Szerintem, nem kell magyarázni. Csak a fontos dolgokért harcol, de abból egyre kevesebb van. Ha a fonós dolgokért is harcolna, akkor több dolga lenne, mert a kalács minden reggel kísértené a konyhában.
Nem. Nem vagyok halott, és éber vegetában sem leledzem, csak utálok hadakozni. Régóta vagyok ilyen, mindig inkább odébb mentem, nem küzdöttem. Szerencsére, teljesen egyedül sosem maradtam. Igaz, az elején fura volt mindenki helyett néhányan lenni, de hosszabb távon így volt jobb. A reszli nem baj, ha lehullik időközben, aki maradni akar, az mardani fog. Az életteremet megvédem. Az az otthonom, az igazi otthonom. Oda nem jöhet be akárki. Azon kívül rugalmas vagyok, nem okoz gondot a helyváltoztatás. Tudom, hogy az igazi "melegről" úgysem túrhatnak ki. Ezért volt fontos nekem, hogy saját otthonom legyen. Ha a munkahelyen vagy bárhol máshol nem érzem jól magam, alig várom, hogy hazaérjek, mert ott csak azok vannak, akiket szeretek, és olyan növények és tárgyak vesznel körül, amelyek kedvesek. Ilyen hátország nélkül az ember képes itt berendezkedni, és abból lesz az arrogáns és aberrált beteg.
ha lenne képességem annyiszor élni ahányszor meghalok szenvednék tőled bár kínozni akarlak talán hogy értselek mikor érezni akarlak amikor nem akarok csak szeretnék
van egy típus, aki arra használja fel az összes "barátját", hogy szép sorban minden ellenségével leszámoljon, a "barátainak" addig szipog és vergődik, amíg rá nem mozdítja őket a "nemes ügyre", nekem úgy tűnik, hogy te is egy ilyen játszmába keveredtél, jól látom?
ellenség az lesz ,aki kritizálni mer, "barát" pedig az, aki nem mer kritizálni, inkább mindenféle tartás nélkül csinálja azt, amit elvárnak tőle
természetesen, igazságot se lehet tenni, mert ezekben a körökben minden gondolat eldeformálódik
hát láttam már pár alkalommal ilyet, először elég kellemetlen, aztán már semmin és senkin nem lepődsz meg
Igen, igazad van. Próbálom letojni, és már egyre jobban megy. Csak, az igazságérzetem nem nyelte be egykönnyen, de annyit nem ér az egész. Korábban részleteztem miért nem. Ha nekik nem vagyok annyira fontos, hogy az én oldalamról is megnézzék, akkor nem kell tovább ezen lelkiznem, mert valóban nem ér annyit. És különben is, már most sokkal jobb. Jó, hogy valahogy kiadtam magamból, mert csak így tudtam feloldani.
(úgy tűnt, de mégse akartam beleragadni abba, hogy elhiszem, hogy értem)
nézd, ha tényleg nem vagy hibás, akkor tojd le az egészet, nem tudsz azon változtatni, hogy minden ember bele van ragadva a saját rögeszméibe (ezen leginkább az tudna változtatni, aki megalkotta magának a rögeszmét, nemde?)
sztem a te dolgod csak annyi, hogy megértsd a tényleges történetet, hogy ki miért gondolta azt, amit gondolt, ki hol volt gyenge és persze ez vonatkozik a saját történetedre is (és amikor már mindenki hátat fordított neked, sokkal jobb esély van a megértésre - de persze az újabb rögeszmék képződésére is)
Pedig az első hozzászólásodból úgy tűnt, mintha értenéd. :-) Nem én vagyok a két főszereplő, én csak az a rész vagyok, akin a valaki és a másik feleslegesen veri el a port, csak azért, mert pont én vagyok ott. Ha nem én lennék ott, akkor sem sikerült volna, mert nem ezen múlt. Ha valami van, akkor az mindekitől, és mindentől függetlenül van, nem szólhat bele külső hatás. Csak azért érdekes ez a részemről, mert nem esik jól. Miért is esne jól, ha valakit önhibáján kívül bántják? És az sem esik jól, hogy ezért másokat is elveszítettem. Ha nem is barátokat, de számomra kedves embereket. Itt viszont az a rész következik, amit a másik kettőre is írtam. Ha nekik ennyi elég volt, és meggyőzhetők voltak arról, hogy itt én vagyok az álnok, akkor nem is kell bánkódnom miattuk. Csak még elég friss a dolog, talán ezért foglalkoztat. Az ideológia nem ködös, elég szilárdan hiszek benne. Lehet, hogy sokan nem értenek egyet, én mégis sziklaszilárdan hiszek benne. A szeretet, ha igazi, nem hozhat ki az emberből negatív gondolatokat, és tetteket.
mit mondjak, ez a gyáva emberek kora, olyan nevetséges dolgoktól félünk, ami egy nehezebb korszakban meg se kottyant volna, a félelem meg megöli a 'szívből jövő' döntéseket, egy döntésbe nem önmagunkat adjuk bele, hanem ott van a szüntelen alkudozás, hogy ha egy kicsit rosszul jártunk, hogyan lépjünk vissza vagy ha azt már nem lehet, akkor hogyan toroljuk meg a másik emberen a nevetséges kis veszteségeinket, amit ráadásul nem is a másik hibájából szereztünk
tegyük fel, hogy régen a harcosok kora volt (bár a történetek mindent megszépítenek, uh nem tudhatom), az emberek sebeket szereztek, elveszítették ismerőseiket, stb, ennek árnyékában úgy is lehetett élni, hogy le van tojva a veszteség, hanem csinálom azt, amit az elveim, hitem, szépérzékem, stb diktál, mert akkor legalább a lelkem nem hasad darabokra a félelemtől - ezzel szemben ma a kalmárok (seftelők, üzletemberek) kora van, ahol egyrészt legyen minden nyereséges, biztonságos, másrészt minden és mindenki feláldozható csekély előnyök érdekében, szinte törvénybe lehetne foglalni az árulást, amit nap mint nap elkövetünk, árulónak pedig nincs szíve (lelke)
hát nem tudom mennyire volt ez értelmes, de ez jutott eszembe arról, amit leírtál
Nem erre gondoltam. Az az út, amire én célozgatok, nem attól függ, mennyire okos valaki. Azt nem az ész, hanem a szív irányítja, és nemcsak utólag, hanem már ott, rögtön nyilvánvaló, hogy az a helyes irány. Annyi gógyija mindenkinek van, hogy tudja, érezze: most gonosz vagy bosszúálló voltam. Ehhez nem kell éveknek eltelnie. Azért hoztam ezt szóba, mert egyre inkább azt látom, az emberek többsége nem tudja kezelni a kudarcot, a visszautasítást. Kifordul önmagából, és először csak pár lépést tesz a zöld szemű csalfa útján, majd végérvényesen áttér arra. Szerintem, ha van valami értelme annak, hogy élünk, akkor egészen biztosan az is benne van, hogy az élet próbáit kiálljuk. Ha úgy érzi valaki, neki az a másik a nagy ő, aki róla nemigen vesz tudomást, és ezért mindenféle fortéllyal próbál hatni rá, akkor ez nyilvánvalóan nem jó. Sőt, ő maga is érzi ezt. Ha ezért, még rá is tesz sok-sok lapáttal, akkor főleg. Ilyenkor, csak arra lennék kíváncsi, vajon akkor hogy tudna nyugodtan aludni, ha így sikerül a célját elérni. Attól tartok, simán menne az is. Erről az útról beszéltem. Amikor valaki mást bánt azért, amiért őt nem szereti a másik, és próbálja lehetetlenné tenni, és ellene fordítani az egész világot. Annyira próbálja, hogy közben elfelejt mindent. Elfelejt élni, nevetni, és egyetlen percre is igaznak lenni. Ehhez nem kellenek évek. Az ember érzi mikor szeret igazán. Nem akkor, amikor az esze irányítja, hanem amikor a szíve. Ha a szíve irányítaná, azt szeretné, legyen boldog az a valaki, bárhogy bárkivel, csak legyen az. Ha azt tartja szem előtt, hogyha velem nem, mással sem, akkor az nem szeretet. Erre gondoltam.
