Azt mondod, testvér, hogy nem érdemes! Kihalt faluban minek a harangszó? Minek az ének rokkant regimentnek, Ahol dezentor a java legénység, A többi kullog, bélyeges tudattal, És nincs egyébre vágya, mint aludni És enni, és nem-lenni katona. Ahol a zászlót kapcára metélték, És nem ismernek egyéb muzsikát, Mint duhaj nótát s vénasszonysipítást. Húzódjunk félre (mondod) már az útból, Köveknek kántáló apostolok. Jöjjenek azok, akiket kívánnak; Ébresztők helyett a gyújtogatók, És gyújtsanak, pusztuljon, ami rothadt, Úgyse kár érte! És ha beleég A nagy tűzvészbe az is, ami Szentség, Legalább veleégünk, legalább Ha nagyszerű nem is lesz a halálunk, De mégsem kell megvetni minmagunkat. Mondod keserűn. De a két szemed Ellenemond a keserű ajaknak. Az életed, amelyet odaadtál Amaz Oltárra égő áldozatnak, A két karod, mely most is érte fárad, Míg a tagadás vérzi ajkadat: Hangosan tagadják a tagadást. Ezt a nemet nem lázadás üvölti: Ezt a szeretet sírja, nem a sértett, De a szerelme tárgyáért jajongó, A vérrel verejtékes szeretet.
Ó szeressük is, testvér, ezt az árva Kitaszított szegény Hamupipőkét! Ha még mi is, öten-hatan, utolsók, Átesküszünk a két gonosz leányhoz, Szegény kicsi végképp szemétre jut. A nagyok, kik öngyilkos jóhiszemmel Heverésznek a gőg vak nyoszolyáján, Vagy jóravaló restség kerevetjén, Meg sem látják szegénykét a suton És inaszakadtak leszállni hozzá, (Az egyetlenhez, aki még talán Tud adni jó szót holnap is nekik Közelgő koldusságuk éjszakáján!) A kicsinyek meg... Ó elvész a nép, Amelyik tudomány nélkül való, Ha meg nem fogjuk ártatlan kezét, És el nem visszük a forráshoz őket, Hogy igyanak, hiszen még azt se tudják, Hogy szomjúság az, ami gyötri őket.
Elhagyott templom papjai vagyunk. A nép, amelyhez fiatalon küldtek, Idegen istenekhez tántorult, Csak egy öklömnyi ministránsgyerek Maradt eljátszani a csengetyűvel. Ó de mi csak meghúzzuk a harangot És felöltjük a súlyos kazulát, Régi királynék ujja-hímzetét, És bemegyünk és mondjuk a misét, És cselekedjük emlékezetét Mindennap Annak, aki rendelé. Nem ember dolga, Isten dolga ez! Ha más nem hallja senki, hallja Ő. Ha nincsen ember, aki térdre hulljon, Angyalszárnyaknak érezzük suhogtát Magunk fölött az Úrfölmutatáskor. Ha nem mondja Dominus vobiscumra Senki az Et cum spiritu tuo-t: A mi lelkünkkel csak itt van az Isten S utána jár az ő lelküknek is. Ha nevetik is, övék a misénk, Ha átkozzák is, áldást hoz nekik. Ó mondjuk, testvér, mondjuk a misét, Van miért mondjuk! Van, aki velünk van Minden napon, világ végezetéig.
Hisz tudod testvér (ej, magunk között Minek tagadjuk!): süllyed a hajó. Ez a rozzant, vén Európa-bárka Addig irtotta legénysége színét, Addig gyilkolta kapitányait, Addig baltázta önnön padozatját, Addig aludtak a kormányosok: Léket kapott eltömhetetlenül. Árad a szennyes sósvíz. Hasztalan Gép és szivattyú: süllyedünk! De hagyján, Nem nagy kár érte! Ami drága volt A rakományban, régen kidobálta, És ez a rozzant vén jószág sokáig Már úgy se bírná a kalózkodást: Ifjabb hajók járják az óceánt.
Hát Isten neki, egyszer halni kell! Hallod testvér, hogy csendesedik ott lenn A szalónban a rekedt grammofon? Hallod, milyen halálos lett a csend? És odatúl a csónakok felől Hallod az őrjöngő tülekedést? Azelőtt régen, kemény kapitányok, Erős hadnagyok revolverrel álltak És tartották a rendet. A legénység Értő parancsra dolgozott halálig, És a parányi mentőcsónakokban Megmenekült az utasok java. Most rég legyilkolták a tiszteket, Nincsen vezényszó, nincsen céltudat. Pálinkáshordók üresen görögnek, A fedélzet a vértől sikamós, Egymást gázolja őrjöngő tömeg, Egymás után merülnek el sikoltva Az őrült módra túltölt csolnakok.
Nincsen segítség! Nincsen józan ember Rajtunk kívül az elítélt hajón! Testvér, magunk állunk a rádiónál És szórjuk szét a négy égtáj felé Végső szavát egy süllyedő világnak, A csupasz lelkek hördülő imáját. Ki törődik a süllyedő hajón A veszendő lelkekkel kívülünk! Mink, mink, kik soha mással nem törődtünk A lelken kívül, most ez a mi percünk! Ezért a percért volt szükség reánk, Ezért a végső, egyetlen dalért! Mert ez a dallam örökkévaló.
Amikor ember és hajó Régen korhad a moszatok között, Ez a dallam még élni, szállni fog, Óceánok és jéghegyek fölött, És átüvölt a viharok zenéjén És átharsog az ezredek zúgásán Világokon és világsírokon, Úgy sírja fel az égiek felé A hulló ember végső sóhaját, A csodaváró meztelen imát: Mentsétek meg lelkeinket! Mentsétek meg lelkeinket!
Közelebb hozzám a vég, mint a kezdet. Még dús gerezdek Hintálnak izmos száramon. A szüretelők fiatalja, vénje Sikongva jár még mézes venyigémre, Még idecsalja illatom.
Még szeretem az ablakom kitárni, Hegyeket járni Hajlós bokám nem lomha még. Megkönnyezem az eldobott virágot, S ha két szerelmest összenézni látok, Még mindig áldást mondanék.
De néha nincsen íze a gyümölcsnek. Már néha bölcsnek És hűvösnek érzem magam. Sokszor messzének látom már a messzét, S mint nesztelen fecske a ház eresszét, Valami olykor megsuhan.
Hajamban több a szürke, mint a barna. Az évek karma Belém-belémkap vérzetőn. Meg-meglegyint a túlnani sötétség, Mikor az esti nap legördülését Lesem a hűlő hegytetőn.
Nézem a gyorsan eltűnő korongot, És elborongok, De sohasem a múltakon: Még nem tanultam visszanézni mélán, A pezsgő pír az esti ég acélán Nekem még hívó sugalom.
Megyek, megyek az alkonyati fényben, Piros reményben, Előretárva két karom. Mit bánom én, ha nő az árnyék! Mindent, mindent, ami rendelve vár még: Fiatal szívvel, akarom.
Kékre mázolt deszkabódé, Benne durva feszület, Adj ma is, mint annyi másszor, Áhitatot, ihletet. Kontár ujjak faragdáltak, De nem kontár áhitat, Mely az erdőmélybe plántált És örökre itt maradt.
Őzikék rátarti népe Hajnalonta erre húz. Rigó surran, harkály koppan, Hogyha szól az Angelus. Reggel-este jő a hangya, (Fürge kolduló-barát) És lerakja lábaidnál Izzadása zálogát.
Üldögélek elmerülve A csöpp deszkazsámolyon, Míg a hegyi legelőkről A kolompszó rámborong. S a rigóval, a kakukkal Egyetértve, mint iker, Dúdolom a dallamocskát, Mely szívemben csiripel.
Ó ha versbe kottázhatnám Ezt a szótalan imát, A térdeplő természetnek Ős gregóriánumát. Bár ezt búgná béna szívem Akkor is, ha meghalok, Mint a nyíló felhők szélén Felkönyöklő angyalok.
Ilyen éj még sohasem volt, Álmodót is élni költ. Mérhetetlen mély a mennybolt, Mámorítón mély a föld.
Száll a szellő, fürge langya meglegyinti homlokom. Száll a szellő, száll az angyal, Óriási szárnyakon.
Száll az angyal, ifjú angyal, És megáll a domb fején, Szól az angyal, és a hangja Átjár rajtam, mint a fény.
Áll az angyal, - nincs a térben, Mégis látom, érzem őt. Szól, - nem szóval, mégis értem. Levetkőztem az időt.
Már megoldom, már levedlem Földiségem fátyolát, Embervoltom ismeretlen Énbe, fénybe fürdik át.
Innen-onnan hetven évem Merre ment el, hova tűnt? Hétszerhetven gyöngeségem Elhajítom, általlépem - Mind a gondot, mind a bűnt.
Angyal, angyal, visszatérsz-e? Drága testvér, el se menj! Lelkem, lelkem, visszatérsz-e? Fátyolodba, vagy megérsz-e Már a másra, már a készre, Túl a hernyó életen?
Merre menjek? Ki a rétre, könnyű lábbal? Vagy a hegynek, föl a hegynek? Itt mosolyog ifjú élet, Ott magasok meredeznek. Testvér velem mind a kettő. Merre menjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Ki a rétnek? Ismeretlen bimbók rajta Csodálatos színben égnek. Álombeli nótát suttog Vidám ajka könnyű szélnek. Rózsás arca mosolyog a Messzeségnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Föl a hegynek? Verejtékes sziklacsúcsok Nagy-komolyan rám merednek. De a győző hegyi vizek Forrásai ott erednek. És a csúcson tüze fénylik Napkeletnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Merre térjek? Az én hazám mind a kettő, Bennem forrnak, bennem élnek. Ez is, az is lelkem lelke. Fél lélekkel hogyan éljek? Mozdulatlan egyre állok. Merre térjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Aranymisémig kisfiú koromtól Bűneimet meggyóntam számtalanszor, Papok térdére, angyalok fülébe, Az Isten irgalmának tengerébe. Látszik-e vajon emberi valómon, Hogy ötven éve mindugyanazt gyónom?
Polcaimon a könyvek százai, Ó ifjú olvasások lázai! Sok költőm, szentem, mesterem, Titeket iszlak most is szűntelen. Meglátszik-e viseltes arcomon, Hogy én is a családhoz tartozom?
Mint gyümölcsfákra májusi eső Zúgtak le rám a dallamkereső Élni akaró gondolatcsírák, S én nekiültem, mint szorgos diák, Írtam, daloltam a tőlem telőt. Egy pohár vizet ért-e más előtt?
Egy volt minden második szó a számban: A szeretetet oly nagyon kívántam, Mint édesanyja emlejét a kisded. Mindent vágytam szeretni, mint az Isten. Akartam mindent szeretetből tenni, - Amit tettem, több volt-e, mint a semmi?
De minek ez a sok mihaszna kérdés? A tett a fontos, nem a szürke értés. Zárlatig úgyis elkészül a mérleg. Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek. Mint a pusztai vadrózsabokor. A nap is legszebb naplementekor.
,,Mondá Izaiás: Ez legyen jel az Úrtól: Akarod, hogy fölmenjen az árnyék tíz vonallal,
vagy hogy visszatérjen annyi fokkal? És mondá Ezékiás: Könnyű az árnyéknak
növekedni tíz vonallal; nem akarom, hogy ez legyen, hanem, hogy hátra térjen tíz fokkal.'' (Királyok 4. könyve, 20. fej.)
Mint ama bibliás királyi emberhez, Prófétáddal, Uram, hozzánk is üzengess. Jelt a jövendőre kívánva kívánnék. Legyen a jel most is: hadd essen az árnyék!
Könnyű az árnyéknak szállni meredekre, Mikor a nap zuhan holtra nehezedve, Amikor az éjnek kísértete mozdul. (Őrizzen az Isten a nem-ismert rossztul!)
Ha a napnak, Uram, vagy egy szót üzennél: ,,Engedelmes szolgám, eleget pihentél. Mától más a parancs: keltegető, kelj fel!'' És szállna az árnyék egy pici hüvelykkel!
Istenem! az első rózsaszirom-vékony Keleti ég alján kiderengő csíkon Szedres szánkból milyen lihegés szakadna! A pincebogár nép hogy szökne szabadba!
Látnád, az öröm hogy piheg át a földön! Csicsegő kisgyerek a harsanó zöldön Bundás pulijával hogy kacag, hempereg. Meglátnád, mit tudnak nappal az emberek!
Hány az igaz ember, mennyi a jó szándok! Úti kereszt alján mennyi Miatyánkok! Hány kéz szelne cipót a rá kövezőnek! Tarkállik a jóság, mint a virágszőnyeg.
Tarkállik a rét, ha meleg eső éri, Virágzik az ember, ha engedik élni. Csak érhessük egyszer árnyék megaléltát! Küldd el, Uram, küldd el hamar a prófétát!
Azért, hogy nem tudod, lesz-e holnapod: a mái nap kincse még a tiéd.
Azért, hogy álmodat elölheti éji sziréna: ameddig a nap fenn zarándokol az égen, addig imádhatod Istent.
Azért, hogy nem tudod, mit hoz a legközelebbi óra: addig szerethetsz és mondhatsz jó szavakat.
II.
Azért, hogy holnap talán zuhogni fog az eső: ma örülj az édes napnak.
Ha szobádba börtönöz a zápor: örülj a tikkadt fű-fa örömének.
És ha az életet veri el az áradat: örülj az élet-alomja halálnak.
III.
Azért, hogy az emberek annyiszor úgy cselekesznek, mintha gonoszabbak lennének a fenevadaknál, sírj értük és imádkozzál, mert igen nagyon nyomorultak.
Azért, hogy az Isten olykor úgy cselekszik, mintha mostoha lenne és kaján: te hálát mondani meg ne szűnjél, mert nagyobb ő a mi szívünknél. Agyunknál, szívünknél nagyobb.
,,Enmagamtól miért is rejtegetném - Mondod - s miért egy résztvevő baráttól?: Bár tanult ember és jámbor keresztény, Hiába, mégis félek a haláltól.''
Értelek, testvér, hogy ne értenélek: Ha hirtelen ránéz a szörny Meduza, Megborzadoz mindenkiben a lélek S a rettegés a síri földre zúzza.
De jőjj: a horgony láncát eleresztvén, Ússzunk elébe, úgy amint vagyunk, Nem mint komor bölcs, mint komoly keresztény, Csak úgy, mint ember, meztelen, magunk.
Hát elmegyünk, igen. Egy fordulás még, - Utolsó tánc, - és jön a pihenés. - ,,De mikor olyan édes volt a játék, És abbahagyni oly nagyon nehéz!''
Igen, gyerek a játszást el nem unja. Megdolgoztat, míg ágyba űzheted. De nézd meg, hogyha nagy szemét lehunyja, Álmában milyen édesen nevet.
,,A gyermek angyalokkal álmodik, Maga is angyal, - de énrám mi les Az álom éjén, mely a második Életre virrad (hogyha van ilyes!),
A szemem sokszor hűtelen. Sokszor az idegenbe téved. Pedig tudom: Te vagy az Élet, Te vagy a Szerelem.
De lásd, Te messze vagy, Akkor is, mikor beszélek veled, Akkor is, mikor megérintelek, Akkor is, mikor a kezem fogod. És olyan szédítő a forgatag! És látod, szerteszét körültem Olyan sok égő tűz lobog! Ó én erősen tartalak, De hogyha néha megszédülten Megroskadok és megcsuklik a lábam, S megperzselem az ujjamat, Nem, nem az ujjamat, a lelkemet, Úgy-e tudod, hogy az nem én vagyok? Hogy én akkor is, ott, az éjszakában, Amely rámhull és eltemet, Akkor is, mikor elsodornak És visznek haragos habok, Úgy-e Te tudod, hogy mindez hiában, Hogy én akkor is a tied vagyok?
Mert látod, én nagyon, nagyon szeretnék, Én fogom a kezed, De a szemem, a két szemem Még nem egészen a tied, Mert nem egészen enyimek még. Tudod, ha csak egy szemem lenne! És másfelé nem nézne sohasem, Csak befelé, befelé mindig! És mindig a Te arcod égne benne!
De így, látod, százfelől hintik A sugarat rám emésztő tüzek, S két szememben, e két gonosz tükörben Száz csillanó csillagra törten Táncolnak és tündöklenek. És százfelé húznak, cibálnak Sodró szelei a világnak, És én százfelé szakadok, De az nem én vagyok.
És tudom: én vagyok a vétkes, Az én hívságos két szemem. Lásd, épp ez az, ami a lelkemen Ilyenkor marcangolva tépdes. Betegje, rabja én e rossz szemeknek, Tudom, hogy csak téged szeretlek, S tudom, hogy bántalak. Lásd, ez nagyon kegyetlen gondolat. És rám talál a tüzeken keresztül És kemény karmait lelkembe ássa.
És nem tudok gondolni másra: Ilyenkor szüntelen rád gondolok.
Akkor vagyok a tied mindenestül, Amikor hűtelen vagyok.
Hirtelen erőszakos zörrenéssel megtorpan a villamos. Az emberek egymásnak esnek, a kocsivezető káromkodik. Mi történt?
A mellékutcákból fekete-vörös áradat gomolyog elő: Emberek, eltorzult arcok, hadonázó karok és botok, Vörös virágok és vörös cédulák, és egy vörös kendő egy törött boton Szemérmetlenül táncol a levegőben. Balra nézek: egy kancsal ember valamit rekedten ordít. Jobbra nézek: egy zöldköpönyeges ember a könyökével törtet a többi elé. Egy kopasz és egy vöröshajú karonfogva topog és egymásra nevet. Kiabáló embertesthullám körülözönli a villamost. Mi történt?
Sztrájk! Munkások! Tüntetés! Ki az utcára! és Jogot a népnek! És egyre nagyobb és egyre sötétebb tömegek áradnak a Parlament felől. Megálljunk!
A villamos menni akarna. Nem szabad! Zörren az ablak, Az üvegcserepek hullnak, és az emberek lebuknak a pad mögé. Verekedés. Le a kocsiról! Fussunk! De merre? hová? Kődarabok surrannak a levegőben. Kirakatok vasfüggönye recsegve gördül alá. Zörren az utcai lámpa üvegje. Lábak dobogása. Üvöltő jelszavak, szitok és zuhanás. Segítség!
Egyszerre végigvonaglik a tömegen egy dacos és keserű nyögés: Jönnek a rendőrök! Attak! Fussunk! Jönnek! Nagy keményhúsú lovakon, magasraemelt karddal, Összeszorított szájjal, jönnek, ügetve, némán, Nagy, széles, dobogó sorban. Villognak fekete fénnyel a kardok, a szerszám, a sisakok harci taréja. Fussunk! Fussunk! Itt emberhalál lesz!
De hova fussak? És miért? Én nem vagyok a tüntetőkből! És nem vagyok a kardosokból! Vagy mind a kettő én vagyok? Irgalmas Isten! Mind a kettő én vagyok?!
Fussunk! Szikrázva csattognak a patkók. Most! Lecsap egy bukdácsoló sárgakabátos fejére a kard. Elesik. Véres a homloka. Rohan az attak hullámrengése tovább, Vér! Messziről puskák ropogása kattog. Lőnek! Emberekre! Vér!
Állok magamban egy kapubolt alatt, Pihegek a falnak dőlve és kétségbeesetten Próbálom egymáshoz illeszteni a gondolatokat.
Ó jaj, szegény futók! Vér és verejték csorog az arcotokon, És vért kiáltotok és dinamitot és hullást és őrületet, És hány tudja köztetek, miért? Ó, hogy szánlak, szánlak benneteket!
És jaj, ti szegény rendőrök! Csizmába, sisakba bújtatott szegény parasztfiúk, Kiknek kardot kell vonnotok, Akikre száll kő és káromkodás, És markotokon csurran a vér, Míg odahaza tán sír a kisgyereketek és templomban reszketve könyörög értetek az asszony. Ó, hát titeket hogy szánlak, jó testvérek!
És ti szegény, szegény nagyok, Kapitányok, grófok, miniszterek, Kiknek fejére zúdul minden átok, És lelketeket égeti a vér, Titeket is, nyomorult testvérek, ó mennyire, mennyire szánlak!
Mind, mind, mind szánlak és értlek és szeretlek, Szegény testvérek, igavonó vakok, Vak gyilkosok és vak öngyilkosok! Betegséget betegebb orvossággal orvosoló balgák! Ó jaj, sírjunk mind, sirassuk magunkat és egymást, És próbáljuk meg gyűlölni a gyűlöletet, És könyörülni nyomorult magunkon: Hátha talán még megkönyörül rajtunk A meggyalázott Isten!
Ezen az áldott estelen, Mikor a hold aranyja Végigcsókolja nesztelen, Mint csecsemőt az anyja, Végigsuhanja csendesen Az álmodó világot, Húnyt szemmel én emlékezem: Édes gondolni rátok, Sok messzi messzi kedvesem, Ti szép, komoly barátok.
Cirmos felhőn nyújtózkodik A bolyhos, álmos égbolt. Már botladozva bújdosik A lomb között a kék hold: Elnyúlok én is. Oly nehéz, Lebillenős a pillám. Félálom önt el, mint a méz, És hintál, mint a hullám. Kialszik az emlékezés, Mint ablakon a csillám.
Jó így, anyaszült egyedül! Így, álmos, így pihenj el. Pislogass össze gyerekül A szép anyuska mennyel. Valami így is egybefon Én minden édesemmel, Mi lehet az, találgatom Bóbiskoló szívemmel, - Lágy, mint a langyos fuvalom, És mézes, mint a szender.
Imádságos dal holdfénynél Hegy megett az esti nap Most pihen el épen. Bodros felhők játszanak Jóságos tüzében. Lágy-fehéren tiszta hold S egy kis csillag int mosolyt Boldogságos égen.
Bennem is békén virraszt Boldog mély imádság, Rám is hármas hű malaszt Hinti fénypalástját: Mélyemen az Úr mosolyg, Anyám arca drága hold, Csillag a barátság.