Őt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján És gondolatom illattalan űrén Ül a Centrum mozdulatlan trónusán Egyetlenül, Soha még ilyen fogható nappali fényben, Ilyen érzett-élőn meg nem láttam, Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél A magányosság tragikus toronyablakában, Ahová felverekedtem magamat vakmerőségemben, És ahol most lihegek és borzongok, ülvén Egyedül, emberül.
Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére: Édes volt litániázni milliókkal egy imát, Egy-emberül. De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez, Hogy valami nincs még benne velük-dalomban, Egy új dallamnak kell születnie még: Amit éntőlem akar az Isten, Magamtól, egyedül.
Megvan a dallam. Nehezen született csecsemőként Dadogni tud csak és sírni szegényke. Meg nem érti senki más a csepp idomtalant, Csak ő egyedül. Aki a néma halat is érti, Akinek dallam a vicsori orkán, Ő engem is ért, és én is értem őt, Akkor is, amikor mennydörög emberevő elemek torkán És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve: Vérembe zúgja szavát és vesémbe, Félreérthetetlenül.
Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam! Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong. Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn Szál-egyedül. Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi, Úgy, ahogy a többi: Törvénytudóktól tanulni a törvényt, Nem lenni felelősnek, Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot, Hasonlítani, emberül.
Most a határtalan horizon figyeli mozdulásom, Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben, De válasz nem jő szómra, ítéleti csend Borzong körül. A magányos Igazság arca előtt állok Magányos igazammal, Meztelen mellel, Ám ő, egyedülvalóságának iszonyú távolából, Meghitten néz a szemembe, Egyedül, emberül.
Nézd: földben, szélben, erekben Hogy lüktet a tavaszi láz! A mélység ritmusa rebben, Szíven, rügyön az furulyáz. Friss szélben, bíboros érben Megzendül a tártölű távol, A lélek lobban a vérben, És szállani, szállani vágyol.
Szökelleni, szállani vágyom A szűz föld szíve felett, Én, én a gyerek-rügy az ágon, Én, én a kelő kikelet. Mosolyomtól serken a pázsit, És rezzen a tavalyi dudva S búvó pici szarvacskáit Félénken a napra kidugja.
Rám nyisson most, aki kóró, Rám nézzen most, aki vak: Énbennem az életszóró, Ibolyáslehű tavaszi Nap. Bontsátok mind meg a kelyhet Szürcsölni a jó melegecskét, Holtszirmú, télbeli lelkek, Testvérek, árva rügyecskék.
Ehhez a vershez kapcsolódik Radnóti Miklós özvegyének néhány sora: ,,nem is tudom kellőképpen megköszönni csak a nagyon melegítő örömről és büszkeségről írhatok... Nekem legszebb az első négy strófája és az egésznek a mondanivalóhoz simuló lejtése, csak a szuverén szót érzem kicsit elütőnek... éppen a Hang... mellett... nagyon is földi reális jelzőnek. Bocsánatát kérem, hogy ilyenformán beleszólok, de olyan nagyon jólesik annyi idő után újból egyszer vershez szólni; Miklóssal megszoktam ezt régen, és minden vers születése ünnep volt nekem, amint azt jelenti most, kietlen életemben Professzor Úr verse is."
A lomb között borzas szellő motoz. Zizeg az illat, amit erre hoz, - Talán ebben az illatban felelsz? Vagy immár csak a könyvben, A versek márvány idomaiban?
Elmorzsolom a könnyem... Fiam voltál, háromszor is fiam: A Titkot hányszor kopogtattuk együtt És kézből kézbe hányszor eregettük A rímek csordogáló gyöngyeit! Kisfiú voltál, borzas és szelíd, És férfiú, bronz és kemény, Mint egy döngő római költemény!
A Tiszaparton idéztük a multat, S a Túlsó Partot, - amíg körülöttünk A kiskertekben lázasan pirultak A csüngő súlyos paprikafüzérek...
Jaj, mi is ez a könnyzilálta ének? Egy mellre sírt búcsúztató? Egy tépett sóhaj a szélnek? Vagy üzenet, mit egy tollászkodó Fekete holló kegyelmére bízunk?
A Hang kiáltja: bízzunk!
Igen, bízzunk, - de tovatűntél, És azt is tudom, hogy a tündér Remény is tovatűnt! Jaj, az ördög forspontjaképpen Ki fogta hámba az Ész szekerében A butaságot és a bűnt!
Bízzunk! De hol a hatalom, Mely visszahoz vagy elfeledtet Tégedet és a Látomást? Nem, amely téged karjainkból elvett, Azt a világot, azt az elvet, És a monstrumot, amit ellett, Nem akarom, nem akarom! De ki sugall helyébe mást?... Az összetört tudás Szilánkjaiból szemembe cikáz A kétségbeesés. Azt mondja: Nézz! Köss már békét a jégszemű valóval: Őt fel nem hozza már a ringató dal, Az ő zenéje már a szféra-csend. Eszelős nappal, máglyás est után A lélek is a mártír test után Immár a Plejádok közt elpihent. És velement A dallam is, a pihegő, És a dallamok álma: a jövő! Mennek, mennek, mind, a szépek, a tiszták, S akik az eszmék szűz havát Fertelmes lucsokba taposták, Élnek, tenyésznek, tipornak tovább!
És csendesen mormolni kezdem, Csak úgy, a szókra sem figyelve, Egy eklogád egy reszkető sorát: S kongatni kezdi lelkem és a testem, Mint harangot a nyelve, A Hang, a szuverén.
A Hang, az ismeretlen, A te hangod-e? Az enyém? Vagy Azé, aki az elérhetetlen Messzeségekből mennydörög belém?
Azt mondja: Vagy, hát lenni kell! Azt mondja: Tudsz, hát tenni kell! Ember vagy, azaz isteni. Van Isten: indulj küzdeni! Költő vagy: Istenből atom, Költő, azaz forradalom, Szó, melynek parazsas hit az anyja, És atyja lángos értelem. Szó, melytől a jövőt foganja A lobogó történelem. A mát és holnapot te méred: Tanú vagy és világítélet, És kegyelem. Te a szabadság, te a törvény, Téged zúg örvénynek az örvény, És benned búg a végtelen.
Azt mondod, testvér, hogy nem érdemes! Kihalt faluban minek a harangszó? Minek az ének rokkant regimentnek, Ahol dezentor a java legénység, A többi kullog, bélyeges tudattal, És nincs egyébre vágya, mint aludni És enni, és nem-lenni katona. Ahol a zászlót kapcára metélték, És nem ismernek egyéb muzsikát, Mint duhaj nótát s vénasszonysipítást. Húzódjunk félre (mondod) már az útból, Köveknek kántáló apostolok. Jöjjenek azok, akiket kívánnak; Ébresztők helyett a gyújtogatók, És gyújtsanak, pusztuljon, ami rothadt, Úgyse kár érte! És ha beleég A nagy tűzvészbe az is, ami Szentség, Legalább veleégünk, legalább Ha nagyszerű nem is lesz a halálunk, De mégsem kell megvetni minmagunkat. Mondod keserűn. De a két szemed Ellenemond a keserű ajaknak. Az életed, amelyet odaadtál Amaz Oltárra égő áldozatnak, A két karod, mely most is érte fárad, Míg a tagadás vérzi ajkadat: Hangosan tagadják a tagadást. Ezt a nemet nem lázadás üvölti: Ezt a szeretet sírja, nem a sértett, De a szerelme tárgyáért jajongó, A vérrel verejtékes szeretet.
Ó szeressük is, testvér, ezt az árva Kitaszított szegény Hamupipőkét! Ha még mi is, öten-hatan, utolsók, Átesküszünk a két gonosz leányhoz, Szegény kicsi végképp szemétre jut. A nagyok, kik öngyilkos jóhiszemmel Heverésznek a gőg vak nyoszolyáján, Vagy jóravaló restség kerevetjén, Meg sem látják szegénykét a suton És inaszakadtak leszállni hozzá, (Az egyetlenhez, aki még talán Tud adni jó szót holnap is nekik Közelgő koldusságuk éjszakáján!) A kicsinyek meg... Ó elvész a nép, Amelyik tudomány nélkül való, Ha meg nem fogjuk ártatlan kezét, És el nem visszük a forráshoz őket, Hogy igyanak, hiszen még azt se tudják, Hogy szomjúság az, ami gyötri őket.
Elhagyott templom papjai vagyunk. A nép, amelyhez fiatalon küldtek, Idegen istenekhez tántorult, Csak egy öklömnyi ministránsgyerek Maradt eljátszani a csengetyűvel. Ó de mi csak meghúzzuk a harangot És felöltjük a súlyos kazulát, Régi királynék ujja-hímzetét, És bemegyünk és mondjuk a misét, És cselekedjük emlékezetét Mindennap Annak, aki rendelé. Nem ember dolga, Isten dolga ez! Ha más nem hallja senki, hallja Ő. Ha nincsen ember, aki térdre hulljon, Angyalszárnyaknak érezzük suhogtát Magunk fölött az Úrfölmutatáskor. Ha nem mondja Dominus vobiscumra Senki az Et cum spiritu tuo-t: A mi lelkünkkel csak itt van az Isten S utána jár az ő lelküknek is. Ha nevetik is, övék a misénk, Ha átkozzák is, áldást hoz nekik. Ó mondjuk, testvér, mondjuk a misét, Van miért mondjuk! Van, aki velünk van Minden napon, világ végezetéig.
Hisz tudod testvér (ej, magunk között Minek tagadjuk!): süllyed a hajó. Ez a rozzant, vén Európa-bárka Addig irtotta legénysége színét, Addig gyilkolta kapitányait, Addig baltázta önnön padozatját, Addig aludtak a kormányosok: Léket kapott eltömhetetlenül. Árad a szennyes sósvíz. Hasztalan Gép és szivattyú: süllyedünk! De hagyján, Nem nagy kár érte! Ami drága volt A rakományban, régen kidobálta, És ez a rozzant vén jószág sokáig Már úgy se bírná a kalózkodást: Ifjabb hajók járják az óceánt.
Hát Isten neki, egyszer halni kell! Hallod testvér, hogy csendesedik ott lenn A szalónban a rekedt grammofon? Hallod, milyen halálos lett a csend? És odatúl a csónakok felől Hallod az őrjöngő tülekedést? Azelőtt régen, kemény kapitányok, Erős hadnagyok revolverrel álltak És tartották a rendet. A legénység Értő parancsra dolgozott halálig, És a parányi mentőcsónakokban Megmenekült az utasok java. Most rég legyilkolták a tiszteket, Nincsen vezényszó, nincsen céltudat. Pálinkáshordók üresen görögnek, A fedélzet a vértől sikamós, Egymást gázolja őrjöngő tömeg, Egymás után merülnek el sikoltva Az őrült módra túltölt csolnakok.
Nincsen segítség! Nincsen józan ember Rajtunk kívül az elítélt hajón! Testvér, magunk állunk a rádiónál És szórjuk szét a négy égtáj felé Végső szavát egy süllyedő világnak, A csupasz lelkek hördülő imáját. Ki törődik a süllyedő hajón A veszendő lelkekkel kívülünk! Mink, mink, kik soha mással nem törődtünk A lelken kívül, most ez a mi percünk! Ezért a percért volt szükség reánk, Ezért a végső, egyetlen dalért! Mert ez a dallam örökkévaló.
Amikor ember és hajó Régen korhad a moszatok között, Ez a dallam még élni, szállni fog, Óceánok és jéghegyek fölött, És átüvölt a viharok zenéjén És átharsog az ezredek zúgásán Világokon és világsírokon, Úgy sírja fel az égiek felé A hulló ember végső sóhaját, A csodaváró meztelen imát: Mentsétek meg lelkeinket! Mentsétek meg lelkeinket!
Közelebb hozzám a vég, mint a kezdet. Még dús gerezdek Hintálnak izmos száramon. A szüretelők fiatalja, vénje Sikongva jár még mézes venyigémre, Még idecsalja illatom.
Még szeretem az ablakom kitárni, Hegyeket járni Hajlós bokám nem lomha még. Megkönnyezem az eldobott virágot, S ha két szerelmest összenézni látok, Még mindig áldást mondanék.
De néha nincsen íze a gyümölcsnek. Már néha bölcsnek És hűvösnek érzem magam. Sokszor messzének látom már a messzét, S mint nesztelen fecske a ház eresszét, Valami olykor megsuhan.
Hajamban több a szürke, mint a barna. Az évek karma Belém-belémkap vérzetőn. Meg-meglegyint a túlnani sötétség, Mikor az esti nap legördülését Lesem a hűlő hegytetőn.
Nézem a gyorsan eltűnő korongot, És elborongok, De sohasem a múltakon: Még nem tanultam visszanézni mélán, A pezsgő pír az esti ég acélán Nekem még hívó sugalom.
Megyek, megyek az alkonyati fényben, Piros reményben, Előretárva két karom. Mit bánom én, ha nő az árnyék! Mindent, mindent, ami rendelve vár még: Fiatal szívvel, akarom.
Kékre mázolt deszkabódé, Benne durva feszület, Adj ma is, mint annyi másszor, Áhitatot, ihletet. Kontár ujjak faragdáltak, De nem kontár áhitat, Mely az erdőmélybe plántált És örökre itt maradt.
Őzikék rátarti népe Hajnalonta erre húz. Rigó surran, harkály koppan, Hogyha szól az Angelus. Reggel-este jő a hangya, (Fürge kolduló-barát) És lerakja lábaidnál Izzadása zálogát.
Üldögélek elmerülve A csöpp deszkazsámolyon, Míg a hegyi legelőkről A kolompszó rámborong. S a rigóval, a kakukkal Egyetértve, mint iker, Dúdolom a dallamocskát, Mely szívemben csiripel.
Ó ha versbe kottázhatnám Ezt a szótalan imát, A térdeplő természetnek Ős gregóriánumát. Bár ezt búgná béna szívem Akkor is, ha meghalok, Mint a nyíló felhők szélén Felkönyöklő angyalok.
Ilyen éj még sohasem volt, Álmodót is élni költ. Mérhetetlen mély a mennybolt, Mámorítón mély a föld.
Száll a szellő, fürge langya meglegyinti homlokom. Száll a szellő, száll az angyal, Óriási szárnyakon.
Száll az angyal, ifjú angyal, És megáll a domb fején, Szól az angyal, és a hangja Átjár rajtam, mint a fény.
Áll az angyal, - nincs a térben, Mégis látom, érzem őt. Szól, - nem szóval, mégis értem. Levetkőztem az időt.
Már megoldom, már levedlem Földiségem fátyolát, Embervoltom ismeretlen Énbe, fénybe fürdik át.
Innen-onnan hetven évem Merre ment el, hova tűnt? Hétszerhetven gyöngeségem Elhajítom, általlépem - Mind a gondot, mind a bűnt.
Angyal, angyal, visszatérsz-e? Drága testvér, el se menj! Lelkem, lelkem, visszatérsz-e? Fátyolodba, vagy megérsz-e Már a másra, már a készre, Túl a hernyó életen?
Merre menjek? Ki a rétre, könnyű lábbal? Vagy a hegynek, föl a hegynek? Itt mosolyog ifjú élet, Ott magasok meredeznek. Testvér velem mind a kettő. Merre menjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Ki a rétnek? Ismeretlen bimbók rajta Csodálatos színben égnek. Álombeli nótát suttog Vidám ajka könnyű szélnek. Rózsás arca mosolyog a Messzeségnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Föl a hegynek? Verejtékes sziklacsúcsok Nagy-komolyan rám merednek. De a győző hegyi vizek Forrásai ott erednek. És a csúcson tüze fénylik Napkeletnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Merre térjek? Az én hazám mind a kettő, Bennem forrnak, bennem élnek. Ez is, az is lelkem lelke. Fél lélekkel hogyan éljek? Mozdulatlan egyre állok. Merre térjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Aranymisémig kisfiú koromtól Bűneimet meggyóntam számtalanszor, Papok térdére, angyalok fülébe, Az Isten irgalmának tengerébe. Látszik-e vajon emberi valómon, Hogy ötven éve mindugyanazt gyónom?
Polcaimon a könyvek százai, Ó ifjú olvasások lázai! Sok költőm, szentem, mesterem, Titeket iszlak most is szűntelen. Meglátszik-e viseltes arcomon, Hogy én is a családhoz tartozom?
Mint gyümölcsfákra májusi eső Zúgtak le rám a dallamkereső Élni akaró gondolatcsírák, S én nekiültem, mint szorgos diák, Írtam, daloltam a tőlem telőt. Egy pohár vizet ért-e más előtt?
Egy volt minden második szó a számban: A szeretetet oly nagyon kívántam, Mint édesanyja emlejét a kisded. Mindent vágytam szeretni, mint az Isten. Akartam mindent szeretetből tenni, - Amit tettem, több volt-e, mint a semmi?
De minek ez a sok mihaszna kérdés? A tett a fontos, nem a szürke értés. Zárlatig úgyis elkészül a mérleg. Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek. Mint a pusztai vadrózsabokor. A nap is legszebb naplementekor.
,,Mondá Izaiás: Ez legyen jel az Úrtól: Akarod, hogy fölmenjen az árnyék tíz vonallal,
vagy hogy visszatérjen annyi fokkal? És mondá Ezékiás: Könnyű az árnyéknak
növekedni tíz vonallal; nem akarom, hogy ez legyen, hanem, hogy hátra térjen tíz fokkal.'' (Királyok 4. könyve, 20. fej.)
Mint ama bibliás királyi emberhez, Prófétáddal, Uram, hozzánk is üzengess. Jelt a jövendőre kívánva kívánnék. Legyen a jel most is: hadd essen az árnyék!
Könnyű az árnyéknak szállni meredekre, Mikor a nap zuhan holtra nehezedve, Amikor az éjnek kísértete mozdul. (Őrizzen az Isten a nem-ismert rossztul!)
Ha a napnak, Uram, vagy egy szót üzennél: ,,Engedelmes szolgám, eleget pihentél. Mától más a parancs: keltegető, kelj fel!'' És szállna az árnyék egy pici hüvelykkel!
Istenem! az első rózsaszirom-vékony Keleti ég alján kiderengő csíkon Szedres szánkból milyen lihegés szakadna! A pincebogár nép hogy szökne szabadba!
Látnád, az öröm hogy piheg át a földön! Csicsegő kisgyerek a harsanó zöldön Bundás pulijával hogy kacag, hempereg. Meglátnád, mit tudnak nappal az emberek!
Hány az igaz ember, mennyi a jó szándok! Úti kereszt alján mennyi Miatyánkok! Hány kéz szelne cipót a rá kövezőnek! Tarkállik a jóság, mint a virágszőnyeg.
Tarkállik a rét, ha meleg eső éri, Virágzik az ember, ha engedik élni. Csak érhessük egyszer árnyék megaléltát! Küldd el, Uram, küldd el hamar a prófétát!
Azért, hogy nem tudod, lesz-e holnapod: a mái nap kincse még a tiéd.
Azért, hogy álmodat elölheti éji sziréna: ameddig a nap fenn zarándokol az égen, addig imádhatod Istent.
Azért, hogy nem tudod, mit hoz a legközelebbi óra: addig szerethetsz és mondhatsz jó szavakat.
II.
Azért, hogy holnap talán zuhogni fog az eső: ma örülj az édes napnak.
Ha szobádba börtönöz a zápor: örülj a tikkadt fű-fa örömének.
És ha az életet veri el az áradat: örülj az élet-alomja halálnak.
III.
Azért, hogy az emberek annyiszor úgy cselekesznek, mintha gonoszabbak lennének a fenevadaknál, sírj értük és imádkozzál, mert igen nagyon nyomorultak.
Azért, hogy az Isten olykor úgy cselekszik, mintha mostoha lenne és kaján: te hálát mondani meg ne szűnjél, mert nagyobb ő a mi szívünknél. Agyunknál, szívünknél nagyobb.
,,Enmagamtól miért is rejtegetném - Mondod - s miért egy résztvevő baráttól?: Bár tanult ember és jámbor keresztény, Hiába, mégis félek a haláltól.''
Értelek, testvér, hogy ne értenélek: Ha hirtelen ránéz a szörny Meduza, Megborzadoz mindenkiben a lélek S a rettegés a síri földre zúzza.
De jőjj: a horgony láncát eleresztvén, Ússzunk elébe, úgy amint vagyunk, Nem mint komor bölcs, mint komoly keresztény, Csak úgy, mint ember, meztelen, magunk.
Hát elmegyünk, igen. Egy fordulás még, - Utolsó tánc, - és jön a pihenés. - ,,De mikor olyan édes volt a játék, És abbahagyni oly nagyon nehéz!''
Igen, gyerek a játszást el nem unja. Megdolgoztat, míg ágyba űzheted. De nézd meg, hogyha nagy szemét lehunyja, Álmában milyen édesen nevet.
,,A gyermek angyalokkal álmodik, Maga is angyal, - de énrám mi les Az álom éjén, mely a második Életre virrad (hogyha van ilyes!),