Úgy tudom nem egészen így van, Tibeten belül lehet terelgetni a vizet erre arra, biztos vannak lejjebb is mellékfolyók amiknek nem ott a vízgyűjtője, de úgy tudom Tibetben magában a vízenergia készlet nagyobb mint pl egész D-Amerikában.
A Haditechnika magazinban jelent meg tavaly egy cikksorozat az amcsi tengerészgyalogosok incsoni partraszállásáról és az azt követő előrenyomulásról, illetve talán a Viasat Historyn egy kisfilm az ENSZ erők egyik utolsó csatájáról amikor megakadályozták a kínaiak áttörését.
Incsonnál feltűnt, hogy a koreaiak milyen kevés páncélossal, nehézfegyverrel rendelkeztek, a kínaiak meg szinte csak a gyalogságot erőltették. Ez azért érdekes mivel a háború elején a koreaiak rendelkeztek abszolut nehézfegyver fölénnyel, illetve Kínának is jelentős arzenálja volt. Ezek szerint nem pótolták érdemben a koreaiak veszteségeit, Kína pedig ráadásul saját katonáin is takarékoskodott.
Esetleg valami találkozott elmúlt egy-két évben megjelent angol nyelvű, a koreai-kínai oldalt bemutató tanulmánnyal?
Igen, de mi a kínai? Most vettünk neves német gyártótól műszaki cuccokat, echte kínai. Német márkajel alatt 3-4-szer drágább, mint ha a beszállítótól vennénk. A német semmilyen hozzáadott értéket nem teremtett (még a tervezést se), a magyar pénztárcánk hizlalja a német zsebeket.
Katonai értelemben Nyugat-Európánál erősebbek, de az oroszok még előttük vannak, illetve az USA fényévekre (egyelőre). Viszont a katonai fenyegetésről áttértek a gazdasági expanzióra.
Ez a topic a Kínai Népköztársaság megszületése utáni katonai konfliktusaival foglalkozik. Az elmúlt évtizedekben azonban - szerencsére - nincs mit feljegyezni. Az utolsó komolyabb csatározásuk a Vietnám ellen vívott - egyébként számukra vesztes - határháború volt. Aztán még néha lőtték egymást kicsit Tajvan partközeli szigeteiről oda-vissza. Ma már max. flottatüntetést tartanak néha egy-egy zátony hovatartozása miatt a Fülöp-szigetek, Vietnám térségében. Nem érdekük a gazdasági kapcsolatokat katonai konfliktussal veszélyeztetni.
A Haditechnika utóbbi 2 számában tanulmányt közöltek a US tengerészgyalogos hadtest páncélosainak koreai harcairól, jelentős részben a kínaiakkal álltak szemben. A háborúban humor, cukkolás is van, pl. feljegyezték, hogy a kínaiak egy magaslatra nagy betűkkel kiírták:
"BOLDOG KARÁCSONYT TENGERÉSZGYALOGOSOK" - az amcsik meg betűnként szétlőtték, annyira nem értékelték a viccet.
A kínaiakról megjegyezték, hogy rendszeresen nagy élőerő veszteséget szenvedtek, azt már kevésbé tudni, hogy viszonylag sokan megadták magukat az amcsiknak, még a másik oldal esetében ritka volt a hadifogoly... Az egyik cserénél több, mint 6000 kínait engedtek el 650 szövetségesért (ebből kb. 150 volt az amcsi).
itt tényleg off, de a síta szunnita ellentét nem csak irakra jellemző, a síta tömb másik szélén pakiban se nagyon szeretik egymást, rendszeresek az összecsapások, robbantások, lövöldözések a szunni többség és a síta kisebbség közt.
ha el is terelnék a brahmaputrát a mellékfolyók ugyan abba az irányba folynának... a kasmíri vita nem a víz miatt tört ki, hanem mert KASMÍR lakosságának többsége muszlim volt, a maharadzsa meg hindu, s mikor szétvált két részte a brit india, akkor a hatalmát féltő maharadzsa sutyiban indiával állapodott meg a csatlakozásról, ami a többségi muszlimoknak nem tetszett... a víz lejjebb, pandzsábban érdekes, mivel angol időkben nagy öntözőcsatorna rendszert alakítottak ki, amit a kettőválás után részben szétválasztottak és végül a vízmegosztásról is megállapodtak (de nem volt egyszerű)
Jól látod, rendkívül nagy a jelentősége Tibetnek - s a kínai-indiai háború se kis jelentéktelen hegyi konfliktus volt, hanem biztosították a szárnyakat. Javították a pozíciókat.
A nepáli maoista felkelők esetében se lennék különösebben meglepődve, ha egyszer kiderül(ne) valójában a nagy szomszéd áll mögötte.
Azonban a Himalája és a víz szerintem csak a 2. számú célpontja kínának, az 1. az orosz távolkelet (tajga), az amúr nagy vízhozamú folyó a sűrűn lakott kínai belső vidékek közelében (mandzsúria) ráadásul az öntözéssel külső-mongoliában agrárforradalmat hajthatnának végre... (anno a kínai-szovjet összecsapások középpontjában is az amúr vidéke állt).
Az a hatmilliárd eurónyi spanyol adósság, amelynek felvásárlását az El Pais értesülése szerint Peking megígérte, a teljes kínai tartalék mindössze 0,27 százaléka.
annyi változás, hogy a korábbi katonai veszélyt jelenleg a gazdasági expanzió váltotta fel - közben azonban kína szép csendben mélytengeri flottát épít,hadrendbe vételhez közeli állapotban van az első kínai repülőgéphordozó, ami új dimenziókat nyit a kínai flotta számára. a szárazföldön felépítették a fedélzeti kifutópálya mását - egy kutatóintézet tetőszerkezetét! - és a pilóták már gyakorolják be a le-fel szállást...
A napokban olvastam el Várnai Ferenc A hosszú meneteléstől az agresszióig c. eléggé politikusra sikeredett Kína elemzését. Amiért itt említem: "térképészeti agresszióval" 3,2 millió km2 szovjet területet tekintettek magukénak a kínaiak Szibériában és Kazahsztánban. A fegyveres összecsapások 1969. március 2-án kezdődtek a Damanszkij-szigeten, ahol 31 szovjet határőr halt meg és sok sebesült volt. A kínai veszteségekről nincs adat. Márcuis 14, 15-én tüzérségi támogatással támadtak a kínaiak, de nincsenek adatok a veszteségekről, akárcsak a júliusiról sem, amikor folyami jelzéseket kihelyezőkre támadtak a határ mentén, a számos kisebb-nagyobb provokációról nem is szólva.
A nickedről jutott eszembe, kevés az információ arról, hogy a kínaiak mennyire használták 5. hadoszlopként a kokinkínai kínaiakat. Csak a végkifejlet ismert, a nagyarányú elvándorlás. Pedig a nagytestvér - kistestvér kapcsolat egyik meghatározó eleme lehetett a kisebbség helyzete és szerepe.
A kulturális forradalommal behülyített radikális fiatalaknak köszönhetően szerezte vissza megrendült hatalmát Mao. Ráadásul kitűnő alkalmat kapott az ellenfelek eltüntetésére ( + a hagyományos kínai értelmiséget szétverték, megtizedelték, nem maradt aki kritikát fogalmazzon meg - később ezt fejlesztette tovább Pol Pot Kambodzsában).
Sztem a kul.forr. kirobbantásának nem ideológiai okai voltak, hanem hatalmiak. A "Nagy Ugrás" totális kudarca miatt Mao és bandája helyzete igencsak megrendült és ezzel akarták megerősíteni és a figyelmet másfele terelni.
Mao nem volt forradalmár, őt nem érdekelte se a parasztság, se a munkásság.
A Kuomintangban jól érezte magát, a KKP-ból 2szer is kvázi kirakták, a Hosszú Menetelés indulásakor nem akarták magukkal vinni.Végül addig kavart, h mehetett - végig saját maga tervezte gyaloghintón.
A HM jellege amúgy is egy Mao által kitalált blöff. Csang terelgette őket a saját maga tervezte útszakaszon.
Éppen Csujkov könyvét olvasom Sztálingrádról, ami így kezdődik: Csang Kaj-sek katonai főtanácsadója és egyben szovjet katonai attasé voltam Kínában mikor kitört a háború...
Persze mikor megjelent a könyv Moszkvában (1977) nem volt éppen tökéletes a szovjet-kínai viszony, így nyugodtan leírhattak olyan tényeket (pl. Csangot tekintették a világháború előtt és alatt is jó ideig első számú partnernek a szovjetek, s nem Maot) amit 45-53 között nem reklámoztak.
Mert Mao-nak esze ágában sem volt harcolni a japánok ellen.
Mit ír Csujkov (asszem már ott volt akkor) az Új 4. hds. Csang általi megsemmisítéséről 40-ben ?
A forrásaim szerint az orosz nagykövet - Panyuskin - szerint ezt Mao rendezte meg, h elintézze Hsziant, a sereg vezetőjét és kirobantsa a polgárháborút (Csang eddig nemigen reagált a provokációkra)
Magyarázatok Mao rejtélyére
NOL • Metazin • 2006. december 15.
A kínai kulturális forradalommal kapcsolatban lassan már minden részletet ismerünk. De egyre kevésbé világos, miért taszította Kína kommunista uralkodója, Mao Cetung vérfürdőbe, és tíz évig tartó felfordulásba hazáját.
<!--
var ord=Math.round(Math.random()*100000000);
document.write('');
//-->
„A Mao nevéből képzett ’izmus’ legodaadóbb híveit vagy falura száműzték, hogy tanuljanak a parasztoktól, vagy egyenesen börtönbe zárták. Mao halála után az lett a végeredmény, hogy cinikus anyagiasság dolgában a kínai társadalom talán minden más társadalmat megelőzött a Föld kerekén” – írja Andrew J. Nathan, a Columbia Egyetem tanára a New Republic hasábjain megjelent könyvkritikájában. (A cikk eredetije már csak előfizetőknek hozzáférhető, de a Powels online könyvesbolt weboldalán továbbra is megtalálható.)
A mű pedig, amelyet szemléz, két hozzá hasonlóan elismert sinológus, Roderick Macfarquhar és Michael Schoenhals Mao utolsó forradalma című könyve, már alcímében „véres rejtélynek” minősíti a Nagy Proletár Kulturális Forradalmat, amelynek Nathan forrásai szerint százmillió ember esett így vagy úgy áldozatául (ez a szám a leváltottakat és a meggyilkoltakat egyaránt magában foglalja).
A rejtély első lehetséges magyarázata úgy szól, hogy Maót forradalmár meggyőződése vezérelte. Éles ideológiai vitába keveredett az eredeti világforradalmi céloknak látványosan hátat fordító szovjet vezetőkkel, s árulásukat azzal magyarázta, hogy a Szovjetunióban egy bürokrata kaszt gyakorolja a hatalmat, amelynek tagjai nem is gondolkodhatnak forradalmár módjára. Hogy mindez meg ne ismétlődjék Kínában is, nekilátott, hogy „kigyomlálja a pártból mindazokat, akik a kapitalista úton haladnak”. Az ehhez szükséges tömegmozgalomban egyúttal megedződnek „a forradalmár utódok”, akik majdan átvehetik tőle a stafétabotot.
Amióta azonban napvilágot láttak Mao orvosának, Li Zsiszuinak az emlékiratai, mindenki tudhatja, milyen mérhetetlen pompa vette körül Mao elnököt, milyen kíméletlenül bánt a környezetével, és mennyire hidegen hagyták a nép szenvedései. Ezt a cinizmust és képmutatást Nathan nehezen látja összegyeztethetőnek egy lánglelkű forradalmár természetével.
A második magyarázat egyszerűen a hatalmi harc eszközének tekinti a kulturális forradalomban mozgósított tömegeket. A nagy ugrásnak nevezett gyorsítási program kudarca után társai gyakorlatilag kivették Mao kezéből az irányítást, ő azonban nem törődött bele a szimbolikus vezér szerepébe, hanem fellázadt ellenük, és rájuk uszította az ifjúságot. Személyi kultusza érintetlen volt, a hadsereg különféle vezetői még mindig hozzá voltak a leginkább lojálisak. Fellázította hát a népet vezetőtársai, és az egész apparátus ellen, majd a katonasággal leverette a lázadást, végül pedig a katonai vezetést is lefejezte, hogy egyedül maradjon a porondon.
Csakhogy nem lehetett volna egyszerűbben is eltávolítani Liu Saocsi államelnököt? Miért kellett ehhez két évig üldözni, további két évig hagyni, hogy orvosi kezelés híján meghaljon, s közben az egész országot tűzbe-vérbe borítani? Miért kellett Liu utódját (a második számú vezető helyén), az egyébként maradéktalanul szervilis Lin Piaót nagy vitába szólítani, és addig zaklatni, amíg külföldre nem szökik, s eközben le nem zuhan a gépe? Nem lett volna elég hamis váddal letartóztatni, vagy akár valós bűneit a fejére olvasni, ahogy Mao oly sokakkal megtette?
A harmadik magyarázat szerint Mao egyszerűen elmebeteg volt. Annyi bizonyos, hogy senki sem tudott eligazodni rajta, ő pedig nem bízott senkiben, még a feleségeiben és a szeretőiben sem. Tény továbbá, hogy szeszélyeivel a legközelebbi munkatársait is zavarba hozta. Sosem tudták, nem bünteti-e meg őket, ha pontosan azt teszik, amit parancsolt. Máskor sejtelmesen fogalmazott, és senki sem tudta megfejteni, mire gondol. Holott néha életről-halálról volt szó. Megesett, hogy valakit a környezetében lévők közül Hruscsovnak titulált (ennél súlyosabb vád nemigen létezett), de anélkül, hogy a jelenlévők sejtették volna, kire is gondol. Könnyen elképzelhetjük, mit fogtak fel szándékaiból a százmilliók, akiket rászabadított az értelmiségre, majd a kommunista apparátusra, hogy neveljék át, vagy pusztítsák el őket.
Sem a könyv szerzői, sem a recenzens nem vállalkoznak rá, hogy eldöntsék, mi vezette Maót, amikor pusztító áradatot zúdított hazájára. Minden esetre a diktátor halála után Kína a kommunista kapitalizmus, a piaci szocializmus, az exportvezérelt merkantilizmus útjára tért – Nathan nem dönti el, minek is nevezzük.
De könnyen lehet, hogy ezzel nincs vége a kínai forradalmak történetének. A független értelmiségi kritika zöme a nyugati sztereotípiákkal ellentétben nem az emberi jogokat hiányolja elsősorban. A kínai Új Baloldal értelmiségi képviselői az egyenlőséget keveslik, és az önálló kínai utat reklamálják.
A kulturális forradalom Maónak valóban utolsó forradalma volt – írja Nathan –, de nem biztos, hogy Kínának is az utolsó.
Éppen Csujkov könyvét olvasom Sztálingrádról, ami így kezdődik: Csang Kaj-sek katonai főtanácsadója és egyben szovjet katonai attasé voltam Kínában mikor kitört a háború...
Persze mikor megjelent a könyv Moszkvában (1977) nem volt éppen tökéletes a szovjet-kínai viszony, így nyugodtan leírhattak olyan tényeket (pl. Csangot tekintették a világháború előtt és alatt is jó ideig első számú partnernek a szovjetek, s nem Maot) amit 45-53 között nem reklámoztak.
Pffffff... (sohajt). Tenyleg sajnalom, hogy nem tudok segiteni:((( Semmi anyag nincs keznel a temaban (net forrasokra - jelen esetben - inkabb nem hivatkozom):(((
