Keresés

Részletes keresés

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.03.19 0 0 75

Örvénynek az örvény

 

Radnóti Miklós emlékezetének

 

Úgy-e, még élsz? Úgy-e, még énekelsz!...

 

A lomb között borzas szellő motoz.
Zizeg az illat, amit erre hoz, -
Talán ebben az illatban felelsz?
Vagy immár csak a könyvben,
A versek márvány idomaiban?

Elmorzsolom a könnyem...
Fiam voltál, háromszor is fiam:
A Titkot hányszor kopogtattuk együtt
És kézből kézbe hányszor eregettük
A rímek csordogáló gyöngyeit!
Kisfiú voltál, borzas és szelíd,
És férfiú, bronz és kemény,
Mint egy döngő római költemény!

 

A Tiszaparton idéztük a multat,
S a Túlsó Partot, - amíg körülöttünk
A kiskertekben lázasan pirultak
A csüngő súlyos paprikafüzérek...

 

Jaj, mi is ez a könnyzilálta ének?
Egy mellre sírt búcsúztató?
Egy tépett sóhaj a szélnek?
Vagy üzenet, mit egy tollászkodó
Fekete holló kegyelmére bízunk?

 

A Hang kiáltja: bízzunk!

 

Igen, bízzunk, - de tovatűntél,
És azt is tudom, hogy a tündér
Remény is tovatűnt!
Jaj, az ördög forspontjaképpen
Ki fogta hámba az Ész szekerében
A butaságot és a bűnt!

 

Bízzunk! De hol a hatalom,
Mely visszahoz vagy elfeledtet
Tégedet és a Látomást?
Nem, amely téged karjainkból elvett,
Azt a világot, azt az elvet,
És a monstrumot, amit ellett,
Nem akarom, nem akarom!
De ki sugall helyébe mást?...
                  Az összetört tudás
Szilánkjaiból szemembe cikáz
A kétségbeesés.
Azt mondja: Nézz!
Köss már békét a jégszemű valóval:
Őt fel nem hozza már a ringató dal,
Az ő zenéje már a szféra-csend.
Eszelős nappal, máglyás est után
A lélek is a mártír test után
Immár a Plejádok közt elpihent.
És velement
A dallam is, a pihegő,
És a dallamok álma: a jövő!
Mennek, mennek, mind, a szépek, a tiszták,
S akik az eszmék szűz havát
Fertelmes lucsokba taposták,
Élnek, tenyésznek, tipornak tovább!

 

És csendesen mormolni kezdem,
Csak úgy, a szókra sem figyelve,
Egy eklogád egy reszkető sorát:
S kongatni kezdi lelkem és a testem,
Mint harangot a nyelve,
A Hang, a szuverén.

 

A Hang, az ismeretlen,
A te hangod-e? Az enyém?
Vagy Azé, aki az elérhetetlen
Messzeségekből mennydörög belém?

Azt mondja: Vagy, hát lenni kell!
Azt mondja: Tudsz, hát tenni kell!
Ember vagy, azaz isteni.
Van Isten: indulj küzdeni!
Költő vagy: Istenből atom,
Költő, azaz forradalom,
Szó, melynek parazsas hit az anyja,
És atyja lángos értelem.
Szó, melytől a jövőt foganja
A lobogó történelem.
A mát és holnapot te méred:
Tanú vagy és világítélet,
És kegyelem.
Te a szabadság, te a törvény,
Téged zúg örvénynek az örvény,
És benned búg a végtelen.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.03.19 0 0 74

S.O.S.

 

Alszeghy Zsoltnak

 

Azt mondod, testvér, hogy nem érdemes!
Kihalt faluban minek a harangszó?
Minek az ének rokkant regimentnek,
Ahol dezentor a java legénység,
A többi kullog, bélyeges tudattal,
És nincs egyébre vágya, mint aludni
És enni, és nem-lenni katona.
Ahol a zászlót kapcára metélték,
És nem ismernek egyéb muzsikát,
Mint duhaj nótát s vénasszonysipítást.
Húzódjunk félre (mondod) már az útból,
Köveknek kántáló apostolok.
Jöjjenek azok, akiket kívánnak;
Ébresztők helyett a gyújtogatók,
És gyújtsanak, pusztuljon, ami rothadt,
Úgyse kár érte! És ha beleég
A nagy tűzvészbe az is, ami Szentség,
Legalább veleégünk, legalább
Ha nagyszerű nem is lesz a halálunk,
De mégsem kell megvetni minmagunkat.
Mondod keserűn. De a két szemed
Ellenemond a keserű ajaknak.
Az életed, amelyet odaadtál
Amaz Oltárra égő áldozatnak,
A két karod, mely most is érte fárad,
Míg a tagadás vérzi ajkadat:
Hangosan tagadják a tagadást.
Ezt a nemet nem lázadás üvölti:
Ezt a szeretet sírja, nem a sértett,
De a szerelme tárgyáért jajongó,
A vérrel verejtékes szeretet.

 

Ó szeressük is, testvér, ezt az árva
Kitaszított szegény Hamupipőkét!
Ha még mi is, öten-hatan, utolsók,
Átesküszünk a két gonosz leányhoz,
Szegény kicsi végképp szemétre jut.
A nagyok, kik öngyilkos jóhiszemmel
Heverésznek a gőg vak nyoszolyáján,
Vagy jóravaló restség kerevetjén,
Meg sem látják szegénykét a suton
És inaszakadtak leszállni hozzá,
(Az egyetlenhez, aki még talán
Tud adni jó szót holnap is nekik
Közelgő koldusságuk éjszakáján!)
A kicsinyek meg... Ó elvész a nép,
Amelyik tudomány nélkül való,
Ha meg nem fogjuk ártatlan kezét,
És el nem visszük a forráshoz őket,
Hogy igyanak, hiszen még azt se tudják,
Hogy szomjúság az, ami gyötri őket.

 

Elhagyott templom papjai vagyunk.
A nép, amelyhez fiatalon küldtek,
Idegen istenekhez tántorult,
Csak egy öklömnyi ministránsgyerek
Maradt eljátszani a csengetyűvel.
Ó de mi csak meghúzzuk a harangot
És felöltjük a súlyos kazulát,
Régi királynék ujja-hímzetét,
És bemegyünk és mondjuk a misét,
És cselekedjük emlékezetét
Mindennap Annak, aki rendelé.
Nem ember dolga, Isten dolga ez!
Ha más nem hallja senki, hallja Ő.
Ha nincsen ember, aki térdre hulljon,
Angyalszárnyaknak érezzük suhogtát
Magunk fölött az Úrfölmutatáskor.
Ha nem mondja Dominus vobiscumra
Senki az Et cum spiritu tuo-t:
A mi lelkünkkel csak itt van az Isten
S utána jár az ő lelküknek is.
Ha nevetik is, övék a misénk,
Ha átkozzák is, áldást hoz nekik.
Ó mondjuk, testvér, mondjuk a misét,
Van miért mondjuk! Van, aki velünk van
Minden napon, világ végezetéig.

 

Hisz tudod testvér (ej, magunk között
Minek tagadjuk!): süllyed a hajó.
Ez a rozzant, vén Európa-bárka
Addig irtotta legénysége színét,
Addig gyilkolta kapitányait,
Addig baltázta önnön padozatját,
Addig aludtak a kormányosok:
Léket kapott eltömhetetlenül.
Árad a szennyes sósvíz. Hasztalan
Gép és szivattyú: süllyedünk! De hagyján,
Nem nagy kár érte! Ami drága volt
A rakományban, régen kidobálta,
És ez a rozzant vén jószág sokáig
Már úgy se bírná a kalózkodást:
Ifjabb hajók járják az óceánt.

 

Hát Isten neki, egyszer halni kell!
Hallod testvér, hogy csendesedik ott lenn
A szalónban a rekedt grammofon?
Hallod, milyen halálos lett a csend?
És odatúl a csónakok felől
Hallod az őrjöngő tülekedést?
Azelőtt régen, kemény kapitányok,
Erős hadnagyok revolverrel álltak
És tartották a rendet. A legénység
Értő parancsra dolgozott halálig,
És a parányi mentőcsónakokban
Megmenekült az utasok java.
Most rég legyilkolták a tiszteket,
Nincsen vezényszó, nincsen céltudat.
Pálinkáshordók üresen görögnek,
A fedélzet a vértől sikamós,
Egymást gázolja őrjöngő tömeg,
Egymás után merülnek el sikoltva
Az őrült módra túltölt csolnakok.

 

Nincsen segítség! Nincsen józan ember
Rajtunk kívül az elítélt hajón!
Testvér, magunk állunk a rádiónál
És szórjuk szét a négy égtáj felé
Végső szavát egy süllyedő világnak,
A csupasz lelkek hördülő imáját.
Ki törődik a süllyedő hajón
A veszendő lelkekkel kívülünk!
Mink, mink, kik soha mással nem törődtünk
A lelken kívül, most ez a mi percünk!
Ezért a percért volt szükség reánk,
Ezért a végső, egyetlen dalért!
Mert ez a dallam örökkévaló.

 

Amikor ember és hajó
Régen korhad a moszatok között,
Ez a dallam még élni, szállni fog,
Óceánok és jéghegyek fölött,
És átüvölt a viharok zenéjén
És átharsog az ezredek zúgásán
Világokon és világsírokon,
Úgy sírja fel az égiek felé
A hulló ember végső sóhaját,
A csodaváró meztelen imát:
Mentsétek meg lelkeinket!
Mentsétek meg lelkeinket!

dolna Creative Commons License 2006.03.19 0 0 73

 

Borongás naplementekor

Közelebb hozzám a vég, mint a kezdet.
Még dús gerezdek
Hintálnak izmos száramon.
A szüretelők fiatalja, vénje
Sikongva jár még mézes venyigémre,
Még idecsalja illatom.

Még szeretem az ablakom kitárni,
Hegyeket járni
Hajlós bokám nem lomha még.
Megkönnyezem az eldobott virágot,
S ha két szerelmest összenézni látok,
Még mindig áldást mondanék.

De néha nincsen íze a gyümölcsnek.
Már néha bölcsnek
És hűvösnek érzem magam.
Sokszor messzének látom már a messzét,
S mint nesztelen fecske a ház eresszét,
Valami olykor megsuhan.

Hajamban több a szürke, mint a barna.
Az évek karma
Belém-belémkap vérzetőn.
Meg-meglegyint a túlnani sötétség,
Mikor az esti nap legördülését
Lesem a hűlő hegytetőn.

Nézem a gyorsan eltűnő korongot,
És elborongok,
De sohasem a múltakon:
Még nem tanultam visszanézni mélán,
A pezsgő pír az esti ég acélán
Nekem még hívó sugalom.

Megyek, megyek az alkonyati fényben,
Piros reményben,
Előretárva két karom.
Mit bánom én, ha nő az árnyék!
Mindent, mindent, ami rendelve vár még:
Fiatal szívvel, akarom.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.03.16 0 0 72

Fakereszt

 

Kékre mázolt deszkabódé,
Benne durva feszület,
Adj ma is, mint annyi másszor,
Áhitatot, ihletet.
Kontár ujjak faragdáltak,
De nem kontár áhitat,
Mely az erdőmélybe plántált
És örökre itt maradt.

 

Őzikék rátarti népe
Hajnalonta erre húz.
Rigó surran, harkály koppan,
Hogyha szól az Angelus.
Reggel-este jő a hangya,
(Fürge kolduló-barát)
És lerakja lábaidnál
Izzadása zálogát.

 

Üldögélek elmerülve
A csöpp deszkazsámolyon,
Míg a hegyi legelőkről
A kolompszó rámborong.
S a rigóval, a kakukkal
Egyetértve, mint iker,
Dúdolom a dallamocskát,
Mely szívemben csiripel.

 

Ó ha versbe kottázhatnám
Ezt a szótalan imát,
A térdeplő természetnek
Ős gregóriánumát.
Bár ezt búgná béna szívem
Akkor is, ha meghalok,
Mint a nyíló felhők szélén
Felkönyöklő angyalok.

 

dolna Creative Commons License 2006.02.28 0 0 71

 

A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek,
A nagyszemű, nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.

Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.02.21 0 0 70

Száll az angyal

Ilyen éj még sohasem volt,
Álmodót is élni költ.
Mérhetetlen mély a mennybolt,
Mámorítón mély a föld.

 

Száll a szellő, fürge langya
meglegyinti homlokom.
Száll a szellő, száll az angyal,
Óriási szárnyakon.

 

Száll az angyal, ifjú angyal,
És megáll a domb fején,
Szól az angyal, és a hangja
Átjár rajtam, mint a fény.

 

Áll az angyal, - nincs a térben,
Mégis látom, érzem őt.
Szól, - nem szóval, mégis értem.
Levetkőztem az időt.

 

Már megoldom, már levedlem
Földiségem fátyolát,
Embervoltom ismeretlen
Énbe, fénybe fürdik át.

 

Innen-onnan hetven évem
Merre ment el, hova tűnt?
Hétszerhetven gyöngeségem
Elhajítom, általlépem -
Mind a gondot, mind a bűnt.

 

Angyal, angyal, visszatérsz-e?
Drága testvér, el se menj!
Lelkem, lelkem, visszatérsz-e?
Fátyolodba, vagy megérsz-e
Már a másra, már a készre,
Túl a hernyó életen?

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.02.21 0 0 69

Elomlott testtel

 

Elomlott testtel, a műtét végén,
Szinte még füstöl a késtől a gégém,
Fekszem a forró lepedőn fázón,
És csendesen litániázom.

 

Lesem a fájdalom álnok szisszenését:
Hol leli fogának legelőbb rését.
Várom, konokul: jöjjön akármi.
Akarom a részemet fájni!

 

Mennyit sírt már bennem a lélek!
Számodra is immár szűnjék a kimélet,
Sajogj már egyszer, égj te is, testem,
Szóljon hozzám így is az Isten!

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.02.21 0 0 68

Néz a magyar...

 

Néz a magyar nyugatra,
Néz a magyar keletre,
Vajha nézne önmagába,
Nézne már az egekre!

 

Les egy szót eminnen,
Alamizsnát amonnan.
Várna bár az Úristentől,
Egyebünnen sehonnan!

 

Elindítót belülről,
Istenáldást felülről.
Ami elmúl, vége annak:
Kezdené már elölről!

 

dolna Creative Commons License 2006.02.11 0 0 67

 

Tűnődés


Merre menjek?
Ki a rétre, könnyű lábbal?
Vagy a hegynek, föl a hegynek?
Itt mosolyog ifjú élet,
Ott magasok meredeznek.
Testvér velem mind a kettő.
Merre menjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Ki a rétnek?
Ismeretlen bimbók rajta
Csodálatos színben égnek.
Álombeli nótát suttog
Vidám ajka könnyű szélnek.
Rózsás arca mosolyog a
Messzeségnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Föl a hegynek?
Verejtékes sziklacsúcsok
Nagy-komolyan rám merednek.
De a győző hegyi vizek
Forrásai ott erednek.
És a csúcson tüze fénylik
Napkeletnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Merre térjek?
Az én hazám mind a kettő,
Bennem forrnak, bennem élnek.
Ez is, az is lelkem lelke.
Fél lélekkel hogyan éljek?
Mozdulatlan egyre állok.
Merre térjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.02.08 0 0 66

Kérdések felelet nélkül

 

Aranymisémig kisfiú koromtól
Bűneimet meggyóntam számtalanszor,
Papok térdére, angyalok fülébe,
Az Isten irgalmának tengerébe.
    Látszik-e vajon emberi valómon,
    Hogy ötven éve mindugyanazt gyónom?

 

Polcaimon a könyvek százai,
Ó ifjú olvasások lázai!
Sok költőm, szentem, mesterem,
Titeket iszlak most is szűntelen.
    Meglátszik-e viseltes arcomon,
    Hogy én is a családhoz tartozom?

 

Mint gyümölcsfákra májusi eső
Zúgtak le rám a dallamkereső
Élni akaró gondolatcsírák,
S én nekiültem, mint szorgos diák,
    Írtam, daloltam a tőlem telőt.
    Egy pohár vizet ért-e más előtt?

 

Egy volt minden második szó a számban:
A szeretetet oly nagyon kívántam,
Mint édesanyja emlejét a kisded.
Mindent vágytam szeretni, mint az Isten.
    Akartam mindent szeretetből tenni, -
    Amit tettem, több volt-e, mint a semmi?

 

De minek ez a sok mihaszna kérdés?
A tett a fontos, nem a szürke értés.
Zárlatig úgyis elkészül a mérleg.
Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek.
    Mint a pusztai vadrózsabokor.
    A nap is legszebb naplementekor.

 

dolna Creative Commons License 2006.02.04 0 0 65

 

Este

Magam vagyok.
Suhog, lobog
A kályha.
Rőt fény remeg
A reszketeg
Homályba.

Kint bús a táj.
Hószárnya száll
A télnek.
A föld felett
Szilaj szelek
Zenélnek.

A szikra száll,
A félhomály
Megéled.
Mozdul a csend,
És fölmereng
A lélek.

Szorong, remeg,
Mint szellemek
Dalára.
A Tűz lobog.
Suhog, dohog
A kályha.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.02.04 0 0 64

Csillag

 

Ez a világ az ördögé!
Már csak belátod?

 

    Jaj nagyon is belátom,
    De mit tegyek: mégis az én világom!
    Csak szeretem ezt a szegény világot!

 

Eh, rúgj belé!
Maga kereste! Pusztuljon magába!
Te félreállj!

 

    Hiszen már rúgnám rég, - de fáj!
    Nekem jobban fáj! Mindhiába:
    Csak az enyém, és csak az Istené!

 

Ej, romban régen, ami isteni!
Bolond, aki a romokon veszékel!
Evvel az élve-rothadt nemzedékkel
Már nincs mit kezdeni!

 

    Jaj mérgezettek a kutak!
    Az Isten hidege megvesz!
    De indulhatnak új utak!
    A Csillag Istállót mutat:
    Bocsássatok a kisdedekhez!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.02.04 0 0 63

Tavalyi fű

 

Ungorkodnak a bőjti szelek.
Mozdonyfüst száll a töltés felett.

 

Füst is, szél is fanyar-keserű.
Árokparton tavaly-őszi fű.

 

Elmaradt fű sorsa de nehéz!
Szélnek, füstnek mind utánanéz.

 

Füst is, szél is, mint a gondolat,
Fel-fellibben s újra ellohad.

 

Szállna ő is, szállna szívesen,
Nem öröm itt lenni neki sem.

 

De ha nincsen a helyébe más!
Sehol egy idei fakadás!

 

Fűnek mégis, fűnek lenni kell:
Mi takargatná a földet el?

 

Hol van, ami árkot borogat?
Jeltelen, céltalan sírokat...

 

Lesz-e füves év még, leveles?
Az ő dolga egy és egyenes:

 

Lenni, amíg tartják tövei,
Amíg rá nem nől az idei.

 

Csak megmozdul egyszer, ha akar,
Szebb is lesz és jobb is, fiatal.

 

Csak kibukkan egyszer melegen,
Tavalyőszi málló füveken.

 

dolna Creative Commons License 2006.02.02 0 0 62

 

A búcsúzó naphoz

Hegyen állok, nézem a búcsúzó nap
Piros gömbjét az aranyos hegyek
Felhőkoszorús homloka megett
S csókot hintek a kedves távozónak.

Isten veled! kiáltanám utána,
Vidd el magaddal szép üdvözletem
Túl a hegyeken, a tengereken
A mesebeli óperenciának.

Vidd, égi postás, a szívemet küldöm,
Köszöntök embert, fát és csillagot,
Akiket látnom meg nem adatott
Ezen a dús, de fösvénymarkú földön.

S ha összejutsz az égi körmenetben
Azokkal is, miket csak sejtenem,
Csak hinnem enged szűkös szellemem,
Mondd el nekik, hogy őket is szerettem.

S ha eljutnál a Központ közeléhez,
Ahol mindenben minden Aki Van,
Sóhajtsd elébe halk bizalmasan,
Hogy lelkem nála kisebbet nem éhez.

Hogy addig is, míg szívem elpihenne
Végtelenében, mindent köszönök,
Minden szépet, múlót és örököt
És azt is, ami vajha várna Benne!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.30 0 0 61

Pannonhegyén, öreg padon

 

Pannonhegyén, öreg padon
Melegszem a pólyás napon.
Melegszem is, borzongok is:
Hat óra reggel, április.

 

Hátam mögött az Ezerév.
Alattam zsendülő vetés.
Túl, túl, Keleten, Nyugaton
Virrasztja percét az Atom.

 

Nem félek és nem lázadok.
Bennem élnek a századok.
Vetésem immár szembe nőtt.
Barázdám hordja a jövőt.

 

Ember vagyok, nem kevesebb.
Szomjuhozom a teljeset,
A tulajdonképpen-valót,
A teljességes napgolyót,

 

Amely libegő-könnyeden,
Túl pólyákon és tüzeken
Arany mosollyal elpihen
Az ég fehér felhőiben.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.30 0 0 60

Nocturnum

 

A hallgató, sötét szobában
Ülök hallgatón egymagam.
Belül reszkető némaság van,
Kint éjszaka, világtalan.

 

Szomorúságos kietlenjét
Nem járja dal, nem járja fény.
Világtalan, vak végtelenség,
Nem-dal, nem-fény, nem-tűz, nem-én.

 

Magamba nézek szomjas szemmel:
Úgy tele vagyok végtelennel,
Mint éjszakával a szoba.

 

Úgy színig zsong a Végtelenség,
Mint mézes kaptár csorgó csendjét
Mámoros méhek kórusa.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.30 0 0 59

Hőscincér

 

Feketén, karcsún, elegánsan
Emelve finom lábait,
Egy hőscincér, kis szobatársam,
Föl a falon kapaszkodik.

 

Kapaszkodik szegény bogárka,
Iparkodnék, de hasztalan:
Az egyik tapogató csápja
- Hogyan, hogyan nem - odavan.

 

Billeg a sok lábacska föl-le,
Én meg csak elnézem szegényt:
Egy-kettőt lép, s lehull a földre,
És kezdi előlről megént.

 

És kelve-hullva, hullva-kelve
Így küszködik keservesen.
Neki lesz-e több a türelme
Kínlódni, vagy nézni nekem?

 

És lassan mintha mérhetetlen
Világbánat lehelne meg,
Csak nézem, nézem tehetetlen
S le sem törlöm a könnyemet.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.30 0 0 58

Hadd essen az árnyék

 

,,Mondá Izaiás: Ez legyen jel az Úrtól: Akarod, hogy fölmenjen az árnyék tíz vonallal,

vagy hogy visszatérjen annyi fokkal? És mondá Ezékiás: Könnyű az árnyéknak

növekedni tíz vonallal; nem akarom, hogy ez legyen, hanem, hogy hátra térjen tíz fokkal.''  (Királyok 4. könyve, 20. fej.)

 

Mint ama bibliás királyi emberhez,
Prófétáddal, Uram, hozzánk is üzengess.
Jelt a jövendőre kívánva kívánnék.
Legyen a jel most is: hadd essen az árnyék!

 

Könnyű az árnyéknak szállni meredekre,
Mikor a nap zuhan holtra nehezedve,
Amikor az éjnek kísértete mozdul.
(Őrizzen az Isten a nem-ismert rossztul!)

 

Ha a napnak, Uram, vagy egy szót üzennél:
,,Engedelmes szolgám, eleget pihentél.
Mától más a parancs: keltegető, kelj fel!''
És szállna az árnyék egy pici hüvelykkel!

 

Istenem! az első rózsaszirom-vékony
Keleti ég alján kiderengő csíkon
Szedres szánkból milyen lihegés szakadna!
A pincebogár nép hogy szökne szabadba!

 

Látnád, az öröm hogy piheg át a földön!
Csicsegő kisgyerek a harsanó zöldön
Bundás pulijával hogy kacag, hempereg.
Meglátnád, mit tudnak nappal az emberek!

 

Hány az igaz ember, mennyi a jó szándok!
Úti kereszt alján mennyi Miatyánkok!
Hány kéz szelne cipót a rá kövezőnek!
Tarkállik a jóság, mint a virágszőnyeg.

 

Tarkállik a rét, ha meleg eső éri,
Virágzik az ember, ha engedik élni.
Csak érhessük egyszer árnyék megaléltát!
Küldd el, Uram, küldd el hamar a prófétát!

dolna Creative Commons License 2006.01.27 0 0 57

 

Azért...


I.

Azért, hogy nem tudod, lesz-e holnapod:
  a mái nap kincse még a tiéd.

Azért, hogy álmodat elölheti éji sziréna:
  ameddig a nap fenn zarándokol az égen,
  addig imádhatod Istent.

Azért, hogy nem tudod, mit hoz a legközelebbi óra:
  addig szerethetsz és mondhatsz jó szavakat.

II. 

Azért, hogy holnap talán zuhogni fog az eső:
    ma örülj az édes napnak.

Ha szobádba börtönöz a zápor:
  örülj a tikkadt fű-fa örömének.

És ha az életet veri el az áradat:
  örülj az élet-alomja halálnak.

III.

Azért, hogy az emberek annyiszor úgy cselekesznek,
  mintha gonoszabbak lennének a fenevadaknál,
  sírj értük és imádkozzál,
  mert igen nagyon nyomorultak.

Azért, hogy az Isten olykor úgy cselekszik,
  mintha mostoha lenne és kaján:
  te hálát mondani meg ne szűnjél,
  mert nagyobb ő a mi szívünknél.
  Agyunknál, szívünknél nagyobb.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.24 0 0 56

Bujdosik az árva madár                              

 

                               Bujdosik az árva madár,
                               Egyik ágról másikra száll. 
                               Hát az olyan árva, mint én, 
                               Hogyne bujdokolna szegény.

 

Bujdosik az árva madár,
Egyik ágról másikra száll.
Könnyű neki messze szállni:
Vele mennek fiókái.

 

Nem hagy itt mást: őszi szelet,
Fagyos esőt, zúzos telet,
Üres fészket, üres tájat,
Semmi, ami visszafájhat.

 

Jaj, nem is az a legárvább,
Akit nem siratnak árvák,
Nincsen, aki elkísérje,
Nincsen, aki visszakérje.

 

De akinek útra kelve
Itt marad a fele lelke
Fészekülő pulyáinál,
Azt sirasd meg, árva madár.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.23 0 0 55

Pábeszéd a halálról

 

,,Enmagamtól miért is rejtegetném -
Mondod - s miért egy résztvevő baráttól?:
Bár tanult ember és jámbor keresztény,
Hiába, mégis félek a haláltól.''

 

Értelek, testvér, hogy ne értenélek:
Ha hirtelen ránéz a szörny Meduza,
Megborzadoz mindenkiben a lélek
S a rettegés a síri földre zúzza.

 

De jőjj: a horgony láncát eleresztvén,
Ússzunk elébe, úgy amint vagyunk,
Nem mint komor bölcs, mint komoly keresztény,
Csak úgy, mint ember, meztelen, magunk.

 

Hát elmegyünk, igen. Egy fordulás még, -
Utolsó tánc, - és jön a pihenés.
- ,,De mikor olyan édes volt a játék,
És abbahagyni oly nagyon nehéz!''

 

Igen, gyerek a játszást el nem unja.
Megdolgoztat, míg ágyba űzheted.
De nézd meg, hogyha nagy szemét lehunyja,
Álmában milyen édesen nevet.

 

,,A gyermek angyalokkal álmodik,
Maga is angyal, - de énrám mi les
Az álom éjén, mely a második
Életre virrad (hogyha van ilyes!),

 

Micsoda földöntúli szenvedések
Soha-nem-sejtett borzadalma vár,
Miféle poklok, mily ördögi végzet,
Hány gyilkos élet, hány hóhér halál!''

 

De hiszen éppen ez a nagyszerű!
Megélni túl az embernél nagyobbat,
Mit ember meg nem élhet emberül,
Ízlelni a sohasem álmodottat,

 

Tapintani a szellem végtelenjét,
A kezdettelent és határtalant,
A Minden és a Semmi tiszta csendjét -
Ez lesz az isteni kaland!

 

,,Igen, igen, de mégis!'' - mondanád
S elhallgatsz, mintha biztatást keresnél.
- A bölcs némán ráncolja homlokát
És szelíden mosolyog a keresztény.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.23 0 0 54
Negyven nap, negyven éjjel

 

És kiszáradt az ajkamon a szó,
És negyven napon, negyven súlyos éjen
Állottam ott, kábult szomjúhozó.

 

És zúgtak lenn, a tiltó messze mélyen
A hullámok, a tenger harsogott.
És engem tépett tenger-szenvedélyem.

 

Komor magányban, éjben álltam ott,
A kőfokon, komoran, megkövülten.
Csapzott hajamba vívó szél kapott.

 

Szederjes ajkkal, szirtté merevülten
Állottam ott a sajgó semmiben,
A mindenben: magamban elmerülten.

 

dolna Creative Commons License 2006.01.18 0 0 53

 

Áldott, aki előre néz

Agg szót beszélek, megtanuld:
Ha még oly szép is volt a múlt,
S az emlék édes, mint a méz,
Vissza ne nézz!

Ha még úgy el is kérgedett
Az eke szarván két kezed,
Ki hátrafordul, rég tudod,
Az átkozott.

Áldott, aki előre néz.
Szellő szemedbe fütyörész,
Forró a föld, piros a menny:
Előre menj!

Míg a jövendőnek birod
Szögezni márvány homlokod,
Nincs addig darvadozni mért,
Mi jön, ne kérdd.

Régi bölcsesség: ami vár,
Réges-régen megírva már
Szíved piros redőiben, -
De nem pihen.

A rejtelmes redők alatt
Izzik az Élő Gondolat,
Amely öröktől örökig
Munkálkodik.

Eredj és tárt szívvel fogadd,
Amit diktál a pillanat.
Cselekedd, ami rajtad áll.
Nincsen halál.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.17 0 0 52

Síró testvérnek

 

Testvér, én érzem, a lelked remeg,
Pillád nehéz, nagy könnyek égetik.
- Testvér, melletted áll a Krisztus:
Testvér, törüld le könnyeid.

 

Nehéz, nehéz, fojtó a fájdalom,
Ráül a szívre, mint az éj sötétje.
Búsan, bágyadtan, elapadtan:
Testvér, nézz föl a fényes égre.

 

Csaló a könnycsepp, hazug a halál.
Látom a lángját egy nagy fényességnek.
A szeretet nagyobb, mint a halál,
A szeretet az élet, élet.

 

A fájdalom óriás titka ez:
Isten csókol meg, ha a lelkünk reszket.
- Testvér, melletted áll a Krisztus:
Testvér, csókold meg a keresztet.

 

dolna Creative Commons License 2006.01.15 0 0 51

 

A hűséges hűtlenségről

A szemem sokszor hűtelen.
Sokszor az idegenbe téved.
Pedig tudom: Te vagy az Élet,
Te vagy a Szerelem.

De lásd, Te messze vagy,
Akkor is, mikor beszélek veled,
Akkor is, mikor megérintelek,
Akkor is, mikor a kezem fogod.
És olyan szédítő a forgatag!
És látod, szerteszét körültem
Olyan sok égő tűz lobog!
Ó én erősen tartalak,
De hogyha néha megszédülten
Megroskadok és megcsuklik a lábam,
S megperzselem az ujjamat,
Nem, nem az ujjamat, a lelkemet,
Úgy-e tudod, hogy az nem én vagyok?
Hogy én akkor is, ott, az éjszakában,
Amely rámhull és eltemet,
Akkor is, mikor elsodornak
És visznek haragos habok,
Úgy-e Te tudod, hogy mindez hiában,
Hogy én akkor is a tied vagyok?

Mert látod, én nagyon, nagyon szeretnék,
Én fogom a kezed,
De a szemem, a két szemem
Még nem egészen a tied,
Mert nem egészen enyimek még.
Tudod, ha csak egy szemem lenne!
És másfelé nem nézne sohasem,
Csak befelé, befelé mindig!
És mindig a Te arcod égne benne!

De így, látod, százfelől hintik
A sugarat rám emésztő tüzek,
S két szememben, e két gonosz tükörben
Száz csillanó csillagra törten
Táncolnak és tündöklenek.
És százfelé húznak, cibálnak
Sodró szelei a világnak,
És én százfelé szakadok,
De az nem én vagyok.

És tudom: én vagyok a vétkes,
Az én hívságos két szemem.
Lásd, épp ez az, ami a lelkemen
Ilyenkor marcangolva tépdes.
Betegje, rabja én e rossz szemeknek,
Tudom, hogy csak téged szeretlek,
S tudom, hogy bántalak.
Lásd, ez nagyon kegyetlen gondolat.
És rám talál a tüzeken keresztül
És kemény karmait lelkembe ássa.

És nem tudok gondolni másra:
Ilyenkor szüntelen rád gondolok.

Akkor vagyok a tied mindenestül,
Amikor hűtelen vagyok.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.14 0 0 50

Kék hegyek

 

Mese-tüzében alkonyi sugárnak
Kéklő hegyormok halkan muzsikálnak.

 

Lelkedbe lopják arcuk hűvösét,
És zsongva hív a kéklő messzeség.

 

Szívedre hullnak, mint az enyhe harmat,
Hívó, mosolygó messze halk hatalmak.

 

És lelkedet kitárod csendesen
És elindulsz a kék ösvényeken.

 

Nézel, komolyan, hittel mosolyogva
A fátylasarcú esti hegyfokokra.

 

És mégy és mégy. Ki tudja, merre mégy?
Ki tudja, meddig zeng a messzeség?

 

Minő titkoktól terhesül a távol?
A hegyek arcán hétszeres a fátyol.

 

De megállanod soha nem lehet,
Mert rádleheltek egyszer a hegyek.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.14 0 0 49

Kék csend

 

Kék víz idelenn,
Kék ég odafönn
Kék csend a szivemben,
Se bú, se öröm.

 

Duruzsolva dong a
Víztükör.
Nem akarok semmit
Senkitől.

 

Langy ujjal a fény
Befogja szemem.
Hogy valaha sírtam,
Szégyelem.

 

dolna Creative Commons License 2006.01.13 0 0 48

 

Fehér mezők


Itt sárba fúl a fehérfátylú tél.
Itt rút lucsok les a hulló pihére.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Fehér, fehér, minden, amerre látok.
Hóköntösű, nagy, hallgató mezők.
Kóbor szelek járják a hóvilágot.

Sok dudorászó, füttyös, fürge szél.
A nap szikrát vet a patak jegére.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Hűsfényű, hideg, holdas éjszakákon
A föld egy néma, óriási alvó,
A hold egy fényes, ígéretes álom.

Minden halott, és mégis minden él.
Alvó világok. Csírázó világok.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

A hómezők nagy titkokról dalolnak.
Az ő daluk az erő és a szépség,
Az ő daluk a tegnap és a holnap.

A hómezőkön halkkal jár a tél,
Csendes dalokkal, hamiskás mosollyal,
Oda vágyom, ahol a hó fehér.


Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.13 0 0 47

Vér az utcán

 

Hirtelen erőszakos zörrenéssel megtorpan a villamos.
Az emberek egymásnak esnek, a kocsivezető káromkodik.
Mi történt?

 

A mellékutcákból fekete-vörös áradat gomolyog elő:
Emberek, eltorzult arcok, hadonázó karok és botok,
Vörös virágok és vörös cédulák, és egy vörös kendő egy törött boton
Szemérmetlenül táncol a levegőben.
Balra nézek: egy kancsal ember valamit rekedten ordít.
Jobbra nézek: egy zöldköpönyeges ember a könyökével törtet a többi elé.
Egy kopasz és egy vöröshajú karonfogva topog és egymásra nevet.
Kiabáló embertesthullám körülözönli a villamost.
Mi történt?

 

Sztrájk! Munkások! Tüntetés! Ki az utcára! és Jogot a népnek!
És egyre nagyobb és egyre sötétebb tömegek áradnak a Parlament felől.
Megálljunk!

 

A villamos menni akarna. Nem szabad! Zörren az ablak,
Az üvegcserepek hullnak, és az emberek lebuknak a pad mögé. Verekedés.
Le a kocsiról! Fussunk! De merre? hová?
Kődarabok surrannak a levegőben. Kirakatok vasfüggönye recsegve gördül alá.
Zörren az utcai lámpa üvegje.
Lábak dobogása. Üvöltő jelszavak, szitok és zuhanás.
Segítség!

 

Egyszerre végigvonaglik a tömegen egy dacos és keserű nyögés:
Jönnek a rendőrök! Attak! Fussunk!
Jönnek!
Nagy keményhúsú lovakon, magasraemelt karddal,
Összeszorított szájjal, jönnek, ügetve, némán,
Nagy, széles, dobogó sorban.
Villognak fekete fénnyel a kardok, a szerszám, a sisakok harci taréja.
Fussunk! Fussunk! Itt emberhalál lesz!

 

De hova fussak? És miért? Én nem vagyok a tüntetőkből!
És nem vagyok a kardosokból!
Vagy mind a kettő én vagyok?
Irgalmas Isten! Mind a kettő én vagyok?!

 

Fussunk! Szikrázva csattognak a patkók.
Most! Lecsap egy bukdácsoló sárgakabátos fejére a kard.
Elesik. Véres a homloka. Rohan az attak hullámrengése tovább,
Vér!
Messziről puskák ropogása kattog. Lőnek! Emberekre!
Vér!

 

Állok magamban egy kapubolt alatt,
Pihegek a falnak dőlve és kétségbeesetten
Próbálom egymáshoz illeszteni a gondolatokat.

 

Ó jaj, szegény futók!
Vér és verejték csorog az arcotokon,
És vért kiáltotok és dinamitot és hullást és őrületet,
És hány tudja köztetek, miért?
Ó, hogy szánlak, szánlak benneteket!

 

És jaj, ti szegény rendőrök!
Csizmába, sisakba bújtatott szegény parasztfiúk,
Kiknek kardot kell vonnotok,
Akikre száll kő és káromkodás,
És markotokon csurran a vér,
Míg odahaza tán sír a kisgyereketek és templomban reszketve könyörög értetek az asszony.
Ó, hát titeket hogy szánlak, jó testvérek!

 

És ti szegény, szegény nagyok,
Kapitányok, grófok, miniszterek,
Kiknek fejére zúdul minden átok,
És lelketeket égeti a vér,
Titeket is, nyomorult testvérek, ó mennyire, mennyire szánlak!

 

Mind, mind, mind szánlak és értlek és szeretlek,
Szegény testvérek, igavonó vakok,
Vak gyilkosok és vak öngyilkosok!
Betegséget betegebb orvossággal orvosoló balgák!
Ó jaj, sírjunk mind, sirassuk magunkat és egymást,
És próbáljuk meg gyűlölni a gyűlöletet,
És könyörülni nyomorult magunkon:
Hátha talán még megkönyörül rajtunk
A meggyalázott Isten!

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.13 0 0 46

Örökösök

 

Az iskolaház folyosója sarkán
Zsibongva, fürgén, tavaszias tarkán
Mennek előttem a fiatalok,
A lépcsőfokot hármával ugorván.

 

Köszönnek, annak rendje-módjaképpen:
Tudják, ki vagyok, hisz ott lóg a képem
Valahol egy falon a folyosón
Régvolt tanárok képei körében.

 

Amint egyik-másikkal összenézek,
Elnehezülnek vállamon az évek,
Olyan avultnak érezem magam,
Mint egy elszürkült történelmi képet.

 

De én kilépek rozsdás keretemből
S szürkült kezemmel, nem-szürkült szívemből
Áldást intek a sietők után,
Atyai áldást, - a történelemből.

 

Meghalljátok-e a múltbeli áldást,
Kik a holnaptól várjátok a váltást?
Mindegy, megfogan, hallatlan is, érzem,
A nagyapai Istenhez-kiáltás.

 

Dús örökséget nem adhat apátok:
Csak ami voltam, azt hagyom reátok,
De hogyha (Isten adja!) megfogan,
Boldog lesz tőle késő unokátok.

 

Csak ami vagyok: azt, hogy szépen éltem,
Igaztól, jótól, széptől sose féltem,
De ami nem szép, ami nem igaz,
Ami nem is jó, azt is, most is, értem.

 

Megértem azt is, aki nem ért engem,
Tudok ölelni múltat a jelenben.
És akarom ölelni a jövőt,
S szolgálatára magamat jelentem.

 

Szolgálatára embernek, világnak,
Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak,
Vén magam helyett, örökösökül,
Fiúk, fiaim, titeket ajánllak.

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!