Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2020.08.12 0 0 1208

Lackfi János

Életreszóló

Drága egy. Vagyol ott? My name is kisasszony
Rita Bemba. Vagyok nő 21years öreg származott
Bután, én box ordít háló. Szemembe bökő
profilod, magamévá téged barátom
csinálkodni egy tartós kapcsolat. Leszek
arra várni, hogy szeretettel, ha többet érdekel,
neked hallani képet rólam egész bikini,
fél mez. Miután imákat nagyon kell egy belsőség
vakablak, vakolat, vakondok, illentyű eragad.
Édesapám Dr. Bemba volt az egykori miniszter
LFS ügyekért és tanácsadója elnöki Mwuzinku Mwazamba
dél-butáni decentráció. Anyámmal volt nekik
fedélzet rajtuk utazott alsó kormányzati leosztott
felső katonai középső tisztséget lezuhant.
Pénteken május 2, 2008,19 óra 20 perc 30 sec.,
időzóna nem kamu, szétszakad lába fején miniszter
hadügy térdkalács, neki nyelve lóg bele sípcsont
háromszor körbeteker jobb fül, bal szemgolyó,
nem nagyon csinos. Én vinni puzzle de nagybáty
nem összerak, hanem temetés papírdobozba
állami lobogó rézbőrű rézbanda, kínai külhoni dollár el,
én hűséges törpeuszkár reggeli kiharap apám táska, rettentő
mázsa pénz elefántcsontparti nevem bankba be.
Bank vezetője kiad csak pénz ha én férjhez, elhál nászéj,
talán csodálkoz, felfedi magam neked nélkül,
de agyállomány meggyőz, te szuper ember,
repülni megment, országod járni egyetem,
elhelyezze $ 6,5 millió, jövedelmes üzleti kalkuláció,
tőke befekszik 30% létesítmény. Tartsa ez csak a saját,
neharag, ha tör kicsit belemagyar, gonosz nagybáty
konyhakés nagyon éles torok piszkál, nem borotvál,
ír nekem email, mert... segít... seg...

Lutra Creative Commons License 2019.07.30 0 0 1207

Éld e napot hát

Lekció: Mát 11,15-27
Textus: Zsolt 143,8

Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hisz benned bízom! Ismertesd meg velem, mely úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem!”

 
------------------

Igehirdetés

Újév reggelén egy egész hosszú esztendő nyílik meg előttünk. Az év többi napján nem szoktunk arra gondolni, vagy nagyon ritkán, mi minden is történhet majd velünk egy év alatt, de esztendő első napján igen. Betelt az év, ami mögöttünk van, olyan már, mint egy beírt füzet, nincs benne hely többé egyetlen újabb betűnek sem, ez olyan lett, amilyen lett – de itt van előttünk egy másik füzet tiszta, fehér lapokkal, 365 üres oldallal, egy egész, hosszú esztendő formájában.

Mégis olyan ige szólongat bennünket ezen a napon, amely egyetlen nap, éspedig a mai nap megbecsülésére biztat. „Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom! Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem!” Mi, akik szeretünk távlatokban látni és terveket kovácsolni, s akkor érezzük jól magunkat, ha kezdenek valóra válni, amiket a fejünkben forgattunk, most ezen gondolkodhatunk, milyen nagy érték is a jelen, a mai nap. Nincs is nekünk igazából más kincsünk, hiszen a múlt már elsuhant, nincs itt többé, a jövő pedig még nem érkezett meg, csak álom vagy éppen aggódás bennünk – de a jelen egészen a miénk, ezt nekünk adta az Örökkévaló, és ezért ezt nagyon meg kell becsülni.

Érdekes módon a Bibliának külön szava van a telő-múló időre, amit valamikor a nap járásával, vagy akinek akadt ilyen, homokórával mértek – meg arra a pillanatra, amit fel lehet, és fel is érdemes fedezni, mert lehetőség rejlik benne. Az egyik közömbösen múlik, a másik pedig olyasmi, amiben felragyog az élet szépsége, megtetszik benne a visszahozhatatlan, az embervoltunk értelme. Sokan ismerik az antikvitásból a nevezetes „carpe diem” jelszavát. Ragadd meg a napot, így lehet fordítani a Horatiustól származó latin mondatot, amit rendszerint kifordítva, abban az értelemben idéznek, hogy milyen sok csúnya ember van, aki csak a mának él – bezzeg a komoly lények felelősen terveznek, és mindig megvonják maguktól a pillanat kínálta örömöket. Pedig a római költő nem a hedonizmust tanította, csak annyit mondott, hogy meg kell becsülni a mát, mert ez a miénk. Így szól az eredeti mondata:
 

„Légy bölcs, szűrd le a bort, s nyesegess meg rövid utadon

minden hosszú reményt. Míg fecsegünk, lám az irigy idő

elszáll. Éld e napot hát, s a ködös holnapiban ne bízz!”

Igen, így értve a „carpe diem” már cseppet sem az élvezetek hajszolásának jelszava, hanem a jelen értékének nagyon szép és fontos felmutatása, ami egyébként egészen egybecseng a bibliai kairosz szóval, vagyis a lehetőséggel teli pillanat felismerésével és annak megbecsülésével. Jézus is ezt kéri számon korabeli honfitársain: eljött Keresztelő János, az aszkéta, aki nem eszik és nem iszik – nem ismertétek fel, pedig akkor igazán megtérhettetek volna. Eljött az Emberfia Jézus, aki eszik és iszik, ő sem kellett. És idézi a korabeli kiszámolós éneket, amit a gyerekek a piacon skandáltak akkoriban: “Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok, siratót énekeltünk, és nem gyászoltatok!” (Mát 11,16-21) Vagyis, akinek rinocérosz-bőr van a lelkén, annak semmi nem elég jó arra, hogy végre megjobbítsa útjait és megtérjen.

Az ilyen rendkívüli pillanat, amikor egy naptári év elkezdődik, mindig lehetőséggel van teli. A zsidó hit szerint újévkor, amit ők szeptemberben ünnepelnek, kinyílik a sors, és tíz napig lehet rajta változtatni. Akinek ez nem elég, hogy elgondolkodjon élete dolgai és újrafogalmazza önmagát, annak számára – ennek elteltével – megint bezárul a sors, és egy egész esztendőre marad minden a régiben. A mi mai igénkben a zsoltáros azért fohászkodik, hogy „Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom!” – mert valóban minden reggel újrakezdődik az élet, és aki ezt nem látja meg, nem akarja új napját a lehető legjobb tartalommal megtölteni, azon tényleg nem lehet segíteni.

„Éld e napot hát” – igen, ebben az értelemben, hogy megbecsülöd a drága jelent, nem fecséreled fecsegéssel, amint Horatius is figyelmeztet rá. De hát miért is olyan drága a most, a mai nap, és főleg egy esztendő első napja? Minden bizonnyal azért, mert az idő múlásával minden egyes napon újabb és újabb sorslehetőségek bukkanhatnak fel számunkra. Van olyan, hogy hetekig nem történik lényeges, aztán egyetlen napon három-négy irányba is fordulhat az élet távlata aszerint, hogy okosan vagy ostobán viseljük magunkat. Néha egészen apró dolgokon sok múlik, kimondott szavakon, elmulasztott lehetőségeken; máskor meg évekig kell megdolgozni egyetlen előre tett lépésért. Kiismerhetetlen az élet, és éppen ezért olyan szép. De annyi bizonyos, hogy a számtalan felmerülő sorslehetőség közül egy párat ma igénk különösen is figyelmünkbe ajánl.

Első mindjárt Isten hűségének megpillantása, mondjuk így, az ő hűségének szemlélése, s a mi folyton változó, hullámzó és önmagában megbízhatatlan életünk biztos sarokpontjává tétele. „Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom!” Igen, ezt valóban hallanunk kell minden reggel, erre gondolnunk kell minden napon sokszor, mert ha nem ez adja életünk stabilitását, akkor lelki értelemben nagy veszélyben vagyunk. Ráépítjük életünket mulandó dolgokra; néha egymásra, néha meg ügyekre, amikért nagyon lelkesedünk – aztán fordul egyet velünk a világ, és ott vagyunk kifosztottan, semmi nélkül. Pedig csak annyit történt, hogy elfelejtkeztünk Isten hűségéről. A mai nap igazi értékét az adja, hogy megtelhet a szívünk hálával: ő nem hagyott cserben, velünk jött, előttünk járt minden próbatételben, éspedig egészen a keresztig; s a halálon át sem hagy magunkra, annak a végső nagy terhét is levette rólunk.

Fedezzük fel újév reggelén, mert most ő maga mondja nekünk, nem pedig csupán az igehirdető, hogy ő hűséges hozzánk – éspedig azért, mert fontosak vagyunk neki. Annyira, hogy semmit nem akar megvonni tőlünk, mindent nekünk ad. Ahogy az apostol mondja: „Minden a tiétek. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.” (1Kor 3,21-23)

A karácsonyt sokan azért szeretik, mert lélekben visszavisz a gyermekkorba, ami olyan jó és biztonságos világ. Ma még ennél is sokkal mélyebbre hajózhatunk azonban, egészen az igazi alapig, Isten változatlan hűségéig, ami – ha komolyan vesszük – beleépülhet a gondolkodásunkba, átalakíthatja a személyiségünket, elveheti a szorongásaikat, mert nem csak a mi lelkünknek, hanem az egész világegyetemnek is egyetlen biztos, meg nem rendülő pontja. Lám csak, hát azért érték a jelen, a mai nap, a most, azért kell meghallanunk, hogy „Éld e napot hát” – mert a mai nap és 2014 minden további napja is megtelhet Istenünk hűségével. „Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom!”

Aztán visszahozhatatlanul nagy érték a mai nap számára, hogy megtelve ezzel a hűséggel már ki tudunk lépni szellemi merevségünkből, megcsontosodott gondolatainkból, megszokott félelmeinkből, és megint újra képesek leszünk tanulni. „Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem!” – igen, Isten akaratát mindig újra tanulnunk kell!

Egész életünk sikere is azon múlik, mennyire vagyunk képesek értelmünk és érzelmeink terén befogadó, feldolgozni tudó, változni képes emberi lények maradni. Szomorú látni, hányan válnak az idők során önmaguk karikatúrájává – olyan bábbá, amelyik már csak saját maga képmása, semmi más, s nem hordozza többé Isten képmását, amire pedig teremtetett. Amikor Berzsenyi azt mondja, „Mi a magyar most? Rút sybarita váz” – akkor nem csak a Szibár város közmondásosan élvhajhász lakosaira célzott, hanem arra is, hogy képtelenek változni, nem tanulnak semmit, a létezésük olyan, mint a rovar váza, merev és megváltoztathatatlan, nincs benne élet és hajlékonyság. Rút sybarita váz – ennél azért jó lenne valami többnek lenni… Tanulni azért nem szeretünk, mert fájdalommal jár, kikezdi a megszokásainkat, újat hoz, szorgalom is kell hozzá, állhatatosság, helytállás. Pedig a modern világ pontosan arról szól, hogy azok a nemzetek viszik valamire, melyek odafigyelnek más nemzetek eredményeire, módszereire – és képesek változtatni szokásaikon. Az igazán nagy művészek is abban mutatnak példát, hogy késő öregkorukig képesek megújulni, új utakat keresni, csiszolni és tökéletesíteni, amit pedig már régen tudnak és kitűnően alkalmaznak. „Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem!” Hát ezzel a képességgel, ennek újra felfedezésével is megtelhet e mai nap, a “most”, az újév napja. Nagy előnyben vannak, akik Isten hűségével mindig újra megtöltekeznek, mert van egy biztos pont az életükben, a lelkükben -így nem félnek régi dolgokat odahagyni, s újakkal megtöltekezni.

Végül még egy nagyszerű többlet, amivel a “most”, a mai nap megtelhet: ez annak felismerése, hogy a jó dolgok, a pozitívumok, az ajándékok is indíthatnak valakit megtérésre! Izrael hitének eredete nem egy szigorú és büntető Isten megismeréséből fakadt, amivé ez utóbb sok helyen, különböző vallási irányzatokban züllött, hanem az ajándékozó és szabadító Isten megismeréséből. Ők a Vörös tengeren száraz lábbal átkelve ismerték meg azt, aki ad, és aki szabadít. Jézus szavai is ebbe az irányba mutatnak: Jaj neked Korazin és jaj neked Betsaida! Ha Tíruszban és Szidónban történtek volna ilyen csodák – vagyis a a pogányok városaiban – ott régen megemberelték volna magukat, és megtértek volna. Mennyi csodára és gyógyulásra van szükségetek ahhoz, hogy Istenhez térjetek? Mennyi ajándék kell ahhoz, hogy rádöbbenjetek, át kell gondolni életeteket, s mindent újra kell kezdeni?

Éld e napot hát – ez a nagyszerű mondat erre is megtaníthat: észrevenni a sok jót, amit kaptunk, és válaszul megemberelni magunkat. Nemrégiben ünnepelte egy négytagú család a szülők húsz éves házassági évfordulóját, és mivel nagyon hálásak voltak Istennek, hogy megtartotta őket szeretetben és egészségben egymásnak, elosztották a húszat néggyel, amennyien ők vannak, és az így kijött öttel kezdődő számú adományt tettek Isten dicsőségére. És  boldogok voltak, hogy adhattak.

Éld e napot hát – jelentse ez mindnyájunknak ma azt, hogy megtöltjük a szívünket Isten hűségével, változatlan és jóságos szeretetével. Aztán jelentse azt is, hogy újra tanulóképessé válunk, fogékonnyá, változni tudó emberekké. Végül pedig ne várjuk meg a próbákat, a nem-szeretem napokat, a keserűség óráit – hanem a kapott sok jóért változtassuk meg életünket! Talán a sors ma, újév reggelén mintha valóban “nyitva volna”, mintegy várva döntéseinket. Éljünk vele, amíg ismét be nem zárul – mert akkor marad minden a régiben! Ámen.

 

---------------------------


/dr. P.Tóth Béla/

Lutra Creative Commons License 2019.07.06 0 0 1206

Horváth Viktor

Tankom
/részlet/

A döntés

Motoros gyorsfutár csöngetett az ajtónkon. Tartalék bukósisakot is hozott, fel kellett ülnöm mögé a motorra, és percek alatt a Jászai téri Fehér Házba vitt. Leültettek Kádár elvtárs dolgozószobájában, közvetlen közelről nézett rám a fehér, mázas porcelán Lenin a sildes munkássapkája alól, aztán hamarosan besietett Kádár elvtárs, kezet fogott velem, és azt mondta:
- Még öt perc, köszönöm, hogy eljött, főhadnagy elvtárs, mindjárt hív Leonyid Brezsnyev. Jöjjön be, Csémi elvtárs - mondta még, mert az ajtóban feltűnt egy altábornagy is, én persze felugrottam, az altábornagy kezet fogott velem; Csémi Károly hadügyminiszter-helyettes. Czinege Lajos tegnap szabadságra ment.
Leültek, szétteregették az irataikat, gondterhelt félmondatokat váltottak; rájöttem, hogy a szomszéd teremből jöttek át, ahol most ért véget a PB-ülés, és valami történt azon a PB-ülésen. Nekem elfelejtettek szólni, hogy üljek le.
Csörgött a telefon, előbb csak a titkárnő szólt a külső irodából, hogy a Kreml már a vonalban van, Kádár intett, hogy üljek már le, aztán személyesen Leonyid Iljics beszélt. Aggódó hangon kérdezte, hogyan döntött a PB a szovjet kérésekről.
-    A PB hozzájárul, hogy Kazakov hadseregtábornokot felmentsék a VSZ törzsfőnökségéből - mondta Kádár elvtárs.
-    Da. Ladna - mondta Brezsnyev kimérten. - És a többi probléma?
-A PB egyetért Stemenko hadseregtábornok kinevezésével a VSZ törzsfőnökségének élére.
-    Harasó - mondta Brezsnyev türelmetlenül. - Szpasziba.
-    Továbbá tudomásul vesszük, hogy a hadgyakorlattal kapcsolatban... A tervezett hadgyakorlattal kapcsolatban egy szovjet hadosztály Magyarország területén átvonul - mondta Kádár János egyre sötétebb ábrázattal -; hiszen úgyis itt vannak az országban a szovjet Déli Hadseregcsoport csapatai. Szerencsére.
-    Harasó, harasó - mondta Leonyid Iljics, és most már nem szólt, hogy mondjuk már, mi lesz azzal, ami még hátra van, de tudtam, hogy még nincs vége, mert Leonyid Iljics úgy várt valamit a vonal végén, hogy majd kilógott a telefonkagylóból.
-    Továbbá, khm, a szóban forgó és tervezés alatt álló hadgyakorlat... tehát a hadgyakorlatra vonatkozó javaslataikat illetően tájékoztatom önt, Brezsnyev
elvtárs, hogy a hadgyakorlaton egy... - Csémi Károly altábornagy elvtárs itt a mutató- és a hüvelykujját egymáshoz közelítve hevesen mutogatta Kádár Jánosnak, hogy csak egy kicsit, csak egy kicsit -, hogy a tervezett hadgyakorlaton egy csökkentett állományú hadosztállyal tudunk részt venni - hörögte végül Kádár János, aztán csak meredt maga elé, és nem is figyelt a Brezsnyev elvtársból kitörő szóáradatra, hiába fordítottam neki minden tudásomat összeszedve:
- Ez... Ez annyira, annyira csugyésznyij! Ez annyira drága nekünk, igen, igen, Kádár elvtárs, azt mondom, drága, drága, ez olyan drága nekünk, a mi pártunk
számára és a mi barátságunk számára, a mi nagy barátságunk számára, hogy nincsenek szavak, hogy ezt kifejezzem önnek. A mi internacionalista testvéri szövetségünk számára ez a legdrágább, a legbecsesebb, amit adhatnak nekünk önök, az önök népe. A népeink barátsága és testvéri szövetsége, és az önök pártja. A népeink hálásak ezért önnek, Kádár elvtárs, önöknek, magyar kommunistáknak, hálásak a Szovjetunió népei, az Orosz Szovjet Szocialista Köztársaság, a Türkmén Szovjet Szocialista Köztársaság, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság, a Belorusz...
Nem is sorolom tovább, hálásak önnek a Szovjetunió és a többi szocialista országok, Bulgária, Lengyelország, az NDK, Kuba, Románia, khm, Jugoszlávia, Albánia,
Kína - itt Brezsnyev köhögött, de máris ellenállhatatlanul folytatta -, Észak-Vietnám és Észak-Korea népe, és hálás, nagyon hálás a csehszlovák nép, igen Csehszlovákia lesz a leghálásabb, ez annyira drága a mi számunkra, annyira drága az, hogy nem egyedül kell benyomulnunk, illetve gyakorlatoznunk, hanem önök velünk lesznek... a hadgyakorlaton, ez annyira drága, hogy arra nincsenek szavak, és amíg élek, ezt nem felejtem el önöknek, igen, amíg élek, amíg csak élek.
A beszélgetés után valamelyikük nem jól tette le a kagylót, halk szaggatott búgás hallatszott, Kádár János és Csémi Károly még egy darabig ültek, egymáshoz sem beszéltek, én pedig nem tudtam, mit csináljak. Az alakiasság szabályai szerint nem állhattam fel és sompolyoghattam el csak úgy. A szabályos az lett volna, ha katonásan, harsány hangon kérek engedély a távozásra, ha már maguktól nem mondják. De valahogy nem éreztem illendőnek felriasztani őket.


Dal a bizalomról

Ekkor különös dolog történt: Csémi altábornagy halkan énekelni kezdett:

Az árulók báládja

Hercegem, mit tettünk mi most?
hisz bíznak bennünk a csehek,
s ha aláírjuk ezt a fost,
mivé lesz a néphadsereg?
A barátunk, mikor vihar zúg,
segít, és mellettünk kiáll,
de ha hátulról fejbe basszuk,
tudd, hogy a Júdásnak mi jár.

Mert az oroszok messze vannak,
s könnyen dumálnak messziről,
de bizony, ezerszer jaj annak,
aki jószomszédjára tör.
Mert sok-sok magyar lakik ott,
és őket verik majd pofán,
mert ők lesznek az árulók,
s tudod, a Júdásnak mi jár.

Régen odajártunk hódítani,
de ők mostanában szeretnek;
és ott van Karlovy Vary;
hogy lesz, ha a tankok bemennek?
Nekik épp jó a Balaton,
nekünk meg éppen jó a Tátra,
mondhatom, ki van a faszom,
maradjunk csak a laktanyába'.

Herceg, ha ezt most megteszed,
és tankokat lát ez a nyár,
bízhatsz bennem, veled leszek,
de tudd, a Júdásnak mi jár.

Lutra Creative Commons License 2019.05.03 0 0 1205

Jókai Anna

Nézem a sötétséget,
de látom a csillagokat”*

FEKETE ISTVÁN HAZATÉRT


Nem szükséges ahhoz kerek évforduló, hogy Fekete István hamvait újratemessük. Az történik ezen a későnyári napon, aminek éppen ideje volt megtörténni... Hiszen Fekete István mindig ide vágyott: a szülői földbe, Gölle kedves, meghitt tájára. Természetétől idegen a nagyváros nyüzsgése, a protokoll látszat-csillogása; amit életében került és oly kevésre becsült, halálában sem kívánta. Szellemi tartozásunkat rójuk le, amikor síremlékét Gölle csendes temetőjében állítjuk fel újra, porait itt őrizzük. De azt is tudjuk: az író utóélete elsősorban műveiben virágzik: miközben elhelyezzük a kegyelet koszorúit a sírnál, őt magát, örök-élőként, a szívünkben őrizzük tovább... Hiszem, nincs olyan olvasó magyar ember, aki a könyveit ne ismerné, aki kapásból ne tudna említeni egy-egy jellegzetes regényfigurát... Különös írósors az övé: régi, többmilliós olvasótábora végig kitartott mellette, új és új generációk fedezték fel, s könyvei idősnek, középkorúnak, gyermeknek egyaránt sokat jelentenek mind a mai napig — a hivatalosság pedig részben a sznobéria, de legnagyobb részt a politikai akarat képviseletében, folyamatosan igyekezett értékeit kisebbíteni. Nagy népszerűség és mégis valamiféle kizártság kísérte végig az életét. A Zsellérek c. regény, az ötvenes évek indexre tett tiltott olvasmánya a figyelmes utókornak magyarázattal szolgálhat erre a fájdalmas ellentmondásra. Fekete István úgy ítéli el az erőszakos, gyilkosságba torkolló bolsevik kezdeményeket, a Tanácsköztársaság terrorját, hogy az akkori fennálló társadalmi igazságtalanságokat sem eszményíti. Minden szeretete a föld kétkezi embereié, akik tudásukkal és a tudást gyakorlati tevékenységgé alakító képességükkel megújíthatják Magyarországot... Elítéli a szélhámosokat, a születési kiváltságaikból hasznot húzókat, illúzió nélkül láttatja a háború borzalmait, a felelőtlen játszadozók gyufa-játékát, amiből aztán világégés kerekedik. De világosan megüzeni: a rosszat egy másik rosszal nem lehet legyőzni, csak az egymás sorsában osztozó, Krisztus-alapú szeretet bírhatja le a gonoszt.
A Zsellérek parasztivadéka diplomásként is hazatér a falujába, s a közösség javára fordítja a tudását. A mai Magyarország felkapaszkodott, uborkafára mászott konjunktúralovagjainak is szól az intelem: hazánk fennmaradása szüntelen erkölcsi megújulással függ össze!
Egyik kései novellájában ír arról Fekete István, hogy az aratás optimális ideje: amikor a gabona a viaszérés stádiumában van, amikor már megérett a szem, de még nem pereg ki a kelyhéből, nem szóródik széjjel... Az ő alkotó, teremtő ereje is ilyen volt: éppen idejében gyűjtötte be és tette közkinccsé Isten adományát, a szellemi búzaszemeket — a műveit - amelyekből a befogadó ember megsütheti tápláló szellemi kenyerét. Páratlan teljesítmény: állatalakjaiban az emberi tulajdonságok sűrítve jelennek meg, olyan megelevenítő erővel, hogy mi magunk kezdünk élni a történetben, mi vagyunk a mogorva, bizalmatlan vidra (Lutra) a lelkes-szorgos puli (Bogáncs), a komoly-komor bagoly (Uhu), vagy éppen a magányosságát őrző gólya (Kele). S még a róka sem elvetemült, sematikus ravaszdi, neki is megvan a természettől kijelölt szentsége. (Vuk) Micsoda üdítő ajándék a Pókemberek, Batmanek, Dragon-hősök szünetében a Tüskevár, a Téli berek... Ifjúsági író? Mindenki írója, aki a csaknem elgépiesedett, kiüresedett századunkban még őriz magában valami természetközelit, romlatlant, végső soron: Isten-közelit. Ember és táj nála rokonok, epikáján végigvonulnak az évszakok: a tavasz rügyfakasztó várakozása, a nyár érlelő heve, az ősz betakarító gondossága, a tél méltóságos nyugalma... Fekete Istvánt jó olvasni. Megkönnyebbedik a lelkünk. Optimizmusa nem giccses, rózsásra lakkozó hazugság-optimizmus: keletkezés és elmúlás harcában azonban mindig a keletkező, a mindig újra-keletkező, a mag önfeladása árán megvalósuló sarjadás a legfontosabb; az élet primátusa a halál felett. Melankólia és remény: együtt adják a varázst.
Fekete István kegyelemként kapta, s ön-munkával tette még teljesebbé a tehetségét.
Tudta, amit a kor írói közül sokan elfelejtettek, hogy a művész elsősorban hírhozó, Isten követe — kapocs a szenvedő, sóvárgó, kereső emberiség és a létbe-emelő, rá várakozó istenség között. Fekete István minden sorát Isten lehelete konzerválja.
Hamvas Béla írja: vannak írók, akik haláluk előtt öt perccel még nagyon fontosnak tűnnek, s haláluk után öt perccel már nincsenek sehol. S vannak olyanok, akik akár száz évig várakoznak a haláluk után, amíg aztán teljes fényükben felragyognak... Fekete Istvánt sem temette el a halál. Mi sem pusztán temetjük őt a mai napon, hanem szimbólumot emelünk neki. Az örök élet szimbólumát, csontjai felett, itt, a csöndes göllei földben, a szép Somogyban.
Nézem a sötétséget, de látom a csillagokat" — ő írta, ő hagyta ránk ezt a gondolatot.
Erre biztat minket, minden rendű és rangú jóakaratú embert. Nem lehet olyan sötét, hogy ne keressük a felhők mögött a csillagok rezzenéstelen fényességét...
Nyugodjanak békében a csontjai — de lelke igenis járjon közöttünk, nyugtalanítóan, termékenyítően és vigasztalóan.


//Elhangzott 2004. aug. 14-én Göllén, az író újratemetése alkalmával./

Lutra Creative Commons License 2019.04.12 0 0 1204

Lewis Carroll

Szajkóhukky

Volt egy brillős, a csuszbugó
gimbelt és gált távlengibe,
minden mimicre purrogó,
mómája ingibe.

„Vigyázz, jön Szajkóhukk, fiam!
Foga maró, karma fúró!
Ügyelj, Csapcsip madár zuhan
s a brunkós bromboló!”

Markában nyüsztő penge reng,
elrágdos minden manxomot.
A tamtamfánál megpihent,
Mély gondjába rogyott.

Állt fergető eszmék körén,
s jött Szajkóhukk, nézése láng,
nagy káka-törzsek erdején
bugyborékolva ráng.

Bal, jobb, Bal, jobb! És át meg át
nyüsztő penge nyekdes-nyikol,
fejét veszi, máris viszi,
s eldiadalogol.

„Szajkóhukk már nem él, fiam?
Karomba lándzsás pöszöröm!
Dicsdús nap, Ó! Jahé! Jahó!”
Csuklorkant az öröm.

Volt egy brillős, a csuszbugó
gimbelt és gált távlengibe,
minden mimicre purrogó,
mómája ingibe.

/Weöres Sándor ford./

MILU Creative Commons License 2019.03.13 0 0 1203

 

 

 

P.N.L. részlet

 

 

... élni kell, amiért praktikusan nem is olyan nagy ár kórusban szotyolázni.

Éltetni, legalábbis nem véleményezni a király meztelenségét, a gátlástalan zsiványpopulizmust, egy hibbant Döbrögi meleg tenyerét, csókbarát kézfejét, az unió huszáros lenyúlásával kombinált kisunyizódást Európából, emellett a további leszakadást, elnyomorodást, alattvalói létet. Éltetni, hogy cserébe ne kapjon semmi mást, mint közmunkát, a további kivándorlás lehetőségét, gyerekei inas jövőjét, s azt, hogy láthatja, mindennek egy szűk tíz százalék, a vezér és klientúrája a kedvezményezettje. Igaz, kap még lózungokat, bőséges jelentést a saját rezsimegtakarításairól meg a permanens békeszabadságharc állásáról, inkluzíve a magyarok rút ellenségeiről....

 

 

Ha úgy gondolod, töröld ki. :)

Lutra Creative Commons License 2019.03.13 0 0 1202

Nekem is nagyon ismerős a vezérfonal, de azóta se tudok rájönni, hol történhet/nek/tek hasonló események.:-)

Előzmény: MILU (1201)
MILU Creative Commons License 2019.03.13 0 0 1201

 

 

Milyen ismerős!

Előzmény: Lutra (1200)
Lutra Creative Commons License 2019.03.09 0 0 1200

Anna Politkovszkaja

Orosz napló


/részlet/

...........................


– Ön már megbékélt azzal, hogy Putyin még egy cikluson át elnök lesz?
– Akkor is az lesz, ha én nem békélek meg vele.
– Reálisan nézve hogyan értékeli az esélyeit?
– Honnan tudjam, mi a reális? A saját felmérésünk szerint nyolc-kilenc százalékunk van, de hát olyan választásról beszélünk, ahol az eredményhez hozzácsapnak pár szavazatot itt, párat ott, és ezt „irányított demokráciának” nevezik. Az emberek egyszerűen feladják.
– Az a benyomásunk, hogy ön is feladja. Grúziában az emberek elutasították az elcsalt választás eredményét, és parlamenten kívüli eszközökkel változtattak a helyzeten. Lehet, hogy önöknek is ezt kellene tenniük? Lehet, hogy mindannyiunknak ezt kellene tennünk? Készen áll arra, hogy parlamenten kívüli módszerekhez folyamodjon?
– Nem. Erre az útra nem lépek rá, mert tudom, hogy Oroszországban ez vérontáshoz vezetne, és még csak nem is az én vérem folyna.
– És a kommunisták? Mit gondol, előfordulhat, hogy ők kimennek az utcára?
– Fokozatosan beadják mindenkinek, hogy a kommunisták 12 - 13 százalékot fognak kapni: ez ma már közkeletű bölcsesség. Én sem zárom ki, hogy így lesz, mert Putyin politikai értelemben nagyon sikeresen sajátította ki a témáikat. Az Egységes Oroszország aligha megy utcára azért, mert 38 helyett csak 35 százalékot kapott, más tömegpárt pedig nincs. Egyszerűen nem létezik. Oroszországban 1996 óta gyakorlatilag lehetetlen politikai ellenzéket létrehozni. Először is nincsenek független bíróságaink. Az ellenzéknek szüksége van független jogrendre, amelyre támaszkodhat. Másodszor nincs független országos tömegtájékoztatásunk. Itt természetesen a televízióra gondolok, elsősorban az egyes és a kettes csatornára. Harmadszor pedig az olyan független pénzforrások hiányoznak, amelyekből bármiféle komolyabb dolgot finanszírozni lehetne. E három alapvető feltétel hiányában nem lehet életképes ellenzéket létrehozni.
 Az országban jelenleg nincs demokrácia, hiszen a demokrácia ellenzék nélkül elképzelhetetlen. A politikai ellenzék kialakulásának előfeltételeit lerombolták, amikor Jelcin 1996 -ban legyőzte a kommunistákat, és nem kis részben mi hagytuk, hogy megsemmisítsék őket. Ma még az elméleti esélye sincs meg annak, hogy Oroszország bármely pontján összejöjjön egy százezres tömegtüntetés. A jelenlegi rezsimnek az a sajátossága, hogy nem csupán brutálisan szétzúzza az ellenzéket, ahogy az a totalitárius korszakban történt, hanem egyszerűen elpusztítja a demokrácia intézményeit. Ma az államhatalom minden civil szervezetet és közintézményt a maga céljaira szab át. Aki megpróbál ellenállni, azt egyszerűen lecserélik, aki pedig nem akarja, hogy lecseréljék, az… hát szóval jobb, ha vigyáz. Az összes probléma kilencvenöt százalékát ezzel a két módszerrel: az átszabás és a lecserélés módszerével oldják meg. Ha nem tetszik az újságíró-szövetség, létrehozzuk a Mediaszojuzt. Ha nem tetszik az NTV ezzel a tulajdonossal, akkor újra feltaláljuk az NTV -t, egy másik tulajdonossal.
 Ha az önök lapja iránt is nem kívánt érdeklődést mutatnának, pontosan tudom, mi történne: elkezdenék „fölvásárolni” az embereiket, majd belső lázadást szítanának. Ez nem menne gyorsan, hiszen önöknek jó csapatuk van, de szép fokozatosan, pénzzel és más módszerekkel, az embereket a hatalomhoz közelebb édesgetve, nyomást gyakorolva, húzd meg-ereszd meg taktikával elérnék, hogy lassanként minden elkezdjen da rabjaira hullni. Így bántak el az NTV -vel is. Gleb Pavlovszkij nyíltan kijelentette, hogy meggyilkolták a nyilvános politizálást.
Ez nem más, mint a színtiszta igazság. A hatalom továbbá szándékosan alkotott olyan párokat, hogy mindenkinek meglegyen a maga árnyéka. A Rogyina fogja a kommunistákat, a Jobboldali Erők Szövetsége fogja a Jablokót, a Néppárt fogja az Egységes Oroszországot.
– De ha ilyen trükköket vetnek be, akkor mégis mitől félnek?
– A változástól. Az állami hatóságok a saját vállalati érdekeik szerint járnak el. Nem akarnak veszíteni a hatalmukból, mert akkor nagyon veszélyes helyzetbe sodródnának, és ezt jól tudják.
Javlinszkij végül nem került be a Dumába.
A kérdésre, hogy vajon az orosz parlamentarizmus válságának voltunk-e szemtanúi a Putyin-érában, az a válasz, hogy nem a válságának, hanem a halálának. Ahogy legjobb politikai elemzőnk, Lilija Sevcova tűpontosan megfogalmazta, ennek elsődleges oka az, hogy a törvényhozó hatalom összeolvadt a végrehajtó hatalommal, és ilyenformán újjászületett a szovjet rendszer. A Duma pusztán a díszlet funkcióját tölti be: kell egy fórum, ahol stemplit ütnek Putyin döntéseire.
A másodlagos ok pedig az – és ezért beszélünk a parlamentarizmus végéről, nem pedig csupán a válságáról –, hogy az orosz nép minderre áldását adta. Nem lépett fel ellene senki: nem voltak tüntetések, tömeges tiltakozó megmozdulások, polgári engedetlenségi akciók. A választóközönség ölbe tett kézzel fogadta a történteket, és szó nélkül belement, hogy mostantól nem csupán Javlinszkij nélkül, hanem demokrácia nélkül fog élni. Belement, hogy hülyének nézzék, és úgy is bánjanak vele.
Egy hivatalos közvélemény-kutatás szerint az oroszok tizenkét százaléka úgy gondolta, hogy a választást megelőző tévévitákban az Egységes Oroszország képviselői bizonyultak a legjobbnak. Annak dacára gondolták így, hogy az Egységes Oroszország határozottan visszautasította a tévévitákban való részvételt: nem volt mondanivalójuk azon kívül, hogy a tetteik önmagukért beszélnek.
Ahogy azt Akszjonov megjegyezte: „A választók nagy tömegei azt mondták: »Hagyjunk szépen mindent úgy, ahogy van!«”

.........................................

/Szieberth Ádám ford./

MILU Creative Commons License 2019.03.08 0 0 1199

Nem annyira vagy az, mint amennyire megérdemelném.

Előzmény: Lutra (1198)
Lutra Creative Commons License 2019.03.08 0 0 1198

Mondjuk ezen én is csodálkoztam!:)) /gonosz vagyok, tudom.:-)/

Előzmény: MILU (1197)
MILU Creative Commons License 2019.03.08 0 0 1197

 

:)

Azért az sem semmi, hogy nem felejtettem el amit eddig pedig el. :)

 

Előzmény: Lutra (1196)
Lutra Creative Commons License 2019.03.08 0 0 1196

"Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.    
Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik."

 

:)

Előzmény: MILU (1195)
MILU Creative Commons License 2019.03.06 0 0 1195

Hát igen, mindig tudtam, hogy későn érő típus vagyok, na de ennyire?  Most kezdem felfedezni Dés Lászlót. A tavaly ősszel megjelent CD-jét rongyosra hallgatom, s ennek kapcsán hallgatom (újdonságként ) a régi dalait is. Éppen ma találtam rá az Akarsz-e  dalára, és gondoltam, jó lenne ha ismerném a szövegét!

Hát erre mi történik? Kerestem valamit ebben a topikban, és rátaláltam a szövegre. No de ilyet!

Előzmény: Lutra (744)
ehmianév Creative Commons License 2018.01.31 0 0 1194

Vas István: Vita a humanizmusról

(Dalszöveg az Egy szerelem három éjszakája c. filmből)

 

Aki életedre tör, az is csak ember.
Nekem nem az, ha ott a kezében a fegyver.

 

Ha a gyűlölet szennyhulláma elönt, 
Tán győzhetsz, de nem lehetsz nála különb.

 

Csak játszd, öregem, a világ szamarát – 

A jelszavam ez: üsd, vágd, nem apád.
Hiába itt a tiszta szó, 
Akármi szépet sütsz ki 
Csak szúrni-vágni-ütni 
Marad ultima ratio.

 

Hát pedig én nem adom fel 
a rám fogott pisztoly előtt 
sem a drága reményt, hogy bölcseletem 
meggyőzheti őt.

 

Elkésett, hidd el, minden vita és filozófia már, 
Mikor érveivel beleszól kattogva a gépi gitár. 
Tra-ta-tata-ta…
Hiába itt a puszta szó: 
Akármi újat sütsz ki 
Csak a szúrni-vágni-ütni 
Marad ultima ratio.

 

Nem! Nem!
Nem ér a nevem,
Ha a hadsorokon
humanizmusom 
nem törhet át velem.
Nem! Nem!
Ez nem az én ügyem,
Ha annak rendje és módja szerint
Nem tesznek túl igaz érveink 
Az ő érveiken.

 

Mondd, mondd, mondd, 
elment az eszed,
te bolond?
Ki érte el, 
hogy érveivel
meggyőzze a vad Babylont?
Hiába itt Cicero, Diderot,
Akármi bölcset sütsz ki – 
Csak a szúrni-vágni-ütni
Marad ultima ratio!

 

Nézd, nézd, nézd,
Ki dicséri nekünk a kést!
Ha rajta áll ez detronizál
minden szabadelvű észt.

 

Bár, bár, bár 
az eszed megjönne már!
A tankjuk alatt 
szempontjaidat 
Finoman megérteni kár!
Elkésett, hidd el, minden vita és filozófia már,
Mikor érveivel beleszól
kattogva a gépi gitár.
Tra-ta-ta…

 

Hát csak a fegyver kell neked?
Csak a „Fel a barikádra?”
Legyen inkább méltó fegyvered
A tiszta ész kritikája!

 

Jaj, istenem, újra a régi zene
Bágyadt nyafogása pöntyög!
Mire jó ma a kritika fegyvere?
Disznóknak vetni gyöngyöt?

 

Barbár kornak vagy a gyermeke:
Ez a barbár logika rád vall:
Én büszkén harcolok ellene
Humanista kritikával.

 

De mit ér ma a kritika fegyvere,
Mikor a bőrödet lecibálják?
Sohasem lehetett pótolni vele
a fegyverek kritikáját./humanista kritikáját.

Lutra Creative Commons License 2018.01.19 0 0 1193

Birtalan Ferenc

Lehettem volna jobban

úgy szar az egész ahogy van
mit reméljek mire várnék
majd hetven év mint az árnyék
borul fölém és eltemet
reméljek új évezredet
hiába akarom értsem
rég nem hiszek a tévedésben
bitangok közt születtem élek
hogy hihessem magam szépnek
nézek a gyászoló tájra
döglött komondor a gyárudvar árva
karcos tüdőmbe levegőt venni fáj
fót hátán fót baszhatjuk mihály
ez a hazánk ki tud jobbat
még a hitünkből is lopnak
gaz pribékek úri roncsok
tépik a maradék koncot
nem lánctalpak taposnak szét
mi gyalázzuk meg az eszmét
tort ül fölöttünk a voltság
mi lesz veled magyarország

ehmianév Creative Commons License 2018.01.16 0 0 1192

SZIRTES ANDRÁS: recept

 

Végy egy csipetnyi szócsicsókot.
Enyvezzed, habarva használd.
Tégy belé ragokat, igét, ékeket.
Alliteráld, s a kor szelleme szerint
skizózd meg jól.
Nyelvezzed, perdítsd, tördeld, szakaszold,
Buktatva zengessed, 
de túl ne pirítsd 
pírját lendületnek.
Süsd át, de hagyhatod bensejét nyersen is.
Had feküdje e szellemek pociját,
Böffenjen néhány gondolat
bensőd hánytató 
martalékából is.
De túl ne sózd ám
szerelmetes hévben!
Szóborsot csak kimérten, módjával, 
ne szív szerint, oly felelőtlenül,
mert bíz, ha túlcsípős lesz étked,
kiköpik aztat,
még a halottak lelkei is.
Le ne fedd, had terítse párád.
Veretes, cizellált tálon szervírozd,
vagy csak hajítsd fel a placcra,
lucskosan, lazán,
bár illik megadni módját annak is.
Készletül kést, villát, ollót, fércet adj.
S szolgálj hozzá finom nedűket egyben,
had öblítsék 
le rímeid, 
kiknek tápként teríted,
lelked ily beteges 
forratát.
S ha már békésen szundikálnak
szellemi vendégeid,
hagyd őket 
képsodrod álmain
ringva-leledzve, 
békén emészkedjenek.
Ne légy rest, sikálj el mindent,
annak rendje, s módja szerint,
hogy feltölthesd őket újfent, 
hamarján megenst,
mert éhek vagyunk 
a jó szóra ám,
mindahány

ehmianév Creative Commons License 2017.12.17 0 0 1191

Erdős Virág: Az átváltozóművész dala 

                       A Természetes Vészek Kollektívának 

vesd le a sapidat és vesd le a sálad 
vesd le a kezedet és vesd le a lábad 
vesd le a kerted és vesd le a kereked 
vesd le a párod és vesd le a gyereked 
vesd le a nevedet és vesd le a rangod 
vesd le a szemedet és vesd le a hangod 
vesd le az örömöd és vesd le a harcod 
vesd le a bőröd és vesd le az arcod 
vesd le a híred és vesd le a béred 
vesd le a húsod  és vesd le a véred 
vesd le az ereid és vesd le a beleket 
vesd le a tebenned 
tekergő tereket 
vesd le a szíved és vesd le a májad 
vedd fel a helyeden 
támadt tájat 
vedd fel a sarkot és vedd fel az ívet 
vedd fel a ritmust és vedd fel a rímet 
vedd fel a tested és vedd fel a tollad 
vedd fel a Napot és vedd fel a Holdat 
vedd fel az eget és vedd fel a szárnyad 
vedd fel a sapid és 
vedd fel a 
sálad 

Lutra Creative Commons License 2017.12.16 0 0 1190

Tamási József

kettő ká

ugyanúgy hívták
mint a híres énekesnőt
mi kettő kának neveztük
a hetvenes évek végén
ő volt a legdögösebb nő a környéken
szűk cuccokban járt és kifestve mind egy
filmsztár
illat és férfi felhő körülötte
élvezte ahogy bámultuk
meg azt hogy a nők irigyelték vagy utálták
az irodaházat a fürdőt takarította
szinte minden főnök dugta
állandóan délutánra járt
de este nyolckor már a presszóban
decistől itta a vodkát
soha nem fizetett
mindig volt aki levitte egy menetre a kazánházba
amikor visszajött pimaszul körbenézett mint
egy királynő
zárórakor soha nem egyedül távozott
fizetéskor gyakran ottmaradtak este tíz után
összetolták az asztalokat
gyertyákat gyújtottak
ő meg meztelenül táncolt
a poharak és az üvegek között
vagy maszturbált azzal ami a kezébe került
ilyenkor legtöbbször eszméletlenre itta magát
és ki tudja mit tettek még vele
amikor felébredt nem emlékezett semmire
barátnői nem voltak csak pasijai
és egy fia akit a nagyanyja nevelt
őrült egy srác volt akár az anyja
kettő kában ha feltört a szülői én
menő cuccokat vett a fiának
aztán hónapokig felé se nézett
hol ezzel hol azzal élt együtt a telepen
sokan elváltak miatta és sokan megtépték
de ő egyre csak vadult
mindig tizenkilencre húzott lapot
faszról faszra járt
tudta hogy ringyónak tartják
de nem félt sittes haverjai voltak
meg a zsaruk is elvitték egy-egy körre
aztán a fia egy este részegen
lopott motorral sisak nélkül és csutka gázzal
nekicsapódott egy fának
alig tudták összekaparni
kettő ká bekattant
őrjöngött üvöltött ment neki mindenkinek
zárt osztályra került
olyan erős nyugtatókat adtak neki
hogy nem bírta
egymás után álltak le a szervei
úgy tele volt méreggel az egész teste
a születésnapján halt meg

Lutra Creative Commons License 2017.11.13 0 0 1189

Paranoia

(másnéven: Paranoid -téveszmés- zavar, Paranoid pszichózis, Deluziv zavar)

A paranoid zavar vezető tünete a jól rendszerezett, sokszor gondosan kidolgozott téveszmék ill. téveszmerendszerek fennállása, melyek között belső logika érvényesül, és amelyek igazság tartalmában, valóságosságában a személy megingathatatlanul hisz. Ezek a téveszmék sohasem bizarrak, emiatt gyakran hihetőnek tűnnek, annál is inkább, mert a betegek sokszor magas érzelmi hőfokon, nagy meggyőző erővel hangoztatják kóros gondolataikat. A nyílt ellentmondás, a "leleplezés" néha heves indulatot, dühreakciót válthat ki. A betegek hangulata egyébként szinkronban van a téveszmék tartalmával: szerelmi tébolyban, nagyzásos téveszmék hatására akár eufórikus, míg pl. "üldözési mániában" szorongó, feszült, sokszor depresszív. A paranoiában szenvedő beteg személyisége többnyire alapvetően rendezett, szociális szerepeit jól ellátja, intellektuális és szakmai teljesítőképessége általában egyáltalán nem, vagy csak kevéssé érintett.

Köznapi szóhasználattal "paranoid", "parázik" az, aki makacsul meg van győződve arról, hogy üldözik, vagy valamilyen módon "valakik" ellene törnek, ez a meggyőződése azonban nem helytálló. Fontos tudnunk, hogy szélsőséges körülmények (pl. gazdasági, szociális válság, kisebbségbe, izolációba kerülni, külföldi környezet, stb.) hatására teljesen egészséges emberek is mutathatnak úgynevezett paranoid reakciót, vagyis indokolatlanul gyanakvóak, bizalmatlanok lehetnek környezetükkel szemben. Ez azonban átmeneti és nem túl szélsőséges reakció. Az általános szóhasználatban a "paranoid" kifejezés az üldöztetéses téveszméket jelenti, azonban ez megtévesztő, ugyanis a paranoid zavarok többek között nagyzásos, testi, erotomán (az a téveszme hogy valaki szerelmes belé) témájúak is lehetnek, tehát nem korlátozódnak az üldöztetés és a féltékenység tematikájára.

/Forrás:Betegség lexikon/

.......

Akinek inge, vegye magára.

halkabban Creative Commons License 2017.10.11 0 0 1188

Ezt csakis ide. Jópofa. :)

 

~~~~~~~~

 

Lackfi János: Véletlen


csomizom a ruciba
a habtestem
tinibugyi gumija
bemélyedten


kukisali parival
az étrendem
szoli moci tekila
az én trendem


koviubi pörivel
a kedvencem
lekipali csokival
jaj vétkeztem


fusizik a fatim is
a műhelyben
vegyigyümi üviben
a sparhelten


depizik a szaniban
a mutterchen
dobi cigi dugiba
a farzsebben


könyi szivi nehari
ha tévedtem
lityi-lötyi pasival
azt végleg nem


vidikazi zacsiban
a víkendem
csörizi a telimet
a véletlen

Lutra Creative Commons License 2017.07.17 0 0 1187

Békés Pál

Kivonulás

(Lakótelepi mítoszok)

   Sokan voltak. És egyre többen lettek. A pincében laktak s csak ritkán merészkedtek a lépcsőházba; a kiismerhetetlen lakók hol ajtó elé helyezett tejestálkákkal kedveskedtek nekik, hol pedig váratlan dühvel rúgtak beléjük; „megint egy, a hétszentségit!"
   Odalent mindig sötét volt s a mandulametszésű zöld szempárok úgy fénylettek az örök éjben, ahogy a szentjánosbogarak és hulló csillagok világíthattak valaha az augusztuséji mezőkön, egy rég letűnt világban, melyre már csak a legöregebbek emlékeztek, a vénséges vén, sok mindent megért kandúrok.
   Tíz éve éltek egyre szaporodó törzseikkel és nemzetségeikkel a lakótelepi pincék betonfalai közt, kopott, valaha televíziókat és fridzsidereket tartalmazó kartondobozokban telepedtek meg, s a négyszögletes, homokszín papundekli-házak éppen úgy sorjáztak, akár a házak a Rákos-patak menti laposon.
   Sokan voltak. És egyre többen lettek. Egymásba értek a természettől fogva lopakodó léptek, a pincerekeszekhez vezető folyosón nemcsak úgy hébe-hóba settenkedett át egy-egy macska; falkákban jártak, hullámzott velük a sötét. Mind nehezebben jutottak élelemhez s mind hevesebbé váltak a közért lapos, aszfaltozott tetején folyó csatározások és üzekedések, melyeket forró nyáréjszakákon a lakók heves káromkodással tarkított üveg- és konzervdoboz­ össztüze kísért. Egyszer két egymásba akadt szeretőt agyonütött egy, a tizedikről lezuhintott borospalack. Suttogás indult a pincében: - Nincs ez így jól - mondták a macskák - , rosszul van ez így. - A szerelmespár kandúrja ugyanis köztiszteletben állt.
   Sokan voltak. És egyre többen lettek. Néha, amikor egy-egy negyedórára felgyulladt a légypiszokkal bepermetezett, széles porcelánfoglalatba ágyazott villanykörték gyér fénye, a macskák riadtan húzódtak vackaikba, a fénytől csak ritkán várhattak jót. Ha csőrepedés volt valahol, vízvezetékszerelők érkeztek nagy dérrel-dúrral és minden felforgattak. Ezeknek sietős volt a dolguk s így csak belerúgtak az útjukba kerülőkbe vagy meghajigálták az arra járókat a magukkal hozott sörösrekesz kiürült üvegeivel. De ha elérkezett a nyári karbantartás ideje, egész hadsereg szállt le a mélybe és kazántisztítás ürügyén hetekre megszállta a pincét. Ezek az ebédszünetben unaloműzésből időnként megnyuvasztottak egy-egy macskát vagy elkapták és felakasztották valamelyiket a csövekre, majd célba dobáltak tetemére, a kazánból kikotort vízkődarabokkal. - Nem jól van ez így - háborogtak a macskák az ilyen túlkapásokat követően, s ezt még azok sem tagadták, akiknek személyes ellensége volt az akasztottak között.
   Legendák terjedtek, az öregek egy letűnt, egerészős, tejestányérkás, átugorható kerítéseket kínáló, virágzó vidékről meséltek, mely valaha a lakótelep helyén állt, s egy másik, hasonló és mégis létező világról, túl a telep végeérhetetlen házerdején, túl a vízen, melynek neve Rákos-patak, messze-messze, a Tíz Percen Túl is Zárva Tartható mögött. Az ifjak ámultan hallgatták a véneket és a merész kalandorokat, már azon keveseket, akik épségben visszatértek s nem estek áldozatul az utakon gyilkoló négykerekű ámokfutóknak.   Egy sokat látott fekete kandúr elmondta, miként tett ártalmatlanná egyet: hazatérőben átszaladt az úton, s a felé tartó ámokfutó, megpillantván őt, sebesen vissza akart fordulni, de rosszul vette a kanyart és összetörte magát az útmenti árokban. - Lepedőben vitték el - tette hozzá elégedetten a veterán.
   Ha a villanygyújtás nagyritkán örömteli következményekkel járt, azaz néhány családapa szuszogva újabb papundeklidobozt tolt a pince valamelyik rekeszébe, valóságos tömegverekedés tört ki az új, kényelmes lakás elfoglalásáért. Ilyenkor a megalkuvók meghatottan bólogattak: lám, azért mégis fejlődik, épül a mi pincénk. De az öregek meséitől elkábított ifjak közt, akik egyre nehezebben jutottak kartondobozhoz, élelemhez és szerelemhez, forrt az elégedetlenség. Ők már itt születtek-nőttek fel a pincében, tudták magukról, hogy ingerszegény környezetben élnek, sorozatos stresszhatások közt, s ez egyre szorongóbbá tette őket. Szájról szájra jártak a történetek a vízen túli világról, s lassanként úgy tűnt fel előttük, mintha Atlantisz nem süllyedt volna el, ott virágozna a sorompó mögött. Egyesek felelevenítették az egerészés rég elfeledett szokását és egér híján elméleti tanulmányokat folytattak e tárgyban, ezt mások, a hulladékevés korszakában anakronizmusnak és szűklátókörű sovinizmusnak tartották.
   És ekkor új házmester érkezett. Első útja nem a lakókhoz vitt, hanem a pincébe. Szétterpesztett lábbal állt meg a menekülők közt a betonpadlón és belerúgott egy lassan visszavonuló, álmodozó szemű terhes anyába, majd bosszúsan távozott és lakógyűlést hívott össze másnapra, az első emeletre.
És mondá a lakótársaknak: ímé a macskák többen vannak nálunknál, hát ki lakja ezt a házat, ők vagy mi?
A lakótársak helyeseltek és megbízták a házmestert, hogy foganatosítson hathatós intézkedéseket. Csak azok az idősebb, egyedül élő asszonyok tiltakoztak, akik nagynéha tejestálkákat helyeztek el a folyosó linóleumpadlóján, és olykor-olykor a lakásukba is beengedték a macskákat. Egyikük az Állatvédő Liga igazolványát is meglobogtatta, de leszavazták, mivel a fontos dolgokban mégis a többség akarata érvényesül.
Az új házmester pedig hozzálátott feladatához, melyet immár többségi akarat támogatott. Azzal kezdte, hogy lelakatolta az eddig tárva-nyitva álló pinceajtót, gondolván, hogy így a macskák éhen pusztulnak. De a pincelakók eddig is többnyire az üvegezetlen, alacsony ablakokon közlekedtek s a házmester alapkérdésekben való tájékozatlanságára utal, hogy ezt csak egy hét múltán vette észre. Ekkor azonban betömte a pinceablakokat. A macskák feltalálták magukat és a vízvezetékcsövek számára lefektetett szűk betonfolyosókat vették igénybe, ezután erre jártak élelemszerző körútjaikra. Mivel ez a hálózat át meg átszőtte a lakótelepet, a házmester nem tömhette el a nyílásokat. Ekkor a macskaabajgató új, minden eddiginél förtelmesebb módon akarta megkeseríteni a föld alá kényszerültek életét. Rettentő elhatározásra jutott.
Mivel a felnőttek csodálatos tettekre képesek, ha az életükről van szó, őket nem merte megtámadni. Védtelen kölykeikre vetette magát. Hetenként körbejárt s a síró anyákat elverve vackaikról, összeszedte, majd a Rákos-patak vizébe fojtotta a vak apróságokat, hogy még az írmagjukat is kipusztítsa. Így sanyargatta őket hosszú heteken át, s ez idő alatt a korábbi erjedés forrongássá nőtt.
   És támada vezér közülük, kinek neve: Sanoár.
Sanoár a telep legősibb családjának leszármazottja volt, feketébb az éjszakánál, s mint ilyen, a szűk elit tagja. A többiek félték és irigyelték a feketéket, hiszen még az emberek jó része is óvakodott tőlük s a négykerekű ámokfutó is kevésbé fenyegette őket. A többség vörhenyes, fehér vagy cirmos bundát viselt törzsenként váltakozva. Sanoárt az isten is vezérnek teremtette, koromszín szőrének fénye a földalattiság idején sem kopott meg s szeme úgy villámlott, oly észbontó zöld fényeket szórt, hogy még a kutyákat is visszarettentette. Mindenki tudta róla, hogy egyszer kivájta egy rárontó boxer félszemét. Félték, irigyelték és tisztelték.
Sanoár tanácsba hívta a törzsek vezéreit, meg is jelentek mindahányan.
Eljött a vörhenyesek vezére: Kaczor fia Kac.
Eljött a fehérek vezetője: Félix fia Fél.
Eljött a cirmosok feje: Katzen fia Jammer.
És tanácskoztak.
- Mit tegyünk? - kérdezte Kaczor fia Kac simulékony mozdulattal egy furnírdoboz falához dörgölődzve. - Ha ki nem engeszteljük a házmestert, kiirtja gyermekeinket egy szálig.
- Engesztelni? - hördült Félix fia Fél, egy hatalmas hófehér albínó s rubinvörös szeméből veszett düh sugárzott. - A végsőkig harcolunk! Az utolsó csepp vérünkig! Egy macskáról senki se mondja, hogy fél!
- A jjajjaj - szólt Katzen fia Jammer - , ne olyan hevesen. Ha egy macska gondolkodik, még nem biztos, hogy fél. Hányjuk, vessük meg alaposan, hogy mit tehetünk.
Ebben mindnyájan egyetértettek, majd hosszú hallgatás következett. Végül Sanoár emelkedett szólásra.
- El kell mennünk - jelentette ki.
- Hová? - dorombolta Kaczor fia Kac.
- A vízen túlra.
- A jjaj - jegyezte meg Katzen fia Jammer - az én törzsemből senki sem tud úszni.
- Miért ne? - dörögte Félix fia Fél. - Egy macska a vízen is átkel, ha kell. Ki meri állítani, hogy egy macska bármitől is fél?
- Úgy van - tüzelte higgadtan Sanoár a cél érdekében - mindennel megküzdünk.
   Úgy döntöttek, hogy másnap kivonulnak. Szétszéledtek és győzködni kezdték övéiket, a Sanoár leírta, tejjel folyó, egérrel bőven termő földről beszéltek nekik, leendő hazájukról, ahol nincsenek betonpincék, annál több a padlás, sem házmesterek, ám vannak házinénik. De addig hosszú és fáradságos az út, ki tudja meddig tart.
A macskák lelkesedtek, az ígéretek magukkal ragadták képzeletüket, sürögtek-forogtak, készültek a másnapi éjszakára. Csak Kaczor fia Kac egy vörhenyes rokona kérdezte: na jó, de hogyan kelünk át a vízen?
- Majd csak átdoromboljuk magunkat valahogy - biztatta a törzsfő, de ez a vigasz meglehetősen bizonytalannak hatott.
- Magunk alá gyűrjük, nem dorombolunk! - vicsorogta Félix fia Fél törzsének egy bátor leánya, s a bizonytalankodók elhallgattak.

 

 

folyt.....

Lutra Creative Commons License 2017.07.17 0 0 1186

Békés Pál

Kivonulás

(Lakótelepi mítoszok)

 

...folyt.

   A dolog tehát elhatároztatott, mindenki a kivonulás lázában égett, nem volt visszaút.
És lőn reggel és lőn este a kivonulás éjszakája. És elindulának a macskák, mintegy ezeren gyalog.
Sanoár vezette a menetet, népe végtelen libasorban követte őt a vízvezetékcsövek hosszú betonágyában. Elöl, közvetlenül Sanoár nyomában a feketék haladtak, mögöttük a vörhenyesek, élükön Kaczor fia Kaccal, majd Félix fia Fél népe lopódzott vezére nyomában és a sort Katzen fia Jammer törzse zárta reszketeg óvatossággal tömörülve a törzsfő mögött. — A jjajjajj — nyafogta egyikük - , megint mi vagyunk az utolsók.
   A vízvezeték egy szerelőnyílásán értek a felszínre, itt a néma csoport bevárta a többieket, nem indultak, míg valamennyien össze nem gyűltek. Akkor azután sorokba rendeződtek és az iménti rendben nekivágtak az éjszakai vidéknek. Hatalmas sötét dobozok közt haladtak, melyek falán itt-ott sápadt fény égett, de ez csak még sejtelmesebbé tette őket. A sereg áthullámzott a házak előtti parkolókon, a széles fekete-vörös-fehér-tarka szőrszőnyeg álló autók kerekei között hömpölygött előre az éjszakában. Az élen magasba emelt figyelő, fekete fejek, s egy kimondhatatlan erőt sugárzó szempár: Sanoáré.
   Tömött kukákat hagytak el, s a sereg néhány tagja azon nyomban a tetejükbe szökkent, hogy végigkurkássza tartalmukat. De a vezérek helyzetük magaslatán álltak és rendet teremtettek.
- Kusti, te - pofozta le Félix fia Fél törzse egy mohó gyermekét a kukáról, hogy az visszabukfencezett a többiek közé. A macska elvörösödött.
- De Cicc, kérlek . . . - pirongatott vissza a sorba egy vörhenyest Kaczor fia Kac.
- A jjajjaj, hát én hiába nyavickolok nektek?! - jajdult fel fájdalmában Katzen fia Jammer, visszaterelvén egy magáról megfeledkezett cirmost.
   Némán áradtak előre a sötétben, szökésüket még senki sem fedezte fel, puha lépteik nem vertek zajt. Közért és más ismeretlen rendeltetésű épületek előtt haladtak el, Sanoár egyszer-egyszer megállt, hogy tájékozódjék, majd határozottan vezette tovább népét. Néha fekete felderítőket küldött előre - bennük bízott a leginkább - , azok híreket sugdostak a fülébe, Sanoár megfontoltan bólintott és mentek tovább, ellepték az utat, a tereket. Egy sem akadt, aki tudta volna, merre tartanak, de Sanoárban mindnyájan bíztak.
   Épp a főúton keltek át, amikor valami megmagyarázhatatlan szörnyűség történt. Dübörgés tört fel közvetlen közelükben, földet remegtető, szívet dermesztő hang s két hatalmas szem lobbant a fejük fölött, túlvilági szempár.
- Vigyázz! - rikoltott egy tapasztalt kandúr. — Négykerekű ámokfutó!
Riadt nyiffanások és elnyújtott jajongások röppentek, a megbolydult sorok vinnyogva menekültek az éjszakai szállására siető kamion méteres kerekei elől.
Sanoár népe száguldott, mint a fergeteg s csak a következő sarkon verődtek össze újra. A vezérek nyugtatgatták törzseiket, már amennyire túl tudták tenni magukat a történteken, Katzen fia Jammer azonban még mindig rémülten vernyogott övéi közt: még szemükben égett a reflektor túlvilági, bénító fénye, fülüket még a kerekek alá került társaik sikolya hasogatta.
- Elég már! - dörrent rájuk Félix fia Fél. - Mindig ez a macskajaj. Áldozatul estek. Emléküket megőrizzük. Menjünk tovább.
Sanoár ismét sorba állította népét és folytatódott a vándorlás a sötét házak között, a macskák mentek, mentek, hullámzó hátak borították az utat, szőrös farkak görbültek az aszfalt fölé.
 És megérkezének és táborba szállának a víznek szélén.
Ott toporogtak a Rákospatak partján, tülekedtek és nyomakodtak, mindenki legalább egy pillantást akart vetni a sebes sodrású vízre, mely áthághatatlan akadályként zubogott előttük. Vártak. Már vagy egy órája tébláboltak a parton, amikor Kaczor fia Kac lényegbevágó kérdést tett fel: - És most?
- Átkelünk — felelte Sanoár rendíthetetlen hittel és reménnyel.
- Ajvé - jegyezte meg lemondóan Katzen fia Jammer. - Nincs az a macska, aki belegázolna ebbe. - Alaposan szemügyre vette a vizet. — És még koszos is — tette hozzá elborzadva.
- Várunk — határozott Sanoár. — Smaragdszeméből a csodába vetett hit sugárzott. Pedig ekkorra már visszatértek a víz mentén mindkét irányba kiküldött fekete előőrsei s bizalmasan fülébe sugdosták, hogy ameddig a macskaszem ellát, se híd, se gázló.
   Nyugtalanul álltak a parton, odaát a halványuló éjszakában felderengett előttük a föld, melyet Sanoár ígért nekik. Tágas rétek hívogatták őket, bizonytalan körvonalú házacskák, kerítések és veteményesek, s a távolban vörös pont világolt, a Tíz Percen Túl is Zárva Tartható. Ott kezdődik az ígért föld.
- Nem volna talán jobb - dorombolta Kaczor fia Kac - , ha mégis . . .ugyanis a házmester még nem vette észre, hogy eljöttünk. . .
   Sanoár szeme olyan zöld villámokat szórt, hogy Katzen fia Jammer már pusztán ettől is rákezdett az ajjajj-ra, Félix fia Fél pedig szinte tombolt: - Te ócska megalkuvó, Kaczor király elfajzott magzata, Kac! - ordította. - Hát te nem tanultál, és mindent elfelejtettél? Egy macska nem riadhat meg semmitől, nem torpanhat meg az akadály előtt, egy macska semmitől sem fél! Méghogy visszafordulni!
- Jó, de hogy kelünk át? - vonult vissza Kaczor fia Kac, minthogy az atyjára tett utalás rosszul érintette.
- Hát így! - Félix fia Fél a víz felé fordult. - Aki macska, velem tart!
A macskának nincs mitől tartani, hét élete van! Utánam! - azzal a vízbe vetette magát.
Senki sem követte.
   Félix fia Félt elragadta a sebes ár. Csapkodott, küzdött a sodrás erejével, távolodó hangja még halkulóban is elért a parton maradottakhoz: egy macska semmitől sem fél! Kisebbedő fehér pont volt már csak a szürke vízen, majd az is alámerült.
Törzse fiai lehorgasztott fejjel álltak.
Jajongott Katzen fia Jammer: - Ismét odalett egy közülünk!
- Szegény - nyugtatta Kaczor fia Kac, aki még mindig nem heverte ki egészen az atyjára vonatkozó, rá nézve oly kedvezőtlen összehasonlítást -egész életében a nevét igyekezett kompenzálni.
   Hallgatagon álldogáltak. Világosodott. Helyzetük egyre kétségbeejtőbbé vált: hamarosan megindul a forgalom a patakparton, csapatostul indulnak a négykerekű ámokfutók, a visszavezető út minden perccel bizonytalanabb, előremenni lehetetlen. Vártak. Múlt az idő.
   Sanoár zöld szemének tüze mind perzselőbbé vált, s valami homályos ösztöntől hajtva kétségbeesett mozdulatot tett. Hátsó lábára emelkedett, mellső mancsait a víz fölé terjesztette. És ekkor hatalmas szél kerekedett, megtámadta, végigkorbácsolta, sodra ellen hajtotta a Rákos-patakot, s a vizek kétfelé váltak.
És szárazon menének Sanoár fiai a patak közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobb jók és bal jók felől.
   Amikor egy szálig a túlpartra értek, Sanoár visszafordult, ismét kiterjesztette mellső mancsait, s a víz összezárult mögöttük. A macskák pedig megbabonázottan álltak a földön, melyet Sanoár megígért nekik. Igézetten bámulták a csodát, majd megfordultak és úgy spricceltek szét a mezőn, a Tíz Percen Túl is Zárva Tartható és a mögötte bontakozó házak felé, mint őszi tócsa vize, ha bakancsos láb dobban a közepébe.
   Egyedül Sanoár maradt ott. A parton állt, egy halom ki tudja mikor és mi célból odahordott majd ottfeledett talpfa tetején. Zöld szeme most fáradtan hunyorgott, álmodozón nézte a homokszürke kockák mögül elősündörgő Napot. Diadalt dorombolt, szénfekete háta meggörbült s farka fekete felkiáltójelként meredt felfelé.
Ügy állt ott, mintha az ő farka hegyén nyugodna az égbolt, Sanoár, a győzedelmes.

Lutra Creative Commons License 2017.07.16 0 0 1185

Edward  Lear

Csirkék! Csibék! Testvéreim!...

Csirkék! Csibék! Testvéreim!
Nagy ég! Ó, jaj nekem!
E tört tojáshéj volt az én
korábbi lakhelyem?
Belőle lettem? És miképp?
És hogy mentem bele?
Muszáj, hogy teljes életem
a kétely lengje be?

Ki mondja meg, mi volt előbb?
A Tyúk vagy a Tojás?
Kétlábú létünk tán csak egy
misztérikus  Voyage? -
Tudhattyuk-e?  Vagy így leszünk,
lévén mindez titok,
mi, kotkodák, mind kétkedők,
örök agnosz-tikok?

/Havasi Attila ford./

Lutra Creative Commons License 2017.07.08 0 0 1184

Bornai Tibor

Aki csak pisilni ment a cukrászdába

Erre járt, nem is jött,
csak úgy hozta a lába,
bűntudatát rosszul leplezve arcán,
aki csak pisilni jött a cukrászdába.

Krémesnek, feketekávénak, szörpnek
reá nem hat illatos varázsa,
hiszen ő ilyet evett már,
és csak pisilni jött a cukrászdába.

De azért ő mégis ember,
ezt ismételgeti magába,
s eltűnik szem elől egy percre,
aki csak pisilni jött a cukrászdába.

Kifelé már könnyebb,
a pincér fölényes arccal néz utána,
- De hát kimenni csak szabad - gondolja ekkor -,
aki csak pisilni ment a cukrászdába.

Lutra Creative Commons License 2017.06.16 0 0 1183

Hans Sachs

Eldorádó
 
Eldorádó száz csodája
minden lusta régi álma.
Karácsonytól hét mérföldre
fekszik csodás, kincses földje,
három mérföld roppant vastag
kásahegyet kell ám annak
átrágni, ki ide készül.
S ha átrágta magát, végül
Eldorádó száz csodája,
mesebeli kincse várja.
Kalácsból van a háztető,
az ajtó is megehető,
kerítésül körbe-körbe
kolbászt vertek le a földbe,
A kutakból borok folynak,
A szájakba becsobognak,
s toboz helyett ott a fenyvek
nagy-nagy fánkokat teremnek.
Zsemlét termő fűzfák alatt
csörgedezik egy tej-patak,
s vigaszul a sok éhesnek
a zsömlék mind ide esnek.
A tavakban körbe-körbe
rántva, sütve, vagy füstölve
halak úsznak, éjjel-nappal,
s kifoghatod egy kalappal —
sült libák és sült galambok
szállnak ottan, mint a hangok —
s ki megfogni lusta, gyáva:
berepülnek a szájába.
Nincs még vége a csodáknak:
sült malacok szaladgálnak,
s a hátukból bicska áll ki –
így egy karajt könnyű vágni,
és a malac tovább baktat.
A kövek meg sajtból vannak.
A gyerekek körbe-körbe
fákon nőnek, mint a körte,
alattuk meg csizmák nőnek:
abba esnek, ha megérnek.
Csodaforrás is van itt ám –
el is ámulsz majd a titkán –
lehetsz öreg, lehetsz csúnya:
belelépsz, és szép vagy újra.
Akik itt megtelepednek,
fáradozni nem szeretnek:
az az első céllövésben,
ki nem talál semmiképpen,
utolsó nyer a futásban,
s ruha helyett pongyolád van.
Pénzt keresni könnyű ám itt,
aludni kell napnyugtáig:
három arany órabére,
s ki nem alszik, fizet érte.
Aki pénzét elkockázza:
visszakapja megduplázva.
Az adósság kötelező,
s fizet ám a hitelező,
ha nem adod neki vissza.
Fizetést kap a borissza:
egy korona az italbér,
s egy lódítás három tallér.
Az ész arra nem erény ám,
az okos is henyél mélán,
mert szellemes és tréfás ember
arra bizony soha nem kell.
Átok ott csak a tisztesség:
az ilyen az száműzessék –
nincs szükségük dolgos kézre:
ez az ország fő törvénye.
De a restnek jó a dolga:
útlevél az minden polcra,
s a leglustább az trónra léphet:
királya lesz a heréknek.
Ki goromba és ki durva:
herceg lesz egy idő mulya –
a ranghoz jó bizonyítvány.
Lovag lehet abból így ám,
ki elbánik egy hurkával,
s ki egyebet el nem vállal:
evést-ivást és az alvást –
abból gróf lesz biz' rohanvást.
Ki megfelel mindezeknek:
királyuknál jelentkezhet –
szerződtetik ezer évre,
csak éppen, hogy meg is érje.
 
/Végh György ford./

Lutra Creative Commons License 2017.04.26 0 0 1182

1. Légy hű magadhoz! Egész életedet vele kell leélned.
2. Ne vezess túl gyorsan, mert még lemarad az őrangyalod
3. Óriási ötletem volt reggel, de nem tetszett.
4. Az egypúpú tevét az különbözteti meg a kétpúpútól, aki akarja.
5. Örökké akarok élni. Eddig sikerült.
6. Van, aki olyan sötét, hogy amikor elrepül mellette egy varjú, azt hiszi, hogy vaku villant.
7. A dohányzás megrövidíti a cigarettádat.
8. Messziről jött ember sokára ér ide.
9. Annyira tettre kész vagyok, hogy a nevem valójában ige kellene, hogy legyen.
10. Mindig van két lehetőség. Vagy nincs.
11. Ha a szüleidnek nincs gyereke, nagy valószínűséggel neked sem lesz.
12. Több ezer telefonszámot tudok fejből, csak azt nem tudom, hogy melyik kié.
13. Ha döntened kell, az is döntés, ha úgy döntesz, hogy nem döntesz.
14. Kicsi a bors, de tényleg.
15. Aki fél az alkoholmérgezéstől, ne igyon mérgezett alkoholt.
16. Milyen távolságra van egymástól két jármű az ütközés pillanatában?
17. Ma kezdődik életem hátralévő része.
18. Ne makacskodj, forogj együtt a földdel.
19. A földön nincs értelmes élet, én is csak beugrottam.

Lutra Creative Commons License 2017.01.09 0 0 1181

Kálmán László – Nádasdy Ádám

A nyelvazonosság problémája


A tudomány gyakran jár úgy, hogy éppen valamely alapvető fogalmát nem tudja meghatározni. A biológia például az életről szóló tudomány, de hogy mi az élet, azt nehezen tudja megmondani. Az optika mindent tud a fényről, kivéve azt, hogy micsoda. De ez talán rendjén is van, hiszen a szaktudományok nem az  alapkérdésekkel, hanem a dolgok működésével, viszonyaival, viselkedésével foglalkoznak. Az alapkérdéseket átengedhetik más tudományoknak – például a filozófiának, matematikának, szociológiának.


Nincs ez másképp a nyelvészettel sem, melynek nincs pontos definíciója arra, hogy mi egy nyelv. Nem arra gondolok most, hogy „a” nyelvet mint jelenséget nehéz definiálni – arra még csak vannak válaszok, hanem arra, hogy mitől különböző nyelvek a különböző nyelvek, és mitől azonosak az azonosak. Ezt nevezzük a nyelvazonosság problémájának. Miért nevezünk bizonyos változatokat különböző nyelveknek, másokat meg egyazon nyelv változatainak, nyelvjárásainak (dialektusainak)?


A laikus azt gondolja, hogy ami hasonlít egymásra, az ugyanannak a nyelvnek a változata, ami meg különbözik, az más nyelv. Ez alapvetően így is van: a magyar például annyira különbözik az őt körülvevő nyelvektől, hogy azonosságához nem férhet kétség. Csak hát ez nem működőképes definíció, mert számos esetben kétes, hogy mi az, hogy „jobban hasonlít” meg „kevésbé hasonlít”? Ez olyan, mintha a biológia azt mondaná, hogy ha két állat hasonlít, akkor az ugyanabba a fajba tartozik, de ami már kevésbé hasonlít, az más faj. A gyakorlatban mégis azokat a nyelveket szokták egymás változatának tekinteni, amik a beszélők számára kölcsönösen könnyedén érthetőek. Kivételt csak politikai okokból szoktak tenni. Németországon vagy Kínán belül például vannak olyan közösségek, amelyek egymás számára nem érthető nyelveken beszélnek, de hagyományosan mégis nyelvjárásoknak, egymás területi változatainak szokták ezeket tekinteni. A fordítottja is előfordul: a macedónok és a bolgárok könnyedén megértik egymást, mégis úgy tekintik, hogy különböző nyelvet beszélnek. A cseh és a szlovák is nagyon hasonlít, és kölcsönösen érthető egymás számára – mégis más nyelvnek tekintődik. Az amerikai és a brit angol nagyjából ugyanannyira különbözik (vagy hasonlít), mint a cseh és a szlovák, de ezeket egyazon nyelv, az angol változatainak tekintik.


Be kell látnunk, hogy e kérdések nem nyelvészeti, hanem kultúrtörténeti hagyomány alapján dőlnek el, és nem is a nyelvész, hanem a nyelvet beszélő kultúrközösség vélekedése alapján. A csehek és a szlovákok úgy tartják, hogy két különböző nyelvet beszélnek, az angolok és amerikaiak meg úgy, hogy ugyanazt, és hasonló a helyzet Kínában is. Az tehát, hogy mi önálló nyelv és mi nem, nem nyelvészeti, hanem kultúrtörténeti (vagy olykor politikai) kategória. A szerbet és a horvátot a közelmúltig egy nyelvnek tekintettük (szerbhorvát néven); ma már ezt legföljebb nyelvészeti szakmunkákban találjuk így. Lassan ezeket is át kell írni, mert az érintett közösségek így óhajtják.

Lutra Creative Commons License 2017.01.09 0 0 1180

Kálmán László – Nádasdy Ádám

Idegennyelv-tanulás, anyanyelvtanulás



Goethe egyik aforizmája szerint : „Aki nem ismer idegen nyelvet, az az anyanyelvét sem ismeri.

 

Minden jel arra utal, hogy a magyar oktatási gyakorlat nem ismeri ezt az alapigazságot. Pedig feltűnő, hogy a legtöbb olyan gyerek, aki idegen nyelvet tanul, hajlamos az anyanyelvéhez is tudatosabban viszonyulni, könnyebben felismeri annak szabályszerűségeit és furcsaságait. De nagyon sok múlik azon, hogy milyen módszerrel tanulja az idegen nyelvet. A tapasztalat szerint, ha csak megpróbálják a fejébe verni, az nem sokat segít. A tanult idegen nyelvvel kapcsolatban is magának kell felfedezéseket tennie ahhoz, hogy az anyanyelvében érdekességeket fedezzen fel.


Persze valószínűleg minden tantárgyra igaz: a hatékony és alapos tanulásnak előfeltétele, hogy a gyerekek maguk fedezzék fel a törvényszerűségeket a megismert adatok alapján, és általában is igaz, hogy a magyar iskolai oktatásban ezt a folyamatot ritkán tapasztaljuk. De ha van olyan tantárgy, amire ez sokszorosan igaz, az a magyar nyelvtan. Először is, mert talán ez a legkevésbé korszerű a tudományos jellegű tárgyak közül: lényegében a század eleji tudományos állapot szerint tanítják. Másodszor, mert rengeteg nem tudományos oldala van a magyar nyelvtan tananyagának: például a helyesírás meg a nyelvhelyesség kérdései nem adnak sok alkalmat a felfedező tevékenységre. Végül erre a tantárgyra a legjellemzőbb a problémák álszent kezelése. A fizikában meg a kémiában a tisztázatlan kérdések nem nagyon kerülnek – mert iskolai szinten nem is kerülhetnek – szóba; az irodalomban és a történelemben pedig – ma már – nyíltan beszél a tanár a zűrös dolgokról. A nyelvtanban viszont olyan szabályokat is tényként magoltatnak be a gyerekekkel, amelyeknek a zavarosságát a kisiskolások is könnyűszerrel felismerik.


Hogyan lehetne Goethe gondolatának a gyakorlatban hasznát venni? Talán meg kellene próbálni összekapcsolni az idegen nyelv és a magyar nyelvtan tanítását. Ez persze sok bonyodalommal járna, mert más-más módon kellene tanítani a magyar nyelvtant attól függően, hogy milyen idegen nyelvet tanulnak egy-egy osztályban.


De lehet, hogy megérné a fáradságot. És talán attól se kellene visszariadni, hogy a magyar nyelvtan felfedezésekor akár több idegen nyelv is szóba kerüljön, olyanok, amelyeket nem tanulnak az illető osztályban. Csak a szerkezeti hasonlóságok és különbségek felfedezésén keresztül vezet út a törvényszerűségek felismeréséhez és kimondásához. Mert Goethe mondását így is átalakíthatjuk: Akinek nincs tapasztalata más nyelvek nyelvtanában, az az anyanyelvének a nyelvtanát sem fogja megérteni.

Lutra Creative Commons License 2016.12.06 0 0 1179

Keresztesi József

János vitéz

/részlet/


Petőfi János vitéze sajnos egy házasságon kívüli, fiatalkorú partnerrel űzött munkahelyi szexjelenettel indul, melynek során Kukorica Jancsi elhanyagolja a kötelességét, és gondatlanságával súlyos anyagi károkat okoz a munkaadójának. Petőfi figyelmetlensége, és az ebből eredő hippiattitűd nyilvánvaló pedagógiai nehézségeket okozhat, hiszen az efféle szabadosságot aligha lehet követendő példaként állítani a tanuló ifjúság elé. A János vitéz ennélfogva általános iskolai oktatásra csakis cenzorális kiigazításokkal javasolható. Az alábbi átirat – mely az eredeti munka tizenegyedik strófájával veszi kezdetét, és Kukorica Jancsi sorsát a törvénytelen intermezzókat kiiktatva közvetlenül a katonai karrierhez igyekszik csatolni – természetesen csupán munkaanyag, a végleges változat leendő kidolgozóinak a figyelmébe ajánlva.


 
„Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém!
A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.”
 
„Tudod, Jancsi szivem, sehogyan sem lesz jó
Ez a huszár-attak, ez a baknyúl-tempó.
Meg hát mostohám is azt mondta, vigyázzak,
Okos lányt nem érhet skandalum, gyalázat.”
 
Kukorica Jancsi mit felelhet erre?
Úgy látszik, ezúttal füstbe megy a terve.
Nem fog Ámor nyila a szépséges árván,
Rezeg a rekettyés, fölrikolt egy fácán.
 
Megnyílik a bozót mély-árnyékú öble,
A derék mostoha lép elő hörögve.
Orcája porondján két küzdőfél csatáz:
Tengermély döbbenet s keresztény karitász.
 
„Ejnye, fiatalság, hát mi a bubánat!
Kukorica úrfi, vedd föl a subádat.
Teremtőd kertjébül ne szakajts virágot,
Onnan Ő ezért már sokakat kivágott.
 
A szentmise végin várd be Iluskádot,
S nem bánom, egyetek képviselőfánkot,
Kísérd a vásárba, vidd el falubálba,
Hanem hát üstöllést hozd haza utána!
 
Nagy kár azért róni a rőt őszi allét,
Hogy a végin, Jancsi, te vidd el a balhét.
Nyaljátok a tejszínt, de bájköröd belásd:
Mézeskalács-szívet lőjél neki, ne mást.”
 
E szavakat szólá a derék mostoha,
S szelíd korbács vala nyelvének ostora.
Szelíd szemmel nézett a juhászbojtárra,
Kinek szégyenében pirult az orcája.
 
Pirult, hiszen szíve hajlik ám a jóra,
Csak az a fene nagy kévánság ne vóna!
Ám hogy a szent szózat lelkit átalhatja,
Nyomban le is konyul bűnös akaratja.
 
S még kisebbre töpped, mintha jeges lékbe
Lógatna kukacot bősz csukák elébe,
Amikor fölbukkan előtte a gazda
Glóbuszra formázott, buddhányi pocakja.
 
Szuszog, mint kanmedve az erdei hajszán,
Izzadság-gyöngyszemek sorjáznak a bajszán,
Kidülled fejébül öklömnyi két szeme,
Mégsem haragvással néz Jancsira vele.
 
„Ne félj tőlem, komám, hidd el, megértelek,
Jó fiú vagy, Jancsi, tökös magyar gyerek!
Ez egyszer hadd legyek megértő és laza:
A miskárolóér’ nem ugrasztlak haza.
 
Ámde figyelmezz rám, hallgass az öregre,
Ne legyints füleddel az ősi szövegre:
Taktikusabb volna tökéletlen vágyod
Valami nemesebb célban szublimálnod.
 
Szoknyák után futni méltatlan mulatság,
A férfikard ennél magasabb utat vág.
Elpuhítja lelked a rúzs és a kölni –
Állj inkább huszárnak, s eridj öldökölni!
 
A birkaiskolát immáron kijártad,
Pattanj hát nyeregbe, ne koptasd a lábad!
Másképp néz a lyány is a katonatisztre,
Mikor elé toppan, talpig szifiliszbe’!”
 
A gazda, elérvén szózatának végit,
Egynehány tockossal megtoldja beszédit.
Jancsi rá-rábiccent a baráti szóra:
Akár a csalogány, csattog a tarkója.
 
A napnak korongja hosszú égi útján
Megpihen odafenn a jegenyék csúcsán.
Onnan pillant vissza a magyar határra,
Rózsafátyol-leplét szétterítve rája.
 
Mit lát odaföntről? Vajon mire néz le?
Milyen tájra csorog a nap arany méze?
Apró pöttyök alant, hinnéd légypiszoknak,
Hanem hát igencsak izegnek-mozognak.
 
Ott lépdel a derék mostoha nyomába’,
Hazatart Iluska, az anyátlan árva,
Végig a főutcán, rózsaszínű fényben –
Elkerülte végül a rettentő szégyen.
 
A gazda nem mozdul, úgy eltöprenkede,
Komótos ritmusban jár hatalmas keze,
Elmereng a dicső múltaknak ütemén,
Oldalán lapít a rezgő fejű legény.
 
Kimért tockosoknak tompa csattanása,
Mint a magyar tájék szíve dobbanása.
Legelnek a birkák, hallik csámcsogásuk,
Fönn a bárányfelhők futnak: égi másuk.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!