Vagy félezernyi dalt megírtam s e szót: magyar, még le nem írtam. Csábított minden idegen bozót, minden szerelmet bujtató liget. Ó, mily hályog borult szememre, hogy meg nem láttalak, te elhagyott, te bús, kopár sziget, magyar sziget a népek Óceánján! Mily ólom ömlött álmodó fülembe, hogy nem hatolt belé a vad hullámverés morzsoló harsogása, a morzsolódó kis sziget keserû mormogása. Jaj, mindenbõl csak vád fakad: miért kímélted az erõt, miért kímélted válladat, miért nem vertél sziklatöltést, erõs, nagy védõgátakat? Elhagytam koldus, tékozló apámat s aranyat ástam, én gonosz fiú! Mily szent vagy te, koldusság s te sárarany, te szépség, mily hiú! Koldusapám visszafogadsz-e, bedõlt viskódban helyet adsz-e, ha most lábadhoz borulok s eléd öntöm minden dalom s férges rongyaid csókkal illetem s üszkös sebeid tisztára nyalom? Nagy, éjsötét átkot mondok magamra, verset, mely nem zenél, csak felhörög, eget-nyitó, poklot-nyitó átkot, hogy zúgjon, mint a szél, bõgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó zsoltáros jajgatása Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!
II.
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerû, a minden embert megsimogató tág mozdulat, az élet s halál titkát kutató, bölcsen nemes, szép, görög hangulat. A hûssel bíztató, közös és tiszta tó, a szabadság, mely minden tengerekben sikongva úszik, ujjong és mulat! Kezem gyümölcsöt minden fáról szedett. Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben és minden fajták lelke fürdetett. S most mégis, mégis áruló vagyok, a minden-eszme sajgó árulója, most mégis bõsz barlanglakó vagyok, vonító vad, ki vackát félti, ója, vadállat, tíz köröm és csattogó agyar s ki eddig mondtam: ember! -, most azt mondom: magyar! És háromszor kiáltom és holtomig kiáltom: magyar, magyar, magyar! A nagy gyümölcsös fájáról szakadt almából minden nép fia ehet, de nékem nem szabad, de nékem nem lehet. Dalolhat bárki édes szavakat és búghat lágyan, mint a lehelet s bízvást nyugodhatik, hol várja pad, s ha kedve támad, bárhová mehet, de nékem nem szabad, de nékem nem lehet. Bûn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél, szívszakadásig így kell énekelnem Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!
III.
Firenze képei, holland virágok, zöld tengerek halk, álmos loccsanása, ájultató gyönyörüségek, Páris tüze, Velence csillogása, még lelkemet is lehúnyom, bezárom, hogy ne lássa. Ha atomokra bomlik is, miattuk minden sejtem, ha arcom kékre torzul is, mind, mind, mind elfelejtem! Hajam csapzottra borzolom, mint gubancos csepût és szürke kócot és gõggel viselem fajtám egyenruháját: a foltozott darócot. Mert annak fia vagyok én, ki a küszöbre téve, a külsõ sötétségre vettetett, kit vernek ezer éve, kit nem fogad magába soha a béke réve! Bolyongásom pusztáin, a végtelen nagy éjen csak az õ szive fénylik, õ a rögeszmém, végsõ szenvedélyem, ráfonódom, rajta kuszom fölfelé, mint szõlõkarón a kacs. Mogorva lettem, kemény, sötét és szótlan és makacs. Vér csurgott rám és nem tudom lemosni. Jajt hallottam és nem tudom feledni. A holtakat nem tudom eltemetni. Egy eszelõs dal lett az utitársam, rekedt dal, nem zenél, csak hörög, mint a szél, zúg, mint vihartól ráncigált fák Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!
IV.
Mit nékem most a Dante terzinái s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant, mikor tetszhalott véreimre hull már a föld és dübörög a hant, mikor a bús kor harsonája falakat dönt és lelket ingat, mikor felejtett, õsi szóra kell megtanítni fiainkat, mikor rémít a falvak csendje s elönt a semmi árja minket és szülni kell és nemzeni s magunk képére kalapálni vánnyadt gyermekeinket! Mit bánom én a történelmet s hogy egykoron mi volt! Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költõ, mikor anyád sikolt?! Európa, én nagy mesterem, lámcsak mivé lett fogadott fiad! Mily korcsbeszédû, hitvány, elvetemült és tagadó tanítvány. Addig paskolta áztatott kötél, míg megszökött és elriadt. Fáj a földnek és fáj a napnak s a mindenségnek fáj dalom, de aki nem volt még magyar, nem tudja, mi a fájdalom! Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt, ám annak a kezében, kit fegyver szorongat, a fegyver megdicsõül és ragyogni kezd. Ezért nem is hányódom már magamban, vallom, hogy igazam nincs és mégis igazam van és mától fogva énnekem örökre ez az énekem: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!
V.
Idegen-vérû és beszédû kenyeres jópajtásaim, kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét, kiket szerettem, s kik szerettétek lágy szivem nyitott és éneklõ sebét, nekem is fáj, higyjétek el, hogy zord a szóm és homlokom setét. Nekem is fáj, hogy búcsuzom, mert immár más utakra kell mennem, de így zeng most a trónjavesztett magyar Isten parancsa bennem s én nem tagadhatom meg Õt, mikor beteg és reszketõ és nincs többé hatalma, mikor palástja cafatos és fekvõhelye szalma. Nincs más testvérem, csak magyar. Ha virrasztok, miatta állok poszton, csak tõle kérek kenyeret s csak õ, kivel a kenyeret megosztom. Sok tévelygés és sok kanyar után jutottam el ide: ha bûnös is, magyar s ha tolvaj is, magyar s ha gyilkos is, magyar, itt nincsen alku, nincsen semmi "de". Gyûlöletes, ki ünneplõ ruháját s virágos lelkét fitogtatva henceg, - mi elesettek, páriák vagyunk, testvérek a nyomorban és a bûnben, sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek. Zúgjon fel hát a magyar zsoltár, dúljon a boldog, éji álomokon, seperjen át a fekete, tarajos és hideg hullámokon vérkönnyet csepegõ fáklyák fényeinél, Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!
VI.
Száraz nyelvem kisebzett, égõ fejem zavart. Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, hogy felkutassak minden magyart. Székelyek, ott a bércek szikla-mellén, üljetek mellém! Magyarok ott a Tisza partján, magyarok ott a Duna partján, magyarok ott a tót hegyek közt s a bácskai szõlõhegyek közt, üljetek mellém. Magyarok Afrikában, Ázsiában, Párisban, vagy Amerikában, üljetek mellém! Ti eztán születõk s ti porlócsontu õsök, ti réghalott regõsök, ti vértanuk, ti hõsök, üljetek mellém! Ülj ide, gyûlj ide, népem s hallgasd, amint énekelek, amint a hárfa húrjait, feszült idegem húrjait jajgatva tépem, ó, népem, árva népem! - - dalolj velem, mint akit füstös lángokra szítottak vérszínû, ósetét, nehéz, fanyar borok, dalolj velem hörögve és zúgva és dörögve, tízmillió, százmillió torok! Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele s Európa fogja be fülét s nyögjön a borzalomtól és õrüljön bele! -: Mérges kígyó legyen eledelünk, ha téged elfeledünk, ó, Jeruzsálem! Nyelvünkön izzó vasszeget verjenek át, mikor nem téged emleget, ó, Jeruzsálem! Rothadjon el lábunk-kezünk, mikoron hozzád hûtlenek leszünk, ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!
Vágy Szeretnék úgy belédsimulni Természet - mint egy falevél, Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt, Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér. Szeretnék úgy belédsimulni, Mint egy elvesző árnyalat Az alkony ezerszínű tengerén, Szeretném fölszívni az árnyakat, S magamat tőlük fölszívatni én.
Szeretnék úgy belédsimulni Természet - mint egy lehelet, Mint szél fuvalma, mely alig-alig Borzolja fel az alvó vizeket, Szeretnék úgy belédsimulni, Mint egy tétova napsugár, Mely jár az erdő sűrű rejtekén, És nem keres és nem talál, Szeretnék úgy belédsimulni Természet - mint egy tűnő napsugár.
S szeretném, ha mellettem elmenet, Valaki szólna: "Nézd, már itt az ősz, Sárgulnak lassacskán a levelek." És nem ismerné meg a levelet.
És szeretném, ha rajtfelejtené Valaki a szemét az alkonyégen, S szólna: "ezerszínű az alkonyat, Így láttuk ezt valaha, - vele - régen." És nem sejtené, hogy egy árnyalat Az esti színek közt én vagyok éppen.
És szeretném, ha jönne valaki Az erdő rejtekébe És szólna, "nini, milyen különös: A nap e mély homályban is ragyog." És nem tudná, hogy az is én vagyok.)
Szeretnék úgy hozzádsimulni Természet - mint a vén moha A fák északos oldalán, S nem lenni hozzád hűtelen soha. Szeretnék úgy belédsimulni, Mint tücsök hangja holdas éjeken, S szeretném, ha valaki elborongna Rajtam, mint multból zengő éneken.
S szeretnék úgy vegyülni el beléd, Természet - mint a síri por, Mit ezeréves hantokról a szél Nagy-messzi tengerpartokra sodor. Ott játszana velem egy kisgyerek, Kicsiny kezén futnék fel és alá, S e port, mely egyensúlyát nem leli: Egy percig egyensúlyban tartaná
Ha kegyelmesen úgy tetszik Neked Sorsom, vagy Istenem, Hogy e mostani megpróbáltatásom Vízválasztó legyen, Amelynek kopár hegytaraján túl Eztáni életem Új forrása ered: Legyen, kérlek, e forrás Mélyebbről fakadó, Nem magának-való Tisztultabb szeretet. Legyen e tiszta nedv Felbuzgó munkakedv, Önzetlenebb erő, Malmot hajtó patak, Szolgáló akarat, Sziklából feltörő.
Ha kegyelmesen úgy tetszik Neked Sorsom, vagy Istenem, Hogy e mostani megpróbáltatás Vízválasztóm legyen, Amelyen túljutva Egészen más a táj -:
Hadd mosolyogjak én Azon is, ami fáj Azon is, ami e Világban vaksötét, Fáklyavivő legyek, Míg tart e furcsa lét. Legyek összeszedett, Szelíden is kemény, S hogy ne ítéltessem, Mégse ítéljek én, Nevessek a világ Játékai felett, De ez a nevetés Legyen egy ölelés, Amellyel mindenkit Magamhoz ölelek.
Elmúlik a világ És játékai is, Még kívánsága is, Szél szórja szét a színes szavakat, De sorsom lényegének, De lelkem Istenének Beszéde megmarad.
REMÉNYIK SÁNDORJELEK
Tudod mi fáj nekem
Testvér? Dehogy tudod.
Bár senki sem jutott
Lelkem lelkéhez Nálad közelebb.
De amit adtam Neked: csak jelek.
Jelek, jelek.
Ember embernek adhat egyebet?
S a jelek mögött egy egész világ van,
Mindentől elrekesztve, önmagában.
Viszontlátásra, - mondom, és megyek. Robognak vonatok és életek - Bennem, legbelül valami remeg. Mert nem tudom, Sohasem tudhatom: Szoríthatom-e még Azt a kezet, amit elengedek.
Viszontlátásra: mondom mégis, mégis. Viszontlátásra - holnap. Vagy ha nem holnap, - hát holnapután. Vagy ha nem akkor - hát majd azután. És ha aztán sem - talán egy év múlva. S ha még akkor sem - hát ezer év múlva. Viszontlátásra a földnek porában, Viszontlátásra az égi sugárban. Viszontlátásra a hold udvarán, Vagy a Tejút valamely csillagán - "Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!
Fehér az ős-szín. Talán nem is szín, A költő szerint csak "világos csend". Fehéren, tisztán Buzog a véghetetlen térből A csillagzatok vándorfénye, Míg fennakad egy hitvány üvegen.
Akkor megbomlik, megzavarodik, Ős-tisztaságát homály futja be, Egysége szertehull. S a megzavart fény bomló káoszából Lángrakapnak a születő színek: Égő-piros, halványzöld, méregsárga, Irigység, bosszú, remény, szerelem, Ezernyi vágy.
Szeretnék gyermek lenni újra, Isten báránya, ártatlan-fehér, Bontatlan-egy.
És szól a hindu bölcs: A munka könnyű: Vedd el a nap elől az üveget.
Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi, Hogy elborítsa egy ütés nyomát; Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt: Nincs a világon annyi simaság.
Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom, Nem jó évek során oly csendes óra, Hogy fölriadni ne tudnánk belőle Egy emlék-harang-kondulóra.
Hol mérgezett, fekete vér szivárog, Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést, S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon, Letépi mindig-újból a kötést.
Valami furcsa összehangolódás, Valami ritka rend - Széthúzó erők erős egyensúlya, Mély belső bizonyosság idebent - Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen, Szeretni tisztán: megistenülés, Meghalni szép -
S a Kifejezést meglelni mindezekhez, Megtalálni a felséges Igét: Az Igét mindezekhez: A Béke ez. Orkán ordíthat aztán odakünt, Robbanhat ezer bomba: kárbament, De kárt nem okozott. Bent: Csend. A Béke itt kezdődik. Bent: Csend. Isten hozott.
A kősziklákat mindig irigyeltem, Kik állnak büszkén, mozdulatlanul, Állják a villámot, ha rájok sújt, S a harmat csöppjét, ha fejökre hull. Számukra soha sincs "talán", se "hátha", Mint dogmák állnak, oly konok-keményen, Mint zord, erős és önhitt férfiak, És hófúvásos, sivatag-nagy télben Fejükön csipkés jégből a sisak. A kősziklákat mindig irigyeltem.
A kemény szót most megtanulom én is, De szívem bánja, mit kimond a szám, Ajkamon éles az ige, mint a kard, De belül egy hang kérdez: "igazán?" S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.
Már megtanulok én is síkraszállni, S nem hajigálni kő helyett kenyeret, S lenni kőszirt, mely int és fenyeget, Kőszikla, mit meg nem ingat semmi. Kőszikla, min a csákány eltörik.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet! Nézd: elszárad a fám, A testem-lelkem fája... De épek még a gyökerek talán. A tompa, tunya tespedés alatt, Gyökereimben: érzem magamat, És ott zsong millió melódiám. Én Istenem, gyógyíts meg engemet! Hiszen - nem is éltem igazában. Csak úgy éltem, mint lepke a bábban, Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben: Rólam gondolt roppant gondolatod Torz árnyékaképpen. Egy kóbor szellő néha-néha Valami balzsam-illatot hozott. Akkor megéreztem: ez az élet, S megéreztem a Te közelléted, - S maradtam mégis torz és átkozott. Én Istenem, gyógyíts meg engemet. Én szeretni és adni akarok: Egy harmatcseppért is - tengereket. S most tengereket látok felém jönni, És nem maradt egy könnyem - megköszönni.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végső menedéktek, A nyelv ma tündérvár és katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek! E drága nyelvet porrá ne törjétek, Ne nyúljon hozzá avatatlanul Senki: ne szaggassátok szirmait A rózsafának, mely hóban virul. Úgy beszéljen ki-ki magyarul, Mintha imádkozna, Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna! És aki költő, az legyen király, És pap és próféta és soha más. Nem illik daróc főpapi talárhoz, S királyi nyelvhez koldus-dadogás. Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely, Ki borát issza: Élet borát issza, Előre néz s csak néha-néha vissza - S a kelyhet többé nem engedi el!
Istenem, - erdők zörgő avarán, Vagy az utca kövén, Eltávozottak, vagy régen halottak Lábnyomába hányszor léptem én! És nem gondoltam meg: Légiók, seregek Mentek előttem már, Amerre én megyek. Ez itt egy leány lépte volt talán, Könnyű, de nem vidám, Törékenynek, karcsúnak képzelem, Akinek jóbarátja a magány. Ez a meggondolt lépés öreg úré, Az ott könnyelmű úrfi lépte volt. Itten, úgy látszik, megállt valaki, S egy virágszálért mélyen meghajolt.
Erre anyóka törte át magát Az őszi erdőn, - batyujába rőzse. Arra harcos lépése kopogott, Döngött, szikrázott a kövön előre. De ma mindnyájok lábnyomába lépve, Csendben gondoltam meg, Hogy hadak, seregek Mentek előttem már, Amerre én megyek. Fantáziám felfedte a nyomot, Mit hó temetett, zápor elmosott. Isten kegyelméből ma délután Én bujdosók és halottak nyomán Cserkészek őse, nyomkereső voltam: Utolsó mohikán.
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal - S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szűnik a vihar, Akkor - magától - minden elcsitul, Akkor - magától - éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.
Én nem futok. Nincs miért. Nem kápráztat a pálma-ág. Útszélen, árokparton, A versenyen kívül Szedem a novemberi ibolyát. Én nem futok, Távol a sértő zajtól, bántó fénytől A Janus-arcú dicsőségtől, Rendezgetem csokorba ibolyámat, Ha valakit tarkómra fúj a szél, A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat: Más virág híján mutatom neki Novemberben kinyílott ibolyámat. Ha kell: jó, ha nem: békesség neki. Én nem futok. Én nem akarok senkit utolérni. Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért Vágyom a virágomat kicserélni.
Mondod: a bánatod magános, Az örömöd ó, még magánosabb, Sötétség vagy, ha éjszakába jársz, De árnyék vagy, ha reád tűz a nap. És minden árnyék külön libegés És minden árnyék néma, külön élet, A bánat őket összesöpri-mossa, A fény mutatja meg a különbséget.
Mondod: a bánatod magános, De volt-e már mély, zengő örömöd? Ölelni vágytad a széles világot S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött. Vágytál röpülni, önmagadon túlra, Nem messze, csak egy rokonszellemig, - Az örvendezőt hűvös mosolyok Önnön szívébe visszakergetik.
Hogy mért csak így: Ne kérdezzétek; Én így álmodom, Én így érzek. Ilyen messziről, Ilyen halkan, Ily komoran, Ily ködbehaltan, Ily ragyogón, Ily fényes vérttel; Űzött az élet, S mégsem ért el. Menedékem: A nagy hegyek, Az élet fölött Elmegyek; S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen: Én, örök vándor, s örök idegen.
Ne várd, hogy a föld meghasadjon És tûz nyelje el Sodomát. A Mindennap kicsiny csodái Nagyobb és titkosabb csodák. Tedd a kezedet a szívedre, Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog, Ez a finom kis kalapálás Nem a legcsodásabb dolog? Nézz a sötétkék végtelenbe, Nézd a kis ezüst pontokat: Nem csoda-e, hogy árva lelked Feléjük szárnyat bontogat? Nézd, árnyékod hogy fut el elõled, Hogy nõ, hogy törpül el veled, Nem csoda ez? - s hogy tükrözõdni Látod a vízben az eget? Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök, Szitáló, halk szirom-csodák. Rajtuk át Isten szól: jövök. " :)))
Jó Testvérem e rossz világon: Bölcsebb, derültebb, hívőbb "én"-em, Bocsásd meg a szomorúságom, Lázongásom, hitetlenségem. Nézd el vak fogcsikorgatásom, Itten, a "külső sötétségben". Fogadj el úgy, ahogy vagyok: Kihűlt, kietlen égitestet, Mely mégis iker-csillagod.
S nézi végetlen éjszakákon: Messze a másik hogy ragyog.
Azt akarod, hogy kilépjek magamból. Hát jól van, most kilépek. Vallom veled, hogy nem hiába élek. Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség És áldás az átok Kell, hogy a termő magot földbe vessék, És néha vérrel és szennyel befessék A rejtett Cél felé futó világot.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van, Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok A végtelenbe lendülő hajóban. Vallom veled, hogy minden, minden jól van. Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, - Hogy minden egész, - minden összefügg, És rab-voltomban van a szabadságom, Erőm az erőtelenségben, A betegségemben a gyógyulásom. A rossz is, amit gonosz szándék nélkül, A vétek is, amit itt elkövettem, Kristállyá érik messze valahol: Vallom, lélekben, testben megtörötten. Vallom, vallom veled mindezeket, Mert szépek és mert lehetetlenek, - S szeretném lehajtani fejemet Világfeletti gondolataid Kőszikláira, mint puha párnákra...
Hallod, hallod? igent mormol reá S áment dörög a tenger orgonája.
"Eredj, ha gondolod, Hogy valahol, bárhol a nagy világon Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, Eredj... Szállj mint a fecske, délnek, Vagy északnak, mint a viharmadár, Magasából a mérhetetlen égnek Kémleld a pontot, Hol fészekrakó vágyaid kibontod. Eredj, ha tudsz. Eredj, ha hittelen Hiszed: a hontalanság odakünn Nem keserűbb, mint idebenn.'
Új szövetség Fájdalmam szörnyű, kiáltó szavát Az éjnek adom át, a hangtalannak: Nemzet nincs már...!
De magyarok még vannak.
Ország nincs már, a haza elveszett, De egymást átölelő lelkek vannak, És egymás felé kinyújtott kezek.
Erő nincs már és nincs már hatalom, Sem a föld felett, sem a föld alatt, De él és velünk van a gondolat.
Egymásra gondolunk És arra, ami magyarrá tesz minket, Megértjük egymás szeme-villanását S hogy "nem"-et gondolt, aki "igen"-t intett.
Ha szétvetették hű, védő karámunk, Ha porig égették a szentegyházat: Nincs más remény és nincs más feladat, Mint összeszedni ott, ahol, a nyájat.
Csak ketten legyünk együtt, ketten-hárman: Már kivirul a lelkek tavasza, Csak néhányan, egy kicsike kis zugban, És az a kis zug - az lesz a Haza.
S aki egyedül, magára marad, És alkot, elhagyottan, egyedül: Idők vásznára, örök jel gyanánt A lelkéből a nemzet kivetül.
Leszállunk önnön lelkünk mélyire, Van ott még sok arany! Tüzet-táplálni: fekete gyémántok, És talán - vas is van!
Ha kell, hát eltemetjük minden holtunk, Csendes lesz a mező; De aztán: szemzünk... oltunk; Jönnek a gyermekek, az unokák... Valamit mindenikbe beleoltunk...
Fájdalmam szörnyű kiáltó szavát Az éjnek adom át, a hangtalannak: Ország nincs már...!
Magyarok voltak Magyarország nélkül, Magyarok vannak Magyarország nélkül, Magyarok lesznek Magyarország nélkül. Mert az országnál mélyebb a magyarság, Mert test az ország és lélek a nép- Keret az ország, s az ország-keretben A magyarság a fejedelmi Kép... Két évtizedig idegen keretben A Kép, a lényeg alig változott, Oltárképpé magasztosult talán, Bár nyomta a keret, az átkozott. A régi rokon, ismerős keretben, Ne felejtsük: ez is csak foglalat- Jobban hat a neki való keretben, De mégis csak a Kép az, aki hat! Csikoroghat az államgépezet, Mert minden állam test és csikorog- De Arany János dallama örök, S Petőfin nem fognak ki divatok! Vannak bolondjai a szerelemnek, S őrültjei a honfi-láznak is- De néha nagyon is hamar kisül, Hogy mindez múló, balga és hamis. Vannak korszakos szörnyű tévedések És vad politikai divatok- De néha egy-egy költő mondja el Joggal: az állam mostan én vagyok. Két évtizedes idegen keretben Mi megláttuk az örök lényeget- Országokat lehet szétdarabolni: Nem lehet legyilkolni lelkeket!
Nekünk csak ott szabad Énekelni a tiltott éneket, Ahol a szél szalad, Ahol a zerge jár, A völgyi köd felett. Ahol a sziklafalnak füle nincs, Csak visszhangja van, százezerszeres, A kimondott szó: eltemetett kincs, Titok, amelyet senki sem keres, Nekünk csak ott szabad ...
És a dalnak a megszokott- simának Ott a magasban örvénylése támad, Soha nem hallott felséges zengése, Könnyes és rettenetes üdesége: "Isten, áldd meg a magyart!"
Nekünk csak ott szabad, Ahol a zerge jár, Ahol a szél szalad, Ahol a sziklafalnak füle nincs, S a kimondott szó kőbehantolt kincs. Nekünk csak ott szabad ... Nekünk már az örök hóig kell menni, Az Isten zsámolyáig, Ha ezt a dalt akarjuk énekelni...
Amiként én is megbocsátok Amikor eljutok odáig, Az imádságban meg-megállok. Én megbocsátok? Azoknak, kik vétettek ellenem? De nekem nincs mit megbocsátanom, Mert ellenem nem vétett senki sem. Ember nem ütött se tettel, se szóval, Akik az úton szembejöttek vélem: Áldva jöttek és simogatva jöttek, És roskadásig megterhelve jöttek Számomra tartogatott ezerjóval. Ember nem ütött se tettel, se szóval, Csak vigasztalt, csak dicsért, szeretett, ? Isten engem az embereken át
Jaj, nagyon-nagyon elkényeztetett. Engem az Isten önmagammal vert meg: Tűzostort font a gondolataimból S minden ideg szálamból kancsukát, Hogy verje, verje, verje és gyötörje, És méltón meggyötörni mégse tudja A lelkem soha, soha önmagát. Engem az Isten önmagammal vert meg, Tűzostort font a gondolataimból S minden ideg szálamból kancsukát.
