Az árok árva szélén, Hol a tehén tipor, Megbúvik egy haszontalan Szegény akácbokor. Lombját a kecske, birka Félig lemarta már, Betegre szítta színeit A gyilkos napsugár.
Csendben leültem egyszer Véznácska hűvösén És simogattam ágait: Testvér, szeretlek én! Ki tudja, honnan hullatott A szélbe tétova Atyád, az ismeretlen, A titkos messze fa?
Ki tudja, itt miért vagy, Mi van megírva rád: Megnő-e itt az útfelen Virágod, koronád, Vagy minden porcikáddal A csordát hízlalod, - Ma még csak meggyalázva, Holnap talán halott?
S ki tudja, tudni üdvös-e? Küldöttek, és vagyunk. Törvényünk egy Kéz írta meg S egy Kézbe lankadunk! Ajkamról így peregtek Halk harmatként a szók. S hozzám simultak lombjai, Mint lágy gyerekkacsók.
Úgy állok itt, Uram, Örömömben és szomorún: Se aranyom, se tömjénfüstöm, Se kenetem, se koszorúm, Még csak egy árva gerlém sincsen, Hogy felajánlnám, mint tőlemvalót. Könyörgök: végy el így, amint vagyok.
Ó, nem indultam így! Feltarisznyáztál pazarul: Csak dobbantottam, s ami kellett, Előtermett a föld alul, Virág közt jártam, friss vetés közt, A dús határ mind nekem állt, Huszonöt termő boldog éven át.
Szürcsöltem, mint a bort: Amivel test és szellem itatott, Szépség harmatát, jóság mézét, És nektárt is: áhitatot. Ittasultam a kegyelemtől, S a szárnyas szó magam fölé ragadt. És minden elfolyt, mint a zuhatag..
A hét bőév után Most rámborul egy óriási csend. Ami hang volt az életemben, A tűnő árral velement. Kiáltanék, tapogatóznék, Keresném: mi maradt velem, Keresném magamat, és nem lelem.
Most már nagyon tudom: A sok jóból semmi se volt enyém. Csak átzizzent rajtam a szépség, Mint a szellő a jegenyén, Csak átsuhant rajtam az élet, Mint a dróton az üzenet, Rostán a víz, árnyék a föld felett.
Vízválasztó vagyok: Jobbról-balról a sok forrás lefolyt, S én száraz kőnek itt maradtam, Színtelen, mint az égi bolt. Szép, jó köröttem most is minden, Csak én se szép, se rút, se jó, se rossz: Alaktalan, akár az ős kaosz.
Nincs bennem annyi én, Hogy elszégyellném szürkeségemet: Tehetetlen vagyok a jóra, És lázadni is ellened. Ágaskodva sem érem el, hogy A bűn sarkát érinteném: Még a bűneim, még ők sem enyém.
Ez és csak ez vagyok: A végső, a tátongó semmiség. Ó milyen jó idáig lennem: Így, így vagyok csak a tiéd! Most mindenestül rád maradtam, A mindenre a semmiség. Van-e, ami így összeillenék!
A tompa kő remeg, Sötét méhében mozdul valami, A mélységből elmondhatatlan Pihegéseket hallani! A világosság és az élet Foganni akar odalent: Uram, a kaosz utánad eseng.
Vajúdik és kiált: Szomjúhozom a második Legyent, Amely a közönyös anyagból Új istenalkotást teremt. A szót, amelyből megszületve Új embert hozhatok eléd, Aki én legyek és aki Te légy!
Hallják meg hívők és hitetlenek Élet-halálra szóló eskümet! A szív bősége zúg fel ajkamon, Az kényszerít a Krisztus vallanom. Hallják meg rokkant, vén aposztaták S a vétekben vajúdó új-világ, A forradalom, a vak Leviáthán, És hallja meg a settenkedő Sátán: Isten nevében vallomást teszek: Hiszek.
Hiszek, és hitem súlyos és kemény. Nem tünde tan, nem pille vélemény. Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán: Igen és nem, kereken, magyarán. Semmi csűrés és semmi csavarás, Ínyeskedés és köntörfalazás: Hiszem és vallom, szeretem és élem, Amit az Egyház hinni ád elébem. Ebben a hitben élek és halok: Katolikus vagyok.
Hiszek egy Istent, ki három személy, Az élő Istent, aki bennem él, S akiben élek, mozgok és vagyok, Kinek tenyerén megsimulhatok. Akinek rám is éber gondja van, És cselekszik bennem és általam. Aki mozdítja minden mozdulásom, S én jóban-rosszban boldogan imádom Intéző édes mély akaratát. Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.
Égnek és földnek testté vált frigyét: Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét. Akit az Atya örök óta szül, És akiben szépséggé lesz a zűr. Kinek emberré tetszett válnia, Hogy Isten legyen az ember fia. Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk, Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát. Benne az élet és benne az út. Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.
Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet: A Szellemet, aki a Szeretet. Aki Szent Péter ajakán rivall, Hegyeket bont, szíveket áthidal, És hét csatornán csorgatja beléd Az élesztő kegyelem kútfejét. Ki tüzet gyújt az embergondolatnak, Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz. Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.
Hiszek, és tudom, honnan a hitem. Házamat én kőszirtre építem. Négy élőlény az erős alapok: ember, oroszlán, sas, tulok. Hallottam a piacon szólni Pált, Hallottam Ágostont és Ottokárt, Látom a szirten Péter kulcsait, S bennem a mélyben, hallom döbbenettel: Kimondhatatlan gerjedezésekkel A Szentlélek sóhajtozik. Ó tudom kinek, ó tudom kinek: Én az eleven Istennek hiszek.
Élő hitemmel vagyok én szabad. Mankó helyett kötöttem szárnyakat. Ami akad a földön emberi, Gazdag szívem testvérnek ismeri. És ami túl az emberkörökön, A végtelenség: ígért örököm. És mikor üt a boldogságos óra, Hogy befogadjon koporsóm gubója: Hitem gyertyája utolsót remeg, És Istennek ajánlom lelkemet.
Mondok nektek valamit, emberek. Hangosan szólni róla nem merek, Csak suttogok, mint aki gyónni térdel. Félig bűnbánat, félig félelem, Kissé magam előtt is szégyelem, És mindenestül én magam sem értem.
Azt akarom mondani, emberek, Hogy mostanig nagyon szerettelek, S most, - mint a hal melyet szárazra löktek, Mint ki tengerentúlról hazatér, S hová repesve szállt: övéinél Rekedt szavú idegenekre hökken.
Jobb is lesz el se mondanom talán, Nem is tudom, hogy kinek mondanám: Jöhet-e attól vétkem oldozása, Ki maga volt elestem fő oka! Ki szeretettel nem vétett soha, Hogy várjam attól, hogy bűnöm belássa. Jobb lesz, ha csak Istennek súgom el, Mint aki áldozásra térdepel, Mert nem akadt pap, ki megértse nyelvét, És földet, embert, mindent elfeled, Úgy veri mellét s minden kötelet, Mely bűneihez bilincselte, eltép.
Így igazul meg az igaz. - De én, Én hogy tágítsak vétkem kötelén, Ki azt sem tudom, hogy mi is a bűnöm? A szeretetből válhatik-e bűn? Vagy az a vétek, hogyha keserűn S inaszakadtan szeretni se szűnöm?
Nem mondok nektek semmit, emberek, Nem fogadkozom, mellet sem verek: Egyetlen szóm az Istenhez kiáltom. Uram, Uram, tégy egy piciny csodát, Hogy bűn nélkül szerethessem tovább Az embert, én boldogtalan családom!
Harmat nevet kövér haraszton, Simogató nap kelteget. Én elkínzott, fáradt nagyasszony, Télből és vérből ébredek. Tavasz van. Új csírák mozognak, Méhem új élettől remeg. És, egyformán mindnyájatoknak, Kitárom telt emlőimet.
Az ég:
Legyen a föld szép Isten-asztal, Rá langyos esőt hullatok, És mosolygok meleg malaszttal, S adok Krisztust és dús napot. Békélten borul fölibétek Békélten borul fölibétek Kék ölelésem, boldogan. Legyetek boldogok és szépek, Hadd lássam bennetek magam.
Az ember:
És én a földet összetúrom, Méhébe ásom poklomat, S az ég meleg szívébe fúrom Tűzhullató vak szárnyamat. Nem kell a Krisztus! Legyen átok, Sötét és Sátán: akarom! Véres szememmel amit látok, Marcangolom, marcangolom!
Az Isten:
„Látván pedig Isten, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön, és a szívnek minden gondolata gonoszra figyel minden időben, megbáná, hogy embert teremtett a földön.”
(Mózes első könyve, hatodik fejezet, ötödik és hatodik vers.)
Most a csúf tél bosszusan Zsörtölődve jár még, És az égen elsuhan Sok nagy álmos árnyék. Én dalolva hangosan, Szökdelőn és pajkosan Messze-messze szállnék.
Szól a szél a hegyeken, Szít repülni vágyat, Már a hó a réteken Olvadóra bágyad. Siheder nap hívogat, Áprilist és álmokat Bizsereg a vágyad.
Hát, szeszélyes csacska szív, Hol a téli bánat? Dudorászó dala hív Mese-muzsikának. Erdő-mező csalogat, Csalogató dalokat, Küld a tó utánad.
Csintalan szél dalt fakaszt, Táncütemre léptet. Te hívod-e a tavaszt? Vagy a tavasz téged? Hó felett és tó felett Már a fűzfaág hegyett Barka pelyhe éled.
Most rügyedző ág alatt Énekelni ülj le. Fesse frissre arcodat Víg dalok derűje. Mert a dal ma rózsaszín, S lásd, e sok bohóka rím: Tavasz csengettyűje.
Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók, És tompán megzördültek a hosszú nagy szegek. Odalépett. Szemében két csillag remegett, S az ostor izzó csókja szent vállain piroslott.
Vöröslő fény világolt a Koponyák-hegyén, Az égen torladoztak fekete fellegek. Már vijjogott a szél, a föld már reszketett, És recsegett a kárpit a templom rejtekén.
A palota előtt kiáltozott rekedten A hullámzó tömeg, kis, szegény emberek. A lét örök forgása egy percre megmeredt, S némán egymásra néztek: Krisztus és kereszt, ketten.
Nagy, ismeretlen tűzzel a lét új titka rezgett Szemén és homlokán s a töviskoszorún. És karjait kitárta, szelíden, szomorún, És magához ölelte a rettentő keresztet.
S hadd imádkozom a nem-szűzekért, Hadd hozom el a bűnösök, a gyengék, A Barabbás-üvöltők seregét, A mosdótálas Pilátusok rendjét. A farizeusok, a vámosok, Írástudók és papifejedelmek, Az inaszakadtak, a poklosok Utánam mind elibéd seregelnek.
Könyörülj rajtuk, ó, könyörülj rajtunk, Akik magunkon nem könyörülünk, Ütődött-voltunk mélyéből sóhajtunk A magasság arcába - s itt ülünk, És szégyeneljük ezt a sóhajunkat, S szégyelljük azt is, hogy szégyenkezünk, És ássuk, egyre ássuk le magunkat A mélybe. Jaj, kezdj valamit velünk!
Ó, hiszen halljuk berrenni az órát, Állnánk is lábra, csak ne kellene Elmetszeni a bűn köldökzsinórját. Még mondanánk is bátran ellene, De cselekedni - cselekedni már nem: Az imavágy szívünkben fuvoláz, De az Uram-tól messze még az Ámen, És bánom nélkül nincsen Megbocsáss!
Úgy tátogunk az égre, mint a szomjas Békák egy száraz kútban: Hol az Ujj, Melytől a mindenség e rossz atomja, Földünk tekéje mozdulni tanult? Lenyúzott bőre vonagló húsával Borzong előtte szívünk meztelenje: Ha izzó késsel, ha tüzes husánggal, Csak üssön, vágjon, de az elevenbe.
S ha majd a vér szeplőtelenre ázta Az ideget, amit felzsongatott, Kezed szórjon a pihegő barázda Forró szívébe lüktető magot, Az indulás piros kegyelme magját: Küldj langy esőt a hulló mag elébe, Ó, nem-szűzek, ó, betegek, ó, balgák, Ó, te minden bűnösök menedéke!
Nyüzsgő, visongó csöpp sereg, Hároméves kis-emberek. Táncol a vízen a friss evező, Hintázva hív a kék hullámmező. Hozom, hozom a csónakot! - Felejtsük el a tegnapot!
Temessük el magunk megett A véres bombaszőnyeget, Amely alól előnyüzsögtetek, Szegény kis bódult fölöslegesek, Amely alatt ott hagytatok Apát, anyát, a tegnapot.
Felejtsük el, s vele a mát, A szegény eszelős hazát. Messze, maradjon el a becstelen, Az ordíttató, őrjítő jelen, Minden, amit megátkozott Fejünk megeste ránk hozott.
Felejtsük el, felejtsük el! Csak émelyt okoz a közel, Gyomrot kever, kétségbeesést kavar, Messze nézzen aki élni akar! Nem holnap, nem holnapután: Szálljunk a szálló nap után.
A mélyre menjünk, mosdani, Ahol nincs ember, mostani, S kéklő ég alatt, kéklő víz felett Csak a nemes sirályok lengenek, S a napsütésben hallgatag Sütkéreznek a bölcs halak.
Jóságos, csendes, tiszta nép, Még önfajtájának se vét... Lám, ilyen bolondokat álmodom, Ülvén a villás evezőpadon S forgatván a lapátokat, Mint egy leláncolt gályarab.
Ki álmatlan láztól nehéz Piros szemével messze néz S már-már hiszi, hogy el fog jönni még Egy emberhez hasonló nemzedék És megadatik látnia, Hogy eldöglik a bestia.
Hogy lesznek újra emberek, Igazak, mint a kisgyerek És jobbak és bölcsebbek nálatok, Ti fák, füvek és lelkes állatok, És szépek, mint az egykori Ember emberek fiai.
Gyöngyvirágos szép tavasznap, Testvérül ma elfogadj, Kisgyereknek, szép-igaznak, Önmagamnak visszaadj. Fürge szellő, lég suhanca, Légy te most a mesterem. Míg szökellve szétsuhansz a Friss füvön, jer, játssz velem! Új tavasz, legyünk ma egyek! Add, ma mindent elfeledjek, Ami nem dal, nem derű, Nem győzelmes-egyszerű.
Félre tőlem, téli rontás, Zúzmarázó kételyek, Sziromrázó részrebontás, Gondok, árnyak, éjjelek. Drága köntös, egyszerűség, Tiszta tóga, légy ruhám; Kék-fehér tükröd, derűs ég, Arcom nézze vissza rám. Zaj ha bennem, elcsituljon, Csendnek ujja rám simuljon. Angyalujjú rejtelem, Tiszta béke, légy velem!
Ha ablakodat megkoccantaná A Hűvös Angyal, S avval a csöpp lélekharanggal Becsengettyűzne födeled alá, Amelyet mások meg sem hallanak, Csak akiket immár szólítanak, - Lelkem, mit mondanál?
Mondanád: Így jó!? mondanád: Elég!? Ajtód kitárnád? Vagy fejedre vonnád a párnát És dideregve suttognád: Ne még, Legyetek türelemmel angyalok, Még lenni és zümmögni akarok? - Semmit sem mondanék.
El sem köszönnék, mint egy átfutó Nyáréji vendég. Még kalapot se vennék, Mint aki csak a szomszédban lakó. Szökellenék, mint lomha tél után A nap, a fű, a fürge szél után A mámoros csikó.
Most megtaláltad. Lásd, ez a titok. Milyen egyszerű, Istenem! És mégis mennyit futsz, amíg eléred, S utána hányszor nyúlsz, míg megfogod!
És most megszűnt a küzdelem. Most álljunk meg. A harc most elpihenhet. Kint a tengeren még vijjog a szél, De mi pihenjünk. Le az evezőkkel, Ez itt a rév, ez itt a cél.
Kinn kék vizen kéklő sajkák suhannak, Veri a vizet sok serény lapát. Ki napkeletnek, ki az alkonyatnak, Mind megy keresni a kincses hazát. Mi nézzük őket a hullámtörésről, Ahol a szél se zúg. Voltunk mi is sajkás legények, Csikorgott ránk is a vitorlarúd, Hozzátörtünk mi is az evezőhöz, Bennünk is dalolt mese-száz-ígéret, Bennünket is csalt csoda-tűnő-álom, Boldogszigetek és énekes élet, - Most vége. Most ülünk a parti páston, S pirosló napfény játszadoz velünk.
Őt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján És gondolatom illattalan űrén Ül a Centrum mozdulatlan trónusán Egyetlenül, Soha még ilyen fogható nappali fényben, Ilyen érzett-élőn meg nem láttam, Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél A magányosság tragikus toronyablakában, Ahová felverekedtem magamat vakmerőségemben, És ahol most lihegek és borzongok, ülvén Egyedül, emberül.
Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére: Édes volt litániázni milliókkal egy imát, Egy-emberül. De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez, Hogy valami nincs még benne velük-dalomban, Egy új dallamnak kell születnie még: Amit éntőlem akar az Isten, Magamtól, egyedül.
Megvan a dallam. Nehezen született csecsemőként Dadogni tud csak és sírni szegényke. Meg nem érti senki más a csepp idomtalant, Csak ő egyedül. Aki a néma halat is érti, Akinek dallam a vicsori orkán, Ő engem is ért, és én is értem őt, Akkor is, amikor mennydörög emberevő elemek torkán És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve: Vérembe zúgja szavát és vesémbe, Félreérthetetlenül.
Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam! Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong. Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn Szál-egyedül. Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi, Úgy, ahogy a többi: Törvénytudóktól tanulni a törvényt, Nem lenni felelősnek, Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot, Hasonlítani, emberül.
Most a határtalan horizon figyeli mozdulásom, Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben, De válasz nem jő szómra, ítéleti csend Borzong körül. A magányos Igazság arca előtt állok Magányos igazammal, Meztelen mellel, Ám ő, egyedülvalóságának iszonyú távolából, Meghitten néz a szemembe, Egyedül, emberül.
Nézd: földben, szélben, erekben Hogy lüktet a tavaszi láz! A mélység ritmusa rebben, Szíven, rügyön az furulyáz. Friss szélben, bíboros érben Megzendül a tártölű távol, A lélek lobban a vérben, És szállani, szállani vágyol.
Szökelleni, szállani vágyom A szűz föld szíve felett, Én, én a gyerek-rügy az ágon, Én, én a kelő kikelet. Mosolyomtól serken a pázsit, És rezzen a tavalyi dudva S búvó pici szarvacskáit Félénken a napra kidugja.
Rám nyisson most, aki kóró, Rám nézzen most, aki vak: Énbennem az életszóró, Ibolyáslehű tavaszi Nap. Bontsátok mind meg a kelyhet Szürcsölni a jó melegecskét, Holtszirmú, télbeli lelkek, Testvérek, árva rügyecskék.
Ehhez a vershez kapcsolódik Radnóti Miklós özvegyének néhány sora: ,,nem is tudom kellőképpen megköszönni csak a nagyon melegítő örömről és büszkeségről írhatok... Nekem legszebb az első négy strófája és az egésznek a mondanivalóhoz simuló lejtése, csak a szuverén szót érzem kicsit elütőnek... éppen a Hang... mellett... nagyon is földi reális jelzőnek. Bocsánatát kérem, hogy ilyenformán beleszólok, de olyan nagyon jólesik annyi idő után újból egyszer vershez szólni; Miklóssal megszoktam ezt régen, és minden vers születése ünnep volt nekem, amint azt jelenti most, kietlen életemben Professzor Úr verse is."
A lomb között borzas szellő motoz. Zizeg az illat, amit erre hoz, - Talán ebben az illatban felelsz? Vagy immár csak a könyvben, A versek márvány idomaiban?
Elmorzsolom a könnyem... Fiam voltál, háromszor is fiam: A Titkot hányszor kopogtattuk együtt És kézből kézbe hányszor eregettük A rímek csordogáló gyöngyeit! Kisfiú voltál, borzas és szelíd, És férfiú, bronz és kemény, Mint egy döngő római költemény!
A Tiszaparton idéztük a multat, S a Túlsó Partot, - amíg körülöttünk A kiskertekben lázasan pirultak A csüngő súlyos paprikafüzérek...
Jaj, mi is ez a könnyzilálta ének? Egy mellre sírt búcsúztató? Egy tépett sóhaj a szélnek? Vagy üzenet, mit egy tollászkodó Fekete holló kegyelmére bízunk?
A Hang kiáltja: bízzunk!
Igen, bízzunk, - de tovatűntél, És azt is tudom, hogy a tündér Remény is tovatűnt! Jaj, az ördög forspontjaképpen Ki fogta hámba az Ész szekerében A butaságot és a bűnt!
Bízzunk! De hol a hatalom, Mely visszahoz vagy elfeledtet Tégedet és a Látomást? Nem, amely téged karjainkból elvett, Azt a világot, azt az elvet, És a monstrumot, amit ellett, Nem akarom, nem akarom! De ki sugall helyébe mást?... Az összetört tudás Szilánkjaiból szemembe cikáz A kétségbeesés. Azt mondja: Nézz! Köss már békét a jégszemű valóval: Őt fel nem hozza már a ringató dal, Az ő zenéje már a szféra-csend. Eszelős nappal, máglyás est után A lélek is a mártír test után Immár a Plejádok közt elpihent. És velement A dallam is, a pihegő, És a dallamok álma: a jövő! Mennek, mennek, mind, a szépek, a tiszták, S akik az eszmék szűz havát Fertelmes lucsokba taposták, Élnek, tenyésznek, tipornak tovább!
És csendesen mormolni kezdem, Csak úgy, a szókra sem figyelve, Egy eklogád egy reszkető sorát: S kongatni kezdi lelkem és a testem, Mint harangot a nyelve, A Hang, a szuverén.
A Hang, az ismeretlen, A te hangod-e? Az enyém? Vagy Azé, aki az elérhetetlen Messzeségekből mennydörög belém?
Azt mondja: Vagy, hát lenni kell! Azt mondja: Tudsz, hát tenni kell! Ember vagy, azaz isteni. Van Isten: indulj küzdeni! Költő vagy: Istenből atom, Költő, azaz forradalom, Szó, melynek parazsas hit az anyja, És atyja lángos értelem. Szó, melytől a jövőt foganja A lobogó történelem. A mát és holnapot te méred: Tanú vagy és világítélet, És kegyelem. Te a szabadság, te a törvény, Téged zúg örvénynek az örvény, És benned búg a végtelen.
Azt mondod, testvér, hogy nem érdemes! Kihalt faluban minek a harangszó? Minek az ének rokkant regimentnek, Ahol dezentor a java legénység, A többi kullog, bélyeges tudattal, És nincs egyébre vágya, mint aludni És enni, és nem-lenni katona. Ahol a zászlót kapcára metélték, És nem ismernek egyéb muzsikát, Mint duhaj nótát s vénasszonysipítást. Húzódjunk félre (mondod) már az útból, Köveknek kántáló apostolok. Jöjjenek azok, akiket kívánnak; Ébresztők helyett a gyújtogatók, És gyújtsanak, pusztuljon, ami rothadt, Úgyse kár érte! És ha beleég A nagy tűzvészbe az is, ami Szentség, Legalább veleégünk, legalább Ha nagyszerű nem is lesz a halálunk, De mégsem kell megvetni minmagunkat. Mondod keserűn. De a két szemed Ellenemond a keserű ajaknak. Az életed, amelyet odaadtál Amaz Oltárra égő áldozatnak, A két karod, mely most is érte fárad, Míg a tagadás vérzi ajkadat: Hangosan tagadják a tagadást. Ezt a nemet nem lázadás üvölti: Ezt a szeretet sírja, nem a sértett, De a szerelme tárgyáért jajongó, A vérrel verejtékes szeretet.
Ó szeressük is, testvér, ezt az árva Kitaszított szegény Hamupipőkét! Ha még mi is, öten-hatan, utolsók, Átesküszünk a két gonosz leányhoz, Szegény kicsi végképp szemétre jut. A nagyok, kik öngyilkos jóhiszemmel Heverésznek a gőg vak nyoszolyáján, Vagy jóravaló restség kerevetjén, Meg sem látják szegénykét a suton És inaszakadtak leszállni hozzá, (Az egyetlenhez, aki még talán Tud adni jó szót holnap is nekik Közelgő koldusságuk éjszakáján!) A kicsinyek meg... Ó elvész a nép, Amelyik tudomány nélkül való, Ha meg nem fogjuk ártatlan kezét, És el nem visszük a forráshoz őket, Hogy igyanak, hiszen még azt se tudják, Hogy szomjúság az, ami gyötri őket.
Elhagyott templom papjai vagyunk. A nép, amelyhez fiatalon küldtek, Idegen istenekhez tántorult, Csak egy öklömnyi ministránsgyerek Maradt eljátszani a csengetyűvel. Ó de mi csak meghúzzuk a harangot És felöltjük a súlyos kazulát, Régi királynék ujja-hímzetét, És bemegyünk és mondjuk a misét, És cselekedjük emlékezetét Mindennap Annak, aki rendelé. Nem ember dolga, Isten dolga ez! Ha más nem hallja senki, hallja Ő. Ha nincsen ember, aki térdre hulljon, Angyalszárnyaknak érezzük suhogtát Magunk fölött az Úrfölmutatáskor. Ha nem mondja Dominus vobiscumra Senki az Et cum spiritu tuo-t: A mi lelkünkkel csak itt van az Isten S utána jár az ő lelküknek is. Ha nevetik is, övék a misénk, Ha átkozzák is, áldást hoz nekik. Ó mondjuk, testvér, mondjuk a misét, Van miért mondjuk! Van, aki velünk van Minden napon, világ végezetéig.
Hisz tudod testvér (ej, magunk között Minek tagadjuk!): süllyed a hajó. Ez a rozzant, vén Európa-bárka Addig irtotta legénysége színét, Addig gyilkolta kapitányait, Addig baltázta önnön padozatját, Addig aludtak a kormányosok: Léket kapott eltömhetetlenül. Árad a szennyes sósvíz. Hasztalan Gép és szivattyú: süllyedünk! De hagyján, Nem nagy kár érte! Ami drága volt A rakományban, régen kidobálta, És ez a rozzant vén jószág sokáig Már úgy se bírná a kalózkodást: Ifjabb hajók járják az óceánt.
Hát Isten neki, egyszer halni kell! Hallod testvér, hogy csendesedik ott lenn A szalónban a rekedt grammofon? Hallod, milyen halálos lett a csend? És odatúl a csónakok felől Hallod az őrjöngő tülekedést? Azelőtt régen, kemény kapitányok, Erős hadnagyok revolverrel álltak És tartották a rendet. A legénység Értő parancsra dolgozott halálig, És a parányi mentőcsónakokban Megmenekült az utasok java. Most rég legyilkolták a tiszteket, Nincsen vezényszó, nincsen céltudat. Pálinkáshordók üresen görögnek, A fedélzet a vértől sikamós, Egymást gázolja őrjöngő tömeg, Egymás után merülnek el sikoltva Az őrült módra túltölt csolnakok.
Nincsen segítség! Nincsen józan ember Rajtunk kívül az elítélt hajón! Testvér, magunk állunk a rádiónál És szórjuk szét a négy égtáj felé Végső szavát egy süllyedő világnak, A csupasz lelkek hördülő imáját. Ki törődik a süllyedő hajón A veszendő lelkekkel kívülünk! Mink, mink, kik soha mással nem törődtünk A lelken kívül, most ez a mi percünk! Ezért a percért volt szükség reánk, Ezért a végső, egyetlen dalért! Mert ez a dallam örökkévaló.
Amikor ember és hajó Régen korhad a moszatok között, Ez a dallam még élni, szállni fog, Óceánok és jéghegyek fölött, És átüvölt a viharok zenéjén És átharsog az ezredek zúgásán Világokon és világsírokon, Úgy sírja fel az égiek felé A hulló ember végső sóhaját, A csodaváró meztelen imát: Mentsétek meg lelkeinket! Mentsétek meg lelkeinket!
Közelebb hozzám a vég, mint a kezdet. Még dús gerezdek Hintálnak izmos száramon. A szüretelők fiatalja, vénje Sikongva jár még mézes venyigémre, Még idecsalja illatom.
Még szeretem az ablakom kitárni, Hegyeket járni Hajlós bokám nem lomha még. Megkönnyezem az eldobott virágot, S ha két szerelmest összenézni látok, Még mindig áldást mondanék.
De néha nincsen íze a gyümölcsnek. Már néha bölcsnek És hűvösnek érzem magam. Sokszor messzének látom már a messzét, S mint nesztelen fecske a ház eresszét, Valami olykor megsuhan.
Hajamban több a szürke, mint a barna. Az évek karma Belém-belémkap vérzetőn. Meg-meglegyint a túlnani sötétség, Mikor az esti nap legördülését Lesem a hűlő hegytetőn.
Nézem a gyorsan eltűnő korongot, És elborongok, De sohasem a múltakon: Még nem tanultam visszanézni mélán, A pezsgő pír az esti ég acélán Nekem még hívó sugalom.
Megyek, megyek az alkonyati fényben, Piros reményben, Előretárva két karom. Mit bánom én, ha nő az árnyék! Mindent, mindent, ami rendelve vár még: Fiatal szívvel, akarom.
Kékre mázolt deszkabódé, Benne durva feszület, Adj ma is, mint annyi másszor, Áhitatot, ihletet. Kontár ujjak faragdáltak, De nem kontár áhitat, Mely az erdőmélybe plántált És örökre itt maradt.
Őzikék rátarti népe Hajnalonta erre húz. Rigó surran, harkály koppan, Hogyha szól az Angelus. Reggel-este jő a hangya, (Fürge kolduló-barát) És lerakja lábaidnál Izzadása zálogát.
Üldögélek elmerülve A csöpp deszkazsámolyon, Míg a hegyi legelőkről A kolompszó rámborong. S a rigóval, a kakukkal Egyetértve, mint iker, Dúdolom a dallamocskát, Mely szívemben csiripel.
Ó ha versbe kottázhatnám Ezt a szótalan imát, A térdeplő természetnek Ős gregóriánumát. Bár ezt búgná béna szívem Akkor is, ha meghalok, Mint a nyíló felhők szélén Felkönyöklő angyalok.
Ilyen éj még sohasem volt, Álmodót is élni költ. Mérhetetlen mély a mennybolt, Mámorítón mély a föld.
Száll a szellő, fürge langya meglegyinti homlokom. Száll a szellő, száll az angyal, Óriási szárnyakon.
Száll az angyal, ifjú angyal, És megáll a domb fején, Szól az angyal, és a hangja Átjár rajtam, mint a fény.
Áll az angyal, - nincs a térben, Mégis látom, érzem őt. Szól, - nem szóval, mégis értem. Levetkőztem az időt.
Már megoldom, már levedlem Földiségem fátyolát, Embervoltom ismeretlen Énbe, fénybe fürdik át.
Innen-onnan hetven évem Merre ment el, hova tűnt? Hétszerhetven gyöngeségem Elhajítom, általlépem - Mind a gondot, mind a bűnt.
Angyal, angyal, visszatérsz-e? Drága testvér, el se menj! Lelkem, lelkem, visszatérsz-e? Fátyolodba, vagy megérsz-e Már a másra, már a készre, Túl a hernyó életen?