Dalt, dalt riadjon hangos ajkunk! Sírtunk, susogtunk eleget! Sipogó, szürke verebektől Tanultunk nyálas éneket. Ritmust immár hadd adjon egyszer A mennykő és a fergeteg.
,,Egy új világ van születőben!'' - mondják, Kik felkötötték az Idők kolompját. A vének, kiknek szája fél-sírásra: Megérett a világ a pusztulásra!'' Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem! Én egy órával mások előtt keltem, De fáradt nem vagyok, És bizalmasaim a csillagok.
Én nem hiszek a tele-szájas Újban. Az Új csendben jön és oldott sarúban, Vagy a magasból angyalpille szárnnyal A szívbe, mit az Istenség megárnyal. És akiben Igéjét megfogantja, Az szánva néz a kérkedő Kalandra, Amely ma szerteszét Elfojtja a szemérmes Új neszét.
Én hiszek benne, mind a világ ellen. Őrá esküdtem ifjú életemmel, S azóta minden évszakújuláson Még-még újabbnak, ifiabbnak látom. És örökebbnek. Ó hogy issza fényét, Hogy zsendül rajta új sarj, új reménység, Mely örököt akar! Csak ami örök, az a fiatal!
Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak. Megy a karaván, kiskutyák ugatnak. Vénhedt ebek vonítanak a holdra: A hold csak hinti harmatát mosolygva. Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak, Szolgálatodra: keletről nyugatnak, Előre, mint a nap. A Pillérek erősen állanak.
Meleg a nap és hűvös szellők fújnak: Ki mondja őket réginek vagy újnak? Csorog a forrás, szüntelen szülemlő: Embernek, őznek örök anyaemlő: Vedlik és újul az emberi öltő, Meleg a nap, és énekel a költő. Lelkem, dalolj s ne félj, Te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!
Hogy megvolt mindig a mindennapim és nem gyűjtöttem másnapra valót, hála legyen.
Hogy mindig jutott két garasom adni és magamnak nem kellett kéregetnem, hála legyen.
Hogy értenem adatott másokat s nem kellett sírnom, hogy megértsenek, hála legyen.
Hogy a sírókkal sírni jól esett és nem nevettem minden nevetővel, hála legyen.
Hogy megmutattál mindent, ami szép és megmutattál mindent, ami rút, hála legyen.
Hogy boldoggá tett minden, ami szép és ami rút, nem tett boldogtalanná, hála legyen.
Hogy sohasem féltem a szeretettől és szerethettem, akik nem szerettek, hála legyen.
Hogy akik szerettek, szépen szerettek és hogy nem kellett nem szépen szeretnem, hála legyen.
Hogy amim nem volt, nem kívántam, és sohasem volt elég aki voltam, hála legyen.
Hogy ember lehettem akkor is, mikor az emberek nem akartak emberek lenni, hála legyen.
Hogy megtarthattam a hitet és megfuthattam a kicsik futását és futva futhatok az Érkező elé s tán nem kell a városba mennem a lámpásomba olajért, hála legyen!
Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen! és ma is kiálthatom: úgy legyen! és holnap és holnapután és azután is akarom énekelni: úgy legyen! - hála legyen, Uram! hála legyen!
Angyal, jóságos útitárs, Ki mellettem komoly szelíd nagytestvér módra jársz, És ujjad illetése könnyű, mint sóhajtás a boldog ember ajakán S mosolyod édes, mint egy kisded álma karácsony éjszakán: Esengve kérlek drága szép barát, (Hernyónak hogyha kérni pillangót szabad) Lebbentsd föl egyszer boldog arcod fátyolát, Mutasd meg arcodat!
Mert olyanok vagyunk mi lásd, Árnyékotokban bolygó emberek, akár az oktalan Karonülő kicsik: ha látunk csillogást, Kapunk mohón utána rögtön esztelen, Mindegy nekünk, ha fénylik: rossz üveg vagy vert arany. És embert hogyha látunk, akinek arcán fény rezeg, (És minden emberarcnak fénye van) Hozzámegyünk azonnal testvéri szóval, nyájasan, S amerre járunk földnek útján szerteszét, Kezünkbe fognánk sok felénk nyújtott kezet, Mert jó embernek fogni más ember kezét! Pedig kicsinyek mind az emberek, És bús világuk egy-arasznyi szűk, És minden ember-illetés a földre szegzi két szemed, És földhöz von nehéz, meleg kezük.
Jöjj, jöjj, királyi testvér, jöjj, emeld meg arcodat E sürgő hangyanép fölébe fényesen, Magasodj föl előttünk királyi termeteddel És napszemeddel nézz ránk csendesen, Hogy átöleljünk boldog döbbenettel, És lepattanjon rólunk minden földi kéz, S ne lássunk mást csak tégedet, nagy tündöklő, fehér alak, És benned Azt, akinek fényessége vagy.
Mert lásd, fényesség gyermeke, A jó közös Szülőnek elsőbb szülöttje te: Mi sejtjük sokszor (és a szívünk dobban), Hogy testvérek vagyunk veled. Mikor a szemed a szemünkbe lobban, Érezzük benne messze-messze más világ Nekünk a földnél otthonabb világ tüzét. Hangod mikor megsímogat, meleg hullám borzong szívünkön át,
S érezzük: ez a földi szónál jobban Nekünk való beszéd. Taníts anyai szóra, taníts hazai dalra. Nyisd meg nehézkes emberi fülünket, Hogy halljuk a mindenség zengő kórusát, Amint az Úrnak nagyságát rivallja S az édes Jézust áldja s a drága szép Szűz Máriát. Taníts, testvér, odasimulni minket, Ahol te lengesz gyémánt fuvoláddal. És hegedűs és hárfás angyalok, És mind a többi énekes karok, Mind, aminek megadatott dalolnia: Szegény kis Szent Ferenc és Szent Cecília, A vadgalamb és fülemile búja, A kis füvek harmatos kórusa, A tölgyek izmos barna himnusza S a nagy hegyeknek zengő koszorúja, S a gyöngyvirág, a fehér csengetyű: És úgy vigyük oda szegény kis életünket, Hogy észrevétlen köztük megsimuljon És halkan, halkan pengeni tanuljon, Mint egy szerény kis gyerekhegedű.
Hóval jöttél, fiatal esztendő, Csupa fehér vagy, szép-, jóra kelendő. Napos és fehér, - ó ha az is volnál, Naposabb, fehérebb a fekete ónál!
Szép hó, fényes, hűvös és metsző, (Az üdvös értelem rokonának tetsző) Jó melegítő, tiszta fehérség, Borítsd be a rossz föld keserű kérgét!
Borítsd be, borítsd be, burkold el, öleld meg, Holt-eleven szíve hátha fölenged. Kripta-ürén a kifagyott mélynek Hátha még pihegő magok is élnek.
Hisz felszakad egyszer a becstelen tél is! Vérben és mocsokban ha százszor vetél is, Egyszercsak, mégiscsak megjön a jövendő. Hátha te lennél az, fiatal esztendő?
Hátha te lennél az, aki elbontod Fejünk felől a fekete boltot, Butaság fekete fellegei gátját, S eget érhet újra az igaz imádság.
Kiálts, ne hallgass, igazak imája, Hallja az Isten, hallja, kívánja! Visszalengő hózivatar, pelyhezd az égre, Zizegjed, zúgjad: szeretet, béke!
Nektek is, népek gyilkosai, balgák, Kiérzi az Isten szívetek hangját. Amit kimondani magatok se mertek, A szegény nyomorult, vacogó lelket.
Bélpoklos hazugság üvöltésén által A pőre szív az, mit az Isten áthall: ,,Ments meg, ó ments meg magunktól minket, S átkozott magunktól szegény mieinket!''
Ó hallom, hallom az ember hangját, Élők és hullák sírják, sikongják: ,,Kit ember-okosság beteg ördöggé tett, Mentsd meg önmagától az emberiséget!''
Fekete földön újévi fehérség: Zsibbadt szívünkben csecsemő reménység. Isten, éveket, szíveket teremtő, Teremtsen újjá ez az újesztendő!
Hozzád, Veled, Neked, Mondani egy utolsó éneket, Imában ömleni Eléd, Legutolsó, de hűséges cseléd...! De jaj! ha nem igaz! Szobám csupa por, Kertem csupa gaz, Csupa lelógó tört faág, A templom messze, a könyv nehéz, Ólomcsizmában toporog az ész. És mégis, mégis, Ő van itt, Immár tőlem el nem veszik. Nap nap után, éj éj után Én Téged hívlak, Miatyánk.
De mire jó Egy lámpástalan rádió? Hogyan szólítsam az ég Urát Egy siketnéma Miatyánkon át, Ha szói közül minden második Alattomosan elrejtőzködik! Bénult napokon, izzadt éjeken Az értelem is értelemtelen, Értelemtelen és imátalan, - Magam vagyok, egészen egymagam.
De talán mégis volna valami Helyettem hinni, vallani, Nevemben felimádkozó Karikás kis szentolvasó, Egyetlen társam aki vagy, Karikagyűrűm, el ne hagyj!
De nem hagytalak-e Téged el én, Szómmal, amelyből kialudt a fény? Szívemmel, amely csupa seb, Elmémmel, amely űrnél üresebb? S nem hagytam-e el Veled együtt Azt, Aki az űr fölött virraszt? Mit felelek, hisz nem tudok felelni: Mit felelhet a Mindennek a semmi! Akarom élni az egész hitet, Szeretni, ahogy Isten szeret, És bízni, bízni akarok, Abban, amit a Krisztus hozott. Nem érzem, nem is gondolom, De akarom, akarom, akarom.
Azt mondod, testvér, hogy nem érdemes! Kihalt faluban minek a harangszó? Minek az ének rokkant regimentnek, Ahol dezentor a java legénység, A többi kullog, bélyeges tudattal, És nincs egyébre vágya, mint aludni És enni, és nem-lenni katona. Ahol a zászlót kapcára metélték, És nem ismernek egyéb muzsikát, Mint duhaj nótát s vénasszonysipítást. Húzódjunk félre (mondod) már az útból, Köveknek kántáló apostolok. Jöjjenek azok, akiket kívánnak; Ébresztők helyett a gyújtogatók, És gyújtsanak, pusztuljon, ami rothadt, Úgyse kár érte! És ha beleég A nagy tűzvészbe az is, ami Szentség, Legalább veleégünk, legalább Ha nagyszerű nem is lesz a halálunk, De mégsem kell megvetni minmagunkat. Mondod keserűn. De a két szemed Ellenemond a keserű ajaknak. Az életed, amelyet odaadtál Amaz Oltárra égő áldozatnak, A két karod, mely most is érte fárad, Míg a tagadás vérzi ajkadat: Hangosan tagadják a tagadást. Ezt a nemet nem lázadás üvölti: Ezt a szeretet sírja, nem a sértett, De a szerelme tárgyáért jajongó, A vérrel verejtékes szeretet.
Ó szeressük is, testvér, ezt az árva Kitaszított szegény Hamupipőkét! Ha még mi is, öten-hatan, utolsók, Átesküszünk a két gonosz leányhoz, Szegény kicsi végképp szemétre jut. A nagyok, kik öngyilkos jóhiszemmel Heverésznek a gőg vak nyoszolyáján, Vagy jóravaló restség kerevetjén, Meg sem látják szegénykét a suton És inaszakadtak leszállni hozzá, (Az egyetlenhez, aki még talán Tud adni jó szót holnap is nekik Közelgő koldusságuk éjszakáján!) A kicsinyek meg... Ó elvész a nép, Amelyik tudomány nélkül való, Ha meg nem fogjuk ártatlan kezét, És el nem visszük a forráshoz őket, Hogy igyanak, hiszen még azt se tudják, Hogy szomjúság az, ami gyötri őket.
Elhagyott templom papjai vagyunk. A nép, amelyhez fiatalon küldtek, Idegen istenekhez tántorult, Csak egy öklömnyi ministránsgyerek Maradt eljátszani a csengetyűvel. Ó de mi csak meghúzzuk a harangot És felöltjük a súlyos kazulát, Régi királynék ujja-hímzetét, És bemegyünk és mondjuk a misét, És cselekedjük emlékezetét Mindennap Annak, aki rendelé. Nem ember dolga, Isten dolga ez! Ha más nem hallja senki, hallja Ő. Ha nincsen ember, aki térdre hulljon, Angyalszárnyaknak érezzük suhogtát Magunk fölött az Úrfölmutatáskor. Ha nem mondja Dominus vobiscumra Senki az Et cum spiritu tuo-t: A mi lelkünkkel csak itt van az Isten S utána jár az ő lelküknek is. Ha nevetik is, övék a misénk, Ha átkozzák is, áldást hoz nekik. Ó mondjuk, testvér, mondjuk a misét, Van miért mondjuk! Van, aki velünk van Minden napon, világ végezetéig.
Hisz tudod testvér (ej, magunk között Minek tagadjuk!): süllyed a hajó. Ez a rozzant, vén Európa-bárka Addig irtotta legénysége színét, Addig gyilkolta kapitányait, Addig baltázta önnön padozatját, Addig aludtak a kormányosok: Léket kapott eltömhetetlenül. Árad a szennyes sósvíz. Hasztalan Gép és szivattyú: süllyedünk! De hagyján, Nem nagy kár érte! Ami drága volt A rakományban, régen kidobálta, És ez a rozzant vén jószág sokáig Már úgy se bírná a kalózkodást: Ifjabb hajók járják az óceánt.
Hát Isten neki, egyszer halni kell! Hallod testvér, hogy csendesedik ott lenn A szalónban a rekedt grammofon? Hallod, milyen halálos lett a csend? És odatúl a csónakok felől Hallod az őrjöngő tülekedést? Azelőtt régen, kemény kapitányok, Erős hadnagyok revolverrel álltak És tartották a rendet. A legénység Értő parancsra dolgozott halálig, És a parányi mentőcsónakokban Megmenekült az utasok java. Most rég legyilkolták a tiszteket, Nincsen vezényszó, nincsen céltudat. Pálinkáshordók üresen görögnek, A fedélzet a vértől sikamós, Egymást gázolja őrjöngő tömeg, Egymás után merülnek el sikoltva Az őrült módra túltölt csolnakok.
Nincsen segítség! Nincsen józan ember Rajtunk kívül az elítélt hajón! Testvér, magunk állunk a rádiónál És szórjuk szét a négy égtáj felé Végső szavát egy süllyedő világnak, A csupasz lelkek hördülő imáját. Ki törődik a süllyedő hajón A veszendő lelkekkel kívülünk! Mink, mink, kik soha mással nem törődtünk A lelken kívül, most ez a mi percünk! Ezért a percért volt szükség reánk, Ezért a végső, egyetlen dalért! Mert ez a dallam örökkévaló.
Amikor ember és hajó Régen korhad a moszatok között, Ez a dallam még élni, szállni fog, Óceánok és jéghegyek fölött, És átüvölt a viharok zenéjén És átharsog az ezredek zúgásán Világokon és világsírokon, Úgy sírja fel az égiek felé A hulló ember végső sóhaját, A csodaváró meztelen imát: Mentsétek meg lelkeinket! Mentsétek meg lelkeinket!
Merre menjek? Ki a rétre, könnyű lábbal? Vagy a hegynek, föl a hegynek? Itt mosolyog ifjú élet, Ott magasok meredeznek. Testvér velem mind a kettő. Merre menjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Ki a rétnek? Ismeretlen bimbók rajta Csodálatos színben égnek. Álombeli nótát suttog Vidám ajka könnyű szélnek. Rózsás arca mosolyog a Messzeségnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Föl a hegynek? Verejtékes sziklacsúcsok Nagy-komolyan rám merednek. De a győző hegyi vizek Forrásai ott erednek. És a csúcson tüze fénylik Napkeletnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Merre térjek? Az én hazám mind a kettő, Bennem forrnak, bennem élnek. Ez is, az is lelkem lelke. Fél lélekkel hogyan éljek? Mozdulatlan egyre állok. Merre térjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Merre menjek? Ki a rétre, könnyű lábbal? Vagy a hegynek, föl a hegynek? Itt mosolyog ifjú élet, Ott magasok meredeznek. Testvér velem mind a kettő. Merre menjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Ki a rétnek? Ismeretlen bimbók rajta Csodálatos színben égnek. Álombeli nótát suttog Vidám ajka könnyű szélnek. Rózsás arca mosolyog a Messzeségnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Föl a hegynek? Verejtékes sziklacsúcsok Nagy-komolyan rám merednek. De a győző hegyi vizek Forrásai ott erednek. És a csúcson tüze fénylik Napkeletnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Egy-szoba-konyha. Pisla mécs. Penészes, pállott levegő. Szegénybűz, fojtó. (Hullaszag?) Párnátlan ágyon, csíkos, szennyes Hasadt dunnával eltemetve Négy félig-ingű kisgyerek Halottas arccal hentereg. Az anyjuk ül, kiaszott mellén Az ötödikkel. Rámmered: Két nagy, üres, csodálkozó szem És két hegyes vad arci csont.
Szoba. Füsttől, bacillusoktól Fekete és savanyú légben, Nagy zsírpecsétes asztal mellett Tizenkét ember: öregasszony, Két fiatal pár, hét gyerek. Tizenkét sípoló tüdő, Tizenkét kínnal köhögő, Tizenkét véresen vonító Halál-kutyája. Ülnek együtt S halálraítélt ujjaikkal Cukrász uraknak csomagolnak Ezüstpapírba cukrokat.
Pincelakás. Matrác a földön, Sűrűn, sorban, és emberek, Kiéhezett, agyongyötört, Halálig hajszolt emberek, Lihegő, pilledt emberek, Melegre-sajgó emberek, Férj, asszony, lány, legény, gyerek, Vad, össze-vissza gombolyag, Vad ember-kígyó forgatag. Szobák, pincék, zugok, lyukak... Az Inferno setét csodája Szakadt fel lábaim alatt! Véres fonákja a villamos világnak! Jaj, hát ez is van a világon! Jaj, sok-sok élet, amely nem-élet, Tengernyi ember, aki nem-ember! Velem-egy-lélek emberek, Tenyésznek és ténfergenek, Fetrengnek és penészlenek, És rám merednek, mind rám merednek: Átok-szemek! vérvád-szemek!
Minden szentek, segítsetek! Ki láttam ezt a látni poklot, Hogy éljek evvel? Mit tegyek?
Mert forrást adtál s patakot, Áldom Uram neved. De hogy földrázó haragod, Még az is csupa szépet szaggatott A sziklából: hogyan dicsérjelek!
Mert enciánt intesz elő És szamócát a kőbül, Imádlak alkotó Erő. De szebben áld a szálfenyő, Mely a sziklák fejére nő És az egekbe épül.
Letérdelek hallgatagon Az Oltár lépcsején, S mint szemérmes szélfuvalom, Esenkedik fel sóhajom: Ha legalább olyan nagyon, Mint egy kis szúrós szürke gyom, De ide illeném!
Mint az ördöngös fiú édesapja, Lábadhoz Uram úgy esem. A néma ördög tépi, marcangatja Fiam és anyám, minden kedvesem. Hol tűzbe rántja, hol a vízbe őket, Úgy dőlnek el, akár a holttetem. Minden lehet, Te mondtad, a hivőnek! Hiszek Uram, Segíts hitetlenségemen!
Hiszek Uram, hiszen, ha nem hihetnék, Mi maradna más, mint az őrület. Hiszek Uram, hiszek, - de mi jöhet még? Napban és holdban ordító jelek. Azt írja mind: még nincsen itt a vég. Jaj, feketével írnak feketére. Tedd már Uram, szakadjon fel az ég! Uram remélek. Engedj remélnem remény ellenére!
E barbár korban, amely megtagad, És bálványoknak ver oltárokat, És kegyeikért embert öldököl; Mikor főisten az inas ököl, És a cselló és az orgona hangját A boncok dobverői túlrikongják, És ellened mond minden idelenn: Mi téged vallunk Isten-örökünknek S feltömjénezzük hozzád énekünket, Ó Értelem!
Terólad vall, Isten-lehelte fény, A medve-ember barlangrejtekén Az első tűz, az első tiszta szó: Te vagy az ember-alkotó. Téged lehelt a gyúró Isten ajka Hatod napon a szétmálló agyagba, Hogy általad az ember úr legyen, Belőled ömlött Sionon a zsoltár, A próféták ajakán te rivalltál, És Hozzád szólott Krisztus a hegyen.
Te fogtad hámba a villámokat, Ó napbarontó Phaeton-fogat. Üstökön kapja szárnyad a szelet, S a csillagokba fúrod föl fejed. Kihallgatod a Földanya igéit, Alákutatsz az Óceán szívéig, És kottára fogod a Végtelent. Ha imádkozol, Istent lát a látó: Dante és Rembrandt, Bolyai és Plátó A semmiből világokat teremt.
Eget és földet, új naprendeket: Elbonthatod és megteremtheted, Mert csak általad alkot az Erő. Mert ama Lángból lobbantál elő, Amely izzott az örök Atya mélyén És fellobbant a kezdet kaosz-éjén, Aki által lett minden, ami él: Akit dadogunk Legyen-nek, Igé-nek, Elsőszülöttje Isten életének: A Második Személy.
Nagy származásod égette beléd A nyugtalanság isteni jelét: Mint dús anyára feslő hajadon, Fény-ujjaddal túlmutatsz magadon. Mint selyemhernyó, ha kibontja szárnyát, Hit lesz belőled és szálló imádság, Ha ledobod az érzékek mezét. De így sem férsz el hűvös templomodba, Oltáraidról lelépsz mosolyogva És megfogod a Szeretet kezét.
Élő sátor, barna bükkök ága, Ó takarj el engemet, Csendes erdő hangos némasága, Szívd magadba lelkemet. Hadd maradjon el megettem Minden, minden. Mindent elfeledtem. Erdő, a tied vagyok.
Szép kövér fű drága bársonyára Hadd nyugosszam homlokom. Meleg napfény jó selyem sugára Átsuhan a lombokon, Simogatva nyúl hajamba, S önfeledten szívok fel magamba Minden édes életet.
Fű között a fürge gyík sikamlik. Fönn a vadgalamb mereng. Túl amottan sebes nyúl iramlik, Bús kakukk szól messze bent. Itt sürög sok sürge hangya, Egynek sincsen a jövőre gondja, Mégis él mind és örül.
A tisztáson gyermekek keringnek, ,,Bújj, bújj, zöldág!'' - játszanak. Piros arca, kék a szeme mindnek, Mint a menny szép nyári nap. Szökdicsélnek és dalolnak, Örülnek a mának és mosolynak, Frissek, szépek, boldogok.
Túl a réten, az erdei úton, Egy anyóka lépeget, Görnyedt hátán súlyos, teli puttony, Hervadt arcán: múlt telek. Jön, rám néz egy pillanatra És tovább megy. Minden mozdulatja Biztonság és békesség.
S mindez, amit magam körül látok, Oly csodálatos nekem! Nézem őket, mint egy más világot. Ó, de szép és idegen! S míg így fekszem egymagamban, Kergetőzik pihenő agyamban Ezer izzó gondolat.
Fürgén, bizton megy az útján minden. Fölkel és leszáll a nap. Áll a sín és zökkenője nincsen: Minden küllők forganak. Meg van írva, mérve minden, Mégis, mégis, bárhol is tekintem, Minden oly csodálatos.
Amibe a gondolatom öltöm, Minden porszem kinevet. Csoda leskel e parányi földön Minden kis fűszál megett. Némán fekve itt a fák közt: Én vagyok a mosolygó csodák közt A legfurcsábbik csoda.
Én, ki itten fekszem mozdulatlan, Pázsitpárnán, csendesen, És szellőben, fülemiledalban Erdők békéjét lesem; És a dolgok, ha rám néznek, Mind áttetsző fátylakká enyésznek, S rám a titkok szeme néz.
Szent örömét érzem a titoknak. A kakukkszót hallgatom. Bújj, bújj, zöld ág! - a kicsik dalolnak, Én is velük suttogom. Megcsókolok egy kis ágat, És szeretném az egész világot Átölelni csendesen.
Hallják meg hívők és hitetlenek Élet-halálra szóló eskümet! A szív bősége zúg fel ajkamon, Az kényszerít a Krisztus vallanom. Hallják meg rokkant, vén aposztaták S a vétekben vajúdó új-világ, A forradalom, a vak Leviáthán, És hallja meg a settenkedő Sátán: Isten nevében vallomást teszek: Hiszek.
Hiszek, és hitem súlyos és kemény. Nem tünde tan, nem pille vélemény. Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán: Igen és nem, kereken, magyarán. Semmi csűrés és semmi csavarás, Ínyeskedés és köntörfalazás: Hiszem és vallom, szeretem és élem, Amit az Egyház hinni ád elébem. Ebben a hitben élek és halok: Katolikus vagyok.
Hiszek egy Istent, ki három személy, Az élő Istent, aki bennem él, S akiben élek, mozgok és vagyok, Kinek tenyerén megsimulhatok. Akinek rám is éber gondja van, És cselekszik bennem és általam. Aki mozdítja minden mozdulásom, S én jóban-rosszban boldogan imádom Intéző édes mély akaratát. Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.
Égnek és földnek testté vált frigyét: Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét. Akit az Atya örök óta szül, És akiben szépséggé lesz a zűr. Kinek emberré tetszett válnia, Hogy Isten legyen az ember fia. Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk, Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát. Benne az élet és benne az út. Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.
Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet: A Szellemet, aki a Szeretet. Aki Szent Péter ajakán rivall, Hegyeket bont, szíveket áthidal, És hét csatornán csorgatja beléd Az élesztő kegyelem kútfejét. Ki tüzet gyújt az embergondolatnak, Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz. Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.
Hiszek, és tudom, honnan a hitem. Házamat én kőszirtre építem. Négy élőlény az erős alapok: ember, oroszlán, sas, tulok. Hallottam a piacon szólni Pált, Hallottam Ágostont és Ottokárt, Látom a szirten Péter kulcsait, S bennem a mélyben, hallom döbbenettel: Kimondhatatlan gerjedezésekkel A Szentlélek sóhajtozik. Ó tudom kinek, ó tudom kinek: Én az eleven Istennek hiszek.
Élő hitemmel vagyok én szabad. Mankó helyett kötöttem szárnyakat. Ami akad a földön emberi, Gazdag szívem testvérnek ismeri. És ami túl az emberkörökön, A végtelenség: ígért örököm. És mikor üt a boldogságos óra, Hogy befogadjon koporsóm gubója: Hitem gyertyája utolsót remeg, És Istennek ajánlom lelkemet.
Sziklák között az én világom. Hallgatom a hegyek dalát. Futó szellő felhozza nékem A ködtakarta völgyfenéken Verejtékezők sóhaját, Csattogó csákányok zaját.
Csákányos, haragos karok, Mért töritek a szürke bércet? A fényes Élet ez a hegy, Ide nem vezet út, csak egy, Alulról ide sosem értek. Ez a hegy csak felül ad ércet.
Ami nektek fáj, nekem is fáj, Éneketek az énekem. De szomorú a ti nótátok, Kétségbeesett könnyes átok Zokog belőle szüntelen, Napfénytelen, örömtelen.
Testvérek, hívnak a hegyek, Szédületes szirti szerelmek, S a tűzzel-tüzes napsugár. Itt a villámok lelke jár, Itt a némák is dalra kelnek. A magasságok énekelnek.
Haj regö rejtem, azt is megengedte az a nagy Úristen
Haj regö rejtem. Régi szívem keltem, Régi regém regölöm. Ajkam amik hatják: Búk néma lakatját, Dallal én ma megtöröm. Fájás ma ne fájjon, Szívemre ma szálljon Muzsikáló szent öröm.
Megjöttem, megjöttem, Dalba öltözötten Lám e csuda-estelen. Régi szavam hallom, Régi dalom dallom, Régi magam meglelem. Szent karácsony-esten Az a nagy Úristen Ezt mívelte énvelem.
Hej regö rejtem. Zúgtanak elejbem Nagy zimankós záporok. Haj messze sok ország Furcsa szerit-sorját, Kiket vernek viharok, Sok emberek útját Érték, kitanulták Énekmondó jámborok.
Sokat ott értének Regösök szegények Havas hegyek zugain. Balgatagok búját Fogas szelek fújják Körmös télben odakinn. De mostan szívünknek Gyertyagyújtó ünnep Fényes szép csillaga int.
Haj regö rejtem. Régi-magam leltem Új-magamnak fenekén. Régi tüzek titkát Új dalok felitták Lelkem síró rejtekén. Mondok azért mostan: Újnak amit hoztam Öreg mondást nektek én.
Kicsi Krisztuskának Szép Szűz Máriának Mostan igen örülünk. Minden feleinknek, Mind elleneinknek Bő sok áldást regölünk. Míg a világ világ, Gondod legyen miránk, Uram Isten, légy velünk!