan, időtlen Arcodat. Hogy tapogató, vaksi ujjaim, Amelyek még magamig el sem értek, Fogják, szorítják a Megfoghatatlant És ölelik és érzik ölelését. Hogy bennem, ki magamnak szűk vagyok, Elfér a Fértelen, a Végtelen. Hogy imádkozhatom: hogy én, a semmi, Tegezhetem a Mindent és Atyának Szólongathatom és szerethetem És kéréseket gügyöghetek Hozzá:
Add meg a mindennapi kenyeret, És add meg a mindennapi kegyelmet, Hogy jó lehessek, hogy ember lehessek, És el ne rontsam a Harmóniát. A mindennapi szépséget is add meg, Hogy legyen mindig lehelnem belőle És szétlehelnem a testvér világnak. És add meg, add meg ugyanezeket Minden embernek és minden nap. Amen.
Amen, amen. Ládd, nem tudok én kérni! Ó pedig mennyit volna kérni még! Mindennapi bűnök-bocsánatát, Bűnbánatot és különb holnapot, Hogy jobb legyek, mindennap tiedebb, És szeressem az embereket jobban, S az emberek is jobbak legyenek És okosabbak már és emberebbek. Ó annyiért kellene könyörögnöm, Nagy dolgokért! - de ládd, én nem tudok. Nincsen szavam: én Téged láttalak, S oly kicsi minden, ott, ahol Te vagy! Olyan nem-fontos, ami nem Te vagy! Elvesztegetett minden szó nekem, Mely nem egyedül Tégedet dicsér! Ó engedd, engedd csak azt mondanom, Amivel lelkem színültig tele: Az egyetlenegy boldog dadogást: Hogy vagy, vagy, vagy, ó milyen nagyszerű! Hogy énnekem vagy! milyen édes, édes! Hogy Te vagy, nagy vagy, szép vagy, jó vagy, szent vagy!
A szégyen és a fájdalom vesékig Hasít belém, hogy másra is fecséltem Szép életem felséges perceit És el nem óvtam fukar-boldogan Teneked és nagyságod énekének.
Ó engedd legalább már ezután Összefognom egyetlen markolással Parányi létem minden pillanatját, Az áhitat, az ihlet illanatját: Eggyé szorítni széthulló magam, Oly földetlenné, olyan súlytalanná, Hogy visszasóhajts, föllehelj magadba, Belesóhajts, elhaló dallamot, Az Örök Zengés egységébe. Amen.
Halovány csillagok zizegnek az Oltban, Már jeleket látok a napban, a holdban. Nagy hegyek árnyában hosszú fenyő-ujjal: Mutogatva-formán a magasba nyúlnak.
Emelkedő ujjad látom Uram immár, Nincsen nyugodalmam régi sátraimnál. Ne is legyen egyhamar ezen a világon: A setétség órájában virrasztani vágyom.
Még tokba-nyugosztott kíméletes karddal De hétszer zörgött már ajtómon az Angyal. Hétszer hasított már szívembe a végzet: Akarom is alázattal Uram az egészet.
Haszontalan úgyis hunyogatni pillám, Mikor a határban gyújtogat a villám, Minden este vérbe zuhan teteme a napnak, S a jövendők várásától népek elapadnak.
Hogyne sírnék-rínék, ha akarom, ha nem, Hogyne zökkenne meg ajkamon az amen, Mikor álmomból is virrasztani rínak, Akiknek a magaménál jobban ver a kínjuk.
Virrasszak is Uram, addig legyek éber, Míg lehetek gyertya még a nagy feketében. Csorduló cseppjeim ameddig leküzdöm, Lángomnál míg hosszabb nem lesz keseredő füstöm.
Jót nekem Uram már oly sokat osztottál, Kősziklából forrást annyit fakasztottál: Többet a jövőtől nem akarok várni: Elfogadom kezedből, hadd jöjjön akármi.
Ha hideg jön, nem baj; ha fagy is jön, hagyján, Csak a rossz kanócnak égnivalót adjál. Ha kormosan, ha reszketőn, de csak világoljak, Mint a pici fázó csillag köve közt az Oltnak.
Mondd, üldögélő, aki minden este Kiülsz az egyre teljesebbre váló Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan A csillagképek hűvös reszketését - Nem hív a szomszéd házak békessége, Ahol megfáradt emberek pihegnek Erőt aludni a holnapi gondra, Nem hív a kertek aljáról az ének, A nevető, játékos fiatalság, Csigaházad sem, kedves asztalod sem, Melyen a villany meleg fénykörében Könyveid meghitt bölcsessége virraszt; Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében, Magadat is felejtve - üldögélő, Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?
Csillagokat? Bolygók, napóriások, Izzó ködök, tejútak óceánját? Sugárözönök zápor-zuhogását? Fényesztendőknek megszámlálhatatlan Eónjain keresztül erre tévedt Törmelékeit sokszázezer éve Kilobbant kozmikus tragédiáknak? A világsíkok egymásba simúló, Egymásból újuló dimenzióit? Bújócskáit a hullámnak, a fénynek, Csilló tükörén a Határtalannak? Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát? Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak Három pár szárnyon lebegő csodáit, Amint a Törvény zengő vesszejével Vezényelik, - komolyan, mint a gyermek, - A Játék ütemét és énekelnek? Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?
Azontúl már az ember nem beszél. A csillagok közt csillagként lebeg És teljesül és hallgat, mint a Hold.
Az árok árva szélén, Hol a tehén tipor, Megbúvik egy haszontalan Szegény akácbokor. Lombját a kecske, birka Félig lemarta már, Betegre szítta színeit A gyilkos napsugár.
Csendben leültem egyszer Véznácska hűvösén És simogattam ágait: Testvér, szeretlek én! Ki tudja, honnan hullatott A szélbe tétova Atyád, az ismeretlen, A titkos messze fa?
Ki tudja, itt miért vagy, Mi van megírva rád: Megnő-e itt az útfelen Virágod, koronád, Vagy minden porcikáddal A csordát hízlalod, - Ma még csak meggyalázva, Holnap talán halott?
S ki tudja, tudni üdvös-e? Küldöttek, és vagyunk. Törvényünk egy Kéz írta meg S egy Kézbe lankadunk! Ajkamról így peregtek Halk harmatként a szók. S hozzám simultak lombjai, Mint lágy gyerekkacsók.
