Nagyon kevesen hallottak erről az eseményről, és még kevesebben ismerik a hiteles történetét. Azt gondolom ez egy olyan elfeledett történelmi téma, amiről érdemes vitát nyitni
off Hitler remekül tudott épületeket festeni.A gondd ott kezdődött amikor embereket kelett volna ábrázoln,i az nem igazán ment.(ámbár maradt fent Geli Raubalról készült akt ceruzarajza ami nem is rossz ámbár az későbbre datálható)Ezért nem vették fel a képzőművész suliba,de melegen ajánlották neki az építészmérnöki kart.Amit nem fogadott meg,de egész életében tehetséges építésznek tartotta magát.
Már kezdtem aggódni, hogy ez a topic is érdektelenné válik, és sok más topic sorsára jut...
Ám a Rubicon legújabb számában, mely a Kémek és kalandorok alcímet viseli, két remek cikk olvasható a témáról, eleddig ismeretlen fényképekkel. Amondó vagyok, hogy most tényleg érdemes megvenni a Rubicont. Van benne még cikk a Rosenberg házaspárról, a Dreyfus-ügyről, meg Mata Hariról, de az igazán érdekes cikkek Nopcsa Ferencről és Lindler Béláról, illetőleg a debreceni Gotterhalte-afférról szólnak.
És még egy érdekes téma:
A decemberi számban bemutatják Hitler eleddig Magyarországon ismeretlen FESTMÉNYEIT. Az újságban már be is mutatták az egyiket: nagyon szép darab. Egy müncheni utcarészletet ábrázol, finom ecsetvonások, részletgazdagság, kidolgozottság... EZ IS HITLER?
Mellesleg, ha már a publikálatlan felvételekről van szó, mindjárt az újság első odalán van egy fantasztikus kép: Windisgraecz Lajos soffőrje éppen élelmet pakol ki a markó utcai fegyház előtt, melyet felesége küldött, hogy a herceg hozzájusson finomabb falatokhoz, és borokhoz is. Pedig a sárospataki birtok szénája a huszas évek vége felé már nagyon rosszul állt, és a gazdasági világválság idején a család teljesen tönkre ment... Pedig Lajos herceg dédapja még Európa egyik legnagyobb hadvezére volt a maga idejében...
Magyarország híre romlott, maradék tekintélye nullára csökkent. Biztos a zsidók hamisitottak frankot, és ördögi ügyességgel rákenték a keresztény, hazafias magyarokra. Mindig ez van.
Éppen ma akartam egy részletesebb írást is közölni a Frankperről, mert úgy tűnt, nem lesz, aki részletesebben is hozzászóljon a kérdéshez, és kihal a topic, de szemmel láthatólag megelőztek, és ennek nagyon örülök.
Én is megtudtam egy-két új dolgot, a kultúrális hátteréről például még soha nem hallottam a frankhamisításnak, így aztán igencsak meglepett, hogy olyan nagy hatása volt a dolognak, hogy még burleszk is készült belőle. Szerintem nagyon jó filmet lehetne csinálni erről az ügyről ma is, ha nem a Horthy-rendszer gúnyolásáról, hanem komoly filmről lenne szó, amely ugyanakkor ezt az egészen tragikomikus helyzetet is felvázolja.
Egyébként azért kezdtem el részletesebben is foglalkozni a témával, mert az egyik szomszédunk, aki 1992-ben halt meg 93 évesen a Windisgraecz család házvezetőnője volt annak idején, vagyis a húszas évek végén. Csak nem akar eszembe jutni, hogy hogyan csúfolták a gyermekeiket annak idején, pedig ennek is köze volt a frankperhez. Sajnos őt akkoriban a dolog politikai része nem nagyon érdekelte, viszont élénk átéléssel tudta elmesélni azt, hogy hogyan szedték le és mosták ki a család selyemfüggönyeit.
Bocs; Bokor László természetesen: Bokor Péter
-------------------------
a szóbanforgó összefoglaló:
Az elsõ világháborút lezáró Párizs környéki békével az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai közül a legtöbbet - az ország területének mintegy kétharmadát, lakosságának felét - Magyarország vesztette. A revansnak sajátos módját választották azok a katonatisztek és politikusok, akik 1922-tõl négy éven át kísérleteztek a francia frank hamisításával. Hetvenöt évvel ezelõtt robbant ki a botrány: a legna - gyobb címletû francia pénz, az 1000 frankosok hamisításával próbálták rontani Franciaország valutáját.
A magyarok többsége Franciaországban látta Trianonnak és következményeinek legfõbb felelõsét, ezért választották a francia frankot célpontként. A terv szerint a hamis 1000 frankosokat a legkülönbözõbb európai - de nem francia - nagyvárosok bankjaiban váltották volna be, vagy tették volna letétbe. Az átváltásból befolyt összeget pedig az irredenta propaganda költségeinek fedezésére használták volna fel. A korabeli forrásokból - sajnálatos módon - sok megsemmisült. Részben maguk az elkövetõk tüntettek el minden nyomot, részben a politikai okokból elkövetett kúriai betörés során semmisítettek meg egy sereg pótolhatatlan iratot még 1926-ban. A szakirodalom ráadásul a gyártásra vonatkozó információkkal eddig alig foglalkozott.
A politika eszköze
Az eredeti eleje
Az eredeti háta
Az akciót az az anyagi gondokkal küzdõ nagybirtokos, Windischgrätz Lajos herceg vezette és finanszírozta, akinek a birtokaiból - a trianoni béke értelmében - egy jókora rész kártalanítás nélkül Csehszlovákiához került. A résztvevõk különbözõ célokat jelöltek meg: a Felvidék felszabadítását; a csehszlovák választások befolyásolását; Trianon revízióját, új kormány felállítását, a Habsburg-ház restaurációját stb.
Bár a magyarországi frankhamisítás nem klasszikus példa, mégis az állami pénzhamisítások csoportjába tartozik. Talán meglepõ, de a pénzhamisítások kisebb százalékát követik csak el anyagi érdekbõl magánemberek. A nagyobb százalék politikai indíttatású, s állami támogatással hajtják végre. Ilyen típusú hamisításokat végeztek már az ókori Római Birodalomban, például Pannonia provinciában is. A XV. században Sforza milánói herceg akarta ily módon aláásni a rivális Velence bankárainak jó hírnevét. Az angolok a francia forradalom assignatáit, majd a kialakulófélben lévõ Egyesült Amerikai Államok valutáját hamisították. Napóleon Bécs ostromakor megszerezte az osztrák bankjegyek nyomólemezeit, s azokkal nyomatott Párizsban utánzatokat szükséglet sze- rinti mennyiségben. A magyarok pedig 1920-ban a fiatal csehszlovák állam pénzét, a szokolt hamisították. A sort hosszan lehetne folytatni különösen az 1920-as évek elejérõl vett példákkal, hiszen akkor Európa-szerte gyakori volt, hogy politikai eszközként más országok valutáját, papírpénzeit hamisították. A korábbi pénzrendszerek megszûnõben voltak, az új valuták bevezetése pedig még nem fejezõdött be. Az átmeneti idõszak pénzügyileg labilis helyzete kedvezett egy hamisítási hullámnak. Madridtól Berlinen át Grazig idegen valuták sorát hamisították, miközben az adott ország saját pénzét is utánozták. Mindazonáltal a legnagyobb arányú a magyarországi frankhamisítás volt. Kihasználva az alkalmat, a többi hamisítást is kapcsolatba akarták hozni a magyarországival, de ez csak a csehszlovák szokolok esetében volt bizonyítható. Az azonban kétségtelen, hogy épp a Budapesten nyomtatott frankhamisítványok irányították rá a figyelmet a többi hamisításra.
Részben a magyarországi eset kapcsán a pénzhamisítások elleni védekezésre létrehoztak egy nemzetközi szervezetet, s ezen belül minden ország egy nemzeti szervezetet is. (Így alakult meg például Nagy-Britanniában 1928-ban a Scotland Yard.) A nemzetközi szervezet fölvette tagjai sorába Magyarországot is.
A hamisítvány eleje
A hamisítvány háta
1922 és 1925 között, két szakaszban nagy mennyiségû hamis francia 1000 frankos készült a Pénzügyminisztériumhoz tartozó, de a Honvédelmi Minisztérium felügyelete alatt álló Térképészeti Intézetben Budapesten, a Retek utcában. A kísérletezések a Térképészeti Intézet litográfiai részlegében a vezetõség tudomásával folytak. Gerõ László õrnagy, a hamisítás technikai vezetõje jó kapcsolatot tartott fenn német intézetekkel és gyárakkal. Az õ segítségével érkezett papíralapanyag Németországból. Megfelelõ papírt ugyanis nehéz volt találni, mert a francia bankjegypapírban olyan rostok is voltak, amelyet csak a francia gyarmatokról lehetett beszerezni. Ennek segítségével vékony, selymes, de ugyanakkor erõs papírt gyártottak. Az elsõ, gyengén sikerült próbanyomat 1924 karácsonyára készült el. Ezt követõen 400 kilónyi, más minõségû papírt hoztak Kölnbõl és Münchenbõl. Az eredeti bankjegyekrõl négyszeres nagyításban fényképeket készítettek. A színek miatt bizonyos részleteket külön kellett fotózni, majd tizenöt hétig tartó retusálási munka következett. Nyolc klisé készült cinkográfiai úton. A nyomtatást a bécsi Hugo Carmine cégtõl rendelt automata számozószekrénnyel ellátott tégelysajtón végezték. A teljes mennyiség 1925 szeptemberére készült el.
Egy francia banktisztviselõ segítségével sikerült olyan borítékhoz is hozzájutni, amelyet a francia jegybank kizárólag belsõ levelezésében használt. Ezt is hamisították és sokszorosították a Térképészeti Intézetben. A hamisítványok terjesztõi ilyen borítékokkal akarták igazolni, hogy a beváltandó bankjegyek hiteles helyrõl származnak.
A nyomtatáshoz szükséges gépeket és alkatrészeket Bécsbõl és Németországból rendelték meg. A szállítók nem vizsgálták felül a megrendelés jogosságát, hiszen garanciát jelentett számukra, hogy a megrendelõ intézet mögött a magyar Pénzügyminisztérium állt. Ezek a gépek nem szerepeltek az intézet leltárában, hivatalosan soha nem vették át azokat. A mintegy 30 000 darab hamisítvány elkészülte után a gépeket összetörték, s a fémeket budapesti fémkereskedõknek adták el. Teleki Pál feljegyzései szerint az adott körülmények között e mennyiségnek legfeljebb a dupláját lehetett volna legyártani, s a költségek levonása után megmaradó mintegy 60 000 000 frank nem lett volna elég ahhoz, hogy a francia frank értékét megingassa. A hamisítványokat minõségük szerint válogatták. Pontos feljegyzést nem vezettek a gyártásról: a jónak minõsítettek száma 4400, a közepeseké 9000, a rosszaké 16 000 volt. Ez utóbbiak egy részét elégették.
Hiányzott a tûszúrás
Teleki Pál
1925 decemberében Jankovics Arisztid nyugalmazott vezérkari ezredes Hágában lebukott, amikor megpróbált hamis frankost beváltani. A rendõrség az õ és két társa bõröndjében összesen 10 millió frank névértékû hamisítványt talált. A holland bíróság Jankovicsot három, társait két-két évig terjedõ szabadságvesztésre ítélte. Rövid idõn belül Európa számos nagyvárosában, Milánóban, Hamburgban, Koppenhágában is sikerült földeríteni terjesztõket. Végül is sem Magyarországon, sem külföldön nem sikerült egyetlen hamis bankjegyet sem értékesíteni.
A hamisítványok készítõinek szaktudása és a Térképészeti Intézet megfelelõ fölszereltsége ellenére a bankjegyek technikailag a vártnál gyengébben sikerültek. De a lebukáshoz hozzájárult az is, hogy a hamisítók nem ismerték pontosan a francia pénzkezelési gyakorlatot, illetve azon országokéit, ahol hamis pénzt akartak beváltani. Bár vigyáztak arra, hogy a hamisítványok használtnak tûnjenek (taposták, gyûrték õket), arra nem gondoltak, hogy Franciaországban a magasabb címletû bankjegyekbõl már két darabot is erre rendszeresített vékony tûre szúrnak fel. A használt bankjegyeken több tûszúrásnak kell lennie. A hamisítványokról azonban hiányzott a tûnyom.
Bethlen István
A nagyszabású büntetõpert 1926 elején, a Budapesti Királyi Büntetõtörvényszéken tartották huszonnégy vádlottal és húsz védõvel. A bíróság elismerte, hogy a hamisítás résztvevõit nem anyagi érdekek, hanem hazafias célok vezérelték. A vádlottak gyakran megtagadták, hogy a gyártásra vonatkozó kérdésekre feleljenek. Védõbeszédében Gerõ László így fogalmazott: "Amikor mi a térképészeti intézetnek naiv, hiszékeny és a törvényekben járatlan embereivel, szakmunkásaival az ezerfrankosokat négyszeresükre nagyítottuk, arra gondoltunk, milyen jó volna ennek az országnak a területét is a négyszeresére nagyítani. És amikor a papírt merítettük ki abból a vízbõl, akkor szemünk elõtt megjelentek a gyönyörû Kárpátok vizei és folyói."
Természetesen ahhoz, hogy a büntetést elkerüljék, a hazafiasság nem lehetett ok. Az akkori törvények értelmében a pénzhamisítás bûntettét 5-tõl 10 évig terjedõ börtön- és - kiegészítõ büntetésként - pénzbüntetéssel sújtották. Windischgrätzet és Nádosy Imre országos rendõrfõkapitányt 4-4 évre, a többi vádlottat 6 hónaptól 2 évig terjedõ szabadságvesztésre, valamint pénzbüntetésre ítélték. Nagy Lajos író a Népszavában ironikus tárcasorozatot jelentett meg: Tanácsok kezdõ hercegek számára címû írása Windischgrätz herceget állítja pellengérre: "Ha én herceg volnék, nem hencegnék, hanem nyugodtan ülnék a hercegségemben..., s nem kergülnék meg soha annyira, hogy például fejjel nekiszaladjak Franciaországnak." Az elítéltek egyébként büntetésük letöltése elõtt kegyelemmel szabadultak. A frankügyben érintett beosztottak a büntetés letöltése után az intézetben folytathatták munkájukat.
A hamis és a valódi
Az eredeti nagyított részlete
A hamisítvány nagyított részlete
Fölvetõdhet a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzjegynyomda szerepének kérdése. Mindkét intézmény akkoriban alakult. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása elõtt a Magyarországon forgalomban lévõ papírpénzek is Bécsben készültek, s többnyire osztrák mesterek tervezték, rajzolták, metszették és nyomtatták õket. Magyarországon nem voltak bankjegygyártási hagyományok, hiányzott a technika, a technológia és a szaktudás. A koronarendszer megszûnte után, a frankhamisítással egy idõben nyomták az elsõ önálló magyar bankjegyet, a pengõt.
A bíróság szakvéleményt kért a két intézménytõl. A nyomda két vezetõje, valamint a papírpénz-hamisítás ellen küzdõ nemzetközi szervezetnek Bécsben megjelenõ szakfolyóirata öszszehasonlító elemzést adott a hamis és a valódi bankjegyekrõl. Megállapították, hogy a hamisítványok - amelyeket kézzel rajzolt, fotomechanikailag elõállított lemezekrõl könyvnyomdai úton gyártottak - nem alkalmasak a szakemberek megtévesztésére, de a lakosságéra igen. A hamis és a valódi, de a hamisítványok egyes példányai között is számos különbség figyelhetõ meg: a valódi jegy papírja vékony, felülete szabályosan recézett, a hamisé vastag, merev és durvább; a hamis bankjegyen az értékjelzés betûi vastagabbak. Az eredetin az elõoldal alapnyomásán a fejek képe finom rajzú, a hamison az arcvonás elrajzolt, egybefolyik a háttérrel. A valódin a jobb oldali betûk vége jóval hosszabb, mint a hamisítványon. Az eredetin a jobb oldali nõnek a kardmarkolaton nyugvó bal kar kézfején csak a hüvelykujj látható a kardmarkolat elõtt, míg a hamisítványon minden ujj látszik. A valódit tiszta fehér papírra, a hamisat sárgásabbra nyomták. A hamison alul középen a két nõalak rajzában több rajzolási hiba fedezhetõ fel; a hamison a hajszálvonalaktól az árnyékvonalakra történõ finom átmenetek hiányoznak; a keltezés fekete helyett szürke színû, az aláírások barnák és szaggatott vonalúak. A hamisak hátoldala roszszabb minõségû az elõoldalnál, a felülnyomás elmosódott, rosszul rajzolt. Az árnyékolás nem mutat távlati képet. A hamis bankjegy 2,5 grammnyi súlyú, az eredeti 1 grammal könynyebb. A hamisítvány nagyjában egyharmaddal vastagabb, mint az eredeti. A büntetõzáradék a hamison élesebben olvasható. (Ez utóbbi talán "freudi" alapon történt.)
Külön nehézséget jelentett a vízjel utánzása. Az eredeti bankjegy nemcsak akkori, hanem mai szemmel nézve is magas színvonalú vízjele technikai és esztétikai szempontból különbözõ vízjeltípusokat egyesítõ, összetett vízjelek kategóriájába tartozik. A külsõ szemlélõ számára egyszerûnek látszhat a figurális ábrázolást, portrét nem tartalmazó, a címletet és a kibocsátót három egymás alatti sorban feltüntetõ vízjel: "1000. F/Mille Francs/ BANQUE DE FRANCE". Hamisítása során - egyebek között - azt a problémát kellett megoldani, hogy - az eredetivel ellentétben - utólag vigyék be a papírba. Bár a magyar hamisítók a bonyolult vízjelet nem tudták tökéletesen reprodukálni, az utánzat mégis könnyen megtéveszthette az átlagembert.
A kártérítés: 1 frank
A frankügy után a Térképészeti Intézetben jócskán megszigorították a szabályokat, és a fejlesztésre is gondot fordítottak. Nyomdászaiknak elõírták, hogy rézmetszési tanfolyamon vegyenek részt külföldön, mivel akkor erre Magyarországon nem volt lehetõség.
A francia hatóságok kezdettõl fogva azon dolgoztak, hogy az ügy minden részletét kiderítsék. Folyamatosan több detektív, valamint a Banque de France képviselõi nyomoztak Budapesten. Állandó vita forrása volt, hogy meddig terjed a franciák hatásköre, mi tekintendõ belügyekbe való beavatkozásnak. Tisztázni kellett, hogy az intézkedés a magyar hatóságok kizárólagos joga-e. A franciák jelen voltak a rendõrségi nyomozásnál, az ügyészségi szakaszban, a parlamenti munkában, és a sajtóban is hallatták hangjukat. A magyar fél a maga szuverenitását hangoztatta, a franciák pedig újabb és újabb követelésekkel álltak elõ. Panaszt emeltek azért, hogy a magyarok idõnként nélkülük folytattak vizsgálatokat, lassan nyomoztak, és nem vizsgáltak ki minden olyan részletet, amelyet kértek, sõt azért is, hogy amikor a tanúk és a vádlottak szemtelenek voltak velük szemben, a magyar hatóságok nem utasították õket rendre. A per végén a francia jegybank jelképes, 1 franknyi kártérítést igényelt. A nyomozás költségeinek nagy részét a magyar fél viselte. Az 1 frankon kívül a bíróság a Banque de France-nak, mint sértett félnek ítélte a több ezer darab hamisítványt és a nyomtatáshoz szükséges köveket. Ezeket a francia bank képviselõje átvette, további sorsuk ismeretlen, kivéve azét a két példányét, amely jelenleg is a francia jegybank tulajdonában van. Különösen sajnálatos, hogy a hamisítványokból, sõt az eredetiekbõl is alig maradt példány, mivel a mai eszközökkel végzett összehasonlító elemzés sok, eddig ismeretlen részletre deríthetne fényt.
ELSÔRENDÛ CSEMEGE
Az ügy kipattanása után eleinte próbálták eltitkolni a hamisítást, de sokáig nem lehetett elhallgatni, hogy Bethlen István miniszterelnök, Nádosy Imre, az országos rendõrfõkapitány, továbbá Zadravecz Istvántábori püspök, a volt miniszterelnök és földrajztudós Teleki Pál, valamint a kormány több tagja, például Rakovszky Ivánbelügyminiszter részt vett a hamisításban, vagy legalábbis tudott róla. A botrányt persze minden ország, minden párt és egyáltalán mindenki a saját céljára használta fel. Az itthoni és az emigrációban élõ ellenzéknek például alkalmat nyújtott arra, hogy a parlamentben, a sajtóban és minden elképzelhetõ fórumon támadja a kormányt. "Itt kormányválságot követelnek nem a frankügy érdekében, hanem a frankügy ürügye alatt" - írta a Budapesti Hírlap 1926. február 24-iki számában. Minden országban jelentek meg a magyar kormányt támogató, illetve támadó írások, de Franciaország és a kisantant országai, elsõsorban Csehszlovákia reagáltak a leghevesebben: "Ez a botrány elsõrendû csemege volt azoknak az utódállamoknak, Cseh-Szlovákiának, Romániának és Jugoszláviának, amelyek Magyarország területének kétharmadán osztozkodtak és amelyek máig sem tudják megbocsátani Magyarországnak, hogy lecsonkítva és kifosztva bár, mégis életben tudott maradni"- írta Lukács György 1927-ben megjelent Trianon utáncímû mûvében. Az Olaszország és Magyarország pénzügyi szanálásában érdekelt Nagy-Britannia pozitív hangon írt Magyarországról, míg Németországban és a semleges államokban megoszlottak a vélemények.
Itthon a kormány s a hozzá közel álló körök igyekeztek minél kevesebb információt közölni. Az ellenzék pedig minden apró, kompromittáló részletet fel akart tárni. A hírek között - olykor jóhiszemûen - álhírek is megjelentek, majd néhány nap elteltével azok cáfolata látott napvilágot. Az egyik napilap például azt írta, hogy a hamis bankók a Magyar Nemzeti Bank gépén készültek, de mivel ez nem volt igaz, a dologból rágalmazási sajtóper lett. Az ellenzéki Világban megjelent cikk viszont jó ürügyül szolgált a kormánynak arra, hogy a lapot betiltassa.
A Parlament ülésein alig hangzottak el felszólalások bármilyen más témában anélkül, hogy párhuzamként vagy példaként ne utaltak volna a frankügyre. Az ügy politikai hátterét vizsgáló parlamenti bizottság ülései zártkörûek voltak, csak a bizottság jelentésanyagát publikálták a Nemzetgyûlés iratai között. Arra, hogy mennyire tekintették politikai ügynek a pénztörténeti eseményt, jó példa, hogy visszaemlékezésében Zsitvay Tibor, a frankbizottság elnöke következetesen 100 frankosokról ír 1000 frankosok helyett.
A kor emberét itthon és a határokon túl persze élénken foglalkoztatta a frankbotrány. A sajtóban - rögtön az elsõ híradások után - megjelentek az elsõ viccek, Prágában burleszkfilmet forgattak a témáról, a párizsi Folies Bergères politikai mûsorából sem hiányozhatott egy-két "frankos" poén. A pesti Papagáj kabaré egyik kupléjának szövegét - a rendõrség utasítására - módosítani kellett, mert - úgymond - az emberek indulatait eléggé felkorbácsolta a frankügy, nem kell azt még fokozni. Így lett a "Hamisított csekkek, hamisított frankok, Árvíz, tûzvész, hullák, félrevert harangok"-ból "Hamisított csekkek, tönkrement bankok..."
Az ellenzéki Népszavában rendszeresen jelentek meg a frankügyre vonatkozó - szerzõ megnevezése nélkül közölt - versek: "Hová nem ért el még soha nevünk,/ A magyar hírneve,/ Az a zug most a hamis frankjaink/ Hírével van tele./ Ott emlegetnek bennünket, ahol/ Nem gondoltuk soha:/ Hogy tiszta buzát 's hamis pénzt terem/ Ma Árpádnak hona".
G. E.
DR. GARAMI ERIKA
Volt egy- talán kékfényes Szabó L. könyv-- a "XX sz. nevezetes bűnügyei"
Ebben, egy fejezet foglalkozott az olaszliszkai csodarabbi-val, akit a "nép"
megvédett a lebukások után ( Olaszliszka; Sárospataktól 13km) A könyv
szerint, itt volt az a bizonyos nyomda, ...az utcánk végén.
Ma, nem található ez a vélekedés az É.T. 2001 szept. 14.-i számában.
A cikk nagyon jó, szemléletes. Rajta van az interneten.
Emellett Bokor László, forgatókönyv. Dok. film 1971: Frankhamisítás
Hozzászólásód alapján a memóriámba a Windisgraetz név igen gyökeret vert, utána néztem és a pataki vár 1875-1945 között a tulajdonukba volt. Innen származik a sztori. Vszeg ezt a nyomdát nem nagyon reklámozták a farnkhamisítással kapcsolatban, éppen erre utalt a leszármazott gyerekkori története.
Ha valaki patakon jár rákérdezhet, egy középkorú hölgy volt az idegenvezető.
Meglepne, ha ez a huszonötös nagy Windisgraetz Lajos, Zadravecz István és Jankovich Arisztid nevével fémjelzett frankmaisítási per lenne, mert annak -tudtommal- csak egyetlen nyomdája volt az pedig a Földrajzi Intézet alagsorában.
Ez valamilyen kisebb ügy lehetett, elképzelhetőnek tartom, hogy annak idején voltak kisebb ilyen jellegű ügyek.
Annak idején tudniillik a svájci frank árfolyama párhuzamosan nőtt a magyar korona esésével, és ez olyan lélektani és gazdasági csapást jelentett az ország számára, hogy lehettek kisebb-nagyobb frankhamisítási ügyek. De ezeket hamar lebuktathatták, mert nem nagyon hallottam róluk
Mindenesetre felkeltetted az érdeklődésemet, megpróbálok utánanézni a dolgoknak, hátha a sárospataki várnak volt valami köze ehhez az ügyhöz.
A témához személyes élményem: Kb 3 éve jártam a sárospataki várba. Az idegenvezető mesélte. hogy a két világháború között valamilyen /általam nem megjegyzett/család tulajdonába volt a vár. E család idős utóda nem régen felkereste a várat és elmondta, hogy gyerekkorába sok időt töltött ott. Az egész várba játszhattak, kivétel a vár pincét. Később tudta meg, hogy ott működött a frank nyomda.
Hiszen éppen ez az, hogy ennek a témának nem igazán van szakirodalma.
Vagy csak én nem tudok róla?
Megpróbáltam utánanézni néhány érdekes újságcikknek a nagy budapesti könyvtárakban, de eddig még nem nagyon volt időm arra, hogy nagyon elmélyüljek bennük.
Olvastam egy "remek" könyvet tavaly, amelyet egy dél-amerikát is megjárt magyarországi újságíró írt a hatvanas években és állításuk szerint korabeli karikatúrákkal illusztrálták.
A könyvet Szokoly Endre újságíró írta, "Gömbös Gyula, a kapitány" a címe (vagy valami ilyesmi), és az egész enyhén szólva túl van terhelve az ideológikus szövegekkel.
A Horthy-rendszert úgy próbálja beállítani, mintha az egész egy operett lett volna, és akkor még a karikatúrákról nem is beszéltem. Ebben a történelminek nem nevezhető könyvben olvastam a legtöbb karaktert erről a kérdésről.
És ehhez a fajta "szakirodalomhoz" tartozik a Képes történelem idevágó kötetének leírása is.
Az igazán érdekes információkat olyan elsődleges forrásokból lehet összeszedni, mint például Zadravecz Istvánnak, a kicsit radikális jobboldali tábori püspöknek az emlékiratai, aki maga is résztvevője volt a frankhamisításnak.
Teleki Pál is írt erről, ha jól emlékszem valahol, de hogy pontosan hol, arra már nem emlékszem. Ezenkívül Bánffy Miklós, Kádár Gyula, Gratz Gusztáv, Lázár Andor emlékiaratai is biztos írnak erről valamit.
Ha jól emlékszem a Rubicon valamelyik 2003-as őszi számában is írnak a Frankhamisításról, amely a Horthy-korszak memoárjaival foglalkozik.
Ezen kívül még érdemes a Révai Nagy Lexikonának huszas-harmincas évekbeli pótköteteit is böngészni, mert egészen érdekes információkat lehet belőle megtudni.
Érdemes elolvasni Ablonczy Balázs most megjelent Teleki-könyvében az idevonatkozó részt is
Én nem is tudok több szakirodalomról, de ha egyszer bejutnék a központi levéltárba, biztosan találnék egy-két érdekes dokumentumot.
Azt gondolom, hogy nagyon kevesen hallottak történelmünk egyik legnagyobb vihart kavart bűntényéről, és még kevesebben tudnak tényszerű információkat róla.
Úgyhogy nem árt, ha nyitok ezzel kapcsolatban egy új topicot, hátha érdekel valakit történelmünk eme elfeledett fejezete.
A frankhamisítás hiteles bemutatása nem rémlik, hogy akár csak az apóbetűs részekben is megjelenne a történelemtankönyvekben, pedig fontos lenne végre tiszta vizet önteni a pohárba ezzel az üggyel kapcsolatban is.
Amúgy meg -bevallom-, nem titkolt célom, hogy egyszer összehozzak egy nagyobb mennyiségű saját írást erről a kérdésről és ehhez is gyűjtök anyagot, úgyhogy bárkinek a segítségét szívesen fogadom és előre is hálásan köszönöm.
