Nemrég volt a házasság hete a Duna TV.-ben, s ott volt velük riport, s bemutatták a családot. Már 64 en vannak ha összejőn a nagycsalád.
A feleség még mindig minden nap főz, az otthon lévő gyerekek meg az összes unoka is jőn ebédelni. A mama a könyvelő az embör meg továbbra sem bir magával, csak a munka.
Minden gyerek kapott házat autot négy anyakocát és két bikát, hogy kezdjék a saját életet amiből milliomosok lesznek, ha okosan gazdálkodnak.
Jaja, és arra is emlékszem, hogy a gyerekek, akiknek már van családjuk, mind azt mondták, 2-nél többet nem szeretnének. Mondjuk, hogy ebben mi a politika, nem tudom, legfeljebb az, egyes politikusok szeretnek hálószobaügyekbe beleszólni, kivel, milyen neművel, hányszor stb. Perverz egy foglalkozás, az már biztos. :)
Húszgyermekes magyar milliomos
Magányos gyerek volt. Barátok nélkül. Édesapját agronómusként évente vezényelték egyik településrõl a másikba. Mikorra barátot szerzett volna a kék szemû, szõke hajú fiúcska, már költöztek is tova. Ernõnek volt testvére, de lány és tizenkét évvel idõsebb. Akkor megfogadta, neki legalább tíz gyereke lesz, hogy ne unatkozzanak. Húsz lett: Edina, Andrea, Ernõ, Zoltán, László, János, Krisztina, Anita, Lilla, Gábor (ikrek), Julianna, Zsuzsanna, Edit, Ferenc, Klára, Katalin, Ágnes, Ildikó, Hajnalka és Éva. Lukács Ernõ, Fácánkert külterületi lakos nagygazda. Összesen l200 hektáron termel kukoricát és szóját. Boldog ember, mert irtózatosan gazdag. Csak tizenegy gyermek és a családfõ. Második generáció Fotók: Vörös Szilárd
– Ernõ, sápadt vagy, de továbbra is mosolyogsz. – Azon kaptam magam, hogy egyszerû irodista lettem. Itt van az irodám a táskámban, reggeltõl estig szaladgálok egyik helyrõl a másikra, papírmunkát intézni. – Miért nem a gyerekeket küldöd. – Na, abból lenne csak baj. Nem lehet õket egyetlen hivatalos helyre sem elküldeni. Áldott jó gyerekek ezek, szántanak, vetnek, mindent megcsinálnak, de én megyek most is a bankba, aztán a kukoricát kell elrendeznem. A fiúk pedig most éppen kombájnolnak. Jó az idõ, hát megy a betakarítás. – Ilyenkor, karácsony elõtt? – Most van jó idõ. Amikor leesett a hó, nem lehetett vágni, mert vizes volt. És ha szárítóba kell vinni, az nagyon sok pénzbe kerül. – Most éppen Baranyában vannak. Ott is élnek? – Baranyában megvettem egy irtózatosan eladósodott Kft.-t, amelyhez tartozik egy kúria és a puszta, negyven lakóval. A kúriát rendbe tettem, de még nincs bent a víz és fûtés sincs, így a srácok naponta 220 kilométert utaznak. – Megvettél egy pusztát? – A Majlát-pusztát a Dráva mentén. Jó földek vannak arra, hát kellett nekem. – Beindultál? – Mondhatjuk azt is. Nálam nincs pardon, megyek elõre folyton. – Az asszony? – Mondja, hogy már nagyok a gyerekek, unokák vannak, megöregedtünk, vegyünk vissza. – Miért nem fogadsz szót? – Én még ugyanolyan erõben vagyok, mint húsz éves koromban. Tudod az asszonynak volt mindig nehezebb. Ezt a sok szájat betömni, mosni… most meg õ a család bérszámfejtõje. Ha hiszed, ha nem, én a hobbimnak élek, de õ rengeteget dolgozik. – Te is. – Magamat nem féltem, õt inkább.
Hány is legyen a gyerek?
Csat Julianna, szekszárdi leány, a Herbáriánál, vagyis a munkahelyén ismerkedett meg Lukács Ernõvel, aki szintén ott dolgozott. A szerelem gyorsan jött. Az ajánlat is. A szerelmes férfi fût-fát ígért a kiválasztottnak, de Ernõnek igénye volt. Azt mondta a munkatársai elõtt Csat Juliannának: ha hozzám akarsz jönni, akkor legalább tíz gyereket kell szülnöd. Ezen mindenki nevetett, még az arajelölt is. Összeházasodtak. A harmadik gyerek után az albérlet szûkös lett. Fácánkert külterületén találtak egy rissz-rossz tanyát, némi földdel. Megvették. A mûszergyári haverok vettek föl l0-l0 ezer forint személyi kölcsönt – Ernõ akkor már ott dolgozott –, mert pénzük az nem volt. A valóság az: ha már lakás van, akkor tényleg jöhetnek a gyerekek. S jöttek. Épen, egészségesen. Szõkék, kékszemûek. Kiköpött Lukácsok. A tizenötödik gyerek megszületésénél figyelt fel rájuk a közvélemény. Akkor vezették be a villanyt Lukácsékhoz. Soha semmit, senkitõl el nem fogadott. Semmilyen segélyt és szociális támogatást. Csak ezt a villanyt. Éva, a huszadik, hét éve született. A pajkos vita még ma is tart. Ernõ tizet, vagy hetet mondott. Csat Julianna az utóbbira emlékszik.
A lókupec
– Ernõ, mibõl éltetek? – A ház körül alig volt egy hektárnyi föld. Abban az idõben körös-körül téesz-birtok volt minden. Be voltunk szorulva ide a tanyára. Mit tehettem mást, kupeckodtam. – A kupec az egy kicsit csirkefogó. – Ez nem igaz. A kupecok mindig kiemelkedtek a vásáros emberek közül. Külön kaszt az. Nekem l970-tõl l990-ig volt 320 lovam. Óriási rizikó ám ennyi lovat megvenni és eladni. Az a szerencse, hogy a gyerekek is megállapítják, hogy melyik a jó ló és melyik nem. – A gyerekek? – Még a lányok is. Nálunk mindenki tud mindent. Kocsit és traktort vezetni. Az állatokat meg mindenki úgy ismeri, mint a saját tenyerét. – Most is mosolyogsz. – A családra gondolok. – Büszke vagy rájuk. – Hogyne. Az enyémek. – Soha nem voltál boldogtalan? – Mióta a feleségemmel együtt élünk, egyetlen pillanatig sem voltam boldogtalan. Magányos az voltam. – Mikor? – Amikor elment Amerikába tanulmányútra. – Hogyan? – Vettünk egy John Deer kombájnt, és ezért járt egy tanulmányút Észak-Amerikába. Nekem a határ a kertkapu, így az asszony ment el. – Egy húszgyermekes családanya. – Miért, a húszgyerekes családanyák nem mehetnek Amerikába? – Csak azért gondolom, mert te vagy igazán a paraszt. – Az asszony nagyon okos. Mindent videóra vett és megjegyzett. Itthon elmondta. – Ennyi? – Ennyi.
Hogyan lesz a nagygazda?
Földéhség. Csak a parasztember tudja azt, milyen is a föld illata. Lukács Ernõ érzi és tudja. Amikor megvette Majlát-pusztát, akkor érezte azt, hogy a föld büdös. Nem foglalkoztak vele. S azóta tudja, hogy a föld az élõlény. Szeretni kell és babusgatni. Meghálálja. Lukács Ernõ földéhségét az édesapjától örökölte. Vett volna õ korábban is, de nem volt eladó egyetlen négyzetméter sem. Aztán l990-tõl belendült. A feleségének rá kellett szólni. A ház körül – már régen nem tanya – vett 300 hektárt. Az már a boldogság netovábbja volt. Háromszáz hektár. A feleség a földön járt. Intette Ernõt, hogy… erre megvette a Majlát-tanyát. Otthon mindent csak akkor mond el, ha már megtörtént. Nem csap õ be senkit. De amikor valami beindul, akkor menni kell, intézni kell. Nyolc év alatt kivirágzott a családi vállalkozás. Az l200 hektár megmûveléséhez minden gép a rendelkezésükre áll. Adósság nincs. Lukács Ernõ soha nem szeretett részletre vásárolni. Ha nem volt készpénze, akkor inkább lízingelt. A modern gazda Európában érzi magát. Tervez, szervez. Az asszony a közelmúltban tíz napot Hollandiában is volt. A család pedig Bajorországban. Két napig. Valami itthon közbejött. Nekem az a véleményem, hogy idõsebb Lukács Ernõnek volt honvágya, és kitalálta, hogy nem mennek otthon jól a dolgok. Azt mondja, hogy az igazi gazda mégis generációk után lesz. Õk elsõ generációsok. A gyerekek viszik tovább az örökséget. A terhet is, mert a föld sok szépséget ad, de terhet is rak az ember vállára.
Saját autó, közös gépek
– Mindegyik gyereknek saját autója van. Miért? – Mert akkor vigyáz rá. A gépek az enyémek, illetve a családé, de az autókhoz semmi közöm. – Hallom, fizetés is van. – Minden hónapban 50 ezer forint jár annak, aki nálunk dolgozik, akik meg máshol, azok is kapnak, de nem fizetést. – Beosztják? – Természetesen. Nem láttak pocsékolást. – A család negyven tagú. – A húsz gyerek meg mi ketten, aztán van négy võnk és két menyünk, két võlegényünk és nyolc csodálatos unoka. – Egy unoka tesz boldogabbá, vagy a saját gyerek? – Nem lehet különbséget tenni. Az unoka más, kevesebb a felelõsség. – Ennyi ember együtt. Még soha nem volt lázadás? – Nem. Olyan nagy dolgok vannak, hogy apróságon nincs értelme veszekedni. – Notórius házvásárló vagy. – Nem a magam szórakoztatására. Minden gyereknek meígértem, hogy saját lakást kap. Ezért vettem Tolnán három házat. Tolnaszigeten egy kúriát. Meg kell engedni mindegyiknek, hogy önálló életet éljen. – Ötvenhat éves vagy, kinek adod át a birtokot? – Az évek nem számítanak. De a birtok a negyedikként megszületett Zoltán nevén van. – Hogyan? – Pici gyerek kora óta õ a legfanatikusabb. A Zoli tudja, hogy a földet nem szabad eladni, s így neki hiszem el, hogy egybetartja a birtokot. – Mit szólnak a többiek? – Egyetértenek. – Gazdag vagy? – Irtózatosan gazdag vagyok."
