Merre menjek? Ki a rétre, könnyű lábbal? Vagy a hegynek, föl a hegynek? Itt mosolyog ifjú élet, Ott magasok meredeznek. Testvér velem mind a kettő. Merre menjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Ki a rétnek? Ismeretlen bimbók rajta Csodálatos színben égnek. Álombeli nótát suttog Vidám ajka könnyű szélnek. Rózsás arca mosolyog a Messzeségnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Föl a hegynek? Verejtékes sziklacsúcsok Nagy-komolyan rám merednek. De a győző hegyi vizek Forrásai ott erednek. És a csúcson tüze fénylik Napkeletnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Egy-szoba-konyha. Pisla mécs. Penészes, pállott levegő. Szegénybűz, fojtó. (Hullaszag?) Párnátlan ágyon, csíkos, szennyes Hasadt dunnával eltemetve Négy félig-ingű kisgyerek Halottas arccal hentereg. Az anyjuk ül, kiaszott mellén Az ötödikkel. Rámmered: Két nagy, üres, csodálkozó szem És két hegyes vad arci csont.
Szoba. Füsttől, bacillusoktól Fekete és savanyú légben, Nagy zsírpecsétes asztal mellett Tizenkét ember: öregasszony, Két fiatal pár, hét gyerek. Tizenkét sípoló tüdő, Tizenkét kínnal köhögő, Tizenkét véresen vonító Halál-kutyája. Ülnek együtt S halálraítélt ujjaikkal Cukrász uraknak csomagolnak Ezüstpapírba cukrokat.
Pincelakás. Matrác a földön, Sűrűn, sorban, és emberek, Kiéhezett, agyongyötört, Halálig hajszolt emberek, Lihegő, pilledt emberek, Melegre-sajgó emberek, Férj, asszony, lány, legény, gyerek, Vad, össze-vissza gombolyag, Vad ember-kígyó forgatag. Szobák, pincék, zugok, lyukak... Az Inferno setét csodája Szakadt fel lábaim alatt! Véres fonákja a villamos világnak! Jaj, hát ez is van a világon! Jaj, sok-sok élet, amely nem-élet, Tengernyi ember, aki nem-ember! Velem-egy-lélek emberek, Tenyésznek és ténfergenek, Fetrengnek és penészlenek, És rám merednek, mind rám merednek: Átok-szemek! vérvád-szemek!
Minden szentek, segítsetek! Ki láttam ezt a látni poklot, Hogy éljek evvel? Mit tegyek?
Mert forrást adtál s patakot, Áldom Uram neved. De hogy földrázó haragod, Még az is csupa szépet szaggatott A sziklából: hogyan dicsérjelek!
Mert enciánt intesz elő És szamócát a kőbül, Imádlak alkotó Erő. De szebben áld a szálfenyő, Mely a sziklák fejére nő És az egekbe épül.
Letérdelek hallgatagon Az Oltár lépcsején, S mint szemérmes szélfuvalom, Esenkedik fel sóhajom: Ha legalább olyan nagyon, Mint egy kis szúrós szürke gyom, De ide illeném!
Mint az ördöngös fiú édesapja, Lábadhoz Uram úgy esem. A néma ördög tépi, marcangatja Fiam és anyám, minden kedvesem. Hol tűzbe rántja, hol a vízbe őket, Úgy dőlnek el, akár a holttetem. Minden lehet, Te mondtad, a hivőnek! Hiszek Uram, Segíts hitetlenségemen!
Hiszek Uram, hiszen, ha nem hihetnék, Mi maradna más, mint az őrület. Hiszek Uram, hiszek, - de mi jöhet még? Napban és holdban ordító jelek. Azt írja mind: még nincsen itt a vég. Jaj, feketével írnak feketére. Tedd már Uram, szakadjon fel az ég! Uram remélek. Engedj remélnem remény ellenére!
E barbár korban, amely megtagad, És bálványoknak ver oltárokat, És kegyeikért embert öldököl; Mikor főisten az inas ököl, És a cselló és az orgona hangját A boncok dobverői túlrikongják, És ellened mond minden idelenn: Mi téged vallunk Isten-örökünknek S feltömjénezzük hozzád énekünket, Ó Értelem!
Terólad vall, Isten-lehelte fény, A medve-ember barlangrejtekén Az első tűz, az első tiszta szó: Te vagy az ember-alkotó. Téged lehelt a gyúró Isten ajka Hatod napon a szétmálló agyagba, Hogy általad az ember úr legyen, Belőled ömlött Sionon a zsoltár, A próféták ajakán te rivalltál, És Hozzád szólott Krisztus a hegyen.
Te fogtad hámba a villámokat, Ó napbarontó Phaeton-fogat. Üstökön kapja szárnyad a szelet, S a csillagokba fúrod föl fejed. Kihallgatod a Földanya igéit, Alákutatsz az Óceán szívéig, És kottára fogod a Végtelent. Ha imádkozol, Istent lát a látó: Dante és Rembrandt, Bolyai és Plátó A semmiből világokat teremt.
Eget és földet, új naprendeket: Elbonthatod és megteremtheted, Mert csak általad alkot az Erő. Mert ama Lángból lobbantál elő, Amely izzott az örök Atya mélyén És fellobbant a kezdet kaosz-éjén, Aki által lett minden, ami él: Akit dadogunk Legyen-nek, Igé-nek, Elsőszülöttje Isten életének: A Második Személy.
Nagy származásod égette beléd A nyugtalanság isteni jelét: Mint dús anyára feslő hajadon, Fény-ujjaddal túlmutatsz magadon. Mint selyemhernyó, ha kibontja szárnyát, Hit lesz belőled és szálló imádság, Ha ledobod az érzékek mezét. De így sem férsz el hűvös templomodba, Oltáraidról lelépsz mosolyogva És megfogod a Szeretet kezét.
Élő sátor, barna bükkök ága, Ó takarj el engemet, Csendes erdő hangos némasága, Szívd magadba lelkemet. Hadd maradjon el megettem Minden, minden. Mindent elfeledtem. Erdő, a tied vagyok.
Szép kövér fű drága bársonyára Hadd nyugosszam homlokom. Meleg napfény jó selyem sugára Átsuhan a lombokon, Simogatva nyúl hajamba, S önfeledten szívok fel magamba Minden édes életet.
Fű között a fürge gyík sikamlik. Fönn a vadgalamb mereng. Túl amottan sebes nyúl iramlik, Bús kakukk szól messze bent. Itt sürög sok sürge hangya, Egynek sincsen a jövőre gondja, Mégis él mind és örül.
A tisztáson gyermekek keringnek, ,,Bújj, bújj, zöldág!'' - játszanak. Piros arca, kék a szeme mindnek, Mint a menny szép nyári nap. Szökdicsélnek és dalolnak, Örülnek a mának és mosolynak, Frissek, szépek, boldogok.
Túl a réten, az erdei úton, Egy anyóka lépeget, Görnyedt hátán súlyos, teli puttony, Hervadt arcán: múlt telek. Jön, rám néz egy pillanatra És tovább megy. Minden mozdulatja Biztonság és békesség.
S mindez, amit magam körül látok, Oly csodálatos nekem! Nézem őket, mint egy más világot. Ó, de szép és idegen! S míg így fekszem egymagamban, Kergetőzik pihenő agyamban Ezer izzó gondolat.
Fürgén, bizton megy az útján minden. Fölkel és leszáll a nap. Áll a sín és zökkenője nincsen: Minden küllők forganak. Meg van írva, mérve minden, Mégis, mégis, bárhol is tekintem, Minden oly csodálatos.
Amibe a gondolatom öltöm, Minden porszem kinevet. Csoda leskel e parányi földön Minden kis fűszál megett. Némán fekve itt a fák közt: Én vagyok a mosolygó csodák közt A legfurcsábbik csoda.
Én, ki itten fekszem mozdulatlan, Pázsitpárnán, csendesen, És szellőben, fülemiledalban Erdők békéjét lesem; És a dolgok, ha rám néznek, Mind áttetsző fátylakká enyésznek, S rám a titkok szeme néz.
Szent örömét érzem a titoknak. A kakukkszót hallgatom. Bújj, bújj, zöld ág! - a kicsik dalolnak, Én is velük suttogom. Megcsókolok egy kis ágat, És szeretném az egész világot Átölelni csendesen.
Hallják meg hívők és hitetlenek Élet-halálra szóló eskümet! A szív bősége zúg fel ajkamon, Az kényszerít a Krisztus vallanom. Hallják meg rokkant, vén aposztaták S a vétekben vajúdó új-világ, A forradalom, a vak Leviáthán, És hallja meg a settenkedő Sátán: Isten nevében vallomást teszek: Hiszek.
Hiszek, és hitem súlyos és kemény. Nem tünde tan, nem pille vélemény. Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán: Igen és nem, kereken, magyarán. Semmi csűrés és semmi csavarás, Ínyeskedés és köntörfalazás: Hiszem és vallom, szeretem és élem, Amit az Egyház hinni ád elébem. Ebben a hitben élek és halok: Katolikus vagyok.
Hiszek egy Istent, ki három személy, Az élő Istent, aki bennem él, S akiben élek, mozgok és vagyok, Kinek tenyerén megsimulhatok. Akinek rám is éber gondja van, És cselekszik bennem és általam. Aki mozdítja minden mozdulásom, S én jóban-rosszban boldogan imádom Intéző édes mély akaratát. Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.
Égnek és földnek testté vált frigyét: Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét. Akit az Atya örök óta szül, És akiben szépséggé lesz a zűr. Kinek emberré tetszett válnia, Hogy Isten legyen az ember fia. Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk, Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát. Benne az élet és benne az út. Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.
Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet: A Szellemet, aki a Szeretet. Aki Szent Péter ajakán rivall, Hegyeket bont, szíveket áthidal, És hét csatornán csorgatja beléd Az élesztő kegyelem kútfejét. Ki tüzet gyújt az embergondolatnak, Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz. Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.
Hiszek, és tudom, honnan a hitem. Házamat én kőszirtre építem. Négy élőlény az erős alapok: ember, oroszlán, sas, tulok. Hallottam a piacon szólni Pált, Hallottam Ágostont és Ottokárt, Látom a szirten Péter kulcsait, S bennem a mélyben, hallom döbbenettel: Kimondhatatlan gerjedezésekkel A Szentlélek sóhajtozik. Ó tudom kinek, ó tudom kinek: Én az eleven Istennek hiszek.
Élő hitemmel vagyok én szabad. Mankó helyett kötöttem szárnyakat. Ami akad a földön emberi, Gazdag szívem testvérnek ismeri. És ami túl az emberkörökön, A végtelenség: ígért örököm. És mikor üt a boldogságos óra, Hogy befogadjon koporsóm gubója: Hitem gyertyája utolsót remeg, És Istennek ajánlom lelkemet.
Sziklák között az én világom. Hallgatom a hegyek dalát. Futó szellő felhozza nékem A ködtakarta völgyfenéken Verejtékezők sóhaját, Csattogó csákányok zaját.
Csákányos, haragos karok, Mért töritek a szürke bércet? A fényes Élet ez a hegy, Ide nem vezet út, csak egy, Alulról ide sosem értek. Ez a hegy csak felül ad ércet.
Ami nektek fáj, nekem is fáj, Éneketek az énekem. De szomorú a ti nótátok, Kétségbeesett könnyes átok Zokog belőle szüntelen, Napfénytelen, örömtelen.
Testvérek, hívnak a hegyek, Szédületes szirti szerelmek, S a tűzzel-tüzes napsugár. Itt a villámok lelke jár, Itt a némák is dalra kelnek. A magasságok énekelnek.
Haj regö rejtem, azt is megengedte az a nagy Úristen
Haj regö rejtem. Régi szívem keltem, Régi regém regölöm. Ajkam amik hatják: Búk néma lakatját, Dallal én ma megtöröm. Fájás ma ne fájjon, Szívemre ma szálljon Muzsikáló szent öröm.
Megjöttem, megjöttem, Dalba öltözötten Lám e csuda-estelen. Régi szavam hallom, Régi dalom dallom, Régi magam meglelem. Szent karácsony-esten Az a nagy Úristen Ezt mívelte énvelem.
Hej regö rejtem. Zúgtanak elejbem Nagy zimankós záporok. Haj messze sok ország Furcsa szerit-sorját, Kiket vernek viharok, Sok emberek útját Érték, kitanulták Énekmondó jámborok.
Sokat ott értének Regösök szegények Havas hegyek zugain. Balgatagok búját Fogas szelek fújják Körmös télben odakinn. De mostan szívünknek Gyertyagyújtó ünnep Fényes szép csillaga int.
Haj regö rejtem. Régi-magam leltem Új-magamnak fenekén. Régi tüzek titkát Új dalok felitták Lelkem síró rejtekén. Mondok azért mostan: Újnak amit hoztam Öreg mondást nektek én.
Kicsi Krisztuskának Szép Szűz Máriának Mostan igen örülünk. Minden feleinknek, Mind elleneinknek Bő sok áldást regölünk. Míg a világ világ, Gondod legyen miránk, Uram Isten, légy velünk!
A holdsugaras hideg éjszakán, Mint egy fehérlő, csendes álom, Úgy vonult el a komoly karaván. És elől ment a három.
A sziklás föld mogorván és kopáron Feküdt el lábaik alatt. Méltóságos sora a száz tevének A harmaton halkan haladt. És mintha fehér árnyak lengenének, Úgy vonult végig a fehér sereg A völgyön, ahol nem nőttek virágok, S a városon, ahol az emberek Nem virrasztottak és nem énekeltek. S ahol nem látta őket senkisem.
És így suhant el csendesen Életre éledt vágya Napkeletnek Az ezredéves éjszakán.
Te vagy a Fészek, Puha vagy, édes és meleg. S én oly keveset gondolok veled, És oly sokszor máshova nézek, És megvetem a régi fészket, A régi meleget És a régi egyformaságot. Szédülő fejem vándorolni késztet, Keresni más vidékeket, Szivárványszínűbb új világot És ismeretlen fészket
És elmegyek, örök elégedetlen, Hazátlan bujdosó gyanánt, És sose tudom, mért sírós a kedvem, És nem tudom, mi bánt És szállok, szállok messze földeken, Szüntelenül és pihenéstelen, És egy sajgó vágy egész életem: A régi Fészek melegére.
És te vagy az Anyamadár, És én vagyok pelyhes fiókád, A csupa-vakság, a csupa-mohóság, Aki mindig máshova vágyik, Akit hív minden félhomály. És botorul és elbízottan Kiszállok bizakodva, bátran Nap-nap után. És te utánam Sírva nézel és gondsújtottan.
És én nyugalmat nem találok Sehol a végtelen világon, Mert ott sír bennem, bárhol járok, Aggódó, fájó csipogásod Hívogató, síró zenéje. És mindenhonnan visszavágyom Szerelmes Szíved melegére.
Te vagy a Sziklaszál, Melyen a fészkem épül, Amely az apró dombok tömegébül Messze-magasra szökken és magában, Egy-óriás-magában áll. És röpke szárnyam, fürge lábam Akárhová visz engemet, Csak körötted keringhetek, És nem lehet távozni tőled S nem látni téged nem lehet.
Bejárhatom a rég halott időket, És lelkem messze jövendőkbe szállhat: Nem lehet vissza nem kívánni Amaz egyetlen Sziklaszálat.
Te vagy a Hegy, És a hegyet nem lehet túlrepülni, Te vagy a Völgy, És a völgyből nem lehet kirepülni. Te vagy a Lég, És a leget nem lehet átrepülni. Te vagy a Föld, És a földről nem lehet fölrepülni. És Te vagy a Határ: Csak tebenned lehet repülni: Itt nem lehet és nem szabad, Csak szépen, csendesen megülni És énekelni és örülni. Mert Te vagy minden: a szirt és a fészek S a szerelmes anyamadár.
Az én utam
Budapesten születtem, de gyermekkorom legnagyobb részét Gödöllőn töltöttem, és azt hiszem Gödöllőnek köszönhetem, hogy poéta lettem. Gödöllő még akkor sokkal inkább fa
lusi jellegű volt, mint ma és mi alvégi gyerekek gőgös lenézéssel zárkóztunk el a nyaralásra érkező pesti „urak” gyerekei elől. Még később, nagydiák koromban is sokszor félnapokig emberrel való találkozás nélkül bolyonghattam a környék szelíd halmain, a Fácános, az isaszegi és a mogyoródi erdő sűrűjében, a Malom-tó fűzfái alatt és a kertünk alatt folyó Rákos-patak partján, sőt a királyi parknak legtöbbször elhagyatott kavicsos útjain is. Ennek a világnak színeit, hangjait, szelíd hullámos vonalait, zamatos magyar beszédét szívtam magamba egy hosszú, gazdag és boldog gyermekkoron át. Ide tértem vissza minden délben iskola után (vasúton jártunk be iskolába a pesti piaristákhoz), s az első verset is a Rákos partján írtam.
Az ötödik gimnázium elvégzése után beléptem a piarista rendbe. A szerzetesi nevelésnek a rendben épen akkortájt kiépült bölcs rendszere rendkívül szerencsés kézzel alakította a még jóformán gyermeki léleknek a friss gazdagság káoszában forrongó érzelmi- és fantázia-világát a vallásos élmény és a világnézeti elmélyülés gerince körül. Soha le nem róható hálával kell itt megemlékeznem kispap korom irányítójáról, Zimányi Gyuláról, aki zseniális megérzéssel és mesteri tapintattal tudta vezetni a kispapban a poétát is. Hogy a pap és a költő soha egy pillanatig sem jutott egymással ellentétbe bennem, sőt egyik sem szűnt meg állandóan a másik elmélyítésén dolgozni, hogy életem alapélménye a meglátott sötét mélységeken és belsőleg átküzdött diszharmóniákon keresztül is boldog harmónia maradhatott, azt elsősorban neki, az ő szeretetének köszönhetem. A budapesti egyetemi évek alatt ismerkedtem meg avval a két férfiúval, akinek az érzelmi élet elmélyülése és egy átfogó, mindent magába-ölelni képes világnézet kialakulása és így és így közvetve írói egyéniségem magára-ébredése dolgában is a legtöbbet köszönhetek. Schütz Antal rendtársam és tanárom termékeny gondolatvilága, növelő barátsága és Prohászka püspök könyveinek, beszédeinek, egész csodálatos egyéniségének átélése volt ez a két döntő hatás.
Az egyetemen kerültem bele az akkori modern irodalom áramlatába. Az úgynevezett irodalmi forradalom akkoriban verte legmagasabb hullámait. Az első percek természetes idegenkedése után egyre növekvő érdeklődéssel és bámulattal olvastam Ady Endre első, legfontosabb köteteit. Kezdettől fogva bámulattal és szeretettel kísértem benne a zseniális művészt, egyre növekvő mély emberi szánalommal és fájdalommal a szerencsétlen embert, a tragikus magyart. Az ő irodalmi felekezetéhez nem tartozók közül az elsők egyike voltam, aki szóban és írásban a megértés és szeretet hangján – de természetesen nem kritika nélkül – szólottam róla. Költészetének hatásán, mint annak a generációnak minden poétája, egy rövid ideig magam is átmentem. Ez a hatás azonban többé-kevésbé öntudatlan volt, inkább csak formai, nem egyszer mesterkélt, merészségekben nyilatkozott és stílusbeli magamraismeréshez volt segítő átmenet.
Első verseskönyvem: Szembe a nappal, 1910. Amennyire ma módomban van megítélni, talán a benne megszólaló hang frissessége, elevensége, erőteljes optimizmusa volt nálunk szokatlan és bátorító. A kritika úgy találta, hogy ebben és a következő köteteimben (A belülvalók mécse, 1912; Költemények, 1916) az új magyar líra formai értékei a dekadens költészetével ellentétes, egészséges magyar lelkiség köntöséül jelennek meg és elindítói lettek az úgynevezett modern magyar katholikus költészetnek.
A magam részéről ezt a megtisztelő „katholikus” jelzőt csak bizonyos értelemben vállalhatom, körülbelül olyan értelemben, mint a „magyar” jelzőt. Mint katholikus ember és pap természetesen a katholikus ember lelkével élem a világot és ez éppúgy benne van minden írásomban, mint ahogy az igaz magyar ember írása természetszerűen magyar lelket tükröz. De a katholikumban mindig azt kerestem, találtam, éltem, amit a szó igaz értelme jelent: az egyetemest, a mindent magába foglalót: catholicus sum, nihil humani et divini a me alienum puto. El kellene tehát hárítanom magamtól ennek a szónak minden olyan (nem egy oldalon – tévesen – ma is velejáró) kicsinyes értelmezését, amely látókör-szűkítést, elkülönödést, az egyetemes magyar irodalomtól eltérő külön utakat, vagy pedig külsőséges tendenciát, programmirodalmat, egyáltalán a legmagasabbnál alacsonyabbra irányzó célkitűzést jelent. Sohasem éreztem máskép, mint hogy minden magyar emberhez szólok, és arról sincs okom panaszkodnom, hogy megértők és olvasók dolgában valaha beleütköztem volna a felekezeti elzárkózás korlátaiba.
Nincs okom elégedetlenségre. 1909 óta, amikor a Vág ritmusai-val a Petőfi Társaság egy pályázatát nyertem meg, 1923-ig, amikor a Kisfaludy Társaság tagjai közé választott verseskönyveim (az említettek óta Maradék magyarok, 1919; Csend, 1923; Sarlósboldogasszony, 1928, II. kiadás 1929) igen rövid idő alatt elfogytak és bizonyos állandó, hűséges olvasókör szeretetét nyerték meg. Hogy a nagy magyar szakadék túlsó oldalán állók kevesebb megértéssel kísérik írásaimat, mint a magamfajta „katholikus” világnézetű ember az övéiket, azt a mai magyar viszonyok ismerője éppoly természetesnek fogja találni, mint amennyire érthetővé teszik a mai magyar, sőt európai színpadi állapotok, hogy színműveim (Zrínyi, Alexius, Salamon király gyűrűje, Boldog ember inge) nem kerülhettek színpadra. Szent István király-omat a szegedi Városi Színház mutatta be.
Úgy érzem, hogy az életlátásnak és életérzésnek az imént említett egyetemessége, amelyet egyéniségem leglényegének érzek, szükségszerűen magával hoz két hivatást. Minthogy mély, sokoldalú, gazdag élményektől duzzadó életet teremt, azért eleve lehetetlenné teszi az egyhúrú költészetet, önkéntelenül szélesebb skálájú, gazdagabb tárgykörű, hangban, formában műfajokban változatosabb művészetet inspirál. A háború előtti költészetnek relatíve oly kevés hangszerű koncertje után ez is hivatás. A másik talán még jelentősebb. A közelmúlt költészete majdnem egészen, a jelené is túlnyomó részben a lemondásnak, a fáradtságnak a szomorúságnak, az életsiratásnak, sőt kétségbeesésnek a húrjait pengeti. Akinek az Isten kifürkészhetetlen akarata azt a soha meg nem érdemelhető kegyelmet juttatja, hogy meglássa és átélje a diszharmóniák harmóniáját és gazdag, boldog, csordulásig telített életet élhessen, annak nyilván Isten-kijelölte feladata, hogy amije van, tőle telhetőleg megossza testvérével és a szimbolista-impresszionista líra síró kamarazenéje és az expresszionista irányok harsogó jazz-band művészete mellett, az egészséges életigenlésnek, a belső harmónia csendjének, a szépség és a tisztaság ujjongó örömének, a mindent átfogó szeretet boldog ölelésének mély regisztereit is megszólaltatni segítsen. A magam csekély erejével ezt a két nagy hivatást szeretném szolgálni.
Az utód államok, elsősorban Erdély irodalmának nagyszerű fellendülése az utolsó évtized legörvendetesebb és legbiztatóbb magyar irodalmi jelensége. Mi idehaza ismerjük, olvassuk, szeretjük, sőt némi szent irigységgel kísérjük az erdélyi irodalmat. A Pásztortüzet szeretjük és irigyeljük, szívesen olvassuk az Erdélyi Helikont: nekünk ilyenfajta lapjaink nincsenek.
Mostanában legnagyobb munkám, amelyre az illetékes magyar körök megbízásából (a zenei részt végző Harmat Artúrral és Kodállyal együttesen) vállalkoztam: a magyar katholikus egyházi énekkincs összegyűjtése és a mai igényekhez alkalmazása, tehát körülbelül az a munka, amelyet az utolsó félszázad számára Tárkányi Béla végzett el.
Egyébként legjobb poétai gondom az a nálunk egészen újszerű kísérlet, amelybe Advent c. emberi hangon írt oratorium-om megalkotásakor fogtam. Ezt a művet, amely a modern szavalókórus új lehetőségeit próbálja felhasználni egy lírai-dráma ünnepi-játék számára, legközelebb mutatja be a budapesti Operaházban egy 150 tagú szavalókar, a Palesztina-kórussal és a szóló szerepekben a Nemzeti Színház művészeivel.
http://archivum.piar.hu/siksandor/