Keresés

Részletes keresés

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.01 0 0 22

A néma Miatyánk

 

Hozzád, Veled, Neked,
Mondani egy utolsó éneket,
Imában ömleni Eléd,
Legutolsó, de hűséges cseléd...!
De jaj! ha nem igaz!
Szobám csupa por,
Kertem csupa gaz,
Csupa lelógó tört faág,
A templom messze, a könyv nehéz,
Ólomcsizmában toporog az ész.
És mégis, mégis, Ő van itt,
Immár tőlem el nem veszik.
Nap nap után, éj éj után
Én Téged hívlak, Miatyánk.

 

De mire jó
Egy lámpástalan rádió?
Hogyan szólítsam az ég Urát
Egy siketnéma Miatyánkon át,
Ha szói közül minden második
Alattomosan elrejtőzködik!
Bénult napokon, izzadt éjeken
Az értelem is értelemtelen,
Értelemtelen és imátalan, -
Magam vagyok, egészen egymagam.

 

De talán mégis volna valami
Helyettem hinni, vallani,
Nevemben felimádkozó
Karikás kis szentolvasó,
Egyetlen társam aki vagy,
Karikagyűrűm, el ne hagyj!

 

De nem hagytalak-e Téged el én,
Szómmal, amelyből kialudt a fény?
Szívemmel, amely csupa seb,
Elmémmel, amely űrnél üresebb?
S nem hagytam-e el Veled együtt Azt,
Aki az űr fölött virraszt?
Mit felelek, hisz nem tudok felelni:
Mit felelhet a Mindennek a semmi!
Akarom élni az egész hitet,
Szeretni, ahogy Isten szeret,
És bízni, bízni akarok,
Abban, amit a Krisztus hozott.
Nem érzem, nem is gondolom,
De akarom, akarom, akarom
.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.01 0 0 21

De profundis

A mélységből kiáltok Hozzád.
Uram segíts,
Mutasd meg fényességes orcád.

 

Csapkodó tenger körülöttem.
Uram segíts,
Ne nyeljen el hajótörötten.

 

Sajkám mint labda, száll recsegve.
Uram segíts,
Tekints a tajtékos vizekre.

 

Mosolyogj rám, utam vezére.
Uram segíts
Az élő vizek tengerére!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.29 0 0 20

S. O. S.

Alszeghy Zsoltnak


Azt mondod, testvér, hogy nem érdemes!
Kihalt faluban minek a harangszó?
Minek az ének rokkant regimentnek,
Ahol dezentor a java legénység,
A többi kullog, bélyeges tudattal,
És nincs egyébre vágya, mint aludni
És enni, és nem-lenni katona.
Ahol a zászlót kapcára metélték,
És nem ismernek egyéb muzsikát,
Mint duhaj nótát s vénasszonysipítást.
Húzódjunk félre (mondod) már az útból,
Köveknek kántáló apostolok.
Jöjjenek azok, akiket kívánnak;
Ébresztők helyett a gyújtogatók,
És gyújtsanak, pusztuljon, ami rothadt,
Úgyse kár érte! És ha beleég
A nagy tűzvészbe az is, ami Szentség,
Legalább veleégünk, legalább
Ha nagyszerű nem is lesz a halálunk,
De mégsem kell megvetni minmagunkat.
Mondod keserűn. De a két szemed
Ellenemond a keserű ajaknak.
Az életed, amelyet odaadtál
Amaz Oltárra égő áldozatnak,
A két karod, mely most is érte fárad,
Míg a tagadás vérzi ajkadat:
Hangosan tagadják a tagadást.
Ezt a nemet nem lázadás üvölti:
Ezt a szeretet sírja, nem a sértett,
De a szerelme tárgyáért jajongó,
A vérrel verejtékes szeretet.

 

Ó szeressük is, testvér, ezt az árva
Kitaszított szegény Hamupipőkét!
Ha még mi is, öten-hatan, utolsók,
Átesküszünk a két gonosz leányhoz,
Szegény kicsi végképp szemétre jut.
A nagyok, kik öngyilkos jóhiszemmel
Heverésznek a gőg vak nyoszolyáján,
Vagy jóravaló restség kerevetjén,
Meg sem látják szegénykét a suton
És inaszakadtak leszállni hozzá,
(Az egyetlenhez, aki még talán
Tud adni jó szót holnap is nekik
Közelgő koldusságuk éjszakáján!)
A kicsinyek meg... Ó elvész a nép,
Amelyik tudomány nélkül való,
Ha meg nem fogjuk ártatlan kezét,
És el nem visszük a forráshoz őket,
Hogy igyanak, hiszen még azt se tudják,
Hogy szomjúság az, ami gyötri őket.

 

Elhagyott templom papjai vagyunk.
A nép, amelyhez fiatalon küldtek,
Idegen istenekhez tántorult,
Csak egy öklömnyi ministránsgyerek
Maradt eljátszani a csengetyűvel.
Ó de mi csak meghúzzuk a harangot
És felöltjük a súlyos kazulát,
Régi királynék ujja-hímzetét,
És bemegyünk és mondjuk a misét,
És cselekedjük emlékezetét
Mindennap Annak, aki rendelé.
Nem ember dolga, Isten dolga ez!
Ha más nem hallja senki, hallja Ő.
Ha nincsen ember, aki térdre hulljon,
Angyalszárnyaknak érezzük suhogtát
Magunk fölött az Úrfölmutatáskor.
Ha nem mondja Dominus vobiscumra
Senki az Et cum spiritu tuo-t:
A mi lelkünkkel csak itt van az Isten
S utána jár az ő lelküknek is.
Ha nevetik is, övék a misénk,
Ha átkozzák is, áldást hoz nekik.
Ó mondjuk, testvér, mondjuk a misét,
Van miért mondjuk! Van, aki velünk van
Minden napon, világ végezetéig.

 

Hisz tudod testvér (ej, magunk között
Minek tagadjuk!): süllyed a hajó.
Ez a rozzant, vén Európa-bárka
Addig irtotta legénysége színét,
Addig gyilkolta kapitányait,
Addig baltázta önnön padozatját,
Addig aludtak a kormányosok:
Léket kapott eltömhetetlenül.
Árad a szennyes sósvíz. Hasztalan
Gép és szivattyú: süllyedünk! De hagyján,
Nem nagy kár érte! Ami drága volt
A rakományban, régen kidobálta,
És ez a rozzant vén jószág sokáig
Már úgy se bírná a kalózkodást:
Ifjabb hajók járják az óceánt.

 

Hát Isten neki, egyszer halni kell!
Hallod testvér, hogy csendesedik ott lenn
A szalónban a rekedt grammofon?
Hallod, milyen halálos lett a csend?
És odatúl a csónakok felől
Hallod az őrjöngő tülekedést?
Azelőtt régen, kemény kapitányok,
Erős hadnagyok revolverrel álltak
És tartották a rendet. A legénység
Értő parancsra dolgozott halálig,
És a parányi mentőcsónakokban
Megmenekült az utasok java.
Most rég legyilkolták a tiszteket,
Nincsen vezényszó, nincsen céltudat.
Pálinkáshordók üresen görögnek,
A fedélzet a vértől sikamós,
Egymást gázolja őrjöngő tömeg,
Egymás után merülnek el sikoltva
Az őrült módra túltölt csolnakok.

 

Nincsen segítség! Nincsen józan ember
Rajtunk kívül az elítélt hajón!
Testvér, magunk állunk a rádiónál
És szórjuk szét a négy égtáj felé
Végső szavát egy süllyedő világnak,
A csupasz lelkek hördülő imáját.
Ki törődik a süllyedő hajón
A veszendő lelkekkel kívülünk!
Mink, mink, kik soha mással nem törődtünk
A lelken kívül, most ez a mi percünk!
Ezért a percért volt szükség reánk,
Ezért a végső, egyetlen dalért!
Mert ez a dallam örökkévaló.

 

Amikor ember és hajó
Régen korhad a moszatok között,
Ez a dallam még élni, szállni fog,
Óceánok és jéghegyek fölött,
És átüvölt a viharok zenéjén
És átharsog az ezredek zúgásán
Világokon és világsírokon,
Úgy sírja fel az égiek felé
A hulló ember végső sóhaját,
A csodaváró meztelen imát:
Mentsétek meg lelkeinket!
Mentsétek meg lelkeinket!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.29 0 0 19

Tűnődés

Merre menjek?
Ki a rétre, könnyű lábbal?
Vagy a hegynek, föl a hegynek?
Itt mosolyog ifjú élet,
Ott magasok meredeznek.
Testvér velem mind a kettő.
Merre menjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

 

Ki a rétnek?
Ismeretlen bimbók rajta
Csodálatos színben égnek.
Álombeli nótát suttog
Vidám ajka könnyű szélnek.
Rózsás arca mosolyog a
Messzeségnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

 

Föl a hegynek?
Verejtékes sziklacsúcsok
Nagy-komolyan rám merednek.
De a győző hegyi vizek
Forrásai ott erednek.
És a csúcson tüze fénylik
Napkeletnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...


Merre térjek?
Az én hazám mind a kettő,
Bennem forrnak, bennem élnek.
Ez is, az is lelkem lelke.
Fél lélekkel hogyan éljek?
Mozdulatlan egyre állok.
Merre térjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

 

Előzmény: Constanzia Corleone (18)
Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.29 0 0 18

Tűnődés

Merre menjek?
Ki a rétre, könnyű lábbal?
Vagy a hegynek, föl a hegynek?
Itt mosolyog ifjú élet,
Ott magasok meredeznek.
Testvér velem mind a kettő.
Merre menjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

 

Ki a rétnek?
Ismeretlen bimbók rajta
Csodálatos színben égnek.
Álombeli nótát suttog
Vidám ajka könnyű szélnek.
Rózsás arca mosolyog a
Messzeségnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

 

Föl a hegynek?
Verejtékes sziklacsúcsok
Nagy-komolyan rám merednek.
De a győző hegyi vizek
Forrásai ott erednek.
És a csúcson tüze fénylik
Napkeletnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.29 0 0 17

Üzenet

Földön túlról üzen az űr.
A földön zúg a földi zűr.

 

Túlon túlról beszél a hit.
Az ember hordja átkait.

 

Zsong a tudomány méhkasa.
Embernek ember farkasa.

 

Kikből a kegyelem csorog,
Papok, poéták, piktorok,

 

Embernyi ember vagytok-e?
Embernyomokat hagytok-e?

 

Csak kérdezek, kérdezgetek,
De halvány hangom reszketeg.

 

Hisz én vagyok első személy,
A kérdés éle engem ér.

 

Nem mondhatom, mint kisgyerek:
,,Nem ér a nevem, emberek.''

 

Uram, te légy irgalmasom,
Mikor fejemre olvasom,

 

Mit mond nekem, s rólam neked
Az űrből hulló üzenet.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.29 0 0 16

Síró testvérnek

Testvér, én érzem, a lelked remeg,
Pillád nehéz, nagy könnyek égetik.
- Testvér, melletted áll a Krisztus:
Testvér, törüld le könnyeid.

 

Nehéz, nehéz, fojtó a fájdalom,
Ráül a szívre, mint az éj sötétje.
Búsan, bágyadtan, elapadtan:
Testvér, nézz föl a fényes égre.

 

Csaló a könnycsepp, hazug a halál.
Látom a lángját egy nagy fényességnek.
A szeretet nagyobb, mint a halál,
A szeretet az élet, élet.

 

A fájdalom óriás titka ez:
Isten csókol meg, ha a lelkünk reszket.
- Testvér, melletted áll a Krisztus:
Testvér, csókold meg a keresztet.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.29 0 0 15

Razzia

 

Angyalföld. Éjjel. Razzia.
Megyünk: urak, rendőrök, írók.
Sápadt csend. Össze-visszafirkált,
Vakolathagyta tűzfalak.

 

Egy-szoba-konyha. Pisla mécs.
Penészes, pállott levegő.
Szegénybűz, fojtó. (Hullaszag?)
Párnátlan ágyon, csíkos, szennyes
Hasadt dunnával eltemetve
Négy félig-ingű kisgyerek
Halottas arccal hentereg.
Az anyjuk ül, kiaszott mellén
Az ötödikkel. Rámmered:
Két nagy, üres, csodálkozó szem
És két hegyes vad arci csont.

 

Szoba. Füsttől, bacillusoktól
Fekete és savanyú légben,
Nagy zsírpecsétes asztal mellett
Tizenkét ember: öregasszony,
Két fiatal pár, hét gyerek.
Tizenkét sípoló tüdő,
Tizenkét kínnal köhögő,
Tizenkét véresen vonító
Halál-kutyája. Ülnek együtt
S halálraítélt ujjaikkal
Cukrász uraknak csomagolnak
Ezüstpapírba cukrokat.

 

Pincelakás. Matrác a földön,
Sűrűn, sorban, és emberek,
Kiéhezett, agyongyötört,
Halálig hajszolt emberek,
Lihegő, pilledt emberek,
Melegre-sajgó emberek,
Férj, asszony, lány, legény, gyerek,
Vad, össze-vissza gombolyag,
Vad ember-kígyó forgatag.
Szobák, pincék, zugok, lyukak...
Az Inferno setét csodája
Szakadt fel lábaim alatt!
Véres fonákja a villamos világnak!
Jaj, hát ez is van a világon!
Jaj, sok-sok élet, amely nem-élet,
Tengernyi ember, aki nem-ember!
Velem-egy-lélek emberek,
Tenyésznek és ténfergenek,
Fetrengnek és penészlenek,
És rám merednek, mind rám merednek:
Átok-szemek! vérvád-szemek!

 

Minden szentek, segítsetek!
Ki láttam ezt a látni poklot,
Hogy éljek evvel? Mit tegyek?

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.26 0 0 14

Az Oltárkő alatt


Mert forrást adtál s patakot,
Áldom Uram neved.
De hogy földrázó haragod,
Még az is csupa szépet szaggatott
A sziklából: hogyan dicsérjelek!

 

Mert enciánt intesz elő
És szamócát a kőbül,
Imádlak alkotó Erő.
De szebben áld a szálfenyő,
Mely a sziklák fejére nő
És az egekbe épül.

 

Letérdelek hallgatagon
Az Oltár lépcsején,
S mint szemérmes szélfuvalom,
Esenkedik fel sóhajom:
Ha legalább olyan nagyon,
Mint egy kis szúrós szürke gyom,
De ide illeném!

 

(1941. július)

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.26 0 0 13

A Hargitán


Bolyongok a Hargita gerincén.
Köröttem az élet megint szép.
Nevet rám a zöld hegykoszorú,
Alszik bennem ami szomorú.

 

Állok, mint az Isten fenyője,
Nem gondolok múltra, jövőre.
Elcsituló kisgyerek szívemmel
Békességet kötök a jelennel.

 

Fejem fölött sasmadár kerengél.
Te madár, ha értem lejönnél!
Megtanítnál szárnyat bontani!
Most kellene ament mondani.

 

(1941. július)

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.26 0 0 12

Hajnali madárszó

 

A hajnali fényre kitárom
Zsibbadt, öreg ablakomat.
Fakadó levelü fákon
Csiripelnek a csöpp madarak.

 

Éjfélkor is ezt muzsikálták,
Mikor a kert aludt,
S kelletlenül álomra zárták
Szemüket a vén zsaluk.

 

Őket akkor sem láttam,
Csak a hangjuk harmatozott
A szomjas éjszakában
És valamit hozott, -

 

Valamit ami nincsen,
Amiért sír a világ,
Ami motoz az éji kilincsen
És reccsen a falakon át.

 

Mélyén álomnak, csendnek
Ott reszket ez a hang.
Többé elaludni sem enged,
Ha egyszer megsuhant.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.26 0 0 11

Mint az ördöngös fiú édesapja


Mint az ördöngös fiú édesapja,
Lábadhoz Uram úgy esem.
A néma ördög tépi, marcangatja
Fiam és anyám, minden kedvesem.
Hol tűzbe rántja, hol a vízbe őket,
Úgy dőlnek el, akár a holttetem.
Minden lehet, Te mondtad, a hivőnek!
Hiszek Uram,
Segíts hitetlenségemen!

 

Hiszek Uram, hiszen, ha nem hihetnék,
Mi maradna más, mint az őrület.
Hiszek Uram, hiszek, - de mi jöhet még?
Napban és holdban ordító jelek.
Azt írja mind: még nincsen itt a vég.
Jaj, feketével írnak feketére.
Tedd már Uram, szakadjon fel az ég!
Uram remélek.
Engedj remélnem remény ellenére!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.23 0 0 10

Óda az értelemhez

 

E barbár korban, amely megtagad,
És bálványoknak ver oltárokat,
És kegyeikért embert öldököl;
Mikor főisten az inas ököl,
És a cselló és az orgona hangját
A boncok dobverői túlrikongják,
És ellened mond minden idelenn:
Mi téged vallunk Isten-örökünknek
S feltömjénezzük hozzád énekünket,
Ó Értelem!

 

Terólad vall, Isten-lehelte fény,
A medve-ember barlangrejtekén
Az első tűz, az első tiszta szó:
Te vagy az ember-alkotó.
Téged lehelt a gyúró Isten ajka
Hatod napon a szétmálló agyagba,
Hogy általad az ember úr legyen,
Belőled ömlött Sionon a zsoltár,
A próféták ajakán te rivalltál,
És Hozzád szólott Krisztus a hegyen.

 

Te fogtad hámba a villámokat,
Ó napbarontó Phaeton-fogat.
Üstökön kapja szárnyad a szelet,
S a csillagokba fúrod föl fejed.
Kihallgatod a Földanya igéit,
Alákutatsz az Óceán szívéig,
És kottára fogod a Végtelent.
Ha imádkozol, Istent lát a látó:
Dante és Rembrandt, Bolyai és Plátó
A semmiből világokat teremt.

 

Eget és földet, új naprendeket:
Elbonthatod és megteremtheted,
Mert csak általad alkot az Erő.
Mert ama Lángból lobbantál elő,
Amely izzott az örök Atya mélyén
És fellobbant a kezdet kaosz-éjén,
Aki által lett minden, ami él:
Akit dadogunk Legyen-nek, Igé-nek,
Elsőszülöttje Isten életének:
A Második Személy.

 

Nagy származásod égette beléd
A nyugtalanság isteni jelét:
Mint dús anyára feslő hajadon,
Fény-ujjaddal túlmutatsz magadon.
Mint selyemhernyó, ha kibontja szárnyát,
Hit lesz belőled és szálló imádság,
Ha ledobod az érzékek mezét.
De így sem férsz el hűvös templomodba,
Oltáraidról lelépsz mosolyogva
És megfogod a Szeretet kezét.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.23 0 0 9

Ments meg Uram!

 

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
A meddőségtől, lanyhaságtól,
A naptalan és esőtelen égtől:
Ments meg Uram a szürkeségtől!

 

Édes az ifjak méntás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van tavasznak, télnek:
Ne engedj Uram, koravénnek!

 

Csak attól ments meg, keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

 

Ne hagyj Uram, megülepednem,
Sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.

 

Ha jönni talál olyan óra,
Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hülni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,

 

Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap, Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.23 0 0 8

Erdő

 

Élő sátor, barna bükkök ága,
Ó takarj el engemet,
Csendes erdő hangos némasága,
Szívd magadba lelkemet.
Hadd maradjon el megettem
Minden, minden. Mindent elfeledtem.
Erdő, a tied vagyok.

Szép kövér fű drága bársonyára
Hadd nyugosszam homlokom.
Meleg napfény jó selyem sugára
Átsuhan a lombokon,
Simogatva nyúl hajamba,
S önfeledten szívok fel magamba
Minden édes életet.

Fű között a fürge gyík sikamlik.
Fönn a vadgalamb mereng.
Túl amottan sebes nyúl iramlik,
Bús kakukk szól messze bent.
Itt sürög sok sürge hangya,
Egynek sincsen a jövőre gondja,
Mégis él mind és örül.

A tisztáson gyermekek keringnek,
,,Bújj, bújj, zöldág!'' - játszanak.
Piros arca, kék a szeme mindnek,
Mint a menny szép nyári nap.
Szökdicsélnek és dalolnak,
Örülnek a mának és mosolynak,
Frissek, szépek, boldogok.

Túl a réten, az erdei úton,
Egy anyóka lépeget,
Görnyedt hátán súlyos, teli puttony,
Hervadt arcán: múlt telek.
Jön, rám néz egy pillanatra
És tovább megy. Minden mozdulatja
Biztonság és békesség.

S mindez, amit magam körül látok,
Oly csodálatos nekem!
Nézem őket, mint egy más világot.
Ó, de szép és idegen!
S míg így fekszem egymagamban,
Kergetőzik pihenő agyamban
Ezer izzó gondolat.

Fürgén, bizton megy az útján minden.
Fölkel és leszáll a nap.
Áll a sín és zökkenője nincsen:
Minden küllők forganak.
Meg van írva, mérve minden,
Mégis, mégis, bárhol is tekintem,
Minden oly csodálatos.

Amibe a gondolatom öltöm,
Minden porszem kinevet.
Csoda leskel e parányi földön
Minden kis fűszál megett.
Némán fekve itt a fák közt:
Én vagyok a mosolygó csodák közt
A legfurcsábbik csoda.

Én, ki itten fekszem mozdulatlan,
Pázsitpárnán, csendesen,
És szellőben, fülemiledalban
Erdők békéjét lesem;
És a dolgok, ha rám néznek,
Mind áttetsző fátylakká enyésznek,
S rám a titkok szeme néz.

Szent örömét érzem a titoknak.
A kakukkszót hallgatom.
Bújj, bújj, zöld ág! - a kicsik dalolnak,
Én is velük suttogom.
Megcsókolok egy kis ágat,
És szeretném az egész világot
Átölelni csendesen.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.23 0 0 7

Hiszek

 

Hallják meg hívők és hitetlenek
Élet-halálra szóló eskümet!
A szív bősége zúg fel ajkamon,
Az kényszerít a Krisztus vallanom.
Hallják meg rokkant, vén aposztaták
S a vétekben vajúdó új-világ,
A forradalom, a vak Leviáthán,
És hallja meg a settenkedő Sátán:
Isten nevében vallomást teszek:
Hiszek.

 

Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne
így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem
, kereken, magyarán.
Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ád elébem.
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.

 

Hiszek egy Istent, ki három személy,
Az élő Istent, aki bennem él,
S akiben élek, mozgok és vagyok,
Kinek tenyerén megsimulhatok.
Akinek rám is éber gondja van,
És cselekszik bennem és általam.
Aki mozdítja minden mozdulásom,
S én jóban-rosszban boldogan imádom
Intéző édes mély akaratát.
Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.

 

Égnek és földnek testté vált frigyét:
Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét.
Akit az Atya örök óta szül,
És akiben szépséggé lesz a zűr.
Kinek emberré tetszett válnia,
Hogy Isten legyen az ember fia.
Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk,
Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát.
Benne az élet és benne az út.
Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.

 

Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet:
A Szellemet, aki a Szeretet.
Aki Szent Péter ajakán rivall,
Hegyeket bont, szíveket áthidal,
És hét csatornán csorgatja beléd
Az élesztő kegyelem kútfejét.
Ki tüzet gyújt az embergondolatnak,
Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak
És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz.
Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.

 

Hiszek, és tudom, honnan a hitem.
Házamat én kőszirtre építem.
Négy élőlény az erős alapok:
ember, oroszlán, sas, tulok.
Hallottam a piacon szólni Pált,
Hallottam Ágostont és Ottokárt,
Látom a szirten Péter kulcsait,
S bennem a mélyben, hallom döbbenettel:
Kimondhatatlan gerjedezésekkel
A Szentlélek sóhajtozik.
Ó tudom kinek, ó tudom kinek:
Én az eleven Istennek hiszek.

 

Élő hitemmel vagyok én szabad.
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.
Ami akad a földön emberi,
Gazdag szívem testvérnek ismeri.
És ami túl az emberkörökön,
A végtelenség: ígért örököm.
És mikor üt a boldogságos óra,
Hogy befogadjon koporsóm gubója:
Hitem gyertyája utolsót remeg,
És Istennek ajánlom lelkemet.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.23 0 0 6

A látogatásról

 

Lásd, tudtam, hogy ma újra eljössz.
Hogy kopogtatni fogsz s betérsz
Botorkáló bús gyermekedhöz.

 

És amikor már este volt
És ott kint, úgy, mint az én arcom,
Bús boldogsággal mosolygott a hold,

 

Éreztem, hogy valaki ott áll,
Hogy ott állsz kint a küszöbön.
S Te ajtómon bekopogtattál.

 

És akkor némán, nesztelen
Bejöttél, betetted az ajtót
És megálltál szemben velem.

 

Néztelek és az ajkad lestem.
De Te csak néztél szótalan.
És akkor a lábadhoz estem,

 

És úgy sírtam keservesen.
Te jobbkezed fejemre tetted
S megsímogattál csendesen.

 

Szerettem volna porrá lenni,
Hogy rám taposs, hogy rám taposs,
És lépted alatt énekelni.

 

Nem, édes, én nem vagyok az,
Nem, én nem vagyok. Menj ki tőlem;
Menj, menj! Hisz vár ezer igaz.

 

Várnak a méltók és a szentek,
A fehérlő homlokukon
Elsurranó kenettel kentek,

 

Akiken a jeled ragyog.
Azokhoz menj. Mit akarsz nálam?
Édes, lásd, én nem az vagyok.

 

Én rossz vagyok. Én nem szeretlek,
Szemedbe nézni nem tudok.
Csak - szeretlek. Nagyon szeretlek.

 

Csak el ne menj. Csak el ne hagyj.
Hova leszek nélküled? Nem eresztlek!
Foglak, én Uram, hogy enyém maradj.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.23 0 0 5

A napos hegy

 

Sziklák között az én világom.
Hallgatom a hegyek dalát.
Futó szellő felhozza nékem
A ködtakarta völgyfenéken
Verejtékezők sóhaját,
Csattogó csákányok zaját.

 

Csákányos, haragos karok,
Mért töritek a szürke bércet?
A fényes Élet ez a hegy,
Ide nem vezet út, csak egy,
Alulról ide sosem értek.
Ez a hegy csak felül ad ércet.

 

Ami nektek fáj, nekem is fáj,
Éneketek az énekem.
De szomorú a ti nótátok,
Kétségbeesett könnyes átok
Zokog belőle szüntelen,
Napfénytelen, örömtelen.

 

Testvérek, hívnak a hegyek,
Szédületes szirti szerelmek,
S a tűzzel-tüzes napsugár.
Itt a villámok lelke jár,
Itt a némák is dalra kelnek.
A magasságok énekelnek.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.23 0 0 4

Regős ének

 

Haj regö rejtem,
azt is megengedte
az a nagy Úristen

 

Haj regö rejtem.
Régi szívem keltem,
Régi regém regölöm.
Ajkam amik hatják:
Búk néma lakatját,
Dallal én ma megtöröm.
Fájás ma ne fájjon,
Szívemre ma szálljon
Muzsikáló szent öröm.

 

Megjöttem, megjöttem,
Dalba öltözötten
Lám e csuda-estelen.
Régi szavam hallom,
Régi dalom dallom,
Régi magam meglelem.
Szent karácsony-esten
Az a nagy Úristen
Ezt mívelte énvelem.

 

Hej regö rejtem.
Zúgtanak elejbem
Nagy zimankós záporok.
Haj messze sok ország
Furcsa szerit-sorját,
Kiket vernek viharok,
Sok emberek útját
Érték, kitanulták
Énekmondó jámborok.

 

Sokat ott értének
Regösök szegények
Havas hegyek zugain.
Balgatagok búját
Fogas szelek fújják
Körmös télben odakinn.
De mostan szívünknek
Gyertyagyújtó ünnep
Fényes szép csillaga int.

 

Haj regö rejtem.
Régi-magam leltem
Új-magamnak fenekén.
Régi tüzek titkát
Új dalok felitták
Lelkem síró rejtekén.
Mondok azért mostan:
Újnak amit hoztam
Öreg mondást nektek én.

 

Kicsi Krisztuskának
Szép Szűz Máriának
Mostan igen örülünk.
Minden feleinknek,
Mind elleneinknek
Bő sok áldást regölünk.
Míg a világ világ,
Gondod legyen miránk,
Uram Isten, légy velünk!

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.23 0 0 3

Emberség

 

Egy nap, mint a rest csiga, mászik,
Zivatarként zúg el a másik.
Mindegy, csak ugyanoda érnek.
Mit szólna ma tegnapi éned?

 

Amit éltél tisztes erényben,
Csupa félség s ösztön a fényben.
S ami pelyvád hull ki a rostán,
Nem lesz színig az se gonosz tán.

 

Mindegy, tovazizzen az élet:
Eszmélsz, s már itt az ítélet.
Szíved, agyad ostoba röggé...
Magad igy vagy amúgy, de örökké.

 

Nincs szánva szemednek a holnap:
Ott légy igaz ember, ahol vagy.
Most tedd, amit adatik tenned:
Az Isten rügyezik benned.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.22 0 0 2

A napkeleti bölcsek

Ama csillag után.

A holdsugaras hideg éjszakán,
Mint egy fehérlő, csendes álom,
Úgy vonult el a komoly karaván.
És elől ment a három.

A sziklás föld mogorván és kopáron
Feküdt el lábaik alatt.
Méltóságos sora a száz tevének
A harmaton halkan haladt.
És mintha fehér árnyak lengenének,
Úgy vonult végig a fehér sereg
A völgyön, ahol nem nőttek virágok,
S a városon, ahol az emberek
Nem virrasztottak és nem énekeltek.
S ahol nem látta őket senkisem.

És így suhant el csendesen
Életre éledt vágya Napkeletnek
Az ezredéves éjszakán.

Ama csillag után.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.22 0 0 1

Verses imádság

 

Te vagy a Fészek,
Puha vagy, édes és meleg.
S én oly keveset gondolok veled,
És oly sokszor máshova nézek,
És megvetem a régi fészket,
A régi meleget
És a régi egyformaságot.
Szédülő fejem vándorolni késztet,
Keresni más vidékeket,
Szivárványszínűbb új világot
És ismeretlen fészket

 

És elmegyek, örök elégedetlen,
Hazátlan bujdosó gyanánt,
És sose tudom, mért sírós a kedvem,
És nem tudom, mi bánt
És szállok, szállok messze földeken,
Szüntelenül és pihenéstelen,
És egy sajgó vágy egész életem:
A régi Fészek melegére.

 

És te vagy az Anyamadár,
És én vagyok pelyhes fiókád,
A csupa-vakság, a csupa-mohóság,
Aki mindig máshova vágyik,
Akit hív minden félhomály.
És botorul és elbízottan
Kiszállok bizakodva, bátran
Nap-nap után. És te utánam
Sírva nézel és gondsújtottan.

 

És én nyugalmat nem találok
Sehol a végtelen világon,
Mert ott sír bennem, bárhol járok,
Aggódó, fájó csipogásod
Hívogató, síró zenéje.
És mindenhonnan visszavágyom
Szerelmes Szíved melegére.

 

Te vagy a Sziklaszál,
Melyen a fészkem épül,
Amely az apró dombok tömegébül
Messze-magasra szökken
és magában,
Egy-óriás-magában áll.
És röpke szárnyam, fürge lábam
Akárhová visz engemet,
Csak körötted keringhetek,
És nem lehet távozni tőled
S nem látni téged nem lehet.

 

Bejárhatom a rég halott időket,
És lelkem messze jövendőkbe
szállhat:
Nem lehet vissza nem kívánni
Amaz egyetlen Sziklaszálat.

 

Te vagy a Hegy,
És a hegyet nem lehet túlrepülni,
Te vagy a Völgy,
És a völgyből nem lehet kirepülni.
Te vagy a Lég,
És a leget nem lehet átrepülni.
Te vagy a Föld,
És a földről nem lehet fölrepülni.
És Te vagy a Határ:
Csak tebenned lehet repülni:
Itt nem lehet és nem szabad,
Csak szépen, csendesen megülni
És énekelni és örülni.
Mert Te vagy minden:
a szirt és a fészek
S a szerelmes anyamadár.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.22 0 0 0
A jegyes éneke

 

Uram, ölelj magadhoz engem.
Ma valami sír a szívemben.
Sohase voltam még ennyire gyermek.
Édes, ölelj meg!

 

Ma olyan súlyos a fejem.
Valami nagy könyörtelen
Siralom hajt ma arcod melegéhez,
Ölelj meg, édes!

 

Hidd el, ma nagyon megérdemlem.
Ma nem volt órám könnyezetlen.
A tűzostorok ma velőkig vertek.
Édes, ölelj meg!

 

Hiszen igaz, hogy gyáva voltam,
Hogy már-már majdnem elbotoltam,
De mégsem mentem más tűz melegéhez.
Ölelj meg, édes!

 

Tudod, hogy mégis talpra keltem,
Tudod, hogy eléd térdepeltem,
Amikor hívtak hazajáró lelkek.
Édes, ölelj meg!

 

Két konok lázadó kezem
Alázattal összeteszem
S letérdelek az ágy fejéhez.
Ölelj meg, édes!

 

S imádkozom: Ölelj meg engem,
Máglyát gyújts repeső szívemben,
Máglyát, amelyen fehér tüzek kelnek.
Édes, ölelj meg!

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2005.12.22 0 0 topiknyitó
Az én utam

 

 

Budapesten születtem, de gyermekkorom legnagyobb részét Gödöllőn töltöttem, és azt hiszem Gödöllőnek köszönhetem, hogy poéta lettem. Gödöllő még akkor sokkal inkább fa

lusi jellegű volt, mint ma és mi alvégi gyerekek gőgös lenézéssel zárkóztunk el a nyaralásra érkező pesti „urak” gyerekei elől. Még később, nagydiák koromban is sokszor félnapokig emberrel való találkozás nélkül bolyonghattam a környék szelíd halmain, a Fácános, az isaszegi és a mogyoródi erdő sűrűjében, a Malom-tó fűzfái alatt és a kertünk alatt folyó Rákos-patak partján, sőt a királyi parknak legtöbbször elhagyatott kavicsos útjain is. Ennek a világnak színeit, hangjait, szelíd hullámos vonalait, zamatos magyar beszédét szívtam magamba egy hosszú, gazdag és boldog gyermekkoron át. Ide tértem vissza minden délben iskola után (vasúton jártunk be iskolába a pesti piaristákhoz), s az első verset is a Rákos partján írtam.

Az ötödik gimnázium elvégzése után beléptem a piarista rendbe. A szerzetesi nevelésnek a rendben épen akkortájt kiépült bölcs rendszere rendkívül szerencsés kézzel alakította a még jóformán gyermeki léleknek a friss gazdagság káoszában forrongó érzelmi- és fantázia-világát a vallásos élmény és a világnézeti elmélyülés gerince körül. Soha le nem róható hálával kell itt megemlékeznem kispap korom irányítójáról, Zimányi Gyuláról, aki zseniális megérzéssel és mesteri tapintattal tudta vezetni a kispapban a poétát is. Hogy a pap és a költő soha egy pillanatig sem jutott egymással ellentétbe bennem, sőt egyik sem szűnt meg állandóan a másik elmélyítésén dolgozni, hogy életem alapélménye a meglátott sötét mélységeken és belsőleg átküzdött diszharmóniákon keresztül is boldog harmónia maradhatott, azt elsősorban neki, az ő szeretetének köszönhetem. A budapesti egyetemi évek alatt ismerkedtem meg avval a két férfiúval, akinek az érzelmi élet elmélyülése és egy átfogó, mindent magába-ölelni képes világnézet kialakulása és így és így közvetve írói egyéniségem magára-ébredése dolgában is a legtöbbet köszönhetek. Schütz Antal rendtársam és tanárom termékeny gondolatvilága, növelő barátsága és Prohászka püspök könyveinek, beszédeinek, egész csodálatos egyéniségének átélése volt ez a két döntő hatás.

Az egyetemen kerültem bele az akkori modern irodalom áramlatába. Az úgynevezett irodalmi forradalom akkoriban verte legmagasabb hullámait. Az első percek természetes idegenkedése után egyre növekvő érdeklődéssel és bámulattal olvastam Ady Endre első, legfontosabb köteteit. Kezdettől fogva bámulattal és szeretettel kísértem benne a zseniális művészt, egyre növekvő mély emberi szánalommal és fájdalommal a szerencsétlen embert, a tragikus magyart. Az ő irodalmi felekezetéhez nem tartozók közül az elsők egyike voltam, aki szóban és írásban a megértés és szeretet hangján – de természetesen nem kritika nélkül – szólottam róla. Költészetének hatásán, mint annak a generációnak minden poétája, egy rövid ideig magam is átmentem. Ez a hatás azonban többé-kevésbé öntudatlan volt, inkább csak formai, nem egyszer mesterkélt, merészségekben nyilatkozott és stílusbeli magamraismeréshez volt segítő átmenet.

Első verseskönyvem: Szembe a nappal, 1910. Amennyire ma módomban van megítélni, talán a benne megszólaló hang frissessége, elevensége, erőteljes optimizmusa volt nálunk szokatlan és bátorító. A kritika úgy találta, hogy ebben és a következő köteteimben (A belülvalók mécse, 1912; Költemények, 1916) az új magyar líra formai értékei a dekadens költészetével ellentétes, egészséges magyar lelkiség köntöséül jelennek meg és elindítói lettek az úgynevezett modern magyar katholikus költészetnek.

A magam részéről ezt a megtisztelő „katholikus” jelzőt csak bizonyos értelemben vállalhatom, körülbelül olyan értelemben, mint a „magyar” jelzőt. Mint katholikus ember és pap természetesen a katholikus ember lelkével élem a világot és ez éppúgy benne van minden írásomban, mint ahogy az igaz magyar ember írása természetszerűen magyar lelket tükröz. De a katholikumban mindig azt kerestem, találtam, éltem, amit a szó igaz értelme jelent: az egyetemest, a mindent magába foglalót: catholicus sum, nihil humani et divini a me alienum puto. El kellene tehát hárítanom magamtól ennek a szónak minden olyan (nem egy oldalon – tévesen – ma is velejáró) kicsinyes értelmezését, amely látókör-szűkítést, elkülönödést, az egyetemes magyar irodalomtól eltérő külön utakat, vagy pedig külsőséges tendenciát, programmirodalmat, egyáltalán a legmagasabbnál alacsonyabbra irányzó célkitűzést jelent. Sohasem éreztem máskép, mint hogy minden magyar emberhez szólok, és arról sincs okom panaszkodnom, hogy megértők és olvasók dolgában valaha beleütköztem volna a felekezeti elzárkózás korlátaiba.

Nincs okom elégedetlenségre. 1909 óta, amikor a Vág ritmusai-val a Petőfi Társaság egy pályázatát nyertem meg, 1923-ig, amikor a Kisfaludy Társaság tagjai közé választott verseskönyveim (az említettek óta Maradék magyarok, 1919; Csend, 1923; Sarlósboldogasszony, 1928, II. kiadás 1929) igen rövid idő alatt elfogytak és bizonyos állandó, hűséges olvasókör szeretetét nyerték meg. Hogy a nagy magyar szakadék túlsó oldalán állók kevesebb megértéssel kísérik írásaimat, mint a magamfajta „katholikus” világnézetű ember az övéiket, azt a mai magyar viszonyok ismerője éppoly természetesnek fogja találni, mint amennyire érthetővé teszik a mai magyar, sőt európai színpadi állapotok, hogy színműveim (Zrínyi, Alexius, Salamon király gyűrűje, Boldog ember inge) nem kerülhettek színpadra. Szent István király-omat a szegedi Városi Színház mutatta be.

Úgy érzem, hogy az életlátásnak és életérzésnek az imént említett egyetemessége, amelyet egyéniségem leglényegének érzek, szükségszerűen magával hoz két hivatást. Minthogy mély, sokoldalú, gazdag élményektől duzzadó életet teremt, azért eleve lehetetlenné teszi az egyhúrú költészetet, önkéntelenül szélesebb skálájú, gazdagabb tárgykörű, hangban, formában műfajokban változatosabb művészetet inspirál. A háború előtti költészetnek relatíve oly kevés hangszerű koncertje után ez is hivatás. A másik talán még jelentősebb. A közelmúlt költészete majdnem egészen, a jelené is túlnyomó részben a lemondásnak, a fáradtságnak a szomorúságnak, az életsiratásnak, sőt kétségbeesésnek a húrjait pengeti. Akinek az Isten kifürkészhetetlen akarata azt a soha meg nem érdemelhető kegyelmet juttatja, hogy meglássa és átélje a diszharmóniák harmóniáját és gazdag, boldog, csordulásig telített életet élhessen, annak nyilván Isten-kijelölte feladata, hogy amije van, tőle telhetőleg megossza testvérével és a szimbolista-impresszionista líra síró kamarazenéje és az expresszionista irányok harsogó jazz-band művészete mellett, az egészséges életigenlésnek, a belső harmónia csendjének, a szépség és a tisztaság ujjongó örömének, a mindent átfogó szeretet boldog ölelésének mély regisztereit is megszólaltatni segítsen. A magam csekély erejével ezt a két nagy hivatást szeretném szolgálni.

Az utód államok, elsősorban Erdély irodalmának nagyszerű fellendülése az utolsó évtized legörvendetesebb és legbiztatóbb magyar irodalmi jelensége. Mi idehaza ismerjük, olvassuk, szeretjük, sőt némi szent irigységgel kísérjük az erdélyi irodalmat. A Pásztortüzet szeretjük és irigyeljük, szívesen olvassuk az Erdélyi Helikont: nekünk ilyenfajta lapjaink nincsenek.

Mostanában legnagyobb munkám, amelyre az illetékes magyar körök megbízásából (a zenei részt végző Harmat Artúrral és Kodállyal együttesen) vállalkoztam: a magyar katholikus egyházi énekkincs összegyűjtése és a mai igényekhez alkalmazása, tehát körülbelül az a munka, amelyet az utolsó félszázad számára Tárkányi Béla végzett el.

Egyébként legjobb poétai gondom az a nálunk egészen újszerű kísérlet, amelybe Advent c. emberi hangon írt oratorium-om megalkotásakor fogtam. Ezt a művet, amely a modern szavalókórus új lehetőségeit próbálja felhasználni egy lírai-dráma ünnepi-játék számára, legközelebb mutatja be a budapesti Operaházban egy 150 tagú szavalókar, a Palesztina-kórussal és a szóló szerepekben a Nemzeti Színház művészeivel.

 

http://archivum.piar.hu/siksandor/

 

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!