Igen én is zavar hogy következmények nélküli ország a miénk
Politikusok is szinte kivétel nélkül ülhetnének évekig, hisz napi szinten lopják a pénzünket ami miatt nem tudunk magasabb életszinvonalon élni.
De nálunk szerintem az átlagember is sok bűncselekményt követ el.(nem altalanositok, sokan feddhetetlenek)ha szigorúbb igazságszolgáltatás lenne sokan bajba lennének, a napi szinten saját zsebre dolgozók is (mégha megélhetési okból lop is)megkapnak a magukét, nyilván őket nem csuknam le, de kirúgni 3rne őket .Aki nyal a munkahelyén, az magas fizetést kap.Sajnos ez is általános már.
Charleroi-t csak az ellenség megtévesztése végett (meg persze marketing szempontból) hívják Brussels South-nak, ez kábé olyan, mintha mi a dunaújvárosi repteret hívnánk Budapest Délnek.
Zaventem = Brussels International Charleroi = kb. 60 km Brüsszeltől, van busz+vonat kombináció, meg direkt shuttle járat Brüsszelbe, de a WizzAirnek a BUD-CRL-BUD rendszerint az utolsó fordája, így gyakran késik. Amivel csak az a baj, hogy körülményessé válhat a vonat (bár a közvetlen busz (11 EUR) még akkor is rendelkezésre szokott állni, ha az ember a vonatot végképp lekési). Ezzel együtt ha nem nagy a difi a Sky és a WizzAir között, akkor a Sky-t javaslom, mert ők Zaventembe járnak, kényelmesebb. Nem utolsó szempont a menetrend, a Sky rendszerint nap közben megy, ami különösen akkor fontos, ha az embernek másnap interjúja van és nem akar mosott szarként kinézni. Az SN Brussels-nek is van egy b.light nevű csomagja, ami gyakran egész normális árakat jelent (még gyakrabban viszont nem).
Ha meg a cég - illendően - fizeti az utazási költséget (vagy egy részét), akkor Malév/SN Brussels. Természetesen ők is Zaventembe járnak.
Szólj, ha valamiben segítségre van szükséged! (email publikus)
Alakulnak a dolgok, tegnap volt egy másfél órás telefoninterjúm, és szeretnék, ha kimennék egy face-to-face interjúra a közeljövőben. Gondolom Zaventem-re érdemes repülni, Charleroi aztért arrébb van, nem?
Még ha a Beleuvenissenen lettünk volna! De egy amolyan kutyafuttás hétfő estét töltöttünk, kedd kora reggel már álltunk tovább. És az még hagyján, hogy a kedvenc ír kocsmámban nem volt Hoegaarden (így jár, aki nem szereti a Guinesst), de hogy írkávét sem tudtak felmutatni, az már felháborító volt!
Viszont hétköznap lévén volt hely a DeWerfben megszállni, így örültem nagyon, hogy nem a világvégéről kell becsámborogni a nem létező sörömre és kávémra. :)
Ígérted bizony! Na, szépen vagyunk. Pláne hogy én még a különbséget sem látom. ;oD Gondolom, a Beleuvenissenen flangálni azért volt időd! :o) (Pedig a 2 héttel ezelőtti, jazz tematikájú felhozatal nem is volt olyan erős, mint az előző években. Nekem nagy csalódás volt, mert ezt vártam a legjobban. Cserébe a múlt pénteki Special állat volt!)
(Az óceáni éghajlat meg nyáron is jó, mert mikor otthon nyög mindenki a 40-42 fokban, akkor itt kényelmes 23-27 fokok vannak, igaz, hozzá kell venni azt is, hogy a páratartalom miatt a hideg és a meleg is rosszabb, mint otthon.)
Igaz, hogy óceáni az éghajlat, ami mondjuk télen kifejezetten jó, ha az ember nem a hóemberépítés megszállottja, de engem nyáron kifejezetten zavart a hűvös. Én olyan napon izzadós, minden felesleges ruhát ledobós vagyok. Pont 2 hete jártam Leuvenben (asszem Jazz neked igértem, hogy bevágunk majd egy pofa sört, de rohanásban voltunk, a végállomás Portsmouth volt. :) ), és nagyon rossz volt, hogy pulcsiban és kiskabátban lehetett csak a városban flangálni, mikor én rövidnadrágban és kistrikóban jöttem el Bp-ről.
Érdekes módon felém is csak azok a belgák nyíltak meg, akiknek a párjuk első vagy másodgenerációs betelepülő (a legjobb barátnőmnek pl szerb a férje), echte belgákkal nehéz volt ismerkednem még akkor is, ha egy volt az érdeklődési területünk. Igaz jártam vendégségben belga pároknál, bár ők elég érdekes társaság voltak, úgy értem sokszor voltam egy flamand-vallon párnál, illetve egy fiú-fiú párnál is. :)
Mondjuk én tuti nem hagynék ki egy külföldön dolgozós lehetőséget, szerintem kell az ember jellemfejlődéséhez, hogy meglássa máshol hogy mennek a dolgok. Bár, ha te már voltál hosszabb ideig Finnországban, akkor láthattad a különbségeket.
"Nálunk a gyerekeket mindig meghívták a születésnapokra, " Hja, gyerekkel könnyű! :o) A nemzetközi szülőmaffia mindenhol befogadja a magukfajtát! :o)
"a házaspárok többsége csak félig volt belga" Ez megint más tészta, ilyen párnál én is megfordultam :o)
"Valahol olvastam, hogy nehezen nyílnak meg, de ha mégis, akkor az örök barátságot jelent. Lehet, hogy igaz." Alighanem ez minden népre áll. (Nekem volt több olyan német ismerősöm is Magyarországon, akiket lelkileg nagyon megviselt az, hogy a magyarok mennyire nem törődnek a külföldiekkel, egyikük pár hónap után vissza is ment Németországba, mert nem bírta az elszigeteltséget és a megaláztatásokat. Pedig ugye milyen büszkék vagyunk a magyaros vendégszeretetre...) A tanulság valószínűleg ismét az, hogy nem lehet általánosítani és "nemzeti karakterről" beszélni (ezt én amúgy is utálom, főleg amikor a 2 hete érkezett, csipás Erasmus diákok ítélkeznek például a belgákról - mintha egyáltalán létezne olyan, hogy belga...). Egyedi tapasztalatok vannak, melyeket egy csomó faktoron kívül talán még a véletlen is irányít. Lényeg az, hogy jó, hogy nektek akadt ilyen barátotok, ha én kerülök itt szarba, akkor vagy nagyon egyedül kell megoldanom a problémát, vagy esetleg - ha épp Belgiumban vannak - hamarabb támaszkodhatok az olasz, román vagy iráni barátaimra. Ettől függetlenül tény, hogy találkoztam nagyon rendes belgákkal, sőt, a nagy többség kedves, mosolygós és segítőkész.
>Egyszerűen 5 év leforgása alatt nem jártam még belga családnál.
Nálunk a gyerekeket mindig meghívták a születésnapokra, és több családnál voltunk beszélgetni, ebédelni is. Igaz, a házaspárok többsége csak félig volt belga, a másik fél első vagy második generációs betelepülő.
Sőt, amikor nagyon nagy szarban voltunk, mert a páromnak hirtelen kórházba kellett mennie, akkor első szóra ugrottak, több napra elvitték a három(!) gyereket magukhoz aludni, hogy én is vele mehessek a kórházba. Valahol olvastam, hogy nehezen nyílnak meg, de ha mégis, akkor az örök barátságot jelent. Lehet, hogy igaz.
Nagyjából osztom Ermak nézeteit belga-ügyben. Mechelen ugye félúton van Brüsszel és Antwerpen között, tehát echte flamand város. Nem nagy. Az óváros különösen szép (ha dobsz egy emailt, küldöm a fotók URL-jét), a többit nemigen láttam, mert nem az ipari negyedek miatt mentem oda :o)
Flandriában az angollal nagyszerűen meg lehet lenni, de szükség esetén a holland alapok elég jól felszedhetők legalább szövegértés szintjén. (A kissé rosszindulatú legenda szerint a holland nyelv úgy jött létre, hogy részeg angol tengerészek - nyilván a jó belga sör hatására - megpróbáltak németül beszélni. :o) S ha ez némiképp túlzás is, azért a némethez és az angolhoz (ill. egyéb germán nyelvekhez) tényleg eléggé hasonlít, sok mindent ki lehet találni akár a puszta angol alapján is, bár a némethez kétségkívül közelebb áll.) A gyakorlatban is működik amúgy a soknyelvűség, általában még a vasúti kalauz és/vagy szupermarketes pénztáros is beszél hollandul, franciául, angolul, meg németül. Legalábbis a többség, legalábbis a flamand részen, legalább annyit, amennyi a munkájához kell.
A belgák nagyon toleránsak a külföldiekkel, már csak azért is, mert a saját országuk is nagyjából olyan, mintha 2 ország lenne kényszerből összezárva (vagy 3, ha a német kisebbséget is idevesszük), plusz ugye rengeteg bevándorló érkezett-érkezik a volt gyarmatról (Belga-Kongó) és manapság más afrikai, ázsiai és közel-keleti országokból. Ennek áldádos hatásai elsősorban a 2 nagyvárosban (Antwerpen, Brüsszel) mutatkoznak meg, bár pont most vasárnap voltam Mechelenben, ahol egy bazi nagy transzparens hirdette a fő téren, a városháza mellett, hogy a városban a Vlaams Belang a legnagyobb párt, köszönet érte a szavazóknak. (A Vlaams Belangnak, azaz a Flamand Érdek pártjának már a neve is beszédes, kábé oda kell pozicionálni, mint otthon a MIÉP-et.) Ez azonban nem feltétlenül jelent diszkriminációt. Volt idejük hozzászokni a külföldiekhez (beleértve egymást is). Nem mondom, igaz az, amit Ermak mond, nevezetesen hogy az itteni fejekben Európa határa Ausztriánál van, ami nekünk kicsit kellemetlen, de egyfelől kitartó munkával a saját mikrokörnyezetben lehet ezen változtatni (sok üveg jó magyar borba kerül mondjuk :o)), másrészt meg ugye ha szívünkre tesszük a kezeinket, azért nem is járnak olyan messze az igazságtól. (Plusz valljuk be, azért mi sem tudunk olyan baromi sokat például Belgiumról... Legalábbis én nem tudtam volna 2 híres belgát felsorolni, mielőtt kijöttem. Szóval én csínján bánok az ilyen megítélésekkel, hogy kinek a hibája, hogy nem tud a másikról semmit. Az mondjuk már rosszabb, ha nem is akar valaki megtudni a másikról semmit, de ez egy másik történet. A belgák alapvetően nyitottak, bár számomra (és ez lehet, hogy szubjektív) a finn emberek ezerszer nyitottabbnak tűntek. Igen, ez furcsa volt nekem is. De tény, hogy míg a 2 hónapos tartózkodásom alatt több tucatnyi melegszívű, vendégszerető, barátságos, érdeklődő finnel találkoztam, addig a több mint 5 éves belgiumi tartózkodásom alatt sikerült a világ minden pontjáról, Perutól Kanadáig és Ugandától Iránig összeszednem egy csomó barátot, történetesen flamandot/vallont egyet sem... Szerintem a hiba nem az én készülékemben van! :o) Szó nincs mondjuk arról, hogy ne lehetne a kollégákkal jól eldumálni a nyaralásról, vagy akár jót sörözni a sporttársakkal, de eleddig mindössze egyetlenegy alkalommal tudtam sikeresen meghívni flamand párt magamhoz, a viszontmeghívás azóta is várat magára... :o) Egyszerűen 5 év leforgása alatt nem jártam még belga családnál. Pedig van kollégám, aki borzasztó aranyos, nagyon kedves, a végletekig segítőkész, de valahogy a szükségszerű kapcsolaton kívül nem barátkoznak. Persze az is lehet, hogy igaza van Ermaknak és mélyen belül van bennük egy lenézés a K-Európaiakkal szemben. De az egyik kollégám éppen most nyaral Magyarországon, gondolom, abban én is benne vagyok, hogy nem Ausztriába vagy Mallorcára mentek, szóval kitartó munkával lehet ezen reszelgetni. Hát még ha azok is ezt csinálnák, akiket ezért fizetnek - ld. Magyar Turizmus Rt.)
Szóval Belgium élhető hely, de meg kell találni a pozitív vonásokat, és meg kell tanulni értékelni. Nekem mondjuk Skandinávia a szívem csücske, kifejezetten Finnországhoz például 2 ott töltött hónap köt (plusz azóta két rövidebb látogatás), mely életem legszebb időszaka volt. Meg is kellett küzdenem ezzel, mikor kijöttem Belgiumba, és azt vártam, mint amit Finnországban tapasztaltam. Mivel én nagyon szerettem az ottani embereket, az ottani közgondolkodást, és egy csomó egyéb apróságot, beletelt egy időbe, mire megtanultam, hogy Belgium más, és mást kell értékelni benne. Ez egy tudatos folyamat kell hogy legyen, különben az ember nagyon megszenved az irracionális elvárásai és a valóság közötti diszkrepanciával. Persze ha te nem szerettél Finnországban, akkor kisebb lesz a kultúrsokk. Nekem a mai napig megmaradt az a benyomásom, hogy ha egy skálán helyezem el, akkor a különbség nagyjából akkora Finnország és Belgium között, mint amekkora Belgium és Magyarország között (azaz Belgium van félúton). Mondjuk nekem Finnországgal extra mázlim volt, mert akkori kedvesem révén nem nagyvárosba cseppentem, hanem iszonyatosan kedves kisvárosi emberek közé, ami rengeteget számít. Tenyerükön hordoztak bennünket, meg persze ott külön erény volt magyarnak (értsd: nyelvrokonnak) lenni. Az itt kimarad... :o)
Ami még Belgium mellett szól, az az, hogy - van sok gyönyörű város (sőt, Vallóniában akár még természetet is lehet találni, ezt mondjuk Flandriában el lehet felejteni) - óceáni az éghajlata (most például kellemes 23-25 fok van) - a Belgiumban forgalmazott sörök száma 700 fölött van :o) - praktikusan "Európa" közepe, Brüsszelből tényleg bármerre lehet kalandozni: Párizs, Antwerpen, London, Köln, Frankfurt, Luxemburg mind-mind egy ugrásnyira van - addig sem vagy Magyarisztánban :o) - minden új ország, nép, kultúra megismerése jó kaland, szélesíti a látókört, építi a gondolkodásmódot (csak nyitottnak kell rá lenni, különben az ember mindig annál a mondatnál találja magát, hogy "bezzeg nálunk Magyarországon...")
Na, ha te is itt kötsz ki, akkor lassan itt tarthatjuk a cikistopic-találkozót... :o)
Sokkal többet itt sem tudok írni, jelen pillanatban a best buy a Fujitsu Siemens Pocket Loox N560 beépített GPS-es PDA. A
beépített GPS régebbi hátránya az volt, hogy ahonnan te jól látod a PDA-t, onnan az esetleg nem látja jól a műholdalat. De ez buborék vagy vászontetejű gépeknél nem gond. Komolyabb gépekhez meg külső antenna csatlakozó van.
Első nekifutásra spéci tokot nem muszáj venni, de az autókkban használt cuppantós tartót repülőn nem tartom jónak. Viszont a repcsi nem a tied, ezért összefurkálni nem fogják engedni. Ha nincs rögzítő felfüggesztés, javaslom a visszatérést a combra vag karra való felfogáshoz. Ez kicsit megnehezíti a tápfesz hozzávezetését.
Ja igen, tápfesz. A repülőkön 27V van, a PDA-k szivargyújtó csatlakozója 12V-ra van "tanítva". Bekapcsolt GPS-el a PDA akkuja 1-2 órára elég. Ha nem repülsz többet egyszerre, akkor egyszerű az élet, nincs drótozás. Ha többet, akkor kell valami megoldást találni.
Szoftver: Egy kész mindentudó repülőprogram jelenleg PDA-ra nincs. Légtér térkép és repülőtér, MVK fordulópont helység van az ingyenes GPSlog programban, ez kijelzéseiben is repülős jellegű. Tereptérképe viszont nincs, erre van 30 000 forintért a TopoExplorer program katonai topográfiai térképekkel. Ez folyamatosan fejlődik repülősirányban, jelenleg a két program kiegészíti egymást. Van még a közismert lopható, vagy 8000-ért legálisan beszerezhető OziExplorer, ebben nincs térkép, de pl. beszkennelheted bármelyik repülőtérképet és beteszed a program alá. Ez sem igazi repülőprogram, de a célig levő irányt és távolságot mutatja.
A 300-400ezer forintos repülős célGPS-ek kijelzései, útvonaltervező módszerei, figyelmeztető jelzései sokkal kiforrottabbak, de kérdés, megér-e ez ennyit. Ilyen gépeket nem a pilóták szoktak venni, hanem a repcsi tulajdonosa.
A nagylelkű srác nekem nem haverom, hanem rokon, mégpedig a közeli, nagyon közeli rokon, konkrétan a párom testvére, akit meglehetősen megvisel ez a történet, mert szereteti a tesóját.
Én pedig nyílvánvalóan szeretem a párom és próbálok tenni valamit, a nagylelkű embert is csípem amúgy.
Aztán van itt még adalékos infó, ami tovább bonyolítja a dolgot.
Hogy is fogalmazzak?
Annó Murányi Úr (tudjátok a sonys tvs nagyvállalkozsónak) volt egy mondása ami nagyon megmaradt bennem, ifjú emebreként. Konktrétan a bolti beosztottjairól beszélgettünk és ezzel kapcsolatban hangzott el az aranyigazság: "Bizonyos intelliegencia szint alatt csak erőből lehet hatni valakire".
Akkor engem nagyon meglepett ez a kijelentés, de azt gondolom hogy abszolút valid sajnos.
A mi történetükkel annyiban függ ez össze, hogy a szóban forgó emberkék nem az iq fájter kategória, nagyon csípem a fickót , de nem egy komplikált lélek. Tehát észérvekkel, racionális módon nem lehet motiválni, a felesége meg legfőképp sehogy nem lehet, ő abszolút elvakult. Tudjátok mint a mekdonálcos, emvéjes, hitgyülis stb. ha agyonvered akkor is az lesz az utolsó szava amit bemagyarázott magának.
Amiért leírtam ez az hogy érezzük miért reális alternatíva a magánnyomozó, objektív dolgok nélkül nem fog történni semmi, mindaddig amíg pl. a gyerek nem jön haza kiborulva az iskolából hogy azzal basztatják naponta hogy az apukád nem is az apukád. Vagy a nagylelkü csávót pofánröhögi valami "jóakaró" hogy mekkora ribanc a felesége...
Úgy látom, a többség így vagy úgy, de nagyjából arra szavaz, hogy hasonló esetben csak fogjuk be a pofánkat, véletlenül se ártsuk bele magunkat más életébe, ne keverjük a szoárét stb. Ez így nagyon helyes is, ha vadidegenekről van szó. Csakhogy itt barátokról beszélünk, ami azért egy teljesen más kategória. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a barátság picit több annál, mint hogy elmegyünk együtt a moziba, meg kirándulni, aztán a többihez meg semmi közünk. Ez - nekem - nagyjából a haveri státusz. A magam részéről azonban a barátaimért felelősséget is érzek - ezért is a barátaim. Példának okáért azért is érzek felelősséget, mert emberből vannak ők is, azaz nem garantált, hogy mindig jól döntenek. Az sem garantált, hogy én jól döntök, de kettőnknek pont kétszer annyi szeme van, ami pont kétszer annyit lát, ráadásul nekem megvan az az előnyöm, hogy kívülről látom ugyanazt. (Persze ha én vagyok éppen a lúzer, akkor vice versa.) Ami engem illet, én baromira szeretem tudni, hogy vannak olyan barátaim (illetve legalábbis egy minimum), akik nem csak akkor barátok, amikor jól megy a szekér, hanem bevállalják azt is, hogy amikor szarul megy az élet, akkor mellettem vannak, és aktívan segítenek is. Továbbmegyek. Iszonyatosan megutálnám az évezredes legjobb barátomat, ha tudna róla, hogy folytatólagosan fel vagyok szarvazva, és mégsem szólna. Azt gondolnám ugyanis, hogy a kényelmes utat választotta. Azt gondolnám, nem akart ő lenni a hírnök - a rossz hír hozója, aki szükségszerűen elviszi a balhé egy részét. Azt gondolnám, hogy a saját lelki kényelme fontosabb volt neki, mint az, hogy borítsa a szoárét - kockáztatva ezzel azt, hogy merő véletlenségből (emberi gyarlóságomból) ő is egy picit bélsáros (értsd: átmenetileg népszerűtlen) lesz. Egy rendes barátság az őszinte tényfeltárás nemcsakhogy túléli, de erősebbé is válik általa. Én azt mondom, túl könnyű hátradőlni, és azt mondani: ez nem az én dolgom, becsukom a szemem/fülem/szám, aztán majd lesz valahogy. Ez egy barát részéről nem a másik magánéletének a tiszteletben tartása, hanem cserbenhagyás. Hiszen pont attól a barátom a barátom, hogy meghívom a magánéletembe, beszámolok neki az életem alakulásáról, és tőle is hasonlóan jó néven veszem, ha kitűntet a bizalmával. Persze az adott eset szar ügy, nehéz rá normális megoldást találni. Egy biztos: morálisan az nem védhető, hogy "nekem mint barátnak ehhez semmi közöm, merő szoaré-kevergetés lenne a bárminemű belebeszélés-beleavatkozás". A nehézség nyilván pontosan az arányokban rejlik. Az én arányérzékem szerint (és ez vitatható) a magánnyomozó túlzás. Ott egy harmadik - idegen! - félnek adjuk ki a barátunk magánéletét (mégpedig a tudta és beleegyezése nélkül!), és ezen az sem sokat enyhít, hogy az illető harmadik félnek az a munkája, hogy mások magánéletében turkáljon. Magánnyomozót fogadhat az ügyben érintett férfi, ha már egyszer elszánta magát arra a lépésre, hogy bizonyítékokat gyűjt, de nem a barát. Az ő dolga sokkal inkább az, hogy a döntő lépés megtételét segítse, de csak olyan módszerekkel, melyek nem ássák alá a bizalmat a barátságban. A döntő - mérlegelendő - faktor az ilyen döntésekkor talán az lehet, hogy saját magamnak hogyan esne, ha a barátom ezt csinálná hason szituációban. Kérdés: jól esne- nekem (el tudnám-e fogadni a szentesített nemes cél érdekében valid módszernek), ha a barátom a tudtom nélkül magánnyomozót fogadna a magánéleti válságom bizonyítására? Amivel esetleg én szándékosan nem akarok foglalkozni, mert... mindegy, miért, ezer és egy ok lehet rá, miért választja valaki a - látszólag - lúzer álláspontot. Nem biztos, hogy az illető olyan hülye, hogy nem látja, mi megy körülötte. Csak lehet, hogy egy sakklépéssel előrébb jár, és ő már végiggondolta azt is, mi a másik alternatíva. Lehet, hogy számára ez rossz, de még mindig jobb, mint mondjuk egyedül maradni, újrakezdeni mindent, kockáztatni a sikertelenséget. Ha ez így van, nincs joga senkinek ráerőszakolni valakire az amúgy ésszerűnek tűnő külső segítséget. Nem látunk bele a másik ember fejébe, mit miért tesz úgy, ahogy. Nem tudom, mi a jó megoldás, de én a fokozatosság híve vagyok. Ajtóstul (detektívestül) rontani a házba szerintem inkább kontraproduktív, mint hatékony. Talán először el lehet kezdeni halványan célozgatni rá a barátnál, hogy aggaszt a helyzete, jövője, és az adott reakciókból fel lehet mérni, mennyire "veszi a lapot", azaz mennyire szándékos avagy szándékolatlan lúzer. Ha szándékosan választja valaki az általunk (és a környezete által) rossznak tartott utat, akkor nem sok játékterünk adódik, szomorúan, de asszisztálnunk kell a döntéséhez. Ha azonban az illető nem tud arról, hogy mi zajlik a háta mögött, akkor az talán még egy fokkal szarabb, mert akkor ránk hárul a "megtisztelő" feladat, hogy a saját érdekében kíméletesen felvilágosítsuk. Senki más nem fogja ezt megtenni helyettünk, vagy ha igen, akkor az minden lesz, csak kíméletes nem, és mindenféle szándék lesz mögötte, csak segítő, jó szándék nem. A felvilágosítás elé esetleg be lehet iktatni egy plusz kört, tenni egy próbát az asszonnyal. Még ha sejtjük is előre, hogy nem lesz hatékony, mert az asszony ilyen meg olyan, akkor is érdemes meglépni, mert veszíteni nem sokat lehet vele, a nyerési oldalon viszont ott van az a korántsem elhanyagolható fegyvertény, hogy még ővele is relatíve tisztességesen jártunk el, adtunk neki egy esélyt, hogy mentse ami menthető, ha nem él vele, az innentől kezdve az ő sara, mi mossuk kezeinket. Egyszerűen meg lehet neki mondani, hogy tudomásotokra jutott ez-az, nektek nem az a célotok, hogy tönkretegyétek a kapcsolatukat, ezért először nem a barátotoknak szóltatok, de utolsó eset volt, ha nincs javulás, akkor tőletek ne várja, hogy tartjátok a szátokat. Ha a csaj okos matekból, akkor kiszámolja IQ-ból, hogy melyik ér neki többet, a stabilan szerető családapa, vagy a fellángolásból jött, valószínűleg kábé ugyanilyen hirtelenséggel letűnő kalandor. Ha apu a fontosabb, akkor minden szép és jó, hurrá (legalábbis a legközelebbi hasonló esetig); ha viszont a széptevő fiatalember, akkor bizony nem csak azért kell lépni, mert a csaj a jelenben ilyen, hanem azért is, mert várható, hogy a jövőben is ilyen lesz, sőt, a helyzet csak romlani fog. Nem tudom, hogy konkrétan hogyan kell elmondani a legjobb barátomnak finoman, kíméletesen, hogy a felesége a környék legordasabb cédája (pár korsó sör, vagy egy-két üveg bor társasága alighanem sokat lendít az ügymenet gördülékenységén), egy biztos: egy barátnak ez is morális kötelessége. Vétkesek közt cinkos, aki néma. Látni, hogy a barátod lejtmenetben van, és nem szólni neki (mondván nagyfiú ő, majd megoldja maga), az olyan, mintha le se szarnád. (Mint ahogy praktikusan ez is a helyzet. Morálisan tényleg csak egy fél lépés attól, hogy te magad is tunkolj párat az asszonyban.) Úgy látom, Zoli, hogy erre az elméleti szintre már Ti is eljutottatok, csak megerősítést akartatok hozzá itt a topicon, illetve gyakorlati jótanácsokat, mit hogyan. Ez utóbbiban alighanem mi nem tudunk segíteni, nem ismerjük a szóban forgó személyeket, kire mi hogyan hatna. A magam részéről én támogató vagyok a beavatkozást illetően, csak a határokat és kompetenciákat kell kicsit jobban belőni. Ha akad más, közelebbi barát, aki bevethető, akkor nem biztos, hogy nektek kell csinálni a piszkos munkát. Ha nincs, vagy nem bevethető (kérdés, milyen barát az ilyen), akkor nincs más hátra, mint előre, kétszerféldecihatszor, és valahogy le kell navigálni egy valószínűleg nagyon kellemetlen beszélgetést. Benne van a pakliban, hogy valószínűleg rád fog megorrolni a helyzet valós előidézője helyett (szép és nemes, antik európai hagyomány, hogy a rossz hír hozóját ugye mindig legyilkolásszák). Ha a megorrolás átmeneti, mert az illető észreveszi magát, akkor nincs gond. Ha a megorrolás tartós, akkor sorry, elsőre kegyetlennek tűnik, de nem volt érdemes rá, hogy barátkozz vele, és hogy vállald miatta - az ő érdekében - az egész hajcihőt. (Ez valószínűleg nem áll fenn, mert mondtad, hogy jóravaló, derék ember.) Szóval hajrá Mari néni! Aztán majd jelents a helyzetről.
Más. Azokkal, akik olyatén mód bírtak megnyilvánulni, hogy ha valakivel kétszer is megesik életében, hogy átbasszák, mint szart a palánkon, akkor ez bizony az illető sara, sajnos a legkevésbé sem tudok egyetérteni. Ezeknek az uraknak és hölgyeknek talán szerencsés életük volt, hogy nem érte őket sorozatos pofon, esetleg csak elég szerencsések hozzá, hogy bizonyos szelektív emlékezetkiesésben szenvedjenek, vagy egyszerűen megártott nekik a viktimológiai szakirodalom túlzásba vitt tanulmányozása, ad absurdum saját lelki gyengeségüket próbálják ellensúlyozni az alvó oroszlánba rúgással, mindazonáltal azt tanácsolnám nekik, hogy gondolják újra. Nemcsak azért, mert egyáltalán nem viszi előre az ügyet egy fikarcnyit sem, hanem azért is, mert az ilyen gondolat meggondolatlanságról, empátiakészség és szolidaritás hiányáról, felfuvalkodottságról, önfényezésről ("velem bezzeg ilyen nem történhetne meg!"), tét nélküli hencegésről vall. Dekonstruktív, offenzív, negatív.
A róka, a róka. Nem baj, hogy nem éles, nem akarok vele vágni semmit. Csak nem képzeled, hogy holmi bogarakkal meg lepkékkel ki lehet váltani egy rókát??? Gyíkkal sem.
A rókás képpel az a baj, hogy az AF jól átvágott: az egy-másfél méterrel közelebb lévő bokorra fókuszált, nem pedig a rókára, 5,6-os aperturánál ez meg már elég volt hozzá, hogy csak a bokor legyen éles. :o( (Ettől tényleg idegbetegséget kaptam, mikor itthon megnéztem - a gép LCD paneljén ugyanis ez nem látszott, ezért végig azt hittem, hogy ebből egy jó kép lesz majd.) Persze tény, hogy itt nagyon észnél is kellett lenni, mert a róka koma nem volt nagyon barátkozós kedvében, pár másodpercre állt csak meg értelmes "lőtávolságon" belül (értsd 300-as telével való lőtávolságon belül, ami a DSLR cropping factor miatt igazából majdnem 500-as!!!), pedig irtózatosan mozdulatlanul tűrtem a brutál szúnyogok harapásait. Meg hát persze a fényviszonyok sem voltak már ideálisak, ezért nem tudtam nagyobb blendét használni. Nagy csalódás volt végül... Mindettől függetlenül persze szívesen elküldöm, de ne várj tőle sokat.
(Ez a róka kell mindenképp? Mert amúgy vannak sikeresebb állatképeim is, mindenféle madarak, rovarok és emlősök formájában. Vagy mondjuk egy gyík esetleg nem jó helyette? :o))
Na, a fővárossal kapcsolatban csak ne hidd egy percig sem, hogy ez ennyire magától értetődő. (Közvetlen tapasztalat. Volt már itt minden, Vancouvertől Calgary-ig, de még USA városokig is bezárólag. Értelmes, erősen szelektált, ösztöndíjas hallgatók között...)
10. Az imént azt írtam: végül, de végül nem az lett a végső adag, mert ha már idecsalogattam embereket másik topicokról, nem volt szívem kihagyni azokat, amelyek túl nagyok voltak és csak emiatt estek ki a válogatásból. Inkább nekiálltam és belefaragtam őket az 512 KB-os file-méretbe. Íme, itt vannak ömlesztve. Sorrendben nagyjából valahogy így: - Niagara - Toronto - Oxtongue Ragged Falls + Algonquin Provincial Park - Maynooth és Ottawa között - Ottawa - Tatlock márványbánya - Ottawa és Maynooth között - Crooked Slide Park - Barron Canyon (Algonquin Park északi út) - Bruce félsziget - Toronto
8. Toronto Maga Toronto "csak" 2.x milliós, de összenőtt egy csomó más várossal, így a végeredmény vastagon 4 millió fölött van. Nem is önmagában ezzel a számban van baj, sokkal inkább azzal, hogy a város nagyon szétterül. A tömegközlekedés ugyan kiváló, tapasztaltam egy-két igazán progresszív megoldást is, de csodákat nem tud művelni: a legvalószínűbb az, hogy ha ki kell mozdulni valahova, akkor minimum egy órát utazik az ember, de inkább többet. (Csak a belvárosban el lehet villamosozni egy órát lazán - mármint ugyanazon a vonalon.) Amúgy a tájékozódás nem túl bonyolult, mivel a városszerkezet tipikusan észak-amerikai, azaz négyzethálós. A városon belül is sok többsávos út halad, sőt, a legtöbb térkép csak ezeket jelöli, ami az európai turista számára elég félrevezető: míg egy európai háztömb két-három perc gyaloglás, addig a kanadai blokk ennél sokkal több is lehet, különösen a külvárosokban. (Mikor a hotel portását megkérdeztem, hogy mikor kell elindulnom, ha gyalog ott akarok lenni a konferencia helyszínén időben, úgy nézett rám, mint aki a Holdról jön, mondta, hogy hát az bizony 2 óra gyaloglás lesz a rekkenő hőségben... Hitetlenkedve néztem rá, hiszen a York Egyetem csak egy blokknyira volt a hoteltől, igaz átlósan. De neki volt igaza: busszal 25-30 perc volt az út, alaposan elkéstem volna, ha mégis nekivágok gyalog, nem beszélve arról, hogy milyen állapotban érkeztem volna meg a 30-35 fokos hőségben elkövetett túrázás után.) A város nagy attrakciója a tagadhatatlanul kecsesre sikerült CN torony, ami jelenleg még a világ legmagasabb épülete a maga 553 méteres magasságával. A torony belül üreges, ennek ellenére úgy lett tervezve, hogy ne igényeljen külső kábeles kikötést, vagy egyéb külső megtámasztást. A legalsó kilátószint 342 méter magasan van, és a padlóba - utólag! - beépítettek 2 nagyfelületű üvegberakást (ld. negyedik fénykép). Az "üveg" maga 6,35 centi vastag, a berakás minden panelje kb. 107x127 cm felületű. A legfelső, évente cserélt kopóréteg kb. fél centi vastag üveg, utána 2 összeragasztott, edzett, nagytisztaságú üveglap következik 2x1,27 centi vastagságban, ezalatt 1 hüvelyknyi (2,54 cm) hőszigetelő levegő kapott helyet, majd ismét két ragasztott, edzett, nagytisztaságú üveglap zárja a "szendvicset", 2x0,64 centi vastagságban. Mindez a réteges szerkezet körülbelül az ötszörösét teljesíti a szabvány emeleti teherbírásnak, a marketinganyag szerint 14 orrszarvú súlyát is elviselné, s évente terhelési próbának vetik alá az összes panelt. Egyszóval alaposan túl van méretezve a szerkezet, mégis, minden racionális tudása ellenére megtorpan az ember, mielőtt rámerészkedne. Jómagam soha nem féltem a magasságtól (pilóta lévén ez ugye nem is lenne célszerű), s ekképpen el is határoztam jó előre, hogy én ugyan nem fogok megtorpanni, megmutatom, milyen az igazi magyar virtus, aztán amikor odakerültem, mégsem tudtam egyenesen a nagy semmi fölé lépni, beletelt pár perc "szoktatásba" és önmeggyőzésbe, mire rámerészkedtem. Ezzel persze nem voltam egyedül: a leghangosabb vagány csávók is átálltak pianissimo üzemmódba, mikor az üvegre lépésre került a sor. Mulatságos volt nézni, amint beszarásos, ámde vagánynak vélt ábrázattal még ugrándoztak is az üvegen - lefele viszont egyik sem nézett közben! Figyelemre méltó még az utolsó kép, amin a régi városháza látható, az előtérben pedig egy a hátam mögött álló felhőkarcoló aszfaltra visszavert fényei okoznak meglehetősen érdekes fényviszonyokat.
