Merre menjek? Ki a rétre, könnyű lábbal? Vagy a hegynek, föl a hegynek? Itt mosolyog ifjú élet, Ott magasok meredeznek. Testvér velem mind a kettő. Merre menjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Ki a rétnek? Ismeretlen bimbók rajta Csodálatos színben égnek. Álombeli nótát suttog Vidám ajka könnyű szélnek. Rózsás arca mosolyog a Messzeségnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Föl a hegynek? Verejtékes sziklacsúcsok Nagy-komolyan rám merednek. De a győző hegyi vizek Forrásai ott erednek. És a csúcson tüze fénylik Napkeletnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Merre térjek? Az én hazám mind a kettő, Bennem forrnak, bennem élnek. Ez is, az is lelkem lelke. Fél lélekkel hogyan éljek? Mozdulatlan egyre állok. Merre térjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Aranymisémig kisfiú koromtól Bűneimet meggyóntam számtalanszor, Papok térdére, angyalok fülébe, Az Isten irgalmának tengerébe. Látszik-e vajon emberi valómon, Hogy ötven éve mindugyanazt gyónom?
Polcaimon a könyvek százai, Ó ifjú olvasások lázai! Sok költőm, szentem, mesterem, Titeket iszlak most is szűntelen. Meglátszik-e viseltes arcomon, Hogy én is a családhoz tartozom?
Mint gyümölcsfákra májusi eső Zúgtak le rám a dallamkereső Élni akaró gondolatcsírák, S én nekiültem, mint szorgos diák, Írtam, daloltam a tőlem telőt. Egy pohár vizet ért-e más előtt?
Egy volt minden második szó a számban: A szeretetet oly nagyon kívántam, Mint édesanyja emlejét a kisded. Mindent vágytam szeretni, mint az Isten. Akartam mindent szeretetből tenni, - Amit tettem, több volt-e, mint a semmi?
De minek ez a sok mihaszna kérdés? A tett a fontos, nem a szürke értés. Zárlatig úgyis elkészül a mérleg. Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek. Mint a pusztai vadrózsabokor. A nap is legszebb naplementekor.
,,Mondá Izaiás: Ez legyen jel az Úrtól: Akarod, hogy fölmenjen az árnyék tíz vonallal,
vagy hogy visszatérjen annyi fokkal? És mondá Ezékiás: Könnyű az árnyéknak
növekedni tíz vonallal; nem akarom, hogy ez legyen, hanem, hogy hátra térjen tíz fokkal.'' (Királyok 4. könyve, 20. fej.)
Mint ama bibliás királyi emberhez, Prófétáddal, Uram, hozzánk is üzengess. Jelt a jövendőre kívánva kívánnék. Legyen a jel most is: hadd essen az árnyék!
Könnyű az árnyéknak szállni meredekre, Mikor a nap zuhan holtra nehezedve, Amikor az éjnek kísértete mozdul. (Őrizzen az Isten a nem-ismert rossztul!)
Ha a napnak, Uram, vagy egy szót üzennél: ,,Engedelmes szolgám, eleget pihentél. Mától más a parancs: keltegető, kelj fel!'' És szállna az árnyék egy pici hüvelykkel!
Istenem! az első rózsaszirom-vékony Keleti ég alján kiderengő csíkon Szedres szánkból milyen lihegés szakadna! A pincebogár nép hogy szökne szabadba!
Látnád, az öröm hogy piheg át a földön! Csicsegő kisgyerek a harsanó zöldön Bundás pulijával hogy kacag, hempereg. Meglátnád, mit tudnak nappal az emberek!
Hány az igaz ember, mennyi a jó szándok! Úti kereszt alján mennyi Miatyánkok! Hány kéz szelne cipót a rá kövezőnek! Tarkállik a jóság, mint a virágszőnyeg.
Tarkállik a rét, ha meleg eső éri, Virágzik az ember, ha engedik élni. Csak érhessük egyszer árnyék megaléltát! Küldd el, Uram, küldd el hamar a prófétát!
Azért, hogy nem tudod, lesz-e holnapod: a mái nap kincse még a tiéd.
Azért, hogy álmodat elölheti éji sziréna: ameddig a nap fenn zarándokol az égen, addig imádhatod Istent.
Azért, hogy nem tudod, mit hoz a legközelebbi óra: addig szerethetsz és mondhatsz jó szavakat.
II.
Azért, hogy holnap talán zuhogni fog az eső: ma örülj az édes napnak.
Ha szobádba börtönöz a zápor: örülj a tikkadt fű-fa örömének.
És ha az életet veri el az áradat: örülj az élet-alomja halálnak.
III.
Azért, hogy az emberek annyiszor úgy cselekesznek, mintha gonoszabbak lennének a fenevadaknál, sírj értük és imádkozzál, mert igen nagyon nyomorultak.
Azért, hogy az Isten olykor úgy cselekszik, mintha mostoha lenne és kaján: te hálát mondani meg ne szűnjél, mert nagyobb ő a mi szívünknél. Agyunknál, szívünknél nagyobb.
,,Enmagamtól miért is rejtegetném - Mondod - s miért egy résztvevő baráttól?: Bár tanult ember és jámbor keresztény, Hiába, mégis félek a haláltól.''
Értelek, testvér, hogy ne értenélek: Ha hirtelen ránéz a szörny Meduza, Megborzadoz mindenkiben a lélek S a rettegés a síri földre zúzza.
De jőjj: a horgony láncát eleresztvén, Ússzunk elébe, úgy amint vagyunk, Nem mint komor bölcs, mint komoly keresztény, Csak úgy, mint ember, meztelen, magunk.
Hát elmegyünk, igen. Egy fordulás még, - Utolsó tánc, - és jön a pihenés. - ,,De mikor olyan édes volt a játék, És abbahagyni oly nagyon nehéz!''
Igen, gyerek a játszást el nem unja. Megdolgoztat, míg ágyba űzheted. De nézd meg, hogyha nagy szemét lehunyja, Álmában milyen édesen nevet.
,,A gyermek angyalokkal álmodik, Maga is angyal, - de énrám mi les Az álom éjén, mely a második Életre virrad (hogyha van ilyes!),
A szemem sokszor hűtelen. Sokszor az idegenbe téved. Pedig tudom: Te vagy az Élet, Te vagy a Szerelem.
De lásd, Te messze vagy, Akkor is, mikor beszélek veled, Akkor is, mikor megérintelek, Akkor is, mikor a kezem fogod. És olyan szédítő a forgatag! És látod, szerteszét körültem Olyan sok égő tűz lobog! Ó én erősen tartalak, De hogyha néha megszédülten Megroskadok és megcsuklik a lábam, S megperzselem az ujjamat, Nem, nem az ujjamat, a lelkemet, Úgy-e tudod, hogy az nem én vagyok? Hogy én akkor is, ott, az éjszakában, Amely rámhull és eltemet, Akkor is, mikor elsodornak És visznek haragos habok, Úgy-e Te tudod, hogy mindez hiában, Hogy én akkor is a tied vagyok?
Mert látod, én nagyon, nagyon szeretnék, Én fogom a kezed, De a szemem, a két szemem Még nem egészen a tied, Mert nem egészen enyimek még. Tudod, ha csak egy szemem lenne! És másfelé nem nézne sohasem, Csak befelé, befelé mindig! És mindig a Te arcod égne benne!
De így, látod, százfelől hintik A sugarat rám emésztő tüzek, S két szememben, e két gonosz tükörben Száz csillanó csillagra törten Táncolnak és tündöklenek. És százfelé húznak, cibálnak Sodró szelei a világnak, És én százfelé szakadok, De az nem én vagyok.
És tudom: én vagyok a vétkes, Az én hívságos két szemem. Lásd, épp ez az, ami a lelkemen Ilyenkor marcangolva tépdes. Betegje, rabja én e rossz szemeknek, Tudom, hogy csak téged szeretlek, S tudom, hogy bántalak. Lásd, ez nagyon kegyetlen gondolat. És rám talál a tüzeken keresztül És kemény karmait lelkembe ássa.
És nem tudok gondolni másra: Ilyenkor szüntelen rád gondolok.
Akkor vagyok a tied mindenestül, Amikor hűtelen vagyok.
Hirtelen erőszakos zörrenéssel megtorpan a villamos. Az emberek egymásnak esnek, a kocsivezető káromkodik. Mi történt?
A mellékutcákból fekete-vörös áradat gomolyog elő: Emberek, eltorzult arcok, hadonázó karok és botok, Vörös virágok és vörös cédulák, és egy vörös kendő egy törött boton Szemérmetlenül táncol a levegőben. Balra nézek: egy kancsal ember valamit rekedten ordít. Jobbra nézek: egy zöldköpönyeges ember a könyökével törtet a többi elé. Egy kopasz és egy vöröshajú karonfogva topog és egymásra nevet. Kiabáló embertesthullám körülözönli a villamost. Mi történt?
Sztrájk! Munkások! Tüntetés! Ki az utcára! és Jogot a népnek! És egyre nagyobb és egyre sötétebb tömegek áradnak a Parlament felől. Megálljunk!
A villamos menni akarna. Nem szabad! Zörren az ablak, Az üvegcserepek hullnak, és az emberek lebuknak a pad mögé. Verekedés. Le a kocsiról! Fussunk! De merre? hová? Kődarabok surrannak a levegőben. Kirakatok vasfüggönye recsegve gördül alá. Zörren az utcai lámpa üvegje. Lábak dobogása. Üvöltő jelszavak, szitok és zuhanás. Segítség!
Egyszerre végigvonaglik a tömegen egy dacos és keserű nyögés: Jönnek a rendőrök! Attak! Fussunk! Jönnek! Nagy keményhúsú lovakon, magasraemelt karddal, Összeszorított szájjal, jönnek, ügetve, némán, Nagy, széles, dobogó sorban. Villognak fekete fénnyel a kardok, a szerszám, a sisakok harci taréja. Fussunk! Fussunk! Itt emberhalál lesz!
De hova fussak? És miért? Én nem vagyok a tüntetőkből! És nem vagyok a kardosokból! Vagy mind a kettő én vagyok? Irgalmas Isten! Mind a kettő én vagyok?!
Fussunk! Szikrázva csattognak a patkók. Most! Lecsap egy bukdácsoló sárgakabátos fejére a kard. Elesik. Véres a homloka. Rohan az attak hullámrengése tovább, Vér! Messziről puskák ropogása kattog. Lőnek! Emberekre! Vér!
Állok magamban egy kapubolt alatt, Pihegek a falnak dőlve és kétségbeesetten Próbálom egymáshoz illeszteni a gondolatokat.
Ó jaj, szegény futók! Vér és verejték csorog az arcotokon, És vért kiáltotok és dinamitot és hullást és őrületet, És hány tudja köztetek, miért? Ó, hogy szánlak, szánlak benneteket!
És jaj, ti szegény rendőrök! Csizmába, sisakba bújtatott szegény parasztfiúk, Kiknek kardot kell vonnotok, Akikre száll kő és káromkodás, És markotokon csurran a vér, Míg odahaza tán sír a kisgyereketek és templomban reszketve könyörög értetek az asszony. Ó, hát titeket hogy szánlak, jó testvérek!
És ti szegény, szegény nagyok, Kapitányok, grófok, miniszterek, Kiknek fejére zúdul minden átok, És lelketeket égeti a vér, Titeket is, nyomorult testvérek, ó mennyire, mennyire szánlak!
Mind, mind, mind szánlak és értlek és szeretlek, Szegény testvérek, igavonó vakok, Vak gyilkosok és vak öngyilkosok! Betegséget betegebb orvossággal orvosoló balgák! Ó jaj, sírjunk mind, sirassuk magunkat és egymást, És próbáljuk meg gyűlölni a gyűlöletet, És könyörülni nyomorult magunkon: Hátha talán még megkönyörül rajtunk A meggyalázott Isten!
Ezen az áldott estelen, Mikor a hold aranyja Végigcsókolja nesztelen, Mint csecsemőt az anyja, Végigsuhanja csendesen Az álmodó világot, Húnyt szemmel én emlékezem: Édes gondolni rátok, Sok messzi messzi kedvesem, Ti szép, komoly barátok.
Cirmos felhőn nyújtózkodik A bolyhos, álmos égbolt. Már botladozva bújdosik A lomb között a kék hold: Elnyúlok én is. Oly nehéz, Lebillenős a pillám. Félálom önt el, mint a méz, És hintál, mint a hullám. Kialszik az emlékezés, Mint ablakon a csillám.
Jó így, anyaszült egyedül! Így, álmos, így pihenj el. Pislogass össze gyerekül A szép anyuska mennyel. Valami így is egybefon Én minden édesemmel, Mi lehet az, találgatom Bóbiskoló szívemmel, - Lágy, mint a langyos fuvalom, És mézes, mint a szender.
Imádságos dal holdfénynél Hegy megett az esti nap Most pihen el épen. Bodros felhők játszanak Jóságos tüzében. Lágy-fehéren tiszta hold S egy kis csillag int mosolyt Boldogságos égen.
Bennem is békén virraszt Boldog mély imádság, Rám is hármas hű malaszt Hinti fénypalástját: Mélyemen az Úr mosolyg, Anyám arca drága hold, Csillag a barátság.
Mint bomlott nyájban szédült farkasok, Szelek a felhők testén marakodnak. A felsőket a völgynek terelik, Az alsókat az égi magasoknak. Mi történik odafenn? Emberek Lúdbőrző háttal lesünk fölfelé: Van-e az űrben sors törékenyebb, Esendőbb, mint az emberé!
Mikor és merre ragadoz a szél? Mikor a felső és mikor az alsó? Tengeri szél és történelmi szél! Merre a mái, merre az utolsó? Mindegy, én lelkem, jöjjön ami jön, Emberjussodból semmit el ne engedj. Szónak születtél, mely kimondatott: Hadd mondja végig amit belezengtek.
Keresztelőt imádkozott A zöld kórus felettem, Szívére vont a rengeteg: Az erdő gyermeke lettem. Oly messze-messze innen Falu és város és minden. Csendes mély ereimben Az erdő vére ver.
Ha táncol az édes harmaton A rózsalábú reggel, Galambbúgásra serkenek A serkenő füvekkel. Vén tölgyfa lombja ásít, De meglegyint a másik, S a harmatos, csilla pázsit Táncolni, futni hív.
Fekszem hűvös, kakukkfüves, Verbénás réti páston, S szellők után, felhők után A lelkemet elbocsájtom. A lomb közt lassan átoson, Felhő-barik közt futkosom, Míg zizzen élő vánkosom, S rám néz egy karcsú gyík.
Egy ember ballag az úton amott, Hol a nyírfák törzse tarkáll. Elnézem, én meg egy vén rigó, S elhallgat fönn egy harkály. Megy és dalol. Szavában Egy idegen világ van! Csak hallgatjuk mi hárman És összenevetünk.
Mikor az erdőn fellobog Az éjszaka tűzkoszorúja, S édes szemét a harangvirág Csendes álomra húnyja, Az alvó mindenségben Csak három szív van ébren: A Miatyánk az égben, A csalogány, meg én.
Ünnepnek írd ez óra csendjét, A Cserna hűvös alkonyát, Szíved csengői visszacsengjék A szívtelen múláson át.
A hegy fölött fehérke felleg. Szökő sziklák zúgói mellett Megbújt a zsongó vízesés. Habok az esti dalt tanulták. Szent hallgatásba finomult át Szó, álom és emlékezés. A lélek bontott néma szárnyat, Ledobta az únt szóruhát. Dalom, a daltalan magánynak Őrizd ez órák illatát.
Ünnepnek írd: Nehéz hegyek közt, Szökő vizek közt, szűz egek közt Öreg batár döcög tova. Mosolygó felhő néz utánad. A szónak mély zengése támad, Mint messze mélyek sóhaja. Szó szóra szikraként sugárzik, És szemeden a sors rezeg, S ajkadon lassan kivirágzik Egész magányos életed.
Ünnepnek írd ez óra csendjét, A Cserna zengő alkonyát, Szíved csengői visszacsengjék A szívtelen múláson át.
A véghetetlen kék tükör Komoly-nyugodtan tündököl. Lelkem, a régi nyugtalan, Rejtelmes arca tiszta kékén Végigsuhan simulva, békén, Határtalan, határtalan.
Nem állja röptét semmi gát, Kibontja könnyű fény-magát. Ezüst habokon búg elém A végtelenség szűz zenéje, S én szállok boldogan feléje Az alkony szárnyas szekerén.
Nincs már nyugat és nincs kelet: Határtalan vizek felett Suhan a súlytalan fogat. S miknek csak vágya játszik vélem: Egy pillantás alatt elérem A messze horizontokat.
Egy lebbenés és ott vagyok Ahol a honni csillagok Suttognak meghitten velem, S lelkem elé szivárványozzák Édeseim szerelmes arcát, Akácvirágos estelen.
Tovább, tovább. És mély, komoly Alattam a hullámmosoly, Alul az örvény búg, dagad. Aratásom delére látok: Férfiakat, sok hű barátot, Verejtékes szép harcokat.
Tovább, tovább. Új kép remeg, Köröskörül csillagszemek, Örök-mécs-lángok gyúlanak. Titkos zsolozsmák hangja reszket S egy óriás fehér keresztet Imádnak rejtett sugarak.
És fönn és lenn kigyullad a Csillagzsolozsmás éjszaka, S a boldog mélyből feldereng Nagy kórusa a tengermélynek: A titokzatos szféra-ének, A véghetetlen tiszta csend.
Verseket írok. Minden nap. Sokat. Az ének láza szinte fojtogat. De olyan furcsák ezek a dalok: Nem, érzem, ez még nem az igazi. Valami mást akarok mondani, De nem tudom, mit akarok.
Csak egyet tudok: én valamit látok, Valami nagy-nagy-nagy világosságot, Amit talán nem látott senkisem. Arról, arról akarok énekelni, Amiről nem énekelt soha senki. És meghalok, ha nem énekelem ki. A dallam, a dallam szétveti szívem.
Nem kellenek a tisztes régi versek, Amiket úgy szerettem valaha. Nem kell a régi muzsika! Nem vérzik benne az a valami, Amit még meg sem tudok mondani, De véres-biztosan tudom, Hogy meg kell mondanom. Nem kellenek a régi verseim, Valami mást, valami mást, Valami csontig-újat akarok! A szót, a szót, a szót add meg, Uram, Vagy meghalok!