Keresés

Részletes keresés

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.12 0 0 43

Lombzúgás

 

Keresztelőt imádkozott
A zöld kórus felettem,
Szívére vont a rengeteg:
Az erdő gyermeke lettem.
   Oly messze-messze innen
   Falu és város és minden.
   Csendes mély ereimben
   Az erdő vére ver.

 

Ha táncol az édes harmaton
A rózsalábú reggel,
Galambbúgásra serkenek
A serkenő füvekkel.
   Vén tölgyfa lombja ásít,
   De meglegyint a másik,
   S a harmatos, csilla pázsit
   Táncolni, futni hív.

 

Fekszem hűvös, kakukkfüves,
Verbénás réti páston,
S szellők után, felhők után
A lelkemet elbocsájtom.
   A lomb közt lassan átoson,
   Felhő-barik közt futkosom,
   Míg zizzen élő vánkosom,
   S rám néz egy karcsú gyík.

 

Egy ember ballag az úton amott,
Hol a nyírfák törzse tarkáll.
Elnézem, én meg egy vén rigó,
S elhallgat fönn egy harkály.
   Megy és dalol. Szavában
   Egy idegen világ van!
   Csak hallgatjuk mi hárman
   És összenevetünk.

 

Mikor az erdőn fellobog
Az éjszaka tűzkoszorúja,
S édes szemét a harangvirág
Csendes álomra húnyja,
   Az alvó mindenségben
   Csak három szív van ébren:
   A Miatyánk az égben,
   A csalogány, meg én.

 

dolna Creative Commons License 2006.01.11 0 0 42
:-)

Herkulesfürdői emlék


Ünnepnek írd ez óra csendjét,
A Cserna hűvös alkonyát,
Szíved csengői visszacsengjék
A szívtelen múláson át.

A hegy fölött fehérke felleg.
Szökő sziklák zúgói mellett
Megbújt a zsongó vízesés.
Habok az esti dalt tanulták.
Szent hallgatásba finomult át
Szó, álom és emlékezés.
A lélek bontott néma szárnyat,
Ledobta az únt szóruhát.
Dalom, a daltalan magánynak
Őrizd ez órák illatát.

Ünnepnek írd: Nehéz hegyek közt,
Szökő vizek közt, szűz egek közt
Öreg batár döcög tova.
Mosolygó felhő néz utánad.
A szónak mély zengése támad,
Mint messze mélyek sóhaja.
Szó szóra szikraként sugárzik,
És szemeden a sors rezeg,
S ajkadon lassan kivirágzik
Egész magányos életed.

Ünnepnek írd ez óra csendjét,
A Cserna zengő alkonyát,
Szíved csengői visszacsengjék
A szívtelen múláson át.

Előzmény: Constanzia Corleone (37)
Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.08 0 0 41

Tengerparti ének

 

A véghetetlen kék tükör
Komoly-nyugodtan tündököl.
Lelkem, a régi nyugtalan,
Rejtelmes arca tiszta kékén
Végigsuhan simulva, békén,
Határtalan, határtalan.

 

Nem állja röptét semmi gát,
Kibontja könnyű fény-magát.
Ezüst habokon búg elém
A végtelenség szűz zenéje,
S én szállok boldogan feléje
Az alkony szárnyas szekerén.

 

Nincs már nyugat és nincs kelet:
Határtalan vizek felett
Suhan a súlytalan fogat.
S miknek csak vágya játszik vélem:
Egy pillantás alatt elérem
A messze horizontokat.

 

Egy lebbenés és ott vagyok
Ahol a honni csillagok
Suttognak meghitten velem,
S lelkem elé szivárványozzák
Édeseim szerelmes arcát,
Akácvirágos estelen.

 

Tovább, tovább. És mély, komoly
Alattam a hullámmosoly,
Alul az örvény búg, dagad.
Aratásom delére látok:
Férfiakat, sok hű barátot,
Verejtékes szép harcokat.

 

Tovább, tovább. Új kép remeg,
Köröskörül csillagszemek,
Örök-mécs-lángok gyúlanak.
Titkos zsolozsmák hangja reszket
S egy óriás fehér keresztet
Imádnak rejtett sugarak.

 

És fönn és lenn kigyullad a
Csillagzsolozsmás éjszaka,
S a boldog mélyből feldereng
Nagy kórusa a tengermélynek:
A titokzatos szféra-ének,
A véghetetlen tiszta csend.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.08 0 0 40

Verset írok

 

Verseket írok. Minden nap. Sokat.
Az ének láza szinte fojtogat.
De olyan furcsák ezek a dalok:
Nem, érzem, ez még nem az igazi.
Valami mást akarok mondani,
De nem tudom, mit akarok.

 

Csak egyet tudok: én valamit látok,
Valami nagy-nagy-nagy világosságot,
Amit talán nem látott senkisem.
Arról, arról akarok énekelni,
Amiről nem énekelt soha senki.
És meghalok, ha nem énekelem ki.
A dallam, a dallam szétveti szívem.

 

Nem kellenek a tisztes régi versek,
Amiket úgy szerettem valaha.
Nem kell a régi muzsika!
Nem vérzik benne az a valami,
Amit még meg sem tudok mondani,
De véres-biztosan tudom,
Hogy meg kell mondanom.
Nem kellenek a régi verseim,
Valami mást, valami mást,
Valami csontig-újat akarok!
A szót, a szót, a szót add meg, Uram,
Vagy meghalok!

 

 

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.08 0 0 39

Béke, béke...

 

Köszönöm nektek, pilisi hegyek,
Hogy jóságosak vagytok és szelídek
És engedtek elringatóznom
Vonalaitok zöld hullámain,
Olyan önfeledten,
Mint az anti-világban,
Amikor még olyan csendesen sírdogáltak
A világ eresztékei,
Hogy föl sem ébredtünk rája.

Nem akarok fölébredni most sem.
Nem akarom hallani most sem a sírást.
Mért hallani olyat,
Amin segíteni nem tudunk?
Mire volna virrasztani ébren,
Mikor az éberség csak arra jó,
Hogy a holnap gyötrelmeit előrecibálja,
Gyilkosául a mának.

Ringassatok fenyő-hullámok,
Dajkáló hegyek,
Árassz el hársfa-illat,
Játszó gyerekek édes visongása,
Kérődző kecskék, fuvolás rigók.
Fogd le szempilláimat,
Békességes alkonyi szél.
Zümmögjétek mindnyájan velem együtt,
Istennek szelíd nem-ember alkotásai,
De nem szomorúan, és nem dacosan,
Hanem a zöld lomb ringó örömével,
A kék ég ölelő jóságával,
Hegyek hullámzó áhítatával,
Hogy azért is és mindig előlről,
A gonoszoknak igazulásul,
Rútaknak szépülésül,
Emberségül az emberteleneknek:
Béke, béke, béke, béke...

 

 

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.08 0 0 38

Vízözön előtt

 

Hullámzó hegyeken
Elküldöm kóborolni lelkemet.
Szabad, játékos hadd legyen
Egy percre még, -
Szállanék, szállanék,
Mielőtt a sötétség eltemet.

 

Már zúg a vízözön,
De én még nem akarom hallani.
Az oktalan erőkkel nincs közöm.
Törvényt teszek
Magamra: míg leszek,
A Szentséget akarom dallani.

 

Hallgató hegyeket,
A kakukkfű szemérmes illatát,
Kicsorduló szirmok megett
A méhikét.
Hadd hívom égre még
A béke betlehemi csillagát.

 

A Játék és a Csend
Utolsó hitvallója hadd legyek.
Hadd lássa Isten odafent:
Mikor a föld
A Nagy Hazug előtt
Feküdt is el: az illat élt és álltak a hegyek.

 

Ragyogja még fejük
Az alkony szivárványos sugarát.
Hozzád imádkozom velük:
Uram, ha tán
A vízözön után
Fölemelhetné fejét Ararát!

 

(1941. augusztus)

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.08 0 0 37

Szia! De jó, itt is:)) Azt hittem, hogy monológ lesz a topikból...:)

 

A bűneimmel egyedül

 

A bűneimmel egyedül vagyok.
A szó lebotlik ajakamról,
Mint elesett, fölvérzett kisgyereknek:
Kiáltana, de csak szepegni tud,
És poros arcán két sáros barázdán
Nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.

 

Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor!
Néven neveztem a bűnt és erényt,
Mint Ádám a paradicsomban
A rámosolygó teremtményeket.
De most: egy néma rengeteget látok
Egy ismeretlen, névtelen világot
Az önmagát sem értő szó megett.

 

Oly kétségbeesetten egyszerű
A szó, a név, a számozott szabály!
A tett is olyan: megtapinthatod.
A mások tette olyan egyszerű!
De az én tettem? Ki értheti azt,
Mikor magam sem értem,
Amikor már az anyaméhben
Hét fátyollal fogantatott.

 

Ki mondja meg, mi vagyok benne én?
Mi az apám, és mi a nagyapám,
Mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé?
Meddig Plutarchos, meddig Mózes,
Meddig Jókai, meddig Szent Ferenc,
Meddig a kenyér és meddig a perc,
És mekkora része az Istené?

 

Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é?
Én cselekedtem, vagy csak úgy esett?
Vagy az egész csak képzelet?
Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni,
De gyónni, - patakot tenyérbe merni,
Kottába venni a forgószelet!

 

Jaj, így vagyok a bűneimmel!
Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek,
Még sírni is csak szepegve merek.
De Egyvalaki hozzám térdel,
Ölébe vesz, semmit sem kérdez,
Csak megcsókolja vérző homlokom.
És én meleg mellére bújva,
Szabadító sírásba fúlva
Az egyetlen szót dadogom:
Atyám!

 

Előzmény: dolna (36)
dolna Creative Commons License 2006.01.08 0 0 36

Szervusztok!

Csatlakoznék...


Meditációk

A csendességről

Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen
Türelmetlen, ideges két kezem.
Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani.
Kulcsolódjanak nyugalomra békén,
Legyenek egyszer magukért és érted.
Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni,
Csukódjék nézni békén befelé,
Látni magát és téged.

Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam.
Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót,
Nem a te hangodat.
És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek,
Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem.
El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen,
A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit.
Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz,
Pedig ők emésztettek engemet,
És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom,
Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,
Mert nem csókoltál még belém magadból eleget:
Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;
Termés-arany, mert kezedből került ki,
És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét,
De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás,
És nem született meg belőle még a drága Magisterium,
Mely amit ér, arannyá nemesít.
És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé:
Egy-, egyfelé kell menni makacsul.

Jöjj, Uram, visszajöttem,
Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,
Fogj meg s taníts meg magamat megfogni,
És kezedet el nem bocsátani,
Akkor sem, mikor másért nyúl karom.
Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással;
Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén,
S kapaszkodni a másikkal kezedbe;
Könyvet lapozni, húst aprítani,
Kezet szorítani és kardot köszörülni,
Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben;
Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;
Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan;
És lenni én, hogy légy Te én helyettem,
És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
És adni magamat, hogy téged adjalak.
Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök,
Magamra és magadra, semmi másra.

metilen Creative Commons License 2006.01.07 0 0 35

 

           Angyal

 

Angyal, jóságos útitárs,
Ki mellettem komoly szelíd nagytestvér módra jársz,
És ujjad illetése könnyű, mint sóhajtás a boldog ember ajakán
S mosolyod édes, mint egy kisded álma karácsony éjszakán:
Esengve kérlek drága szép barát,
(Hernyónak hogyha kérni pillangót szabad)
Lebbentsd föl egyszer boldog arcod fátyolát,
Mutasd meg arcodat!

 

Mert olyanok vagyunk mi lásd,
Árnyékotokban bolygó emberek, akár az oktalan
Karonülô kicsik: ha látunk csillogást,
Kapunk mohón utána rögtön esztelen,
Mindegy nekünk, ha fénylik: rossz üveg vagy vert arany.

És embert hogyha látunk, akinek arcán fény rezeg,
(És minden emberarcnak fénye van)
Hozzámegyünk azonnal testvéri szóval, nyájasan,
S amerre járunk földnek útján szerteszét,
Kezünkbe fognánk sok felénk nyújtott kezet,
Mert jó embernek fogni más ember kezét!
Pedig kicsinyek mind az emberek,
És bús világuk egy-arasznyi szűk,
És minden ember-illetés a földre szegzi két szemed,
És földhöz von nehéz, meleg kezük.

 

Jöjj, jöjj, királyi testvér, jöjj, emeld meg arcodat
E sürgô hangyanép fölébe fényesen,
Magasodj föl elôttünk királyi termeteddel

És napszemeddel nézz ránk csendesen,
Hogy átöleljünk boldog döbbenettel,
És lepattanjon rólunk minden földi kéz,
S ne lássunk mást csak tégedet, nagy tündöklô, fehér alak,
És benned Azt, akinek fényessége vagy.

 

Mert lásd, fényesség gyermeke,
A jó közös Szülônek elsôbb szülöttje te:
Mi sejtjük sokszor (és a szívünk dobban),
Hogy testvérek vagyunk veled.
Mikor a szemed a szemünkbe lobban,
Érezzük benne messze-messze más világ
Nekünk a földnél otthonabb világ tüzét.
Hangod mikor megsímogat, meleg hullám borzong szívünkön át,

 

S érezzük: ez a földi szónál jobban

Nekünk való beszéd.
Taníts anyai szóra, taníts hazai dalra.
Nyisd meg nehézkes emberi fülünket,
Hogy halljuk a mindenség zengô kórusát,
Amint az Úrnak nagyságát rivallja
S az édes Jézust áldja s a drága szép Szűz Máriát.
Taníts, testvér, odasimulni minket,
Ahol te lengesz gyémánt fuvoláddal.
És hegedűs és hárfás angyalok,
És mind a többi énekes karok,
Mind, aminek megadatott dalolnia:
Szegény kis Szent Ferenc és Szent Cecília,
A vadgalamb és fülemile búja,
A kis füvek harmatos kórusa,
A tölgyek izmos barna himnusza

S a nagy hegyeknek zengô koszorúja,
S a gyöngyvirág, a fehér csengetyű:
És úgy vigyük oda szegény kis életünket,
Hogy észrevétlen köztük megsimuljon
És halkan, halkan pengeni tanuljon,
Mint egy szerény kis gyerekhegedű.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.07 0 0 34

Barakk

 

Vén katonák közt pap vagyok.
Szürke mellemen keskeny stólám
Egy-egy sóhajtól megsajog:
- ,,Húsz éve gyóntam!'' - ,,Harminc éve gyóntam.''

 

Bűzös barakk, levegőtlen sarok.
Penészes szalmazsákon görnyedek.
Közöttem és a kártyázók között
Egy felakasztott sáros köpenyeg.
Harapni lehet füstöt és ködöt.
Este van. Tél van. Hideg van. Sötét van.
Ülök, zsibbadtan, félnap óta egyben,
És hallgatom a félhomályban, félaléltan,
Barázdás arcokon a könnyek hogy görögnek,
Deres bajusz alól amint elődöcögnek
Nehéz szavak, szégyenlősen, rekedten:
- ,,Hát volt az is!'' - ,,Bizony, a nélkül nincsen!''

 

Odahaza most duruzsol a kályha,
Itt is, ott is, akiket szeretek,
Már készülődnek éjszakára.
Az egyik: sóhajt, ahogy ágyba tér,
S fia életét Istennek ajánlja.
A másik helyre rakja könyveit
S a Matutinumot anticipálja.
A harmadik, negyedik, ötödik
Már megtanulta a holnapi leckét
És most készíti kis füzeteit.

 

A szomszédban emitt
A két hadnagy-lakótárs is lerakta
Sártól nehéz, nagy bőrlábszárait.
Az egyik ír és állományt jelent,
Másik feledi a gyertyás jelent
És sárgatáblás regényébe mélyed.
Itt is, csak túl a köpenyegfalon,
Szalmazsák-széken, láda-asztalon,
Röhög, kártyázik és füstöl az élet.
Én meg csak ülök a barakk zugában,
És nem is érzem, hogy fagyos a lábam,
Észre sem veszem, hogy a könnyem
Hideg fonálban csordogál,
Mikor egy-egy öreg magyarnak
Kemény melléből fölzihál:
,,Jaj, lelkiatyám, nagyon-igen bánom.''

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.07 0 0 33

Dalt, dalt!

 

Dalt, dalt riadjon hangos ajkunk!
Sírtunk, susogtunk eleget!
Sipogó, szürke verebektől
Tanultunk nyálas éneket.
Ritmust immár hadd adjon egyszer
A mennykő és a fergeteg.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.07 0 0 32

A pók halála

 

Pók szaladt az ágyamon.
Megcsípett a vállamon.
Biz én magam nem hagyom!
Hol a cipőm? Felkapom,
Leütöttem, vége van!

 

Itt hever a vánkoson,
Alaktalan kis halom.
,,Nézz rám, - mondja - gyilkosom!''
Biz én meg se hallgatom:
Leütöttem, vége van!

 

Libabőrös hátamon
Megsuhint a borzalom.
Akarom, nem akarom,
Nem lehet nem hallanom:
Leütöttem, vége van.

 

Bosszút álltam, - mi jogon? -
Egy parányi állaton.
Késő már a bánatom,
Vissza nem sirathatom:
Leütöttem, vége van.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.07 0 0 31

Dalolj, ne félj!

 

Reményik Sándornak

 

,,Egy új világ van születőben!'' - mondják,
Kik felkötötték az Idők kolompját.
A vének, kiknek szája fél-sírásra:
Megérett a világ a pusztulásra!''
Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
Én egy órával mások előtt keltem,
De fáradt nem vagyok,
És bizalmasaim a csillagok.

 

Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
Az Új csendben jön és oldott sarúban,
Vagy a magasból angyalpille szárnnyal
A szívbe, mit az Istenség megárnyal.
És akiben Igéjét megfogantja,
Az szánva néz a kérkedő Kalandra,
Amely ma szerteszét
Elfojtja a szemérmes Új neszét.

 

Én hiszek benne, mind a világ ellen.
Őrá esküdtem ifjú életemmel,
S azóta minden évszakújuláson
Még-még újabbnak, ifiabbnak látom.
És örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
Hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
Mely örököt akar!
Csak ami örök, az a fiatal!

 

Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
A hold csak hinti harmatát mosolygva.
Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
Szolgálatodra: keletről nyugatnak,
Előre, mint a nap.
A Pillérek erősen állanak.

 

Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
Ki mondja őket réginek vagy újnak?
Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
Embernek, őznek örök anyaemlő:
Vedlik és újul az emberi öltő,
Meleg a nap, és énekel a költő.
Lelkem, dalolj s ne félj,
Te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.07 0 0 30

Szia!:)

 

Galambok

 

Fekszel a párnán: letörött faág,
Válladon ül a búgó némaság.
Kezes vadgalamb, a füledbe súg:
Ami tegnap volt, édes-szomorút.

 

Hessentenéd, - de jó, hogy nem megy el.
Nem akarnál, de mégis könnyezel.
Visszhangot sír benned a tubaszó,
S ujjad közt meg-megáll az olvasó.

 

De felszálló szelíd-galamb imád
Elhagyja már a vadmadár nyomát
S tollain erdő-illatot vivén,
Csőrével zörget Isten küszöbén.

 

Előzmény: metilen (29)
metilen Creative Commons License 2006.01.06 0 0 29

 

 A bernáthegyi

 

Mint egy jószívű, jólnevelt kutya
Fülét hegyezi, ha nevét kiáltják
S százszor elhozza szájában a pálcát,
Ha százszor hívja incselgő ura;

 

Vonakodást nem ismer; semmi gondja,
Vízbefúló ember-e, kit kiment
Szolgálatával, vagy csak egy pihent
Kényúr szeszélyének lesz jóbolondja:

 

Isten idomította örvös eb,
Így ugrom én is, nem ismerve morgást,
(A Küldetés erősebb, mint a korbács,
És tenyérből-cukornál édesebb!)

 

Szolgálok én is; ha játék, se bánom,
Ha ínyencség, ha ugrató szeszély.
Egy füttyentéstek ha fülemhez ér,
Cipelem fürgén minden tudományom.

Hátha van a hívók közt olyan is,
Ki már kedvét a földön nem találja,
Meghasonlott az emberrel halálra
S már csak az állat hűségébe hisz.

Volt már olyan is, akinek e pálca,
Melyet a hű eb vérző szája hord,
A föld utolsó üzenete volt,
Melyen magát a mélyből visszarántja.

Van ember tán, kinek e remegő
Élet-halálra zengő furcsa játék:
Végső kegyelem, utolsó ajándék,
Kenyér és víz, napfény és levegő.

Ó nem vagyok én puli, sem komondor,
Munkás békesség boldog őrei:
Vagyok virrasztó, vén Bernáthegyi,
Mely a halálos hómezőn barangol.

Örvén az élet: megy segíteni,
Csepp pont az egybebomló négy elemben,
De több mint állat: már-már félig ember,
S szemén kigyúl valami isteni.

Kékült arcát ha forró nyelve nyalja,
A jéghalálból visszarebbenő
Felsír álmából mint a csecsemő,
Mikor a mellhez gömbölyödik ajka.

(1944. július)

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.05 0 0 28

Sötét folyosó

Járok csendben, egymagamban,
Sötét, hosszú folyosókon,
Kongó, hosszú folyosókon.
Istenem, ma oly sötét van!

 

Kívül hangos szél sikoltoz,
Zördül, reszket minden ablak.
Egyre hull a síró eső.
Istenem, ma oly sötét van!

 

Idebenn már minden néma,
Én vagyok csak magam ébren,
Mint egy kósza éji lélek.
Istenem, ma oly sötét van!

 

Én vagyok csak magam ébren,
És köröttem ködalakok,
Halvány képek, foszló árnyak.
Istenem, ma oly sötét van.

 

Ez az éj a lelkek éje,
Sír alól is hazavágyó,
Hazajáró lelkek éje.
Istenem, ma oly sötét van!

 

Eltemetett régi vágyak
Fölkelnek egy éjszakára,
S kísérteni hazajárnak.
Istenem, ma oly sötét van!

 

Kóbor árnyak raja reszket,
És a lelkem sírva reszket.
És az éji szél sikoltoz.
Istenem, ma oly sötét van!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.03 0 0 27

Te Deum

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

 

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
                     hála legyen.

 

Hogy mindig jutott két garasom adni
és magamnak nem kellett kéregetnem,
                     hála legyen.

 

Hogy értenem adatott másokat
s nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
                     hála legyen.

 

Hogy a sírókkal sírni jól esett
és nem nevettem minden nevetővel,
                     hála legyen.

 

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
                     hála legyen.

 

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
                     hála legyen.

 

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
                     hála legyen.

 

Hogy akik szerettek, szépen szerettek
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
                     hála legyen.

 

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég aki voltam,
                     hála legyen.

 

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
                     hála legyen.

 

Hogy megtarthattam a hitet
és megfuthattam a kicsik futását
és futva futhatok az Érkező elé
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
                     hála legyen!

 

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
                     hála legyen, Uram!
                     hála legyen!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.03 0 0 26

Angyal

Angyal, jóságos útitárs,
Ki mellettem komoly szelíd nagytestvér módra jársz,
És ujjad illetése könnyű, mint sóhajtás a boldog ember ajakán
S mosolyod édes, mint egy kisded álma karácsony éjszakán:
Esengve kérlek drága szép barát,
(Hernyónak hogyha kérni pillangót szabad)
Lebbentsd föl egyszer boldog arcod fátyolát,
Mutasd meg arcodat!

 

Mert olyanok vagyunk mi lásd,
Árnyékotokban bolygó emberek, akár az oktalan
Karonülő kicsik: ha látunk csillogást,
Kapunk mohón utána rögtön esztelen,
Mindegy nekünk, ha fénylik: rossz üveg vagy vert arany.
És embert hogyha látunk, akinek arcán fény rezeg,
(És minden emberarcnak fénye van)
Hozzámegyünk azonnal testvéri szóval, nyájasan,
S amerre járunk földnek útján szerteszét,
Kezünkbe fognánk sok felénk nyújtott kezet,
Mert jó embernek fogni más ember kezét!
Pedig kicsinyek mind az emberek,
És bús világuk egy-arasznyi szűk,
És minden ember-illetés a földre szegzi két szemed,
És földhöz von nehéz, meleg kezük.

 

Jöjj, jöjj, királyi testvér, jöjj, emeld meg arcodat
E sürgő hangyanép fölébe fényesen,
Magasodj föl előttünk királyi termeteddel
És napszemeddel nézz ránk csendesen,
Hogy átöleljünk boldog döbbenettel,
És lepattanjon rólunk minden földi kéz,
S ne lássunk mást csak tégedet, nagy tündöklő, fehér alak,
És benned Azt, akinek fényessége vagy.

 

Mert lásd, fényesség gyermeke,
A jó közös Szülőnek elsőbb szülöttje te:
Mi sejtjük sokszor (és a szívünk dobban),
Hogy testvérek vagyunk veled.
Mikor a szemed a szemünkbe lobban,
Érezzük benne messze-messze más világ
Nekünk a földnél otthonabb világ tüzét.
Hangod mikor megsímogat, meleg hullám borzong szívünkön át,

 

S érezzük: ez a földi szónál jobban
Nekünk való beszéd.
Taníts anyai szóra, taníts hazai dalra.
Nyisd meg nehézkes emberi fülünket,
Hogy halljuk a mindenség zengő kórusát,
Amint az Úrnak nagyságát rivallja
S az édes Jézust áldja s a drága szép Szűz Máriát.
Taníts, testvér, odasimulni minket,
Ahol te lengesz gyémánt fuvoláddal.
És hegedűs és hárfás angyalok,
És mind a többi énekes karok,
Mind, aminek megadatott dalolnia:
Szegény kis Szent Ferenc és Szent Cecília,
A vadgalamb és fülemile búja,
A kis füvek harmatos kórusa,
A tölgyek izmos barna himnusza
S a nagy hegyeknek zengő koszorúja,
S a gyöngyvirág, a fehér csengetyű:
És úgy vigyük oda szegény kis életünket,
Hogy észrevétlen köztük megsimuljon
És halkan, halkan pengeni tanuljon,
Mint egy szerény kis gyerekhegedű.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.01 0 0 24

Hanyatló hold

 

A hold az égen úszik.
Szemem utána kúszik.
A csillagokat számolom,
Számolom tízig, húszig.

 

A völgyre lomha pára
Ülepszik éjszakára.
Nyirkos szaga idáig ér,
Belep tán nemsokára.

 

A hold hanyatlik egyre.
Kúszik a köd a hegyre.
Hűlő holdvilág életem
Mikor és merre megy le?

 

Hold, állj meg a hegyélnél!
Köd, hátha el sem érnél?
Most mondom még a vesperát,
Még messze van az éjfél.

 

Még fiatal az este,
Még harmatát hadd esse,
Hadd sírja el szép könnyeit:
Holnap, ki tudja, lesz-e?

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.01 0 0 23

Újévi reménykedés

 

Hóval jöttél, fiatal esztendő,
Csupa fehér vagy, szép-, jóra kelendő.
Napos és fehér, - ó ha az is volnál,
Naposabb, fehérebb a fekete ónál!

 

Szép hó, fényes, hűvös és metsző,
(Az üdvös értelem rokonának tetsző)
Jó melegítő, tiszta fehérség,
Borítsd be a rossz föld keserű kérgét!

 

Borítsd be, borítsd be, burkold el, öleld meg,
Holt-eleven szíve hátha fölenged.
Kripta-ürén a kifagyott mélynek
Hátha még pihegő magok is élnek.

 

Hisz felszakad egyszer a becstelen tél is!
Vérben és mocsokban ha százszor vetél is,
Egyszercsak, mégiscsak megjön a jövendő.
Hátha te lennél az, fiatal esztendő?

 

Hátha te lennél az, aki elbontod
Fejünk felől a fekete boltot,
Butaság fekete fellegei gátját,
S eget érhet újra az igaz imádság.

 

Kiálts, ne hallgass, igazak imája,
Hallja az Isten, hallja, kívánja!
Visszalengő hózivatar, pelyhezd az égre,
Zizegjed, zúgjad: szeretet, béke!

 

Nektek is, népek gyilkosai, balgák,
Kiérzi az Isten szívetek hangját.
Amit kimondani magatok se mertek,
A szegény nyomorult, vacogó lelket.

 

Bélpoklos hazugság üvöltésén által
A pőre szív az, mit az Isten áthall:
,,Ments meg, ó ments meg magunktól minket,
S átkozott magunktól szegény mieinket!''

 

Ó hallom, hallom az ember hangját,
Élők és hullák sírják, sikongják:
,,Kit ember-okosság beteg ördöggé tett,
Mentsd meg önmagától az emberiséget!''

 

Fekete földön újévi fehérség:
Zsibbadt szívünkben csecsemő reménység.
Isten, éveket, szíveket teremtő,
Teremtsen újjá ez az újesztendő!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.01 0 0 22

A néma Miatyánk

 

Hozzád, Veled, Neked,
Mondani egy utolsó éneket,
Imában ömleni Eléd,
Legutolsó, de hűséges cseléd...!
De jaj! ha nem igaz!
Szobám csupa por,
Kertem csupa gaz,
Csupa lelógó tört faág,
A templom messze, a könyv nehéz,
Ólomcsizmában toporog az ész.
És mégis, mégis, Ő van itt,
Immár tőlem el nem veszik.
Nap nap után, éj éj után
Én Téged hívlak, Miatyánk.

 

De mire jó
Egy lámpástalan rádió?
Hogyan szólítsam az ég Urát
Egy siketnéma Miatyánkon át,
Ha szói közül minden második
Alattomosan elrejtőzködik!
Bénult napokon, izzadt éjeken
Az értelem is értelemtelen,
Értelemtelen és imátalan, -
Magam vagyok, egészen egymagam.

 

De talán mégis volna valami
Helyettem hinni, vallani,
Nevemben felimádkozó
Karikás kis szentolvasó,
Egyetlen társam aki vagy,
Karikagyűrűm, el ne hagyj!

 

De nem hagytalak-e Téged el én,
Szómmal, amelyből kialudt a fény?
Szívemmel, amely csupa seb,
Elmémmel, amely űrnél üresebb?
S nem hagytam-e el Veled együtt Azt,
Aki az űr fölött virraszt?
Mit felelek, hisz nem tudok felelni:
Mit felelhet a Mindennek a semmi!
Akarom élni az egész hitet,
Szeretni, ahogy Isten szeret,
És bízni, bízni akarok,
Abban, amit a Krisztus hozott.
Nem érzem, nem is gondolom,
De akarom, akarom, akarom
.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.01 0 0 21

De profundis

A mélységből kiáltok Hozzád.
Uram segíts,
Mutasd meg fényességes orcád.

 

Csapkodó tenger körülöttem.
Uram segíts,
Ne nyeljen el hajótörötten.

 

Sajkám mint labda, száll recsegve.
Uram segíts,
Tekints a tajtékos vizekre.

 

Mosolyogj rám, utam vezére.
Uram segíts
Az élő vizek tengerére!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.29 0 0 20

S. O. S.

Alszeghy Zsoltnak


Azt mondod, testvér, hogy nem érdemes!
Kihalt faluban minek a harangszó?
Minek az ének rokkant regimentnek,
Ahol dezentor a java legénység,
A többi kullog, bélyeges tudattal,
És nincs egyébre vágya, mint aludni
És enni, és nem-lenni katona.
Ahol a zászlót kapcára metélték,
És nem ismernek egyéb muzsikát,
Mint duhaj nótát s vénasszonysipítást.
Húzódjunk félre (mondod) már az útból,
Köveknek kántáló apostolok.
Jöjjenek azok, akiket kívánnak;
Ébresztők helyett a gyújtogatók,
És gyújtsanak, pusztuljon, ami rothadt,
Úgyse kár érte! És ha beleég
A nagy tűzvészbe az is, ami Szentség,
Legalább veleégünk, legalább
Ha nagyszerű nem is lesz a halálunk,
De mégsem kell megvetni minmagunkat.
Mondod keserűn. De a két szemed
Ellenemond a keserű ajaknak.
Az életed, amelyet odaadtál
Amaz Oltárra égő áldozatnak,
A két karod, mely most is érte fárad,
Míg a tagadás vérzi ajkadat:
Hangosan tagadják a tagadást.
Ezt a nemet nem lázadás üvölti:
Ezt a szeretet sírja, nem a sértett,
De a szerelme tárgyáért jajongó,
A vérrel verejtékes szeretet.

 

Ó szeressük is, testvér, ezt az árva
Kitaszított szegény Hamupipőkét!
Ha még mi is, öten-hatan, utolsók,
Átesküszünk a két gonosz leányhoz,
Szegény kicsi végképp szemétre jut.
A nagyok, kik öngyilkos jóhiszemmel
Heverésznek a gőg vak nyoszolyáján,
Vagy jóravaló restség kerevetjén,
Meg sem látják szegénykét a suton
És inaszakadtak leszállni hozzá,
(Az egyetlenhez, aki még talán
Tud adni jó szót holnap is nekik
Közelgő koldusságuk éjszakáján!)
A kicsinyek meg... Ó elvész a nép,
Amelyik tudomány nélkül való,
Ha meg nem fogjuk ártatlan kezét,
És el nem visszük a forráshoz őket,
Hogy igyanak, hiszen még azt se tudják,
Hogy szomjúság az, ami gyötri őket.

 

Elhagyott templom papjai vagyunk.
A nép, amelyhez fiatalon küldtek,
Idegen istenekhez tántorult,
Csak egy öklömnyi ministránsgyerek
Maradt eljátszani a csengetyűvel.
Ó de mi csak meghúzzuk a harangot
És felöltjük a súlyos kazulát,
Régi királynék ujja-hímzetét,
És bemegyünk és mondjuk a misét,
És cselekedjük emlékezetét
Mindennap Annak, aki rendelé.
Nem ember dolga, Isten dolga ez!
Ha más nem hallja senki, hallja Ő.
Ha nincsen ember, aki térdre hulljon,
Angyalszárnyaknak érezzük suhogtát
Magunk fölött az Úrfölmutatáskor.
Ha nem mondja Dominus vobiscumra
Senki az Et cum spiritu tuo-t:
A mi lelkünkkel csak itt van az Isten
S utána jár az ő lelküknek is.
Ha nevetik is, övék a misénk,
Ha átkozzák is, áldást hoz nekik.
Ó mondjuk, testvér, mondjuk a misét,
Van miért mondjuk! Van, aki velünk van
Minden napon, világ végezetéig.

 

Hisz tudod testvér (ej, magunk között
Minek tagadjuk!): süllyed a hajó.
Ez a rozzant, vén Európa-bárka
Addig irtotta legénysége színét,
Addig gyilkolta kapitányait,
Addig baltázta önnön padozatját,
Addig aludtak a kormányosok:
Léket kapott eltömhetetlenül.
Árad a szennyes sósvíz. Hasztalan
Gép és szivattyú: süllyedünk! De hagyján,
Nem nagy kár érte! Ami drága volt
A rakományban, régen kidobálta,
És ez a rozzant vén jószág sokáig
Már úgy se bírná a kalózkodást:
Ifjabb hajók járják az óceánt.

 

Hát Isten neki, egyszer halni kell!
Hallod testvér, hogy csendesedik ott lenn
A szalónban a rekedt grammofon?
Hallod, milyen halálos lett a csend?
És odatúl a csónakok felől
Hallod az őrjöngő tülekedést?
Azelőtt régen, kemény kapitányok,
Erős hadnagyok revolverrel álltak
És tartották a rendet. A legénység
Értő parancsra dolgozott halálig,
És a parányi mentőcsónakokban
Megmenekült az utasok java.
Most rég legyilkolták a tiszteket,
Nincsen vezényszó, nincsen céltudat.
Pálinkáshordók üresen görögnek,
A fedélzet a vértől sikamós,
Egymást gázolja őrjöngő tömeg,
Egymás után merülnek el sikoltva
Az őrült módra túltölt csolnakok.

 

Nincsen segítség! Nincsen józan ember
Rajtunk kívül az elítélt hajón!
Testvér, magunk állunk a rádiónál
És szórjuk szét a négy égtáj felé
Végső szavát egy süllyedő világnak,
A csupasz lelkek hördülő imáját.
Ki törődik a süllyedő hajón
A veszendő lelkekkel kívülünk!
Mink, mink, kik soha mással nem törődtünk
A lelken kívül, most ez a mi percünk!
Ezért a percért volt szükség reánk,
Ezért a végső, egyetlen dalért!
Mert ez a dallam örökkévaló.

 

Amikor ember és hajó
Régen korhad a moszatok között,
Ez a dallam még élni, szállni fog,
Óceánok és jéghegyek fölött,
És átüvölt a viharok zenéjén
És átharsog az ezredek zúgásán
Világokon és világsírokon,
Úgy sírja fel az égiek felé
A hulló ember végső sóhaját,
A csodaváró meztelen imát:
Mentsétek meg lelkeinket!
Mentsétek meg lelkeinket!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.29 0 0 19

Tűnődés

Merre menjek?
Ki a rétre, könnyű lábbal?
Vagy a hegynek, föl a hegynek?
Itt mosolyog ifjú élet,
Ott magasok meredeznek.
Testvér velem mind a kettő.
Merre menjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

 

Ki a rétnek?
Ismeretlen bimbók rajta
Csodálatos színben égnek.
Álombeli nótát suttog
Vidám ajka könnyű szélnek.
Rózsás arca mosolyog a
Messzeségnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

 

Föl a hegynek?
Verejtékes sziklacsúcsok
Nagy-komolyan rám merednek.
De a győző hegyi vizek
Forrásai ott erednek.
És a csúcson tüze fénylik
Napkeletnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...


Merre térjek?
Az én hazám mind a kettő,
Bennem forrnak, bennem élnek.
Ez is, az is lelkem lelke.
Fél lélekkel hogyan éljek?
Mozdulatlan egyre állok.
Merre térjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

 

Előzmény: Constanzia Corleone (18)
Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.29 0 0 18

Tűnődés

Merre menjek?
Ki a rétre, könnyű lábbal?
Vagy a hegynek, föl a hegynek?
Itt mosolyog ifjú élet,
Ott magasok meredeznek.
Testvér velem mind a kettő.
Merre menjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

 

Ki a rétnek?
Ismeretlen bimbók rajta
Csodálatos színben égnek.
Álombeli nótát suttog
Vidám ajka könnyű szélnek.
Rózsás arca mosolyog a
Messzeségnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

 

Föl a hegynek?
Verejtékes sziklacsúcsok
Nagy-komolyan rám merednek.
De a győző hegyi vizek
Forrásai ott erednek.
És a csúcson tüze fénylik
Napkeletnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.29 0 0 17

Üzenet

Földön túlról üzen az űr.
A földön zúg a földi zűr.

 

Túlon túlról beszél a hit.
Az ember hordja átkait.

 

Zsong a tudomány méhkasa.
Embernek ember farkasa.

 

Kikből a kegyelem csorog,
Papok, poéták, piktorok,

 

Embernyi ember vagytok-e?
Embernyomokat hagytok-e?

 

Csak kérdezek, kérdezgetek,
De halvány hangom reszketeg.

 

Hisz én vagyok első személy,
A kérdés éle engem ér.

 

Nem mondhatom, mint kisgyerek:
,,Nem ér a nevem, emberek.''

 

Uram, te légy irgalmasom,
Mikor fejemre olvasom,

 

Mit mond nekem, s rólam neked
Az űrből hulló üzenet.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.29 0 0 16

Síró testvérnek

Testvér, én érzem, a lelked remeg,
Pillád nehéz, nagy könnyek égetik.
- Testvér, melletted áll a Krisztus:
Testvér, törüld le könnyeid.

 

Nehéz, nehéz, fojtó a fájdalom,
Ráül a szívre, mint az éj sötétje.
Búsan, bágyadtan, elapadtan:
Testvér, nézz föl a fényes égre.

 

Csaló a könnycsepp, hazug a halál.
Látom a lángját egy nagy fényességnek.
A szeretet nagyobb, mint a halál,
A szeretet az élet, élet.

 

A fájdalom óriás titka ez:
Isten csókol meg, ha a lelkünk reszket.
- Testvér, melletted áll a Krisztus:
Testvér, csókold meg a keresztet.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.29 0 0 15

Razzia

 

Angyalföld. Éjjel. Razzia.
Megyünk: urak, rendőrök, írók.
Sápadt csend. Össze-visszafirkált,
Vakolathagyta tűzfalak.

 

Egy-szoba-konyha. Pisla mécs.
Penészes, pállott levegő.
Szegénybűz, fojtó. (Hullaszag?)
Párnátlan ágyon, csíkos, szennyes
Hasadt dunnával eltemetve
Négy félig-ingű kisgyerek
Halottas arccal hentereg.
Az anyjuk ül, kiaszott mellén
Az ötödikkel. Rámmered:
Két nagy, üres, csodálkozó szem
És két hegyes vad arci csont.

 

Szoba. Füsttől, bacillusoktól
Fekete és savanyú légben,
Nagy zsírpecsétes asztal mellett
Tizenkét ember: öregasszony,
Két fiatal pár, hét gyerek.
Tizenkét sípoló tüdő,
Tizenkét kínnal köhögő,
Tizenkét véresen vonító
Halál-kutyája. Ülnek együtt
S halálraítélt ujjaikkal
Cukrász uraknak csomagolnak
Ezüstpapírba cukrokat.

 

Pincelakás. Matrác a földön,
Sűrűn, sorban, és emberek,
Kiéhezett, agyongyötört,
Halálig hajszolt emberek,
Lihegő, pilledt emberek,
Melegre-sajgó emberek,
Férj, asszony, lány, legény, gyerek,
Vad, össze-vissza gombolyag,
Vad ember-kígyó forgatag.
Szobák, pincék, zugok, lyukak...
Az Inferno setét csodája
Szakadt fel lábaim alatt!
Véres fonákja a villamos világnak!
Jaj, hát ez is van a világon!
Jaj, sok-sok élet, amely nem-élet,
Tengernyi ember, aki nem-ember!
Velem-egy-lélek emberek,
Tenyésznek és ténfergenek,
Fetrengnek és penészlenek,
És rám merednek, mind rám merednek:
Átok-szemek! vérvád-szemek!

 

Minden szentek, segítsetek!
Ki láttam ezt a látni poklot,
Hogy éljek evvel? Mit tegyek?

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.26 0 0 14

Az Oltárkő alatt


Mert forrást adtál s patakot,
Áldom Uram neved.
De hogy földrázó haragod,
Még az is csupa szépet szaggatott
A sziklából: hogyan dicsérjelek!

 

Mert enciánt intesz elő
És szamócát a kőbül,
Imádlak alkotó Erő.
De szebben áld a szálfenyő,
Mely a sziklák fejére nő
És az egekbe épül.

 

Letérdelek hallgatagon
Az Oltár lépcsején,
S mint szemérmes szélfuvalom,
Esenkedik fel sóhajom:
Ha legalább olyan nagyon,
Mint egy kis szúrós szürke gyom,
De ide illeném!

 

(1941. július)

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.26 0 0 13

A Hargitán


Bolyongok a Hargita gerincén.
Köröttem az élet megint szép.
Nevet rám a zöld hegykoszorú,
Alszik bennem ami szomorú.

 

Állok, mint az Isten fenyője,
Nem gondolok múltra, jövőre.
Elcsituló kisgyerek szívemmel
Békességet kötök a jelennel.

 

Fejem fölött sasmadár kerengél.
Te madár, ha értem lejönnél!
Megtanítnál szárnyat bontani!
Most kellene ament mondani.

 

(1941. július)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!