Korábban már volt szó a topikon a mezőkeresztesi csatáról.
Ott elég jól el van magyarázva, hogy miért buktuk el: a császári zsoldosok megálltak fosztogatni a halott törököket, pedig az oszmanlik félig már verve voltak.
Eccerűen döbbenetes, hogy Mezőkeresztesnél hogy nyerhettek a törökök, hisz a németek már egy edzett profi hasereg volt, az erdélyiek meg bizonyítottak előtte Havasalföldön ?
Egy a történészeink által elfeledett győztes ütközet a hosszú háború előestéjén:
1588-as szikszói csata
Noha Szikszót, mivel nem volt hadászati jelentősége, nem foglalták el a törökök, azt elvárták, hogy rendszeresen adót fizessen nekik a város. Mivel a szikszóiak rendszeresen megtagadták az adófizetést, a törökök többször is feldúlták városukat. 1588-ban Szikszónak már 1,000 arany tartozása volt, ezért a budai pasa büntető-adóbehajtó hadjáratot szervezett.A hatezer lovast és ugyanennyi gyalogost Kara Ali bég, a fehérvári parancsnok először Putnok ellen vezette, majd, miután azt nem tudta bevenni, Szikszó irányába indult. Október 8-án délután érkezett a város alá, és azonnal meg is kezdte a templom-erőd ostromát, amelyet a felfegyverkezett polgárok védtek. Két órai ostrom után viszont, kénytelen volt visszavonulni, mert 5 óra tájban megérkeztek a Rákóczi Zsigmond egri várnagy vezette felmentő csapatok, 2,000 magyar vitézzel és 500 főnyi német harcossal. Kara Ali felgyújttatta a templomot és a körülötte lévő házakat, majd a Hernád-Bársonyos háromszögébe vonult vissza, ahol rendezte a seregét. A jobbszárnyra a lovasokat, a balszárnyra pedig a janicsárokat rendezte, középen állította fel négy ágyúját. Rákóczi seregét középen Homonnai Drugeth István zempléni főispán, Felső-Magyarország leghíresebb vitéze vezette, a balszárnyon a fekete lovasok támadtak, míg a janicsárokkal a német puskások ütköztek meg. Már rögtön a csata elején súlyosan megsérült Kara Ali, így a parancsnokságot Musztafa szécsényi bég vette át, aki nem sokkal később szintén elesett. Ekkor a janicsárok áttörték a támadó magyar seregek hadrendjét, Drugeth István fogsága esett, és már Rákóczi is a visszavonulást fontolgatta, amikor a magyar balszárny is a németek segítségére sietett, és így sikerült visszaverni a janicsárokat. A hadrend teljesen felbomlott, az ember ember elleni küzdelem pedig a késő éjszakába húzódott. Ekkor már a harmadik török fővezér, Bajazid pasa, a janicsárok vezére is elesett. Szintén elesett Heling, a németek kapitánya. 11-re a török seregek megfutamodtak. A lovasság a Sajóig üldözte őket, Homonnait is sikerült kiszabadítani.
1,700 török és több száz magyar meg német katona halt meg az ütközetben. A közös sírt, ahova a halottakat eltemették, azóta is Törökhalomnak nevezik.
Nagy nevet szerzett magának ezzel a győzelemmel Rákóczi, Rudolf császár még évtizedekkel a csata után is megemlítette a fényes diadalt, amely a két sereg létszámkülönbsége miatt volt különösen értékes.
A Pallavicini család rendkívül régi itáliai nemesi család, amelynek négy ága is volt. Egyébként érdekes, hogy olasz létükre udvarhű politikát folytattak általában. A magyarországi Pallavicinik közül az utolsó magas polcon lévő személy Pallavicini János, K. und K. nagykövet volt többek közt olyan fontos helyeken, mint Szentpétervár, Kostantinápoly, 1941-ben halt meg Pusztaradványban (Abaúj). A Pálinkás őrnagy is Pallavicini volt ( csak magyarosított), aki kiszabadította 56-ban Mindszentyt - ezért később ki is végezték.
No, azér' annak a korszaknak már vége van, amikor a kurucok megpróbálták elhajtani a labancokat . Vagy éppen fordítva. Manapság inkább már csak egy másik topicba :-).
Szvsz egy jó magyar ember egyszerre lehet potenciális kuruc és egyben potenciális labanc...:-)
Ez már vallásfilozófia. Ha Isten bennünk él, mi pedig szabad döntésünk szerint fogadjuk el vagy utasítjuk el a jelenlétét, a tetteinknek ebben a vonatkozásban lesz következménye. Nem egy trónon ülő szakállas öregúr ez, hanem valami egészen más.
Addig jár a korsú a kútra, még el nem törik, ráadásul kutyából nem lesz szalonna. Megszokott életüket élték tovább, amiben kódolva volt ami történt velük. Nem kell a sors kezét keresni benne.
"A pápai szentszék fölmenté a gyilkosokat a bűn vádja alól.Ámde volt még egy magasabb bíró, akinek az ítélete Martinuzzi gyilkosait egytől egyig utolérte.Pallavicini Sforzát elfogták a törökök a palásthi csatában, s gyalog és bottal verve hajtották el Sztambulig, s ott tizenhatezer aranyat fizettettek vele váltságdíjat.Ferrari Márk Olaszországban gonosztett miatt akasztófára került.Mercadának dulakodás közben a jobb kezét vágták le, s később vadászaton összetépte egy vadkan.Scaramuzziát a saját katonái vagdalták össze.– Moninónak Piemontban fejét vették.…Isten ítélete volt ez!"Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban
Persze, mert ezt terjesztették el róla a halála utáni perben. Ferdinánd meg sem próbálta cáfolni, hogy ő ölette meg Fráter Györgyöt, ehelyett azt bizonygatta a pápai ítélőszéknek, hogy Martinuzzi a pogányok cinkosa és a kereszténység árulója volt. A trükk végül bejött, a gyilkosokat felmentették, az utókorra pedig csak egy torz jellemkép maradt.
Fráter György valóban ambíciózus ember volt, de egyben felelősségteljesen gondolkodó politikus is. Buda elfoglalása után nyilván számot vetett a felelőséggel, mint a váradi béke teő alá hozója. Ezután komolyan tartott attól, hogy a szultán hamarosan Erdélyt is be fogja kebelezni, ezért fű alatt éveken át a Habsburgok felé tájékozódott. Ennek érdekében még egykori ura feleségét és fiát is hajlandó volt beáldozni, csak hogy a gondjára bízott tartomány megmeneküljön a törököktől.
1551-ben aztán a saját szemével kellett látnia, mennyit is ért akkortájt a Habsburgok segítsége. Castaldo vezetésével pár ezer szedett-vedett zsoldos érkezett az országba, akikre csak alacsony oddszot lehetett volna tenni a törökökkel szembeni harc előtt. Hagyta elmenekülni a lippai török várparancsnokot, mert tudta, hogy a következő évben a törökök bosszúját csak nehezen kerülheti ki. Ezt végül már nem érte meg, Sforta Pallavicini zsoldoskapitány és emberei végeztek vele, a holtteste pedig két héten az alvinci vár udvarán hevert.
Martinuzzi tévedett, amikor azt hitte, Erdélyt el akarják foglalni a törökök. Helyette keleti irányból is biztosítani akarták a hódoltsági területeket, 1552-ben ezért foglalták el Temesvárt és Szolnokot (Egert pedig nem).
Tragikus alak, tragikus sorssal. Az ő politikájából viszont okulhattak az elkövetkező nemzedékek.
"Átkozott ember volna, ki titeket arra késztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugódzatok..." (Pázmány Péter)
Az orosz gyalogság az rosszul fölszerelt, rosszul kiképzet és roszzul vezett volt. A tisztjeik meg hülye idióták voltak, nem értették a modern hadviselés lényegét. Vodkával kábítoták el az orosz gyalogost aztán meg nekizavarták az osztrák magyar géppuskáknak meg golyószoróknak. Nem is csoda, hogy a ruszkiknak mintkét háborúba ekora ember veszteségük volt.
A török hadsereget balkáni és anatóliai vademberekböl és hegyi törzsekböl sorozták összte. Ezeknek a fickóknak még a haláil mis jobb volt, mint nyomorba élni.
Viszont a nőktől el voltak tiltba a janicsárok, ezé nagyon sok volt a buzeráns közöttük.
"Habsburgoknak hibául róják fel, hogy nem űzték ki hamarabb a törököket, a dicső kurucoknak viszont nem vetik szemére, hogy török fennhatóság alá akarták vonni a teljes történelmi Magyarországot."
Volt még a XVI. században egy magyar politikus, akit már csak az anakronizmus miatt sem nagyon lehetne 'kurucnak' nevezni. Martinuzzi Fráter Györgynek élete utolsó pillanataiban, mielőtt Ferdinánd király bérgyilkosa belehajította a kést, talán végigfutott az agyán, hogy a Habsburgok katonai tehetetlensége miatt az ő itthoni híveik talán nem éppen a legjobb lóra tettek. Halála után hamarosan megszületett az Erdélyi Fejedelemség, politikai, de akár kulturális szempontból is figyelemreméltó eredményeket elérve Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralma idején.
"A kuruc önérzet odáig vezetett, hogy se egyik, se másik nagyhatalom alatt sem tudta magát jól érezni."
Nem a 'kuruc önérzettel', hanem a nagyhatalmisággal volt a baj. Azzal a gőggel, azzal az állandó megalázásra törekedő politikai gyakorlattal, ami egy tipikus nagyhatalom jellemzője. Úgy, mint a négyszáz éves Habsburg-uralomé.
"akkor nem ússzuk meg olyan könnyen, egy magyar Fehérhegy következett volna, illetve a magyar államiság megszünetése."
Vagy ugyanaz történik, ami Lengyelország felosztásakor. Ennek ellenére Rákóczit utólagos éleslátással hiba volna elítélni. 1703-ban, amikor elindította a felkelést, egy rendi jogokat sárba tipró, erőteljes beolvasztó politikát tervezgető (Kollonich: Einrichtungswerk), újabb ellenreformációs offenzívát indító hatalom ellen lázított. Abban, hogy 1711 után a Habsburgok politikája ettől alapvetően más irányt vett, oroszlánrésze volt a végtére is levert Rákóczi-szabadságharcnak. Ahogyan Károlyi, úgy a fejedelem is vállalhatta volna a szatmári béke utáni megalkuvást, de a nyolc éves háborús időszak után ezzel hiteltelenné vált volna az utókor szemében. Megmaradt továbbra is kurucnak - itthon pedig örök igazsággá vált, hogy a magyar történelemben néha a labancokra is nagy szükség van.
Érdekes, hogy az oszmán hadsereg embervesztesége általában minden csatában nagy volt, még győzelem esetén is.
A parancsnokok a jól kiképzett központi hadtestet, a janicsárokat általában megkímélték, a többi alakulatot viszont szívfájdalom nélkül föláldozták a győzelem érdekében.
Embertelen sorozási rendszerüknek, az ún. devsirme-rendszernek köszönhetően viszonylag könnyen tudták pótolni a veszteségeket.
A nagyobb vereségeket azért ők is megérezték.
Pl. 1456-ban Nándorfehérvár alatt 24 ezer harcost vesztettek, II. Mehmednek is kellett némi idő, míg hadseregét fel tudta tölteni. Bár 1459-ben már ismét (most már véglegesen) meghódította Szerbiát, 1463-1464-ben pedig Boszniát.
1683-1697 között a felszabadító háborúban az oszmán hadsereg embervesztesége 150 ezer fő körül volt. Ez azért már tetemes, a teljes hadi létszám mintegy kétharmada.
Nem is tudták egyhamar pótolni. Nagy László megjegyzi A török világ vége Magyarországon című könyvében, hogy az 1690-es években a törökök a hadjárataikra már kénytelenek voltak tapasztalatlan, alig kiképzett katonákat magukkal vinni.
Nem is csoda, hogy elbukták a sorsdöntő csatákat, pl. 1697-ben Zentánál.
Összehasonlításképpen a császári és más keresztény csapatok vesztesége 50 ezer fő körül alakult. A korabeli viszonyokhoz képest tehát meglehetősen pusztító háborúról volt szó.
