Verseket írok. Minden nap. Sokat. Az ének láza szinte fojtogat. De olyan furcsák ezek a dalok: Nem, érzem, ez még nem az igazi. Valami mást akarok mondani, De nem tudom, mit akarok.
Csak egyet tudok: én valamit látok, Valami nagy-nagy-nagy világosságot, Amit talán nem látott senkisem. Arról, arról akarok énekelni, Amiről nem énekelt soha senki. És meghalok, ha nem énekelem ki. A dallam, a dallam szétveti szívem.
Nem kellenek a tisztes régi versek, Amiket úgy szerettem valaha. Nem kell a régi muzsika! Nem vérzik benne az a valami, Amit még meg sem tudok mondani, De véres-biztosan tudom, Hogy meg kell mondanom. Nem kellenek a régi verseim, Valami mást, valami mást, Valami csontig-újat akarok! A szót, a szót, a szót add meg, Uram, Vagy meghalok!
Köszönöm nektek, pilisi hegyek, Hogy jóságosak vagytok és szelídek És engedtek elringatóznom Vonalaitok zöld hullámain, Olyan önfeledten, Mint az anti-világban, Amikor még olyan csendesen sírdogáltak A világ eresztékei, Hogy föl sem ébredtünk rája.
Nem akarok fölébredni most sem. Nem akarom hallani most sem a sírást. Mért hallani olyat, Amin segíteni nem tudunk? Mire volna virrasztani ébren, Mikor az éberség csak arra jó, Hogy a holnap gyötrelmeit előrecibálja, Gyilkosául a mának.
Ringassatok fenyő-hullámok, Dajkáló hegyek, Árassz el hársfa-illat, Játszó gyerekek édes visongása, Kérődző kecskék, fuvolás rigók. Fogd le szempilláimat, Békességes alkonyi szél. Zümmögjétek mindnyájan velem együtt, Istennek szelíd nem-ember alkotásai, De nem szomorúan, és nem dacosan, Hanem a zöld lomb ringó örömével, A kék ég ölelő jóságával, Hegyek hullámzó áhítatával, Hogy azért is és mindig előlről, A gonoszoknak igazulásul, Rútaknak szépülésül, Emberségül az emberteleneknek: Béke, béke, béke, béke...
Hullámzó hegyeken Elküldöm kóborolni lelkemet. Szabad, játékos hadd legyen Egy percre még, - Szállanék, szállanék, Mielőtt a sötétség eltemet.
Már zúg a vízözön, De én még nem akarom hallani. Az oktalan erőkkel nincs közöm. Törvényt teszek Magamra: míg leszek, A Szentséget akarom dallani.
Hallgató hegyeket, A kakukkfű szemérmes illatát, Kicsorduló szirmok megett A méhikét. Hadd hívom égre még A béke betlehemi csillagát.
A Játék és a Csend Utolsó hitvallója hadd legyek. Hadd lássa Isten odafent: Mikor a föld A Nagy Hazug előtt Feküdt is el: az illat élt és álltak a hegyek.
Ragyogja még fejük Az alkony szivárványos sugarát. Hozzád imádkozom velük: Uram, ha tán A vízözön után Fölemelhetné fejét Ararát!
Szia! De jó, itt is:)) Azt hittem, hogy monológ lesz a topikból...:)
A bűneimmel egyedül
A bűneimmel egyedül vagyok. A szó lebotlik ajakamról, Mint elesett, fölvérzett kisgyereknek: Kiáltana, de csak szepegni tud, És poros arcán két sáros barázdán Nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.
Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor! Néven neveztem a bűnt és erényt, Mint Ádám a paradicsomban A rámosolygó teremtményeket. De most: egy néma rengeteget látok Egy ismeretlen, névtelen világot Az önmagát sem értő szó megett.
Oly kétségbeesetten egyszerű A szó, a név, a számozott szabály! A tett is olyan: megtapinthatod. A mások tette olyan egyszerű! De az én tettem? Ki értheti azt, Mikor magam sem értem, Amikor már az anyaméhben Hét fátyollal fogantatott.
Ki mondja meg, mi vagyok benne én? Mi az apám, és mi a nagyapám, Mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé? Meddig Plutarchos, meddig Mózes, Meddig Jókai, meddig Szent Ferenc, Meddig a kenyér és meddig a perc, És mekkora része az Istené?
Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é? Én cselekedtem, vagy csak úgy esett? Vagy az egész csak képzelet? Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni, De gyónni, - patakot tenyérbe merni, Kottába venni a forgószelet!
Jaj, így vagyok a bűneimmel! Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek, Még sírni is csak szepegve merek. De Egyvalaki hozzám térdel, Ölébe vesz, semmit sem kérdez, Csak megcsókolja vérző homlokom. És én meleg mellére bújva, Szabadító sírásba fúlva Az egyetlen szót dadogom: Atyám!
Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen Türelmetlen, ideges két kezem. Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani. Kulcsolódjanak nyugalomra békén, Legyenek egyszer magukért és érted. Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni, Csukódjék nézni békén befelé, Látni magát és téged.
Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam. Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban. Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót, Nem a te hangodat. És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek, Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem. El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen, A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit. Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz, Pedig ők emésztettek engemet, És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom, Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még, Mert nem csókoltál még belém magadból eleget: Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én; Termés-arany, mert kezedből került ki, És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét, De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás, És nem született meg belőle még a drága Magisterium, Mely amit ér, arannyá nemesít. És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé: Egy-, egyfelé kell menni makacsul.
Jöjj, Uram, visszajöttem, Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba, Fogj meg s taníts meg magamat megfogni, És kezedet el nem bocsátani, Akkor sem, mikor másért nyúl karom. Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással; Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén, S kapaszkodni a másikkal kezedbe; Könyvet lapozni, húst aprítani, Kezet szorítani és kardot köszörülni, Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben; Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó; Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan; És lenni én, hogy légy Te én helyettem, És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket, És adni magamat, hogy téged adjalak. Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök, Magamra és magadra, semmi másra.
Angyal, jóságos útitárs, Ki mellettem komoly szelíd nagytestvér módra jársz, És ujjad illetése könnyű, mint sóhajtás a boldog ember ajakán S mosolyod édes, mint egy kisded álma karácsony éjszakán: Esengve kérlek drága szép barát, (Hernyónak hogyha kérni pillangót szabad) Lebbentsd föl egyszer boldog arcod fátyolát, Mutasd meg arcodat!
Mert olyanok vagyunk mi lásd, Árnyékotokban bolygó emberek, akár az oktalan Karonülô kicsik: ha látunk csillogást, Kapunk mohón utána rögtön esztelen, Mindegy nekünk, ha fénylik: rossz üveg vagy vert arany.
És embert hogyha látunk, akinek arcán fény rezeg, (És minden emberarcnak fénye van) Hozzámegyünk azonnal testvéri szóval, nyájasan, S amerre járunk földnek útján szerteszét, Kezünkbe fognánk sok felénk nyújtott kezet, Mert jó embernek fogni más ember kezét! Pedig kicsinyek mind az emberek, És bús világuk egy-arasznyi szűk, És minden ember-illetés a földre szegzi két szemed, És földhöz von nehéz, meleg kezük.
Jöjj, jöjj, királyi testvér, jöjj, emeld meg arcodat E sürgô hangyanép fölébe fényesen, Magasodj föl elôttünk királyi termeteddel
És napszemeddel nézz ránk csendesen, Hogy átöleljünk boldog döbbenettel, És lepattanjon rólunk minden földi kéz, S ne lássunk mást csak tégedet, nagy tündöklô, fehér alak, És benned Azt, akinek fényessége vagy.
Mert lásd, fényesség gyermeke, A jó közös Szülônek elsôbb szülöttje te: Mi sejtjük sokszor (és a szívünk dobban), Hogy testvérek vagyunk veled. Mikor a szemed a szemünkbe lobban, Érezzük benne messze-messze más világ Nekünk a földnél otthonabb világ tüzét. Hangod mikor megsímogat, meleg hullám borzong szívünkön át,
S érezzük: ez a földi szónál jobban
Nekünk való beszéd. Taníts anyai szóra, taníts hazai dalra. Nyisd meg nehézkes emberi fülünket, Hogy halljuk a mindenség zengô kórusát, Amint az Úrnak nagyságát rivallja S az édes Jézust áldja s a drága szép Szűz Máriát. Taníts, testvér, odasimulni minket, Ahol te lengesz gyémánt fuvoláddal. És hegedűs és hárfás angyalok, És mind a többi énekes karok, Mind, aminek megadatott dalolnia: Szegény kis Szent Ferenc és Szent Cecília, A vadgalamb és fülemile búja, A kis füvek harmatos kórusa, A tölgyek izmos barna himnusza
S a nagy hegyeknek zengô koszorúja, S a gyöngyvirág, a fehér csengetyű: És úgy vigyük oda szegény kis életünket, Hogy észrevétlen köztük megsimuljon És halkan, halkan pengeni tanuljon, Mint egy szerény kis gyerekhegedű.
Vén katonák közt pap vagyok. Szürke mellemen keskeny stólám Egy-egy sóhajtól megsajog: - ,,Húsz éve gyóntam!'' - ,,Harminc éve gyóntam.''
Bűzös barakk, levegőtlen sarok. Penészes szalmazsákon görnyedek. Közöttem és a kártyázók között Egy felakasztott sáros köpenyeg. Harapni lehet füstöt és ködöt. Este van. Tél van. Hideg van. Sötét van. Ülök, zsibbadtan, félnap óta egyben, És hallgatom a félhomályban, félaléltan, Barázdás arcokon a könnyek hogy görögnek, Deres bajusz alól amint elődöcögnek Nehéz szavak, szégyenlősen, rekedten: - ,,Hát volt az is!'' - ,,Bizony, a nélkül nincsen!''
Odahaza most duruzsol a kályha, Itt is, ott is, akiket szeretek, Már készülődnek éjszakára. Az egyik: sóhajt, ahogy ágyba tér, S fia életét Istennek ajánlja. A másik helyre rakja könyveit S a Matutinumot anticipálja. A harmadik, negyedik, ötödik Már megtanulta a holnapi leckét És most készíti kis füzeteit.
A szomszédban emitt A két hadnagy-lakótárs is lerakta Sártól nehéz, nagy bőrlábszárait. Az egyik ír és állományt jelent, Másik feledi a gyertyás jelent És sárgatáblás regényébe mélyed. Itt is, csak túl a köpenyegfalon, Szalmazsák-széken, láda-asztalon, Röhög, kártyázik és füstöl az élet. Én meg csak ülök a barakk zugában, És nem is érzem, hogy fagyos a lábam, Észre sem veszem, hogy a könnyem Hideg fonálban csordogál, Mikor egy-egy öreg magyarnak Kemény melléből fölzihál: ,,Jaj, lelkiatyám, nagyon-igen bánom.''
Dalt, dalt riadjon hangos ajkunk! Sírtunk, susogtunk eleget! Sipogó, szürke verebektől Tanultunk nyálas éneket. Ritmust immár hadd adjon egyszer A mennykő és a fergeteg.
,,Egy új világ van születőben!'' - mondják, Kik felkötötték az Idők kolompját. A vének, kiknek szája fél-sírásra: Megérett a világ a pusztulásra!'' Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem! Én egy órával mások előtt keltem, De fáradt nem vagyok, És bizalmasaim a csillagok.
Én nem hiszek a tele-szájas Újban. Az Új csendben jön és oldott sarúban, Vagy a magasból angyalpille szárnnyal A szívbe, mit az Istenség megárnyal. És akiben Igéjét megfogantja, Az szánva néz a kérkedő Kalandra, Amely ma szerteszét Elfojtja a szemérmes Új neszét.
Én hiszek benne, mind a világ ellen. Őrá esküdtem ifjú életemmel, S azóta minden évszakújuláson Még-még újabbnak, ifiabbnak látom. És örökebbnek. Ó hogy issza fényét, Hogy zsendül rajta új sarj, új reménység, Mely örököt akar! Csak ami örök, az a fiatal!
Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak. Megy a karaván, kiskutyák ugatnak. Vénhedt ebek vonítanak a holdra: A hold csak hinti harmatát mosolygva. Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak, Szolgálatodra: keletről nyugatnak, Előre, mint a nap. A Pillérek erősen állanak.
Meleg a nap és hűvös szellők fújnak: Ki mondja őket réginek vagy újnak? Csorog a forrás, szüntelen szülemlő: Embernek, őznek örök anyaemlő: Vedlik és újul az emberi öltő, Meleg a nap, és énekel a költő. Lelkem, dalolj s ne félj, Te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!
Hogy megvolt mindig a mindennapim és nem gyűjtöttem másnapra valót, hála legyen.
Hogy mindig jutott két garasom adni és magamnak nem kellett kéregetnem, hála legyen.
Hogy értenem adatott másokat s nem kellett sírnom, hogy megértsenek, hála legyen.
Hogy a sírókkal sírni jól esett és nem nevettem minden nevetővel, hála legyen.
Hogy megmutattál mindent, ami szép és megmutattál mindent, ami rút, hála legyen.
Hogy boldoggá tett minden, ami szép és ami rút, nem tett boldogtalanná, hála legyen.
Hogy sohasem féltem a szeretettől és szerethettem, akik nem szerettek, hála legyen.
Hogy akik szerettek, szépen szerettek és hogy nem kellett nem szépen szeretnem, hála legyen.
Hogy amim nem volt, nem kívántam, és sohasem volt elég aki voltam, hála legyen.
Hogy ember lehettem akkor is, mikor az emberek nem akartak emberek lenni, hála legyen.
Hogy megtarthattam a hitet és megfuthattam a kicsik futását és futva futhatok az Érkező elé s tán nem kell a városba mennem a lámpásomba olajért, hála legyen!
Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen! és ma is kiálthatom: úgy legyen! és holnap és holnapután és azután is akarom énekelni: úgy legyen! - hála legyen, Uram! hála legyen!
Angyal, jóságos útitárs, Ki mellettem komoly szelíd nagytestvér módra jársz, És ujjad illetése könnyű, mint sóhajtás a boldog ember ajakán S mosolyod édes, mint egy kisded álma karácsony éjszakán: Esengve kérlek drága szép barát, (Hernyónak hogyha kérni pillangót szabad) Lebbentsd föl egyszer boldog arcod fátyolát, Mutasd meg arcodat!
Mert olyanok vagyunk mi lásd, Árnyékotokban bolygó emberek, akár az oktalan Karonülő kicsik: ha látunk csillogást, Kapunk mohón utána rögtön esztelen, Mindegy nekünk, ha fénylik: rossz üveg vagy vert arany. És embert hogyha látunk, akinek arcán fény rezeg, (És minden emberarcnak fénye van) Hozzámegyünk azonnal testvéri szóval, nyájasan, S amerre járunk földnek útján szerteszét, Kezünkbe fognánk sok felénk nyújtott kezet, Mert jó embernek fogni más ember kezét! Pedig kicsinyek mind az emberek, És bús világuk egy-arasznyi szűk, És minden ember-illetés a földre szegzi két szemed, És földhöz von nehéz, meleg kezük.
Jöjj, jöjj, királyi testvér, jöjj, emeld meg arcodat E sürgő hangyanép fölébe fényesen, Magasodj föl előttünk királyi termeteddel És napszemeddel nézz ránk csendesen, Hogy átöleljünk boldog döbbenettel, És lepattanjon rólunk minden földi kéz, S ne lássunk mást csak tégedet, nagy tündöklő, fehér alak, És benned Azt, akinek fényessége vagy.
Mert lásd, fényesség gyermeke, A jó közös Szülőnek elsőbb szülöttje te: Mi sejtjük sokszor (és a szívünk dobban), Hogy testvérek vagyunk veled. Mikor a szemed a szemünkbe lobban, Érezzük benne messze-messze más világ Nekünk a földnél otthonabb világ tüzét. Hangod mikor megsímogat, meleg hullám borzong szívünkön át,
S érezzük: ez a földi szónál jobban Nekünk való beszéd. Taníts anyai szóra, taníts hazai dalra. Nyisd meg nehézkes emberi fülünket, Hogy halljuk a mindenség zengő kórusát, Amint az Úrnak nagyságát rivallja S az édes Jézust áldja s a drága szép Szűz Máriát. Taníts, testvér, odasimulni minket, Ahol te lengesz gyémánt fuvoláddal. És hegedűs és hárfás angyalok, És mind a többi énekes karok, Mind, aminek megadatott dalolnia: Szegény kis Szent Ferenc és Szent Cecília, A vadgalamb és fülemile búja, A kis füvek harmatos kórusa, A tölgyek izmos barna himnusza S a nagy hegyeknek zengő koszorúja, S a gyöngyvirág, a fehér csengetyű: És úgy vigyük oda szegény kis életünket, Hogy észrevétlen köztük megsimuljon És halkan, halkan pengeni tanuljon, Mint egy szerény kis gyerekhegedű.
Hóval jöttél, fiatal esztendő, Csupa fehér vagy, szép-, jóra kelendő. Napos és fehér, - ó ha az is volnál, Naposabb, fehérebb a fekete ónál!
Szép hó, fényes, hűvös és metsző, (Az üdvös értelem rokonának tetsző) Jó melegítő, tiszta fehérség, Borítsd be a rossz föld keserű kérgét!
Borítsd be, borítsd be, burkold el, öleld meg, Holt-eleven szíve hátha fölenged. Kripta-ürén a kifagyott mélynek Hátha még pihegő magok is élnek.
Hisz felszakad egyszer a becstelen tél is! Vérben és mocsokban ha százszor vetél is, Egyszercsak, mégiscsak megjön a jövendő. Hátha te lennél az, fiatal esztendő?
Hátha te lennél az, aki elbontod Fejünk felől a fekete boltot, Butaság fekete fellegei gátját, S eget érhet újra az igaz imádság.
Kiálts, ne hallgass, igazak imája, Hallja az Isten, hallja, kívánja! Visszalengő hózivatar, pelyhezd az égre, Zizegjed, zúgjad: szeretet, béke!
Nektek is, népek gyilkosai, balgák, Kiérzi az Isten szívetek hangját. Amit kimondani magatok se mertek, A szegény nyomorult, vacogó lelket.
Bélpoklos hazugság üvöltésén által A pőre szív az, mit az Isten áthall: ,,Ments meg, ó ments meg magunktól minket, S átkozott magunktól szegény mieinket!''
Ó hallom, hallom az ember hangját, Élők és hullák sírják, sikongják: ,,Kit ember-okosság beteg ördöggé tett, Mentsd meg önmagától az emberiséget!''
Fekete földön újévi fehérség: Zsibbadt szívünkben csecsemő reménység. Isten, éveket, szíveket teremtő, Teremtsen újjá ez az újesztendő!
Hozzád, Veled, Neked, Mondani egy utolsó éneket, Imában ömleni Eléd, Legutolsó, de hűséges cseléd...! De jaj! ha nem igaz! Szobám csupa por, Kertem csupa gaz, Csupa lelógó tört faág, A templom messze, a könyv nehéz, Ólomcsizmában toporog az ész. És mégis, mégis, Ő van itt, Immár tőlem el nem veszik. Nap nap után, éj éj után Én Téged hívlak, Miatyánk.
De mire jó Egy lámpástalan rádió? Hogyan szólítsam az ég Urát Egy siketnéma Miatyánkon át, Ha szói közül minden második Alattomosan elrejtőzködik! Bénult napokon, izzadt éjeken Az értelem is értelemtelen, Értelemtelen és imátalan, - Magam vagyok, egészen egymagam.
De talán mégis volna valami Helyettem hinni, vallani, Nevemben felimádkozó Karikás kis szentolvasó, Egyetlen társam aki vagy, Karikagyűrűm, el ne hagyj!
De nem hagytalak-e Téged el én, Szómmal, amelyből kialudt a fény? Szívemmel, amely csupa seb, Elmémmel, amely űrnél üresebb? S nem hagytam-e el Veled együtt Azt, Aki az űr fölött virraszt? Mit felelek, hisz nem tudok felelni: Mit felelhet a Mindennek a semmi! Akarom élni az egész hitet, Szeretni, ahogy Isten szeret, És bízni, bízni akarok, Abban, amit a Krisztus hozott. Nem érzem, nem is gondolom, De akarom, akarom, akarom.
Azt mondod, testvér, hogy nem érdemes! Kihalt faluban minek a harangszó? Minek az ének rokkant regimentnek, Ahol dezentor a java legénység, A többi kullog, bélyeges tudattal, És nincs egyébre vágya, mint aludni És enni, és nem-lenni katona. Ahol a zászlót kapcára metélték, És nem ismernek egyéb muzsikát, Mint duhaj nótát s vénasszonysipítást. Húzódjunk félre (mondod) már az útból, Köveknek kántáló apostolok. Jöjjenek azok, akiket kívánnak; Ébresztők helyett a gyújtogatók, És gyújtsanak, pusztuljon, ami rothadt, Úgyse kár érte! És ha beleég A nagy tűzvészbe az is, ami Szentség, Legalább veleégünk, legalább Ha nagyszerű nem is lesz a halálunk, De mégsem kell megvetni minmagunkat. Mondod keserűn. De a két szemed Ellenemond a keserű ajaknak. Az életed, amelyet odaadtál Amaz Oltárra égő áldozatnak, A két karod, mely most is érte fárad, Míg a tagadás vérzi ajkadat: Hangosan tagadják a tagadást. Ezt a nemet nem lázadás üvölti: Ezt a szeretet sírja, nem a sértett, De a szerelme tárgyáért jajongó, A vérrel verejtékes szeretet.
Ó szeressük is, testvér, ezt az árva Kitaszított szegény Hamupipőkét! Ha még mi is, öten-hatan, utolsók, Átesküszünk a két gonosz leányhoz, Szegény kicsi végképp szemétre jut. A nagyok, kik öngyilkos jóhiszemmel Heverésznek a gőg vak nyoszolyáján, Vagy jóravaló restség kerevetjén, Meg sem látják szegénykét a suton És inaszakadtak leszállni hozzá, (Az egyetlenhez, aki még talán Tud adni jó szót holnap is nekik Közelgő koldusságuk éjszakáján!) A kicsinyek meg... Ó elvész a nép, Amelyik tudomány nélkül való, Ha meg nem fogjuk ártatlan kezét, És el nem visszük a forráshoz őket, Hogy igyanak, hiszen még azt se tudják, Hogy szomjúság az, ami gyötri őket.
Elhagyott templom papjai vagyunk. A nép, amelyhez fiatalon küldtek, Idegen istenekhez tántorult, Csak egy öklömnyi ministránsgyerek Maradt eljátszani a csengetyűvel. Ó de mi csak meghúzzuk a harangot És felöltjük a súlyos kazulát, Régi királynék ujja-hímzetét, És bemegyünk és mondjuk a misét, És cselekedjük emlékezetét Mindennap Annak, aki rendelé. Nem ember dolga, Isten dolga ez! Ha más nem hallja senki, hallja Ő. Ha nincsen ember, aki térdre hulljon, Angyalszárnyaknak érezzük suhogtát Magunk fölött az Úrfölmutatáskor. Ha nem mondja Dominus vobiscumra Senki az Et cum spiritu tuo-t: A mi lelkünkkel csak itt van az Isten S utána jár az ő lelküknek is. Ha nevetik is, övék a misénk, Ha átkozzák is, áldást hoz nekik. Ó mondjuk, testvér, mondjuk a misét, Van miért mondjuk! Van, aki velünk van Minden napon, világ végezetéig.
Hisz tudod testvér (ej, magunk között Minek tagadjuk!): süllyed a hajó. Ez a rozzant, vén Európa-bárka Addig irtotta legénysége színét, Addig gyilkolta kapitányait, Addig baltázta önnön padozatját, Addig aludtak a kormányosok: Léket kapott eltömhetetlenül. Árad a szennyes sósvíz. Hasztalan Gép és szivattyú: süllyedünk! De hagyján, Nem nagy kár érte! Ami drága volt A rakományban, régen kidobálta, És ez a rozzant vén jószág sokáig Már úgy se bírná a kalózkodást: Ifjabb hajók járják az óceánt.
Hát Isten neki, egyszer halni kell! Hallod testvér, hogy csendesedik ott lenn A szalónban a rekedt grammofon? Hallod, milyen halálos lett a csend? És odatúl a csónakok felől Hallod az őrjöngő tülekedést? Azelőtt régen, kemény kapitányok, Erős hadnagyok revolverrel álltak És tartották a rendet. A legénység Értő parancsra dolgozott halálig, És a parányi mentőcsónakokban Megmenekült az utasok java. Most rég legyilkolták a tiszteket, Nincsen vezényszó, nincsen céltudat. Pálinkáshordók üresen görögnek, A fedélzet a vértől sikamós, Egymást gázolja őrjöngő tömeg, Egymás után merülnek el sikoltva Az őrült módra túltölt csolnakok.
Nincsen segítség! Nincsen józan ember Rajtunk kívül az elítélt hajón! Testvér, magunk állunk a rádiónál És szórjuk szét a négy égtáj felé Végső szavát egy süllyedő világnak, A csupasz lelkek hördülő imáját. Ki törődik a süllyedő hajón A veszendő lelkekkel kívülünk! Mink, mink, kik soha mással nem törődtünk A lelken kívül, most ez a mi percünk! Ezért a percért volt szükség reánk, Ezért a végső, egyetlen dalért! Mert ez a dallam örökkévaló.
Amikor ember és hajó Régen korhad a moszatok között, Ez a dallam még élni, szállni fog, Óceánok és jéghegyek fölött, És átüvölt a viharok zenéjén És átharsog az ezredek zúgásán Világokon és világsírokon, Úgy sírja fel az égiek felé A hulló ember végső sóhaját, A csodaváró meztelen imát: Mentsétek meg lelkeinket! Mentsétek meg lelkeinket!
Merre menjek? Ki a rétre, könnyű lábbal? Vagy a hegynek, föl a hegynek? Itt mosolyog ifjú élet, Ott magasok meredeznek. Testvér velem mind a kettő. Merre menjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Ki a rétnek? Ismeretlen bimbók rajta Csodálatos színben égnek. Álombeli nótát suttog Vidám ajka könnyű szélnek. Rózsás arca mosolyog a Messzeségnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Föl a hegynek? Verejtékes sziklacsúcsok Nagy-komolyan rám merednek. De a győző hegyi vizek Forrásai ott erednek. És a csúcson tüze fénylik Napkeletnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Merre térjek? Az én hazám mind a kettő, Bennem forrnak, bennem élnek. Ez is, az is lelkem lelke. Fél lélekkel hogyan éljek? Mozdulatlan egyre állok. Merre térjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Merre menjek? Ki a rétre, könnyű lábbal? Vagy a hegynek, föl a hegynek? Itt mosolyog ifjú élet, Ott magasok meredeznek. Testvér velem mind a kettő. Merre menjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Ki a rétnek? Ismeretlen bimbók rajta Csodálatos színben égnek. Álombeli nótát suttog Vidám ajka könnyű szélnek. Rózsás arca mosolyog a Messzeségnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Föl a hegynek? Verejtékes sziklacsúcsok Nagy-komolyan rám merednek. De a győző hegyi vizek Forrásai ott erednek. És a csúcson tüze fénylik Napkeletnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Egy-szoba-konyha. Pisla mécs. Penészes, pállott levegő. Szegénybűz, fojtó. (Hullaszag?) Párnátlan ágyon, csíkos, szennyes Hasadt dunnával eltemetve Négy félig-ingű kisgyerek Halottas arccal hentereg. Az anyjuk ül, kiaszott mellén Az ötödikkel. Rámmered: Két nagy, üres, csodálkozó szem És két hegyes vad arci csont.
Szoba. Füsttől, bacillusoktól Fekete és savanyú légben, Nagy zsírpecsétes asztal mellett Tizenkét ember: öregasszony, Két fiatal pár, hét gyerek. Tizenkét sípoló tüdő, Tizenkét kínnal köhögő, Tizenkét véresen vonító Halál-kutyája. Ülnek együtt S halálraítélt ujjaikkal Cukrász uraknak csomagolnak Ezüstpapírba cukrokat.
Pincelakás. Matrác a földön, Sűrűn, sorban, és emberek, Kiéhezett, agyongyötört, Halálig hajszolt emberek, Lihegő, pilledt emberek, Melegre-sajgó emberek, Férj, asszony, lány, legény, gyerek, Vad, össze-vissza gombolyag, Vad ember-kígyó forgatag. Szobák, pincék, zugok, lyukak... Az Inferno setét csodája Szakadt fel lábaim alatt! Véres fonákja a villamos világnak! Jaj, hát ez is van a világon! Jaj, sok-sok élet, amely nem-élet, Tengernyi ember, aki nem-ember! Velem-egy-lélek emberek, Tenyésznek és ténfergenek, Fetrengnek és penészlenek, És rám merednek, mind rám merednek: Átok-szemek! vérvád-szemek!
Minden szentek, segítsetek! Ki láttam ezt a látni poklot, Hogy éljek evvel? Mit tegyek?
Mert forrást adtál s patakot, Áldom Uram neved. De hogy földrázó haragod, Még az is csupa szépet szaggatott A sziklából: hogyan dicsérjelek!
Mert enciánt intesz elő És szamócát a kőbül, Imádlak alkotó Erő. De szebben áld a szálfenyő, Mely a sziklák fejére nő És az egekbe épül.
Letérdelek hallgatagon Az Oltár lépcsején, S mint szemérmes szélfuvalom, Esenkedik fel sóhajom: Ha legalább olyan nagyon, Mint egy kis szúrós szürke gyom, De ide illeném!
Mint az ördöngös fiú édesapja, Lábadhoz Uram úgy esem. A néma ördög tépi, marcangatja Fiam és anyám, minden kedvesem. Hol tűzbe rántja, hol a vízbe őket, Úgy dőlnek el, akár a holttetem. Minden lehet, Te mondtad, a hivőnek! Hiszek Uram, Segíts hitetlenségemen!
Hiszek Uram, hiszen, ha nem hihetnék, Mi maradna más, mint az őrület. Hiszek Uram, hiszek, - de mi jöhet még? Napban és holdban ordító jelek. Azt írja mind: még nincsen itt a vég. Jaj, feketével írnak feketére. Tedd már Uram, szakadjon fel az ég! Uram remélek. Engedj remélnem remény ellenére!
E barbár korban, amely megtagad, És bálványoknak ver oltárokat, És kegyeikért embert öldököl; Mikor főisten az inas ököl, És a cselló és az orgona hangját A boncok dobverői túlrikongják, És ellened mond minden idelenn: Mi téged vallunk Isten-örökünknek S feltömjénezzük hozzád énekünket, Ó Értelem!
Terólad vall, Isten-lehelte fény, A medve-ember barlangrejtekén Az első tűz, az első tiszta szó: Te vagy az ember-alkotó. Téged lehelt a gyúró Isten ajka Hatod napon a szétmálló agyagba, Hogy általad az ember úr legyen, Belőled ömlött Sionon a zsoltár, A próféták ajakán te rivalltál, És Hozzád szólott Krisztus a hegyen.
Te fogtad hámba a villámokat, Ó napbarontó Phaeton-fogat. Üstökön kapja szárnyad a szelet, S a csillagokba fúrod föl fejed. Kihallgatod a Földanya igéit, Alákutatsz az Óceán szívéig, És kottára fogod a Végtelent. Ha imádkozol, Istent lát a látó: Dante és Rembrandt, Bolyai és Plátó A semmiből világokat teremt.
Eget és földet, új naprendeket: Elbonthatod és megteremtheted, Mert csak általad alkot az Erő. Mert ama Lángból lobbantál elő, Amely izzott az örök Atya mélyén És fellobbant a kezdet kaosz-éjén, Aki által lett minden, ami él: Akit dadogunk Legyen-nek, Igé-nek, Elsőszülöttje Isten életének: A Második Személy.
Nagy származásod égette beléd A nyugtalanság isteni jelét: Mint dús anyára feslő hajadon, Fény-ujjaddal túlmutatsz magadon. Mint selyemhernyó, ha kibontja szárnyát, Hit lesz belőled és szálló imádság, Ha ledobod az érzékek mezét. De így sem férsz el hűvös templomodba, Oltáraidról lelépsz mosolyogva És megfogod a Szeretet kezét.