A törökök Fehér-tengernek (Akdeniz) nevezik a Földközi-tengert. A távol-keleti eredetű színszimbolizmus szerint a nyugati égtáj a fehér, az északi a fekete, a déli a vörös míg a kelet a kék színekkel kapcsolódik. Az Oszmán Birodalom partjait ezért mosta a Fehér-, Fekete- és Vörös-tenger.
Nem a Fekete-tenger ? Azért Magyarországon át vezetett az út a német területekre, Európa szívébe, persze ha elfoglalják Itáliát és benne Rómát, akkor az egész nyugati kereszténységre mérnek halálos csapást.
Amúgy Mo-n kevesen tudják, h a szulejmáni támadások fő frontja nem a Magyar Királyság volt, hanem a Fehér-Tenger, hiszen ott gazdaságilag sokkal jelentősebb csapást mérhettek volna Europára.
Mialatt Bizánc, majd a balkáni népek a törökkel hadakoztak a kontinens délnyugati végében is zajlott egy keresztény-muszlim háború. Kasztília vezetésével közel 21 hónapon át ostromolták Algeciras kikötőjét, amelyet 1344 március 26-án szabad elvonulás fejében feladtak a védők.
1974-ben amikor a hadsereg megdöntötte a Salazar rendszert szintén volt egy brutális balos fordulat, két évig tartott amíg eldőlt hogy nem kommunista rendszer hanem liberális demokrácia lesz.
"A spanyolokban tényleg van egy erős anarchista hajlam, balos szembeszegülés az állammal, ott volt a nemzetközi anarchista mozgalom központja a 19.század végén, 20.század elején"
A portugálokban szintén.
A szélsőbalos, anarchista portugál mozgalmaknak a 19. sz. legvégén, 20 sz. első évtizedében a monarchia már nagyon a begyében volt.
Több merényletkísérletet és merényletet követtek el az uralkodócsalád tagjai ellen.
Végül 1910-ben bizonyos nemzetközi szabadkőműves páholyok aktív támogatásával sikeresen megdöntötték a közel nyolcszáz éves portugál királyságot és helyette létrehozták a köztársaságot.
A királyi család, a Braganzák Nagy-Britanniába menekültek.
A spanyolokban tényleg van egy erős anarchista hajlam, balos szembeszegülés az állammal, ott volt a nemzetközi anarchista mozgalom központja a 19.század végén, 20.század elején, a spanyol polgárháborúban is ők adták a köztársaság oldalán harcolók jelentős részét, egy ilyen országban nehezebb rávenni az embereket hogy ne menjenek ki az utcára különböző rendezvényekre, ehhez már kell a tömeges elhalálozás okozta félelem.
Nemrég olvastam az egyik legelterjedtebb spanyol napilap, az El País egyik cikkét angolul, az alapján a spanyol nép jelenleg ismét háborúban áll.
Nyilván most nem látható hús-vér ellenség, mint a hódító mórok vagy a bonapartista inváziós erők ellen, hanem a járvány ellen, de azt sajnos nem mondhatjuk el, hogy a kormányzat remekelne ebben a küzdelemben, inkább az egészségügyben dolgozók és a rendvédelmi szervek vívnak egyfajta heroikus, szinte megnyerhetetlennek tűnő háborút.
a spanyol társadalom a Franco-korszak merev "katolikus" konzervativizmusa után a 21. század elejére átesett a ló túloldalára, a nyakló nélküli liberalizmusba, ez pedig a jelen körülmények között igencsak erősen visszaüt:
"Nos, több spanyol szakértő szerint a probléma az országban régóta fennálló politikai, gazdasági és történelmi problémákban gyökeredzik, amelyek jelentősen megnehezítik a gyors és hatékony döntések meghozatalát a járvány kezelését illetően.
A spanyol közbeszéd egyik legégetőbb témája, hogy Pedro Sánchez szocialista miniszterelnök a kisebbségi kormány megalakulását követően gyenge politikai talapzaton állt, és valószínűleg ezért nem szerette volna kockáztatni törékeny hatalmi helyzetét a nagy összejövetelek betiltásával. Ehelyett emberek tízezreit engedte még két hete is labdarúgó-mérkőzéseken részt venni, valamint március 8-án engedélyezett Madridban egy 120 ezer fős feminista felvonulást. De az ország más részén is voltak tüntetések."
"Azonban a spanyol helyzet megértéséhez fontos megemlíteni a spanyol életmód két fontos jellemzőjét, amelyek jelentősen megnehezítették a helyzet megfelelő kezelését. Egyfelől az országban fontos és meghatározó az éjszakai élet, az emberek jelentős része késő estig fennmarad, bárba, vagy étterembe jár esténként. Másfelől a XX. század diktatórikus berendezkedése miatt erős ellenérzés van a spanyol társadalomban az erős hatósági fellépést illetően."
Hispániai volt két korai keresztény mártír, Huescai Szent Vince (San Vicente de Huesca) és Zaragozai Szent Valér (San Valero de Zaragoza).
Szent Valér az aragóniai Zaragoza püspöke volt, Szent Vince pedig a diakónusa.
Mindketten a Diocletianus-féle keresztényüldözésnek estek áldozatul Kr. u. 304-ben Valenciában, ahol a római helytartó válogatott kínzásoknak vetette őket alá.
Szent Vince kultusza később az egész nyugati keresztény világban széleskörűen elterjedt, többek között a szőlőtermelők, borászok és szabók védőszentje lett.
Hogy ebből mekkora számítógépes stratégiai játékot lehetne készíteni.
Mondjuk a játékos az elején választhatna, hogy "Yo el Rey Fernando VII de España" szeretne-e lenni vagy a latin-amerikai függetlenségpárti felkelők.
Ha VII. Ferdinánd királyt választana, akkor adott lenne a szitu, hogy van egy jól felszerelt, jól kiképzett 40 ezer fős expedíciós hadsereged, csak sajnos nem az amerikai kontinensen, hanem Andalúziában, a cádizi hadikikötőben.
Meg kellene szervezni az átszállításukat meg ki kellene találni, hogy a gyarmatbirodalomban hol dobjuk partra őket.
Ezen felül utánpótlást és erősítést kellene szállítani a Peruban és Mexikóban állomásozó, a felkelők által körülzárt gyarmati csapatoknak és helyőrségeknek.
Na, nagyjából ez lenne a kiinduló pont, a fő cél a végső győzelem - la última victoria - lenne.
"...amikor a spanyol politikai-gazdasági és szellemi elit végre rádöbbent, hogy az ország nem világhatalom többé, sőt még csak nem is nagyhatalom."
Ámbár a lakott világ közel egyhetedére kiterjedő nyelve és kultúrája révén mégis egyfajta kulturális nagyhatalom.
Erre mondják azt, hogy tiszteletbeli nagyhatalom, bár ezt meg pont Nagy-Britanniával és nem Spanyolországgal kapcsolatban olvastam. :-)
Mondjuk az is igaz, hogy a nemzetközi életben a latin-amerikai spanyol nyelvváltozatok egyre inkább teret nyernek az európaival szemben, de ez a téma szempontjából mellékes, nincs igazán nagy különbség közöttük, az írott nyelvben pl. egészen elhanyagolhatóak a különbségek.
"erre az időszakra a spanyolok Kuba, Puerto Rico és Santo Domingo szigetek kivételével kiszorultak az amerikai kontinensről."
Ezek közül Santo Domingo 1821 és 1865 között 3-4 lépcsőben fokozatosan függetlenedett Spanyolországtól.
Mai neve Dominikai Köztársaság (sp. República Dominicana), ha valaki esetleg így jobban ismeri.
Kuba és Puerto Rico az 1898. évi spanyol - amerikai háború eredményeképpen szakadt el végleg Spanyolországtól, bár Kubában már 1868-tól erős függetlenségi mozgalmak voltak.
Az 1898. évi háború eredményeképpen került át a délkelet-ázsiai Fülöp-szigetek is Spanyolországtól az USA-hoz.
Spanyolország a nyugat-afrikai kis törpegyarmat, Egyenlítői Guineát leszámítva lényegében gyarmatok nélkül maradt.
Állítólag ez az 1898-as év volt egy már-már mítikus jelentőségű esztendő a spanyol történelemben, amikor a spanyol politikai-gazdasági és szellemi elit végre rádöbbent, hogy az ország nem világhatalom többé, sőt még csak nem is nagyhatalom.
Szóval 1492 volt az egyik ilyen szimbolikus jelentőségű év (az utolsó mór erősség, Granada visszafoglalása és Amerika felfedezése), míg az 1898-as a másik.
Fernando VII de España, azaz VII. Ferdinánd spanyol király (ur. 1808, majd 1813 - 1833) élete végéig nem nyugodott bele a spanyol-amerikai gyarmatok elszakadásába.
Először 1814-ben küldött Pablo Morillo tábornagy vezetésével egy expedíciós hadsereget a venezuelai és kolumbiai felkelők leverésére.
Morillo eleinte elsöprő sikereket aratott, de később kiegyenlítődtek az erőviszonyok, majd 1819-ben a kolumbiai boyacái csatában a felkelők elsöprő győzelmet arattak Morillo egyik helyettese fölött.
1820-ban VII. Ferdinánd már a második, mintegy 20 ezer katonát számláló expedíciós hadtestet dobta volna át az Amerikákra, amikor a cádizi hadikikötőben táborozó hadseregben kitört a forradalom.
Ez a forradalom érte el a királynál az 1820. évi cádizi alkotmány kibocsátását.
Közben a forradalom hírére odaát Morillo hathónapos fegyverszünetet kötött Bolívarral, majd hazatért Spanyolországba, ahol Castilla la Nueva tartomány főkapitánya lett.
A második expedíciós hadtest soha nem hajózott át az amerikai kontinensre.
1823-ban a Szent Szövetség nevében francia csapatok léptek be Spanyolországba, leverték a forradalmat és visszaadták a hatalmat a királynak, aki visszaállította az abszolut monarchiát.
Ekkor a király egy újabb nagyszabású expedíciós hadművelet tervein gondolkodott, az elképzelések szerint ez a hadsereg a La Plata-öbölben, Buenos Aires mellett szállt volna partra, térdre kényszerítette volna a nemrég függetlenné vált Argentínát és dél felől észak felé haladva egy óriási harapófogóba zárta volna a függetlenségpárti felkelőket.
A terv kitudódott: Nagy-Britannia hevesen ellenezte és az akkor még kevésbé jelentős Egyesült Államok is hatalmas hangerővel volt, ekkor bocsátották ki a Monroe-doktrínát, amely főleg a spanyolok, de a többi európai hatalom ellen is irányult, amennyiben gyarmatosító törekvéseik lennének az amerikai kontinensen.
Végül a hatalmas és erős brit flotta volt az, ami miatt a spanyolok elálltak ettől az újabb expedíciós haditervtől.
Végül 1829-ben volt egy kisebb fegyveres próbálkozásuk Mexikó visszafoglalására, ez kezdetben hatalmas rémületet okozott az akkor még csekély létszámú és gyöngén fölszerelt mexikói hadseregben, de a spanyolok már mindjárt a tengerparton elakadtak, s egy kikötővárost sikerült ugyan elfoglalniuk, de végül is ezt is fel kellett adniuk és visszahajózniuk Kubába.
VII. Ferdinánd 1833-ban halt meg viszonylag fiatalon, 48 évesen, , erre az időszakra a spanyolok Kuba, Puerto Rico és Santo Domingo szigetek kivételével kiszorultak az amerikai kontinensről.
Spanyolország 1835-ben elismerte Mexikó függetlenségét, majd 1840-től kezdve szép fokozatosan az összes többi hispano-amerikai országét is.
