Ez a helyet azért hoztam létre,hogy minden olyan mű,gondolat,szerzemény,ami nem fér bele logikailag,vagy jó ízlésileg a Vers,vagy amit akartok.. topikba,ide kerülhessen.Legyen hát ez a topik azoknak az irodalmi gondolatoknak a gyűjtőhelye,amelyek az apatopikban eretneknek számítanak.
Úgy vélem ebben a topikban feloldhatjuk még az alapvető tilalmat is.Tehát ha valakinek olyan ingere támad,ám próbálja ki magát és lepjen meg bennünket néhány "sajátverssel"! Vagy ha szégyenlős az illető,akkor megteheti helyette más,hisz ugye az apatopikban az a kiskapu is tiltott,hogy bármely klubtag saját művét idézze egy másik klubtag.
Nosza!:-)
"Hallgass tehát a szavukra, de szigorúan figyelmeztesd őket, és mondd meg nekik, hogy mi lesz a király joga, aki uralkodni fog felettük.
Ekkor Sámuel elmondta az ÚR minden szavát a népnek, amely királyt kért tőle. Ez lesz a királynak a joga - mondta -, aki uralkodni fog fölöttetek: Fiaitokat elveszi, harci kocsijaihoz meg lovasaihoz osztja be őket, és futnak harci kocsija előtt. Parancsnokokká teszi őket ezer ember felett, és parancsnokokká ötven ember felett. Velük szántatja szántóföldjét, és velük végezteti aratását, velük készítteti hadifölszerelését és a harci kocsik fölszerelését. Leányaitokat meg elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnőknek és sütőnőknek. Legjobb szántóföldjeiteket, szőlőiteket és olajfa-kertjeiteket elveszi, és hivatalnokainak adja. Vetéseitekből és szőlőitekből tizedet szed, és udvari embereinek meg hivatalnokainak adja. Szolgáitokat és szolgálóitokat, legszebb ifjaitokat, még a szamaraitokat is elveszi, és a maga munkáját végezteti velük. Nyájaitokból tizedet szed, ti pedig a szolgái lesztek. Akkor majd panaszkodtok királyotok miatt, akit magatoknak választottatok, de akkor már nem válaszol az ÚR. A nép azonban nem akart Sámuel szavára hallgatni, hanem ezt mondták neki: Mégis legyen királyunk! Olyanok akarunk lenni, mint minden más nép: királyunk bíráskodjék fölöttünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse harcainkat. Sámuel végighallgatta a nép beszédét, és elmondta az ÚRnak. Az ÚR pedig így felelt Sámuelnek: Hallgass a szavukra, és válassz nekik királyt! Sámuel ezt mondta az izráeli férfiaknak: Menjen mindenki a maga városába!"
Csak a rosszalkodósba merem beírni, mert nem tudom igazolni, hogy Pilinszkyí maga szerkesztette e ezt a mesterverset. Már nem emlékszem, honnan sikerült másolnom.
Pilinszky János
1. „Rossz voltam, de te azt mondtad, jó vagyok. Csúf, de te gyönyörűnek találtál. Végig hallgattad mindig, amit mondtam. Halandóból így lettem halhatatlan.”
2. „Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.
(Négysoros)”
3. „Én nem kivántam megszületni, a semmi szült és szoptatott, szeress sötéten és kegyetlen, mint halottját az itthagyott.”
4. „Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben, kis békezászló, oltalmat keres, oldj fel maró, magányos bánatomból, ha senkiért, az anyámért szeress.
5. „Bátran viseld magányodat, én számon tartlak téged, ne hagyd a sorsod csillagokra, benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt ha sisteregve átcsap, tudom, több vagy mindannyiunknál, benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok, oly nyersen szép és tiszta, bátran figyelj, mint ők figyelnek kegyetlen titkaikra.
S egy éjjel, magad sem tudod, mint égig érő ének, feljönnek benned napjaid, a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád, az este sírva, késve hiába járják pitvarod: csak én látlak. Vagy én se.” (Magamhoz)
6. „E világ nem az én világom, csupán a testem kényszere, hogy egyre beljebb, mint a féreg furakodom beleibe.
Így táplálkozom a halállal, és így lakik jól ő velem, az életem rég nem enyém már, vadhúsként nő a szívemen.”
7. „A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol, a csend törékeny és üres, a rét határokat keres.
Riadtan elszorul szived, az út lapulva elsiet, a rózsatő is ideges mosollyal önmagába les:
távoli, kétes tájakon készülődik a fájdalom.” (Őszi vázlat)
8. „Igen, csak azt az egyet tudhatnánk, hogy végül is megtörhetjük-e, nem a magunkét, a másik magányát.”
9. „Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.” (Apokrif)
Ez már a Keleti, alig nyolc óra telt el. Nemrég a Nyugatiban voltunk alig nyolc óra, meg Süly és Sáp és Berettyóakármi után. Most csak Ladány, Szolnok – ez is ugyanannyi.
Két pályaudvar közt fújtat Budapest.
A vonat mellett, taxi, taxi, taxi, vigyázzon, ezek átverik, a rohadtak. Át a restin, igazi taxik, ez a Gyurcsány ám a gazember, de hát az Orbán is. A politikával nem érdemes, nem törődnek ezek, csak a zsebükkel meg a kibaszott kurva anyjukkal.
Kollégium, te drága menedék. Maga román, no látja, ez derék. Én felvidéki, ugye tudja. Négy órát zötyögök a buszba’. Zuhany alá, a megváltás maga. Ez még nem Pest, csak a szájszaga.
Nem is tudtam, hogy liberális vagy, hogy te is ezekkel a rohadt pufajkás zsidó liberális hazaáruló bérencekkel tartasz, szervusz. Pajtikám, hogy te is beállj ezek mellé a jobboldali bocskaimellényes fiókszéchenyik mellé, azt azért tényleg nem hittem volna.
Sült krumpli Rákoskeresztúron, rajta gomba, tojás, bacon, hagyma, sajt, tíz éve áttelepült osztálytársak családjával, ce pula mea, da ăsta ce-o mai fi, mondjuk, echte erdélyiek, és nagyokat röhögünk, a hazai, az mindig hazai, tíz év albérlet, tíz év küszködés, tíz jobb év itt, ahol a több kevés, harminc éve, hogy keresünk, hazám, az ám.
Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város, hisztérikus és hővér és halálos, az emberben otthon még felkavarg a lelkébe szivárgott szaganyag, a bőre vérzik, tökre hólyagos – a felszólamlás utólagos –, az utcákon úgy rám sújt a nyomor, hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor, óriásplakátról ordító magyarság, szüntelenül zsivajgó felkavartság, nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem… Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok, ha megvágom magam véletlenül, emléktáblák ömlenek belőlem, szobortalapzatok és felavatások, wassalbert en gros, reményik dögivel, csabakirályficsillagösvényen, horthyafehérparipán, én nem is élek, nem is szeretek, nem eszem, nem iszom, csak összeszorított szájjal küszködöm, túlélek vadul, csak nézem, ahogy nő a pálmám a súly alatt, kagylómban a gyöngy.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok, élet helyett trianonkodom, székely harisnyában járok, így érzem igazán magyarnak magam, a sárgarépát juszt is muroknak nevezem, a hasábburgonyát szalmakrumplinak, fintorgok, ha azt hallom, nyamihörpi.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok, hattúli, kisebbségi és ilyenek, taccs, szöglet, beadás – ezt mind húszévesen tanultam, amúgyosan románul tudom őket, románul nőttem én fel velük együtt, logikus hát, hogy én román vagyok, s kit érdekel, hogy nem lehetek az?!
Magyar lennék, de rommagyar vagyok, nem élő ember – közhelygyűjtemény, nem engem lát, bár rám néz, aki néz, csak eldönti, hogy „nemzeti" kell lennem, táblaavató, szenvedőleges, ki Horthyval fekszik és Csabával ébred, és gyűlöli a sok mocsok oláhot.
Vagy eldönti, hogy oly magyar vagyok, hogy még a magyarnál is magyarabb, és minden táblát ellene avattam, és minden bajért csak őt okolom, és megettem országa kenyerét, és mégis, mégis, mégis gyűlölöm.
Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város, hisztérikus és hővér és halálos, az emberben otthon még felkavarg a lelkébe szivárgott szaganyag, a bőre vérzik, tökre hólyagos – a felszólamlás utólagos –, az utcákon úgy rám sújt a nyomor, hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor, óriásplakátról ordító magyarság, szüntelenül zsivajgó felkavartság, nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem… Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.
Itthon élek, de otthonra vágyom, csakhogy itthon van nekem otthon is. Hol is lehetne az én csillagom, melyik ég az, amelyik rám terül, és nem karcolja meg a bőrömet, melyik fűszál nem fúródik belém, melyik átok nem hull vissza rám, melyik áldás nem olyan, mint egy átok.
Itthon élek, de itt is idegen, és ott legalább annyira vagyok, sehol egy hely, ahol nyugton ihatnék, nyugton szelhetnék a kenyeremből, ne gondolnám, hogy alig fájdalom, mégis itt motoz bennem szüntelen.
Azzal áltattam magam, létezik haza és nemzet és más ilyenek, hogy nekem is tudna közöm lenni végre, és nem pusztán a demagógiához, hogy átjövök egy határon és akkor magamban is átlépek egy határt, egy jó határt, mely önmagam velem egy furcsa férc mentén köthetne össze, választna el. De így nem lehetett, nem lehetett így; csak néznem a Dunát, ha elszabadulok olykor otthonomból, néznem a Várat és a Váci utcát, a Ferenciek terét, hol gofri sül, s vaníliával vagyhatok magyar, s gondolhatom a Gellérthegy fölött, hogy ilyen szép nem úgyse Bukarest.
Hogy hazám lenne, azt mégsem azonban, s most már a gőg miatt sem, elmerült. Hazajövök, hol szintén nincs hazám, engem ez, sajnos, végleg elkerült, nem mondhatnám, hogy zizzenő dzsoging, mert annyi zizz tán nincs is a világon, amennyi nekem kellene, hogy lazán végigtekinthessek a hazámon, kattog a vonat, ez itt már Ladány, ez Várad, Hunyad és végre Kolozsvár, annyiszor kellett becsapnom magam, hogy többször nem csapom be most már.
Május elseje egykoron a munka ünnepe volt, amikor még volt munka. Május elseje a dolgozók ünnepe volt, amikor még volt munkahely, amolyan: stabil. És nemcsak a munkásoké, hanem a parasztoké, és az értelmiségé is, ahogy Juhász Ferenc korszakos versében írta: „ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, építse (…) ezt a hazát!” Volt munka, mert volt igény és akarat a vidék cigányainak és parasztjainak a munkába állítására. A szociális emelkedésnek viszont ára volt: a hagyományos paraszti és roma életvilág föláldozása az úgynevezett szocialista kultúra oltárán. Május elsején a szervezett munkásosztály kiment az utcára, „elvonult a tribün előtt”, a Ligetben, vagy nálunk a Csanyikban, olcsó virslit, vagy pörköltöt evett, s hozzá sört ivott, a gyereknek vattacukor is volt, hangulatos pop- és cigányzene. A proletariátus próbálta ünnepelni magát, és a rendszert, amely minden elmondható rémsége ellenére mégis csak ráléptette a fejlődés lépcsőfokaira. A prekariátus, a mai bizonytalan megélhetésű osztály viszont otthon ül, társadalmi elmagányosodása üres kunyhójában: József Attila szavaival élve: „setét gondok közt henyél.” Az oligarchák korporatív állama minden jogot elvont tőle, a gátlástalan tőke rabszolgává tette. Mint a közmunkaszolgálatost, akinek be kell fognia a száját. Akinek nincs képviselete. És itt a némaság mai szimbóluma: a maszk, amit a tőke nevű világjárvány mutációja, a COVID-19 ellen teszünk a szánkra. Hogy túlélhessük a világjárványt. Ezt a furcsán szelektáló kórt, ami megfoszt mindannyiunkat az elemi érintkezés egyszerű örömétől, megfoszt attól, hogy közösségeinkben legyünk, s hogy ma, május elsején szabadon ünnepelhessünk! Vörösmarty Mihály szavai lüktetnek a halántékomban:
És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt városokra fekteti Most tél van és csend és hó és halál.
Tél, hó nincs – de minden más, igen. Ezzé lett a láthatatlan tömeg világa. Mondjátok, ki hallja meg azok jajkiáltását – kenyeret, munkát! – akiknek nincs hangjuk, akik már mindent elveszítettek?
én hat-hétévesen meghaltam, nem vették észre, mert csak úgy állva, de jártam tovább az iskolába, ha kellett szavaltam, a menzán kétszer kértem repetát, (csak túrós-csuszát) és szemem alatt a mély-lila maszat, nem hullafolt volt, a Kovács Józsi vert be egyet a négy céből.
tegnap azt álmodtam, hogy élek, - na baszd meg - kezdhetem elölről az egészet, fogat, körmöt növeszteni, tipegni kéztől-kézig, ballagni a sorban mikor apám kísérik, az oviban megint csiga a jelem, — s újra állva halni - hiába vágtázik velem a jelen.
szerelem kéne', hol itt, hol ott, lehet csapzott angyal, vagy jólfésült kurva, csinálnánk pár sanda csillagot, (néhány csóró jampecot) az ég baldachin ágyába bújva, és ti itt-ott fattyaim, lesz, ki parszeknyit tipeg, lesz, aki az első árvaházig, s a fog-köröm vajon minek, ha a sehol híg tejét zabáljuk mindhalálig.
Itt, a Rosszalkodósban talán befogadható. Nem irodalmi fordítás. A google után én próbáltam magyarítani. Olyan szép üzenet, meg akartam osztani-
Lee Tzu Pheng (Szingapúr - Kultúr Medál győztes)
Kortyolgasd a teádat Szépen, lassan...
Senki sem tudja mikor lesz ideje menni. Nem lesz idő, hogy élvezd a ragyogást. Most kortyolgasd a teádat Szépen, lassan...
Az élet túl rövid, de elég hosszúnak érzed. Túl sok a tennivaló, annyi minden rosszra fordul, és legtöbbször küzdesz azért, hogy erős légy, mielőtt túl késő lenne és ideje menni. Kortyolgasd a teádat Szépen, lassan...
Néhány barát marad, mások menjenek el. A szeretteid becsben tartod, de nem mindenki marad. A gyerekek fel fognak nőni és kirepülnek. Tényleg nem lehet megmondani, hogy mennek majd a dolgok. Szóval kortyolgasd a teádat Szépen, lassan...
A végén tényleg minden a szeretet megértéséről szól. Ebben a világban és a fenti csillagokban, becsüld meg és értékeld az igazi törődést. Mosolyogj és lélegezz és engedd el az aggodalmaidat. Szóval, csak kortyolgasd a teádat Szépen, lassan....
Egy kis OFF az OFF-on belül...de együttérzek a pedagógusokkal...
.......................................
Rab Krisztina
Orosz rulett az iskolában
Kiszolgáltatott helyzetben vannak az iskolákban a gyerekek és a pedagógusok – a vírusnak és egymásnak egyaránt.
Estem már hanyatt félosztálynyi gyerekkel, amikor üdvözlésként a nyakamba ugrottak, mozdult már ki fogam, amikor a tornaszőnyeg mellett térdelve szájba rúgott egy tanítványom. Rugdalt már meg oltástól rettegő elsős az orvosi rendelőben, és borult már rám zellerkrémleves a menzán. Volt tanítványom, aki lehányt, és volt több is, akitől kisebb baleset, orrvérzés miatt lett csupa vér a kezem, a ruhám. Vittem haza fejtetűt, és vittem haza iskolában felejtett kislányt, akinek nem-szomjas apukája – kvázi hálából – tettlegességgel fenyegetett.
Veszélyes üzem az iskola, de soha nem jutott eszembe, hogy bármitől is félnem kellene.
A Covid azonban új dimenzióba helyezte az iskola és a biztonság viszonyáról alkotott elképzelésemet.
Nesze, sánta, itt egy púp!
Kevés jót lehet a ma iskolájáról mondani. Persze, vannak a gyerekek, akik miatt érdemes, és vannak a kollégák, akikkel érdemes… De nehéz, és egyre nehezebb, és nem, vagy nem csak a „legendás” pedagógusfizetés miatt! Túlórák, fizetetlen helyettesítések, magas osztálylétszámok, értelmetlen adminisztráció, megkérdőjelezhető értékek. Kiégve, kihasználva, erkölcsi és anyagi megbecsülés nélkül, rutinból, rezignáltan tesszük a dolgunk, egyre kevesebben, egyre idősebben. Hogy meddig, az más kérdés – van, aki feláll, van, aki ledől a székről, és lassan nem lesz senki, aki a helyére lép.
És akkor még jött ez a Covid is, púpnak a hátunkra…
Járulékos veszteség?
Jelenleg nem csak hatalmas mentális terhelésnek, de közvetlen veszélynek is ki vannak téve az óvodákban és az általános iskolákban dolgozó pedagógusok. Nem home office-olhatunk, nem ülhetünk plexilap mögött, de még távolságot sem tudunk tartani. Ha folyik a gyerek orra, törölni kell, ha sír a gyerek, ölelni kell, ha rosszul alakítja a s betűt, vezetni kell a kezét. Szünetben nem mondhatom, hogy „ne gyere a közelembe!”, fognom kell a kezét, ha megkér, legyek a párja, de le kell vennem a maszkom, hogy értse a mondandóm és lássa a mosolyom.
A jelenléti oktatás jelenleg biztonságosan csak úgy működhetne, ha elhagynánk mindent, ami értelmet és lelket ad neki, ami többé, jobbá, - megkockáztatom - hatékonyabbá teszi az online oktatásnál – érintés és ölelés, pacsi és összekacsintás nélkül éppen az veszne el, ami emberi és szerethető, amiért megéri egyáltalán bemenni.
És amikor hónapok után már éppen belerázódunk, amikor már úgy érezzük, tudunk lavírozni az eljárásrendben megfogalmazott szabályok és a sehol nem tanított és nem is tanítható gesztusok között, akkor…
…akkor kiderül, hogy az egyik kisfiút napokon keresztül annak ellenére hozták iskolába, hogy szülei egyértelmű covidos tüneteket produkáltak és ezért már nem is mentek dolgozni. Persze, lehet, hogy jogilag nem kifogásolható, hogy amíg nincs meg a teszt eredménye, és nincs hatóságilag elrendelt karantén, addig a tüneteket nem mutató, ám közvetlen kontaktnak számító gyerek simán járhat közösségbe, de azért álljon már meg a menet!
Hol van a felelősség, a szülő felelőssége? Hol van a covidos szülő felelőssége a többi gyerekkel/szülővel/családdal szemben, és hol a pedagógussal szemben? Mert az együtt élő családtagok között van 101 éves dédimama és néhány hetes kistestvér, krónikus beteg nagypapa és állását féltő egyedülálló anyuka.
És hol kezdődik a pedagógus felelőssége? Mit kezdjen a pedagógus a covidos szülő teljes diszkrécióra vonatkozó kérésével, szemben a többiek, a többség jogával és teljesen jogos igényével az egészséget veszélyeztető körülmények megismerésére? Mit tehet ilyenkor a pedagógus?
Az a pedagógus, aki mellékesen maga is ember – családdal, veszélyeztetett szülőkkel, krónikus beteg gyerekkel, saját nyavalyákkal.
Nem tudok mást csinálni, teszem a dolgom. Jelzem a történteket a felettesemnek - érzem a vívódását, a megkötött kezét, de azzal, hogy „sajnáljuk az esetet”, nem sokra megyek. Ismét elkönyvelem magamban, hogy beáldozható vagyok - ha úgy adódik, járulékos veszteség.
Drága egy. Vagyol ott? My name is kisasszony Rita Bemba. Vagyok nő 21years öreg származott Bután, én box ordít háló. Szemembe bökő profilod, magamévá téged barátom csinálkodni egy tartós kapcsolat. Leszek arra várni, hogy szeretettel, ha többet érdekel, neked hallani képet rólam egész bikini, fél mez. Miután imákat nagyon kell egy belsőség vakablak, vakolat, vakondok, illentyű eragad. Édesapám Dr. Bemba volt az egykori miniszter LFS ügyekért és tanácsadója elnöki Mwuzinku Mwazamba dél-butáni decentráció. Anyámmal volt nekik fedélzet rajtuk utazott alsó kormányzati leosztott felső katonai középső tisztséget lezuhant. Pénteken május 2, 2008,19 óra 20 perc 30 sec., időzóna nem kamu, szétszakad lába fején miniszter hadügy térdkalács, neki nyelve lóg bele sípcsont háromszor körbeteker jobb fül, bal szemgolyó, nem nagyon csinos. Én vinni puzzle de nagybáty nem összerak, hanem temetés papírdobozba állami lobogó rézbőrű rézbanda, kínai külhoni dollár el, én hűséges törpeuszkár reggeli kiharap apám táska, rettentő mázsa pénz elefántcsontparti nevem bankba be. Bank vezetője kiad csak pénz ha én férjhez, elhál nászéj, talán csodálkoz, felfedi magam neked nélkül, de agyállomány meggyőz, te szuper ember, repülni megment, országod járni egyetem, elhelyezze $ 6,5 millió, jövedelmes üzleti kalkuláció, tőke befekszik 30% létesítmény. Tartsa ez csak a saját, neharag, ha tör kicsit belemagyar, gonosz nagybáty konyhakés nagyon éles torok piszkál, nem borotvál, ír nekem email, mert... segít... seg...
„Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hisz benned bízom! Ismertesd meg velem, mely úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem!”
------------------
Igehirdetés
Újév reggelén egy egész hosszú esztendő nyílik meg előttünk. Az év többi napján nem szoktunk arra gondolni, vagy nagyon ritkán, mi minden is történhet majd velünk egy év alatt, de esztendő első napján igen. Betelt az év, ami mögöttünk van, olyan már, mint egy beírt füzet, nincs benne hely többé egyetlen újabb betűnek sem, ez olyan lett, amilyen lett – de itt van előttünk egy másik füzet tiszta, fehér lapokkal, 365 üres oldallal, egy egész, hosszú esztendő formájában.
Mégis olyan ige szólongat bennünket ezen a napon, amely egyetlen nap, éspedig a mai nap megbecsülésére biztat. „Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom! Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem!” Mi, akik szeretünk távlatokban látni és terveket kovácsolni, s akkor érezzük jól magunkat, ha kezdenek valóra válni, amiket a fejünkben forgattunk, most ezen gondolkodhatunk, milyen nagy érték is a jelen, a mai nap. Nincs is nekünk igazából más kincsünk, hiszen a múlt már elsuhant, nincs itt többé, a jövő pedig még nem érkezett meg, csak álom vagy éppen aggódás bennünk – de a jelen egészen a miénk, ezt nekünk adta az Örökkévaló, és ezért ezt nagyon meg kell becsülni.
Érdekes módon a Bibliának külön szava van a telő-múló időre, amit valamikor a nap járásával, vagy akinek akadt ilyen, homokórával mértek – meg arra a pillanatra, amit fel lehet, és fel is érdemes fedezni, mert lehetőség rejlik benne. Az egyik közömbösen múlik, a másik pedig olyasmi, amiben felragyog az élet szépsége, megtetszik benne a visszahozhatatlan, az embervoltunk értelme. Sokan ismerik az antikvitásból a nevezetes „carpe diem” jelszavát. Ragadd meg a napot, így lehet fordítani a Horatiustól származó latin mondatot, amit rendszerint kifordítva, abban az értelemben idéznek, hogy milyen sok csúnya ember van, aki csak a mának él – bezzeg a komoly lények felelősen terveznek, és mindig megvonják maguktól a pillanat kínálta örömöket. Pedig a római költő nem a hedonizmust tanította, csak annyit mondott, hogy meg kell becsülni a mát, mert ez a miénk. Így szól az eredeti mondata:
„Légy bölcs, szűrd le a bort, s nyesegess meg rövid utadon
minden hosszú reményt. Míg fecsegünk, lám az irigy idő
elszáll. Éld e napot hát, s a ködös holnapiban ne bízz!”
Igen, így értve a „carpe diem” már cseppet sem az élvezetek hajszolásának jelszava, hanem a jelen értékének nagyon szép és fontos felmutatása, ami egyébként egészen egybecseng a bibliai kairosz szóval, vagyis a lehetőséggel teli pillanat felismerésével és annak megbecsülésével. Jézus is ezt kéri számon korabeli honfitársain: eljött Keresztelő János, az aszkéta, aki nem eszik és nem iszik – nem ismertétek fel, pedig akkor igazán megtérhettetek volna. Eljött az Emberfia Jézus, aki eszik és iszik, ő sem kellett. És idézi a korabeli kiszámolós éneket, amit a gyerekek a piacon skandáltak akkoriban: “Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok, siratót énekeltünk, és nem gyászoltatok!” (Mát 11,16-21) Vagyis, akinek rinocérosz-bőr van a lelkén, annak semmi nem elég jó arra, hogy végre megjobbítsa útjait és megtérjen.
Az ilyen rendkívüli pillanat, amikor egy naptári év elkezdődik, mindig lehetőséggel van teli. A zsidó hit szerint újévkor, amit ők szeptemberben ünnepelnek, kinyílik a sors, és tíz napig lehet rajta változtatni. Akinek ez nem elég, hogy elgondolkodjon élete dolgai és újrafogalmazza önmagát, annak számára – ennek elteltével – megint bezárul a sors, és egy egész esztendőre marad minden a régiben. A mi mai igénkben a zsoltáros azért fohászkodik, hogy „Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom!” – mert valóban minden reggel újrakezdődik az élet, és aki ezt nem látja meg, nem akarja új napját a lehető legjobb tartalommal megtölteni, azon tényleg nem lehet segíteni.
„Éld e napot hát” – igen, ebben az értelemben, hogy megbecsülöd a drága jelent, nem fecséreled fecsegéssel, amint Horatius is figyelmeztet rá. De hát miért is olyan drága a most, a mai nap, és főleg egy esztendő első napja? Minden bizonnyal azért, mert az idő múlásával minden egyes napon újabb és újabb sorslehetőségek bukkanhatnak fel számunkra. Van olyan, hogy hetekig nem történik lényeges, aztán egyetlen napon három-négy irányba is fordulhat az élet távlata aszerint, hogy okosan vagy ostobán viseljük magunkat. Néha egészen apró dolgokon sok múlik, kimondott szavakon, elmulasztott lehetőségeken; máskor meg évekig kell megdolgozni egyetlen előre tett lépésért. Kiismerhetetlen az élet, és éppen ezért olyan szép. De annyi bizonyos, hogy a számtalan felmerülő sorslehetőség közül egy párat ma igénk különösen is figyelmünkbe ajánl.
Első mindjárt Isten hűségének megpillantása, mondjuk így, az ő hűségének szemlélése, s a mi folyton változó, hullámzó és önmagában megbízhatatlan életünk biztos sarokpontjává tétele. „Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom!” Igen, ezt valóban hallanunk kell minden reggel, erre gondolnunk kell minden napon sokszor, mert ha nem ez adja életünk stabilitását, akkor lelki értelemben nagy veszélyben vagyunk. Ráépítjük életünket mulandó dolgokra; néha egymásra, néha meg ügyekre, amikért nagyon lelkesedünk – aztán fordul egyet velünk a világ, és ott vagyunk kifosztottan, semmi nélkül. Pedig csak annyit történt, hogy elfelejtkeztünk Isten hűségéről. A mai nap igazi értékét az adja, hogy megtelhet a szívünk hálával: ő nem hagyott cserben, velünk jött, előttünk járt minden próbatételben, éspedig egészen a keresztig; s a halálon át sem hagy magunkra, annak a végső nagy terhét is levette rólunk.
Fedezzük fel újév reggelén, mert most ő maga mondja nekünk, nem pedig csupán az igehirdető, hogy ő hűséges hozzánk – éspedig azért, mert fontosak vagyunk neki. Annyira, hogy semmit nem akar megvonni tőlünk, mindent nekünk ad. Ahogy az apostol mondja: „Minden a tiétek. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.” (1Kor 3,21-23)
A karácsonyt sokan azért szeretik, mert lélekben visszavisz a gyermekkorba, ami olyan jó és biztonságos világ. Ma még ennél is sokkal mélyebbre hajózhatunk azonban, egészen az igazi alapig, Isten változatlan hűségéig, ami – ha komolyan vesszük – beleépülhet a gondolkodásunkba, átalakíthatja a személyiségünket, elveheti a szorongásaikat, mert nem csak a mi lelkünknek, hanem az egész világegyetemnek is egyetlen biztos, meg nem rendülő pontja. Lám csak, hát azért érték a jelen, a mai nap, a most, azért kell meghallanunk, hogy „Éld e napot hát” – mert a mai nap és 2014 minden további napja is megtelhet Istenünk hűségével. „Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom!”
Aztán visszahozhatatlanul nagy érték a mai nap számára, hogy megtelve ezzel a hűséggel már ki tudunk lépni szellemi merevségünkből, megcsontosodott gondolatainkból, megszokott félelmeinkből, és megint újra képesek leszünk tanulni. „Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem!” – igen, Isten akaratát mindig újra tanulnunk kell!
Egész életünk sikere is azon múlik, mennyire vagyunk képesek értelmünk és érzelmeink terén befogadó, feldolgozni tudó, változni képes emberi lények maradni. Szomorú látni, hányan válnak az idők során önmaguk karikatúrájává – olyan bábbá, amelyik már csak saját maga képmása, semmi más, s nem hordozza többé Isten képmását, amire pedig teremtetett. Amikor Berzsenyi azt mondja, „Mi a magyar most? Rút sybarita váz” – akkor nem csak a Szibár város közmondásosan élvhajhász lakosaira célzott, hanem arra is, hogy képtelenek változni, nem tanulnak semmit, a létezésük olyan, mint a rovar váza, merev és megváltoztathatatlan, nincs benne élet és hajlékonyság. Rút sybarita váz – ennél azért jó lenne valami többnek lenni… Tanulni azért nem szeretünk, mert fájdalommal jár, kikezdi a megszokásainkat, újat hoz, szorgalom is kell hozzá, állhatatosság, helytállás. Pedig a modern világ pontosan arról szól, hogy azok a nemzetek viszik valamire, melyek odafigyelnek más nemzetek eredményeire, módszereire – és képesek változtatni szokásaikon. Az igazán nagy művészek is abban mutatnak példát, hogy késő öregkorukig képesek megújulni, új utakat keresni, csiszolni és tökéletesíteni, amit pedig már régen tudnak és kitűnően alkalmaznak. „Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem!” Hát ezzel a képességgel, ennek újra felfedezésével is megtelhet e mai nap, a “most”, az újév napja. Nagy előnyben vannak, akik Isten hűségével mindig újra megtöltekeznek, mert van egy biztos pont az életükben, a lelkükben -így nem félnek régi dolgokat odahagyni, s újakkal megtöltekezni.
Végül még egy nagyszerű többlet, amivel a “most”, a mai nap megtelhet: ez annak felismerése, hogy a jó dolgok, a pozitívumok, az ajándékok is indíthatnak valakit megtérésre! Izrael hitének eredete nem egy szigorú és büntető Isten megismeréséből fakadt, amivé ez utóbb sok helyen, különböző vallási irányzatokban züllött, hanem az ajándékozó és szabadító Isten megismeréséből. Ők a Vörös tengeren száraz lábbal átkelve ismerték meg azt, aki ad, és aki szabadít. Jézus szavai is ebbe az irányba mutatnak: Jaj neked Korazin és jaj neked Betsaida! Ha Tíruszban és Szidónban történtek volna ilyen csodák – vagyis a a pogányok városaiban – ott régen megemberelték volna magukat, és megtértek volna. Mennyi csodára és gyógyulásra van szükségetek ahhoz, hogy Istenhez térjetek? Mennyi ajándék kell ahhoz, hogy rádöbbenjetek, át kell gondolni életeteket, s mindent újra kell kezdeni?
Éld e napot hát – ez a nagyszerű mondat erre is megtaníthat: észrevenni a sok jót, amit kaptunk, és válaszul megemberelni magunkat. Nemrégiben ünnepelte egy négytagú család a szülők húsz éves házassági évfordulóját, és mivel nagyon hálásak voltak Istennek, hogy megtartotta őket szeretetben és egészségben egymásnak, elosztották a húszat néggyel, amennyien ők vannak, és az így kijött öttel kezdődő számú adományt tettek Isten dicsőségére. És boldogok voltak, hogy adhattak.
Éld e napot hát – jelentse ez mindnyájunknak ma azt, hogy megtöltjük a szívünket Isten hűségével, változatlan és jóságos szeretetével. Aztán jelentse azt is, hogy újra tanulóképessé válunk, fogékonnyá, változni tudó emberekké. Végül pedig ne várjuk meg a próbákat, a nem-szeretem napokat, a keserűség óráit – hanem a kapott sok jóért változtassuk meg életünket! Talán a sors ma, újév reggelén mintha valóban “nyitva volna”, mintegy várva döntéseinket. Éljünk vele, amíg ismét be nem zárul – mert akkor marad minden a régiben! Ámen.
Motoros gyorsfutár csöngetett az ajtónkon. Tartalék bukósisakot is hozott, fel kellett ülnöm mögé a motorra, és percek alatt a Jászai téri Fehér Házba vitt. Leültettek Kádár elvtárs dolgozószobájában, közvetlen közelről nézett rám a fehér, mázas porcelán Lenin a sildes munkássapkája alól, aztán hamarosan besietett Kádár elvtárs, kezet fogott velem, és azt mondta: - Még öt perc, köszönöm, hogy eljött, főhadnagy elvtárs, mindjárt hív Leonyid Brezsnyev. Jöjjön be, Csémi elvtárs - mondta még, mert az ajtóban feltűnt egy altábornagy is, én persze felugrottam, az altábornagy kezet fogott velem; Csémi Károly hadügyminiszter-helyettes. Czinege Lajos tegnap szabadságra ment. Leültek, szétteregették az irataikat, gondterhelt félmondatokat váltottak; rájöttem, hogy a szomszéd teremből jöttek át, ahol most ért véget a PB-ülés, és valami történt azon a PB-ülésen. Nekem elfelejtettek szólni, hogy üljek le. Csörgött a telefon, előbb csak a titkárnő szólt a külső irodából, hogy a Kreml már a vonalban van, Kádár intett, hogy üljek már le, aztán személyesen Leonyid Iljics beszélt. Aggódó hangon kérdezte, hogyan döntött a PB a szovjet kérésekről. - A PB hozzájárul, hogy Kazakov hadseregtábornokot felmentsék a VSZ törzsfőnökségéből - mondta Kádár elvtárs. - Da. Ladna - mondta Brezsnyev kimérten. - És a többi probléma? -A PB egyetért Stemenko hadseregtábornok kinevezésével a VSZ törzsfőnökségének élére. - Harasó - mondta Brezsnyev türelmetlenül. - Szpasziba. - Továbbá tudomásul vesszük, hogy a hadgyakorlattal kapcsolatban... A tervezett hadgyakorlattal kapcsolatban egy szovjet hadosztály Magyarország területén átvonul - mondta Kádár János egyre sötétebb ábrázattal -; hiszen úgyis itt vannak az országban a szovjet Déli Hadseregcsoport csapatai. Szerencsére. - Harasó, harasó - mondta Leonyid Iljics, és most már nem szólt, hogy mondjuk már, mi lesz azzal, ami még hátra van, de tudtam, hogy még nincs vége, mert Leonyid Iljics úgy várt valamit a vonal végén, hogy majd kilógott a telefonkagylóból. - Továbbá, khm, a szóban forgó és tervezés alatt álló hadgyakorlat... tehát a hadgyakorlatra vonatkozó javaslataikat illetően tájékoztatom önt, Brezsnyev elvtárs, hogy a hadgyakorlaton egy... - Csémi Károly altábornagy elvtárs itt a mutató- és a hüvelykujját egymáshoz közelítve hevesen mutogatta Kádár Jánosnak, hogy csak egy kicsit, csak egy kicsit -, hogy a tervezett hadgyakorlaton egy csökkentett állományú hadosztállyal tudunk részt venni - hörögte végül Kádár János, aztán csak meredt maga elé, és nem is figyelt a Brezsnyev elvtársból kitörő szóáradatra, hiába fordítottam neki minden tudásomat összeszedve: - Ez... Ez annyira, annyira csugyésznyij! Ez annyira drága nekünk, igen, igen, Kádár elvtárs, azt mondom, drága, drága, ez olyan drága nekünk, a mi pártunk számára és a mi barátságunk számára, a mi nagy barátságunk számára, hogy nincsenek szavak, hogy ezt kifejezzem önnek. A mi internacionalista testvéri szövetségünk számára ez a legdrágább, a legbecsesebb, amit adhatnak nekünk önök, az önök népe. A népeink barátsága és testvéri szövetsége, és az önök pártja. A népeink hálásak ezért önnek, Kádár elvtárs, önöknek, magyar kommunistáknak, hálásak a Szovjetunió népei, az Orosz Szovjet Szocialista Köztársaság, a Türkmén Szovjet Szocialista Köztársaság, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság, a Belorusz... Nem is sorolom tovább, hálásak önnek a Szovjetunió és a többi szocialista országok, Bulgária, Lengyelország, az NDK, Kuba, Románia, khm, Jugoszlávia, Albánia, Kína - itt Brezsnyev köhögött, de máris ellenállhatatlanul folytatta -, Észak-Vietnám és Észak-Korea népe, és hálás, nagyon hálás a csehszlovák nép, igen Csehszlovákia lesz a leghálásabb, ez annyira drága a mi számunkra, annyira drága az, hogy nem egyedül kell benyomulnunk, illetve gyakorlatoznunk, hanem önök velünk lesznek... a hadgyakorlaton, ez annyira drága, hogy arra nincsenek szavak, és amíg élek, ezt nem felejtem el önöknek, igen, amíg élek, amíg csak élek. A beszélgetés után valamelyikük nem jól tette le a kagylót, halk szaggatott búgás hallatszott, Kádár János és Csémi Károly még egy darabig ültek, egymáshoz sem beszéltek, én pedig nem tudtam, mit csináljak. Az alakiasság szabályai szerint nem állhattam fel és sompolyoghattam el csak úgy. A szabályos az lett volna, ha katonásan, harsány hangon kérek engedély a távozásra, ha már maguktól nem mondják. De valahogy nem éreztem illendőnek felriasztani őket.
Dal a bizalomról
Ekkor különös dolog történt: Csémi altábornagy halkan énekelni kezdett:
Az árulók báládja
Hercegem, mit tettünk mi most? hisz bíznak bennünk a csehek, s ha aláírjuk ezt a fost, mivé lesz a néphadsereg? A barátunk, mikor vihar zúg, segít, és mellettünk kiáll, de ha hátulról fejbe basszuk, tudd, hogy a Júdásnak mi jár.
Mert az oroszok messze vannak, s könnyen dumálnak messziről, de bizony, ezerszer jaj annak, aki jószomszédjára tör. Mert sok-sok magyar lakik ott, és őket verik majd pofán, mert ők lesznek az árulók, s tudod, a Júdásnak mi jár.
Régen odajártunk hódítani, de ők mostanában szeretnek; és ott van Karlovy Vary; hogy lesz, ha a tankok bemennek? Nekik épp jó a Balaton, nekünk meg éppen jó a Tátra, mondhatom, ki van a faszom, maradjunk csak a laktanyába'.
Herceg, ha ezt most megteszed, és tankokat lát ez a nyár, bízhatsz bennem, veled leszek, de tudd, a Júdásnak mi jár.
Nem szükséges ahhoz kerek évforduló, hogy Fekete István hamvait újratemessük. Az történik ezen a későnyári napon, aminek éppen ideje volt megtörténni... Hiszen Fekete István mindig ide vágyott: a szülői földbe, Gölle kedves, meghitt tájára. Természetétől idegen a nagyváros nyüzsgése, a protokoll látszat-csillogása; amit életében került és oly kevésre becsült, halálában sem kívánta. Szellemi tartozásunkat rójuk le, amikor síremlékét Gölle csendes temetőjében állítjuk fel újra, porait itt őrizzük. De azt is tudjuk: az író utóélete elsősorban műveiben virágzik: miközben elhelyezzük a kegyelet koszorúit a sírnál, őt magát, örök-élőként, a szívünkben őrizzük tovább... Hiszem, nincs olyan olvasó magyar ember, aki a könyveit ne ismerné, aki kapásból ne tudna említeni egy-egy jellegzetes regényfigurát... Különös írósors az övé: régi, többmilliós olvasótábora végig kitartott mellette, új és új generációk fedezték fel, s könyvei idősnek, középkorúnak, gyermeknek egyaránt sokat jelentenek mind a mai napig — a hivatalosság pedig részben a sznobéria, de legnagyobb részt a politikai akarat képviseletében, folyamatosan igyekezett értékeit kisebbíteni. Nagy népszerűség és mégis valamiféle kizártság kísérte végig az életét. A Zsellérek c. regény, az ötvenes évek indexre tett tiltott olvasmánya a figyelmes utókornak magyarázattal szolgálhat erre a fájdalmas ellentmondásra. Fekete István úgy ítéli el az erőszakos, gyilkosságba torkolló bolsevik kezdeményeket, a Tanácsköztársaság terrorját, hogy az akkori fennálló társadalmi igazságtalanságokat sem eszményíti. Minden szeretete a föld kétkezi embereié, akik tudásukkal és a tudást gyakorlati tevékenységgé alakító képességükkel megújíthatják Magyarországot... Elítéli a szélhámosokat, a születési kiváltságaikból hasznot húzókat, illúzió nélkül láttatja a háború borzalmait, a felelőtlen játszadozók gyufa-játékát, amiből aztán világégés kerekedik. De világosan megüzeni: a rosszat egy másik rosszal nem lehet legyőzni, csak az egymás sorsában osztozó, Krisztus-alapú szeretet bírhatja le a gonoszt. A Zsellérek parasztivadéka diplomásként is hazatér a falujába, s a közösség javára fordítja a tudását. A mai Magyarország felkapaszkodott, uborkafára mászott konjunktúralovagjainak is szól az intelem: hazánk fennmaradása szüntelen erkölcsi megújulással függ össze! Egyik kései novellájában ír arról Fekete István, hogy az aratás optimális ideje: amikor a gabona a viaszérés stádiumában van, amikor már megérett a szem, de még nem pereg ki a kelyhéből, nem szóródik széjjel... Az ő alkotó, teremtő ereje is ilyen volt: éppen idejében gyűjtötte be és tette közkinccsé Isten adományát, a szellemi búzaszemeket — a műveit - amelyekből a befogadó ember megsütheti tápláló szellemi kenyerét. Páratlan teljesítmény: állatalakjaiban az emberi tulajdonságok sűrítve jelennek meg, olyan megelevenítő erővel, hogy mi magunk kezdünk élni a történetben, mi vagyunk a mogorva, bizalmatlan vidra (Lutra) a lelkes-szorgos puli (Bogáncs), a komoly-komor bagoly (Uhu), vagy éppen a magányosságát őrző gólya (Kele). S még a róka sem elvetemült, sematikus ravaszdi, neki is megvan a természettől kijelölt szentsége. (Vuk) Micsoda üdítő ajándék a Pókemberek, Batmanek, Dragon-hősök szünetében a Tüskevár, a Téli berek... Ifjúsági író? Mindenki írója, aki a csaknem elgépiesedett, kiüresedett századunkban még őriz magában valami természetközelit, romlatlant, végső soron: Isten-közelit. Ember és táj nála rokonok, epikáján végigvonulnak az évszakok: a tavasz rügyfakasztó várakozása, a nyár érlelő heve, az ősz betakarító gondossága, a tél méltóságos nyugalma... Fekete Istvánt jó olvasni. Megkönnyebbedik a lelkünk. Optimizmusa nem giccses, rózsásra lakkozó hazugság-optimizmus: keletkezés és elmúlás harcában azonban mindig a keletkező, a mindig újra-keletkező, a mag önfeladása árán megvalósuló sarjadás a legfontosabb; az élet primátusa a halál felett. Melankólia és remény: együtt adják a varázst. Fekete István kegyelemként kapta, s ön-munkával tette még teljesebbé a tehetségét. Tudta, amit a kor írói közül sokan elfelejtettek, hogy a művész elsősorban hírhozó, Isten követe — kapocs a szenvedő, sóvárgó, kereső emberiség és a létbe-emelő, rá várakozó istenség között. Fekete István minden sorát Isten lehelete konzerválja. Hamvas Béla írja: vannak írók, akik haláluk előtt öt perccel még nagyon fontosnak tűnnek, s haláluk után öt perccel már nincsenek sehol. S vannak olyanok, akik akár száz évig várakoznak a haláluk után, amíg aztán teljes fényükben felragyognak... Fekete Istvánt sem temette el a halál. Mi sem pusztán temetjük őt a mai napon, hanem szimbólumot emelünk neki. Az örök élet szimbólumát, csontjai felett, itt, a csöndes göllei földben, a szép Somogyban. „Nézem a sötétséget, de látom a csillagokat" — ő írta, ő hagyta ránk ezt a gondolatot. Erre biztat minket, minden rendű és rangú jóakaratú embert. Nem lehet olyan sötét, hogy ne keressük a felhők mögött a csillagok rezzenéstelen fényességét... Nyugodjanak békében a csontjai — de lelke igenis járjon közöttünk, nyugtalanítóan, termékenyítően és vigasztalóan.
//Elhangzott 2004. aug. 14-én Göllén, az író újratemetése alkalmával./
... élni kell, amiért praktikusan nem is olyan nagy ár kórusban szotyolázni.
Éltetni, legalábbis nem véleményezni a király meztelenségét, a gátlástalan zsiványpopulizmust, egy hibbant Döbrögi meleg tenyerét, csókbarát kézfejét, az unió huszáros lenyúlásával kombinált kisunyizódást Európából, emellett a további leszakadást, elnyomorodást, alattvalói létet. Éltetni, hogy cserébe ne kapjon semmi mást, mint közmunkát, a további kivándorlás lehetőségét, gyerekei inas jövőjét, s azt, hogy láthatja, mindennek egy szűk tíz százalék, a vezér és klientúrája a kedvezményezettje. Igaz, kap még lózungokat, bőséges jelentést a saját rezsimegtakarításairól meg a permanens békeszabadságharc állásáról, inkluzíve a magyarok rút ellenségeiről....
– Ön már megbékélt azzal, hogy Putyin még egy cikluson át elnök lesz? – Akkor is az lesz, ha én nem békélek meg vele. – Reálisan nézve hogyan értékeli az esélyeit? – Honnan tudjam, mi a reális? A saját felmérésünk szerint nyolc-kilenc százalékunk van, de hát olyan választásról beszélünk, ahol az eredményhez hozzácsapnak pár szavazatot itt, párat ott, és ezt „irányított demokráciának” nevezik. Az emberek egyszerűen feladják. – Az a benyomásunk, hogy ön is feladja. Grúziában az emberek elutasították az elcsalt választás eredményét, és parlamenten kívüli eszközökkel változtattak a helyzeten. Lehet, hogy önöknek is ezt kellene tenniük? Lehet, hogy mindannyiunknak ezt kellene tennünk? Készen áll arra, hogy parlamenten kívüli módszerekhez folyamodjon? – Nem. Erre az útra nem lépek rá, mert tudom, hogy Oroszországban ez vérontáshoz vezetne, és még csak nem is az én vérem folyna. – És a kommunisták? Mit gondol, előfordulhat, hogy ők kimennek az utcára? – Fokozatosan beadják mindenkinek, hogy a kommunisták 12 - 13 százalékot fognak kapni: ez ma már közkeletű bölcsesség. Én sem zárom ki, hogy így lesz, mert Putyin politikai értelemben nagyon sikeresen sajátította ki a témáikat. Az Egységes Oroszország aligha megy utcára azért, mert 38 helyett csak 35 százalékot kapott, más tömegpárt pedig nincs. Egyszerűen nem létezik. Oroszországban 1996 óta gyakorlatilag lehetetlen politikai ellenzéket létrehozni. Először is nincsenek független bíróságaink. Az ellenzéknek szüksége van független jogrendre, amelyre támaszkodhat. Másodszor nincs független országos tömegtájékoztatásunk. Itt természetesen a televízióra gondolok, elsősorban az egyes és a kettes csatornára. Harmadszor pedig az olyan független pénzforrások hiányoznak, amelyekből bármiféle komolyabb dolgot finanszírozni lehetne. E három alapvető feltétel hiányában nem lehet életképes ellenzéket létrehozni. Az országban jelenleg nincs demokrácia, hiszen a demokrácia ellenzék nélkül elképzelhetetlen. A politikai ellenzék kialakulásának előfeltételeit lerombolták, amikor Jelcin 1996 -ban legyőzte a kommunistákat, és nem kis részben mi hagytuk, hogy megsemmisítsék őket. Ma még az elméleti esélye sincs meg annak, hogy Oroszország bármely pontján összejöjjön egy százezres tömegtüntetés. A jelenlegi rezsimnek az a sajátossága, hogy nem csupán brutálisan szétzúzza az ellenzéket, ahogy az a totalitárius korszakban történt, hanem egyszerűen elpusztítja a demokrácia intézményeit. Ma az államhatalom minden civil szervezetet és közintézményt a maga céljaira szab át. Aki megpróbál ellenállni, azt egyszerűen lecserélik, aki pedig nem akarja, hogy lecseréljék, az… hát szóval jobb, ha vigyáz. Az összes probléma kilencvenöt százalékát ezzel a két módszerrel: az átszabás és a lecserélés módszerével oldják meg. Ha nem tetszik az újságíró-szövetség, létrehozzuk a Mediaszojuzt. Ha nem tetszik az NTV ezzel a tulajdonossal, akkor újra feltaláljuk az NTV -t, egy másik tulajdonossal. Ha az önök lapja iránt is nem kívánt érdeklődést mutatnának, pontosan tudom, mi történne: elkezdenék „fölvásárolni” az embereiket, majd belső lázadást szítanának. Ez nem menne gyorsan, hiszen önöknek jó csapatuk van, de szép fokozatosan, pénzzel és más módszerekkel, az embereket a hatalomhoz közelebb édesgetve, nyomást gyakorolva, húzd meg-ereszd meg taktikával elérnék, hogy lassanként minden elkezdjen da rabjaira hullni. Így bántak el az NTV -vel is. Gleb Pavlovszkij nyíltan kijelentette, hogy meggyilkolták a nyilvános politizálást. Ez nem más, mint a színtiszta igazság. A hatalom továbbá szándékosan alkotott olyan párokat, hogy mindenkinek meglegyen a maga árnyéka. A Rogyina fogja a kommunistákat, a Jobboldali Erők Szövetsége fogja a Jablokót, a Néppárt fogja az Egységes Oroszországot. – De ha ilyen trükköket vetnek be, akkor mégis mitől félnek? – A változástól. Az állami hatóságok a saját vállalati érdekeik szerint járnak el. Nem akarnak veszíteni a hatalmukból, mert akkor nagyon veszélyes helyzetbe sodródnának, és ezt jól tudják. Javlinszkij végül nem került be a Dumába. A kérdésre, hogy vajon az orosz parlamentarizmus válságának voltunk-e szemtanúi a Putyin-érában, az a válasz, hogy nem a válságának, hanem a halálának. Ahogy legjobb politikai elemzőnk, Lilija Sevcova tűpontosan megfogalmazta, ennek elsődleges oka az, hogy a törvényhozó hatalom összeolvadt a végrehajtó hatalommal, és ilyenformán újjászületett a szovjet rendszer. A Duma pusztán a díszlet funkcióját tölti be: kell egy fórum, ahol stemplit ütnek Putyin döntéseire. A másodlagos ok pedig az – és ezért beszélünk a parlamentarizmus végéről, nem pedig csupán a válságáról –, hogy az orosz nép minderre áldását adta. Nem lépett fel ellene senki: nem voltak tüntetések, tömeges tiltakozó megmozdulások, polgári engedetlenségi akciók. A választóközönség ölbe tett kézzel fogadta a történteket, és szó nélkül belement, hogy mostantól nem csupán Javlinszkij nélkül, hanem demokrácia nélkül fog élni. Belement, hogy hülyének nézzék, és úgy is bánjanak vele. Egy hivatalos közvélemény-kutatás szerint az oroszok tizenkét százaléka úgy gondolta, hogy a választást megelőző tévévitákban az Egységes Oroszország képviselői bizonyultak a legjobbnak. Annak dacára gondolták így, hogy az Egységes Oroszország határozottan visszautasította a tévévitákban való részvételt: nem volt mondanivalójuk azon kívül, hogy a tetteik önmagukért beszélnek. Ahogy azt Akszjonov megjegyezte: „A választók nagy tömegei azt mondták: »Hagyjunk szépen mindent úgy, ahogy van!«”
