Sziasztok,
Van, aki először, van, aki sokadszor.
Van, aki az első hetekben, van, aki középidőben.
Van, akit műtenek, van, akit nem.
Van, aki tudja milyen okból történt, van, aki nem.
Van, aki könnyebben feldolgozza, van, akinek orvosi segítség kell.
Van, aki a pihenő után újra megpróbálja, van, aki évekig nem.
Gyere, oszdd meg a történeted, vígasztalódj és vígasztald a sorstársakat!
Köszi, át is menmtem az angyalokszülei oldalra.Nehezen birom--sehogy. Borzasztóan kivagyok, rettenetes lelki trauma ez. Remélem itt kapok jó szót, bátorítást a jövővel kapcsolatban.
Annyira feldolgozhatatlan ez, cserháti édes kisfiam dalát dúdolom akaratlanul.
Most 6hete, hogy a 36és fél hete pocakomban növögető kisfiam meghalt. Borzasztó, még most sem fogom fel. Valódi köldökzsinórcsomó okozta a halálát,.teljesen egészséges volt a kis drága lélek.Sajnos nem néztem meg, és azóta ez borzasztóan bánt, nem tudok elszakadni a gondolattól, h nem küzdöttem, h láthassam--de alig emlékszem vmire a sokktól. Végül megcsászároztak, mert 4580g és 54cm volt.
Nagyon magányosnak érzem magam, nem tudok kivel beszélgetni, a családom körében tabutéma.Én meg csak sírok napokat, semmi értelmét nem látom semminek!
És még egyszer: így a távolból, ismeretlenül is sokat gondolok rátok. Nem tudok elképzelni nagyobb veszteséget, mint ami titeket ért, együttérzek a fájdalmatokban, és nagyon-nagyon drukkolok, hogy az élet vagy/és az új babák valamennyire megvigasztaljon titeket...
A Kismama újságban volt egy Exit programajánló füzet, amiben le vannak írva, milyen programok lesznek a Születés Hetén. Ott volt egy kis kupon, amit kitöltöttem, így 2000 Ft-ért megkaptam a könyvet postaköltséggel együtt. Kicsit mérges voltam, mert a kuponon az állt, hogy a postaköltséget sem kell fizetni, és adnak 20% kedvezményt a könyvre. A 20% stimmelt csak, de nem bántam meg.
Május 7-én lesz a Születés Hete központi rendezvénye Aranytíz Művelődési Házban , ahol több segítséget is kaphatnak a magzatukat elvesztett szülők. Egyfelől fel lesz állítva a Siratószoba, egy szép hely (nem riasztó), ahol rehet rajzolni, levelet írni, gyertyát gyújtani a babáknak, meg lehet nézni egy videófilmet, el lehet búcsúzni a babáktól. Aztán lesz a Mit kezdjek a fájdalmammal c. előadás, azt hiszem 14 órakor, ahol olyan anyákkal lesz egy beszélgetés, akik hasonló fájdalmat éltek át, mint mi, köztük a könyv interjúalanyai is.
Sajnos nem tudok elmenni, pedig annyira jó lenne :(
Már sokszor akartam írni, mennyire feldúlt, amiket írtatok a rokonok, ismerősök megjegyzéseiről. Számomra ez egyszerűen felfoghatatlan - a butaságból, zavartságból adódóak persze, érthetőek, én is úgy érzem, h összevissza beszélek, amikor a barátnőmmel sikerül pár szót váltanunk. De a rosszindulat, vagy amikor vki "viccesre" veszi a figurát, az menthetetlen, abszurd...
Újságcikkhez: sokat beszéltetek róla, de egy dolgot hadd jegyezzek meg. Szerintem akkor hiteles (és általában a főszerk is akkor fogadja el), ha van valós szereplő, interjúalany. Van olyan, akár köztetek, akár az ismerőseitek között, aki arccal, de legalábbis névvel felvállalja a történetét, érzéseit, elmondja, milyen visszajelzéseket kapott, és azok milyen hatással voltak rá? Mert nyilván egy ilyen cikkben úgymond szakembereket is megkérdeznek a vetélés lélektani hatásairól, de azért az az igazán hiteles, ha olyan beszél róla, aki keresztülment rajta. Mondjuk ha jól értem, akkor aki megírja a cikket, tehát maga az újságíró is "itteni" topiclakó? Mert akkor ez vmennyire adott, és bocs az okoskodásért...
Olyan nagy a pörgé a ropikban, hogy, amire végigolvasom, nem is tudom hirtelen mire reagáljak.
Szóval:
Zicsorka
megjelenik a Magyar Nemzetben cikk? Annyira szuper Adri! Én már gondoltam Rád, csak még gondoltam, túl friss a sebed, és nem nyaggatlak ilyennel. Annyira reméltem titkon, mert olyan szuperül írtál a down-osokról is!!!
És mikor írod? Milyen lesz? Jaaaj, annyira izgatott vagyok!!!
Bábuska
Képzeld, én meg a Nők Lapjának írtam:) Scäffer Erzsébetnek. Én rövid levelet írtam, mert félek, nem is érdekli:( Bár, nem nézem ki belőle, őt nagyon szeretem.
Nagyon- nagyon szorítok Neked júniusban, annyira megérdemelnéd már a boldogságot!!!
A szülésznőkről nekem nagyon jó véleményem volt Mór születésénél, nagyon szuperül mellettem volt végig.
Dot75
Megértem a barátnődet, én is számol vissza a hónapokat. Abban bízom, hamar elmúlik a nyár, és indulhat a babaprojekt. Vissza fogom kapni Éduát, csak egészséges testben. Egyik "barátnőm", akinek ezt mondtam, azt kérdezte, és ha fiú lesz? Olyan frappánsan azt válaszoltam neki, hogy a léleknek nincs nemi szerve. Amióta rájöttem, milyenek is az emberek, olyan jó válaszokat kitalálok fél másodperc alatt. hogy magam is meglepődöm.
Lehet, olvastad, de én azt nem tudom feldolgozni, hogy a babám szenvedett. Én kis naív azt képzeltem el, beindítják a szülést, megszületik Édua, és azonnal angyalka lesz. :( :( :( Ha erre gondolok, egész nap sírnék szívem szerint. Magamban még mindig bocsánatát kérem a történtekért. Remélem, megbocsát.
Vahine
Sajnos a mi babánkat csak az anyai keringés tartotta életben. Születés pillanatában halt volna meg, mivel összeomlott volna a keringése, de ha azt mondják, x százalék esély van, én nem tudom, mertem-e volna így dönteni. Én annyira érzékeny vagyok még arra is, ha Bp-en az aluljárókban hajléktalant látok, hogy elsírom magam. Azt kell, hogy mondjam, belehaltam volna, ha a gyerekem egy vegetáló lény.
Elhiszem, ha benne van az ember, akkor csinálja a dolgát... Mindig arra gondolok, hogy ha ilyen gyerekem van, persze mindent megadok neki, amit csak tudok, de mi van akkor, ha én már nem leszek? Intézetbe kerül, és ütik, verik? Nagyon nehéz dolog ez, egyik döntés sem jó. Ilyen helyzetben nincs jó döntés.
Most nincs időm visszaolvasni az írásokat, de ha jól emlékszem, vannak közületek pécsiek. Ismeri valaki Kosztolányi profot? Őt ajánlották nekem.
Igen, ez iszonyat nehéz kérdés... Tvrtko egyik könyvében ír egy rákbeteg kislányról, akinek rettenetes fájdalmai voltak. Kapott fél évig egy bivalyerős gyógyszert, ami annyiban használt, h egy kicsit csökkentek a fájdalmak, a leépülés, de ettől függetlenül menthetetlen volt. Fél év után abba kellett hagyni a gyógyszer szedését, mert "annyira durva mellékhatásai vannak, h tovább nem szabad szedni". Nem sokkal később a kislány meghalt, de addig is sokat szenvedett. És én nem értettem, hogy milyen durva mellékhatások lehetnek, amelyek egy ilyen állapotban lévő gyermek esetében arra késztetik az orvosokat, h ne adják a gyógyszert? Ha egyszer tudták, hogy meg fog halni, és hogy addig nagyon fog szenvedni... Persze nulla infóm van, szóval lehet, hogy ha tovább adják, akkor pl belehal rögtön, vagy még erősebbek a fájdalmai?? Nem tudom, csak nagyon rossz volt ezt olvasni.
És, hogy ne legyen ennyira off... A magzatnál, annál a pici babánál nem lenne nagyon fontos, a legfontosabb, hogy minél kevesebbet szenvedjen? Persze biztos megpróbálják, én meg itt hülyeségeket írok tehetetlenségemben...
(A magzatkori, meg alapvetően a csecsemő- és gyerekkori betegségektől, szenvedéstől totál kiakadok, annyira rossz, ha csak egy picit beteg, és még csak az a nyavalyás gyógyszer is rossz ízű - pedig hol van az a műtéttől pl! - de nem tudom elmagyarázni neki, hogy az ő érdekében van! A piciknél talán a leges-legfontosabb, h minél kevesebbet szenvedjenek, csak a feltétlenül, mindenképpen szükségeset, amit muszáj, ami már kikerülhetetlen...)
Nagyon jó híreim vannak,máris kaptunk visszajelzést a Magyar Nemzet hétvégi magazin újságírójától,Adritóll!Nagyon köszönöm Adri mégegyszer,hogy megadod nekünk a lehetőséget!
Remélem sikerülni fog,hogy megjelenjen rólunk a cikk!
Utólagos engedélyetekkel írtam a Kismama újságnak egy hosszú emailt,arról,hogy a segitségüket kérnénk.
Írtam arról,hogy a kórházi segítők,a munkahelyi kollégák és a család részéről nem kaptunk megfelelő támogatást mikor elveszítettük gyermekeinket.
Kértem írjanak cikket arról,hogy mivel könnyithetik meg embertársaink számunkra ezt az amúgy is nehéz időszakot.
Nem adtam ki,hogy melyik fórum-ról van szó és személyes történeteitekről semmit nem árultam el!De a saját email címemet megadtam,hogy kapjunk visszajelzést!
Szia Dot, szerintem is teljesen igazad van, én is úgy írtam tegnap, hogy ha szenved a baba, mert műtögetnék, vagy fájdalmai vannak, és fölöslegesen, mert nincs úgysem esélye, akkor tényleg ne szenvedjen... De én a nagyobb gyerekemről, vagy bárkimről,akit szeretek is azt gondolom, hogy ha valami szörnyűség történne velük, amit biztosan nincs esélyük túlélni (ne legyen ilyen soha senki gyermekével sem!!!), pl. megégnének vagy valami, akkor szeretném, ha nekem is lenne erőm megkérni az orvost, hogy kapcsoljon le egy gépet, vagy adjon be egy kicsit nagyobb adag altatót.
Szóval én is azt gondolom, hogy néha egy babát el kell engedni, és nem mindenáron életben tartani... csak ennek a gondolkodásbeli háttere is számít...
Mi köszönjük neked,hogy egy sorstársunknak a segitségére vagy!
Igen ez tipikus amit írsz,hogy sokan közülünk mindjárt teherbe szeretnének esni.
Van akinek ez valóban segít,van akinek a szervezete addig be sem fogadja az új pocaklakót amíg lelkileg fel nem tudta dolgozni az előző baba elvesztését.
Szerbusztok! Mindenekelőtt szeretném megköszönni a válaszaitokat, segítségeteket! A barátnőmmel azóta sikerült beszélnem. Azt hiszem, neki az jelenti valahol a segítséget, hogy biztosan tudja: amint lehet, rögtön újra megpróbálják. Most még próbálja feldolgozni ezt a feldolgozhatatlant, aztán... meglátjuk. Arról nem beszéltem vele, de biztos érzi ő is, hogy itt nem csak arról van szó, hogy a teste jöjjön rendbe (bár úgy tűnik, hogy azt teljesen rendben is volt, nem az ő szervezetével volt a gond), hanem a lelkének is vhogy meg kell békélnie, elfogadnia, hogy egy másik baba jön majd, aki nem az, akit most várt tiszta szívből. Iszonyú nehéz lehet ezt az érzést, ezt a szeretetet, várakozást "áthelyezni" vki másra...
Vahine, gondolkodtam azon, amit írtál, a legtöbb dologban egyet is értek. Viszont azon elgondolkodtam, hogy biztos jó lenne egy _valóban_ életképtelen baba esetében, ha megszületne, és 2 hétig élne? Jaj de rossz ezt így leírni, nem szeretnék senkinek sem még nagyobb fájdalmat okozni...! Csak arra gondoltam, hogy ha ez a két hét boldog, egészséges két hét (a baba számára), ami alatt az anyukája magához ölelheti, megszoptatja, babusgatja, és utána "szépen elalszik", akkor igen, talán, érzem is, nem csak értem az értelmét. De ha az a baba már a méhben fájdalmakat él át 9 hosszú hónapig, aztán megszületik, rögtön inkubátor, adott esetben műtétek sora, az anyukája csak-csak látja, de ő az anyukáját alig, még csak az ujjával sem érintheti meg, és a fájdalomból a fájdalomba születik, majd haldoklik és meghal... Ezt rettenetes elképzelni, nem is tudom, hogy én mit éreznék.... Persze hogy jövök én ahhoz, hogy erről értekezzek azok mellett, akik a másik részét átélték... Inkább a ti véleményetek mérvadó. És gondolom, ha választási helyzet lenne, akkor "de legalább magamhoz ölelhetném" "legalább élne két hetet talán" mellett azt is mérlegelnétek, hogy "mennyi fájdalmat él át addig - itt bent, a testemben, és ott kint, miután megszültem". Már ha egyáltalán van mérlegelési lehetőség... :-((
Nagyon kedves Tőled,hogy te is így támogatod ezt a mi ügyünket!
Nagyon szükséges szerintem valamit tenni ezügyben,mert akik ezeken a tragédiákon átmentünk nem kaptuk meg a minket megillető bánásmódot,volt aki a kórházi személyzettől,volt aki a munkahelyén,volt aki a családja és barátai részéről szembesült megengedhetetlen mondatokkal ,hangnemekkel.És mi persze csak tűrtünk,majd türelmünket elveszítve kikértük magunknak amit már nem bírtunk elviselni.
Persze tudjuk ez a mi bajunk nem is kívánnánk azt,hogy más is velünk szenvedjen,de azért legalább az alapvető humánus-megértést elvárnánk!
szerintem ez fantasztikusan jó ötlet, amit korábban és most is írsz, h. írni a Kismamának, és esetleg - rajtuk keresztül vagy nem - valahogy felhívni a kórházak, szülészetek figyelmét arra, hogy ez baromi fontos lenne, hogy az ilyen tragédiáknak a lelki részével is foglalkozzanak, legalább egy rövid tanfolyamot tartsanak az érintett orvosoknak, szülésznőknek legalább a legelemibb dolgokról, hogy mit NEM szabad mondani és tenni...
Talán a Hospice alapítvány is tudna ebben segíteni, ők ha az anyaság-részéhez nem is, de legalább a gyász, veszteség, fájdalom részéhez értenek.
Borzasztó egyébként, hogy a társadalmunk mennyire képtelen ezeket az igazán lényegi dolgokat kezelni...
Zicsorka, Móranya, Vivko, engem is felháborítanak azok az emberek, akik úgy csinálnak, mintha mi sem történt volna. Ennél már csak azok a szörnyűbbek, akik olyanokat mondanak, hogy minek terhelni az egészségeseket az "ilyenekkel" stb. Szerintem egy szellemileg vagy testileg beteg gyermek ugyanolyan érték, mint a többi, az ugyanúgy örül annak, ha megcirógatja az arcát a nap... Borzasztó egy világban élünk, ahol csak a tökéletes és a sikeres ember az érték... Sajnos azt hiszem, igazából az egész világ gondolkodásmódjának kéne alapjaiban átformálódnia, hogy ne halljunk ilyen megjegyzéseket, de ezt biztosan nem érjük meg...
Engem is a mai napig megnyugtat,hogy elbúcsúzhattam a kicsikéimtől!
Egyébként nem esik már nehezemre szülésznőként dolgozni,most már könnyebb,hiszen egy éve történt mindez és én erősen hiszem,hogy a mostani júniusi lombikkal szerencsével járok.
Szégyenlem magam a szakma nevében,bár le kell szögeznem,hogy minket is megráznak az ilyen esetek csak talán nem vagyunk kellőképp felkészítve arra,hogy ilyenkor valóban segíthessünk lelkileg könnyebbé tenni ezeket a borzalmasan megrázó órákat.Mert mint már itt írtunk is róla,minden másodpercnek jelentősége van abban ,hogy a későbbiekben fel tudja dolgozni az édesanya az őt ért veszteséget.
Ígérem amit lehet azt megteszem a saját munkahelyemen szót ejtek róla,hogy erről nagyon fontos lenne továbbképzést tartani.Fogjunk össze veled és írjunk a Kismamának arról,hogy legyen cikk az ilyen veszteséget megélt nőket miben segítheti a személyzet a kórházban,a kollégák a munkahelyükön,az ismerősök,a férj,a család,és mi az ami ilyenkor helytelen és megengedhetetlen,mit tilos mondani!
Éduát nem nézhetik egy kis semminek,ne hagyd,kérd ki a saját és a kislányod nevében!
Sokat gondolkodtam azon, amiket írtál. Bennem is felmerült a szülés után, hogy ezek az orvosok annyira hülyék, hogy nem is halt volna meg Édua. Addig, amíg nem jött meg a bonceredmény, ebben a hitben éltem, talán így utasítottam el betegtestét kislányunknak, vagy nem tudom...
És visszjött a bonceredmény... Szegény kislányomnak annyi baja volt, hogy amikor meglátta Mór gyerekorovsa az eredményt, csak annyit mondott: hogyan nem vetélt el... A lényeg, hogy nem volt csecsemőmirigye sem Éduának, ami az immunrendszerért felelős... Sőt! Valószínűleg már csak pár hetet élt volna magzatként is :(
Én ha visszafordíthanám az idő kerekét, amit ugye nem lehet, azt szeretném, hogy ki se derüljön semmi, és szülessen meg Édua, aztán úgy haljon meg.
Azt lekileg nem bírnám, ha kiderül, hogy meg fog halni születéskor, és hordom tovább. Nekem az a 2 nap is maga volt a téboly. Belehaltam volna...
Az anyósok már csak ilyenek. Nálunk a helyzet ua. Úgy csinál az a szerencsétlen, mintha mi sem történt volna, és szép az élet. Mórral is ezt csinálja. Móci tej-és tojásallergiás, és azt hiszi az a bolond nő:
1. ettől fogyatékos valaki
2. ha nem foglalkozunk vele, nincs is baj
Egyébként ez az egész arról szól, hogy az ő családja szent és sérthetetlen.
Nem is fokozom tovább, mert csak behergelem magam...
Nagyon irigyellek, hogy láttad a babáidat. Én most már úgy megnézném. Azt olvastam egyik nap valahol, hogy ha látod, könnyebb a gyász is.
Én nem tudnék szülésznőként dolgozni. Nagyon erős nő vagy. Hihetetlen. Engem az is felkavar, ha egy idegen babakocsit tol...
Én is gondolkodtam azon, hogy írok a Kismamába. Én már nem bírom idegileg a sok okoskát. Valakit szerintem pofon vágok... Annyuóira dühít, hogy egy kis semminek nézik Éduát!!!
Szomorúan olvastam a Te történetedet is. Én nem is értem, hogyan történhet meg ilyesmi a 21. században. Az én férjem is orvos, igaz csak fogorvos, de ő annyira emberséges, és körültekintő...
Komolyan mondom kinyílik a bicska a zsebemben, amikor ilyenek történnek. Én még csak nem is szólhatok, mivel az én babám beteg volt nagyon. Sőt már csk pár hétig élt volna a bonceredmény alapján :(
A szülésznőről annyit, hogy annyira hülyék - már bocsánat - ilyen helyzetekben, hogy csak na. Az orvos, aki észrevette a babánk betegségét, annyira nem tudta kezelni a helyzetet, hogy szóba sem állt velem. Kérdezgettem tőle, de nem válaszolt semmire, csak az asszisztensnőnek diktálta a bajokat:(
Gratulálok kislányodhoz, őt küldték maguk helyett a fiúk :)
ne haragudjatok, hogy "külsősként" beleszólok a topikba - én nem vesztettem még el gyermeket, van 3, de nálunk is voltak vízfejűségre, Down-kórra stb. utaló jelek, másrészt dolgoztam fogyatékosokkal, foglalkoztam halállal, gyásszal... így talán van valami "alapképzettségem".
Nagyon megrázóak voltak a történetek, nagyon felkavart. És elősodort egy csomó nehéz kérdést bennem.
Zicsorka, eleinte nem értettem, miért vetettétek el a babádat, de felkutattam a NLC-n és most már értem! - Számomra felfoghatatlan az az orvosi gyakorlat, hogy a beteg magzattól minél hamarabb meg akarnak szabadulni, de azt hiszem, a Ti esetetek az egyetlen olyan kivétel, amivel egyetértek! És nem azért, mert a fogyatékos gyereket minek kihordani, vagy ilyen marhaságok, mert szerintem az is éppen olyan drága, értékes kis emberke!!! Hanem mert ha megszületés után, vagy akár 3 vagy a 7 éves gyerekem kerülne ilyen helyzetbe, hogy napról napra jobban szenved, és nem lehet rajta segíteni, és biztosan nincs esélye, akkor azt hiszem, én annak a gyereknek is kérném a könnyű és gyors halál lehetőségét. És aláírnám a papírt. Azt hiszem, ezzel tényleg a legjobbat tetted a kicsikédnek, és ez valóban a szeretetedet bizonyítja!!
- Csak azt nem értem, miért nem tudják ezt az orvosok humánusan csinálni??? Miért kellett annak a pici lánynak napokig haldokolnia? Ha egy beteg vagy öreg kutyát el lehet altatni, egy kicsit gyermek miért nem érdemel meg egy altató injekciót a hasfalon keresztül?...
(Tudom, társadalmunk, amely engedélyezi az abortuszt és a 22 hetes vetélést, álszentül elutasítja az eutanáziát...) DE mégis: miért nem lehet ezt szebben, jóságosabban tenni?
Aztán... Móranya, a te soraid is nagyon megindítottak, és osztozom a bánatodban! És ennek a kapcsán az indított meg különösen:
milyen kegyetlen és szívtelen ez a mostani orvosi gyakorlat, hogy a fogyatékos és beteg (vagy annak gyanított) gyerekeket minél hamarabb elvetéltetik. (Természetesen MÁS, ha az a baba szenved, és az is, ha az anya nem bírja tovább hordozni,vagy ha amúgy sem akarná megtartani.) De ha csak "úgysem élné túl", vagy "úgyis élettel összeegyeztethetetlen" stb... Akkor miért kell a mamát rábeszélni az elvetetésre? Hát miért nem kaphatja meg az a baba azt a néhány boldog hónapot még a méhben? (És esetleg a túlélés 1 ezrelékes esélyét? Mert olyan is volt már a történelemben...) Miért nem segíti a társadalom ebben a KISMAMÁT is, hogy az egyszer talán halálraítélt gyermeket is szeretettel tudja kihordani? És ha megszületik és meghal 2 vagy 12 vagy 25 nap múlva - hát nem csodálatos, hogy akár még ennyit is élhetett? - Elvégre mindenki halálraítéltként születik! - Annak a babának az a két hét is az élet lenne; ehelyett... Nem akarom folytatni, és ne haragudjatok, hogy ezzel is talán fájdalmat okoztam, de azt hiszem, ez borzasztó nagy bűne az orvosoknak is és társadalmunknak is, hogy mindezt nem tematizáljuk, hanem elfogadjuk a jelenlegi gonosz gyakorlatot. - Móranya szavai gondolkoztattak el: talán egy más világban még hordoztad volna könnyezve, de szeretettel kicsi babádat néhány hétig vagy hónapig... talán egy nehéz koraszüléssel jött volna a világra, talán tényleg nem sokat élt volna, de lelkileg talán mégis könnyebb lett volna Neked (ha más szempontból pedig talán persze nehezebb, de mégis talán méltóbb, szebb...)
És még: lányok, a halál borzalmas, egy gyermek elvesztése pedig annyira iszonyú, hogy nem is tudom, egy édesanya hogyan élheti ép ésszel túl... Sehogyan - ahogy mindent túlél az ember, de valami örökre elhal benne, mintha elvesztené egy ujját. A hiányt nem pótolja a többi... Ezt nem lehet szépíteni, és borzasztó, hogy erre a legtöbben "bulizást" meg újságolvasását tudnak ajánlani... Én azt hiszem, sírni kell, ki kell sírni, ez jár a babának is és az anyának is; és meg kell élni a gyászt, és igenis kerülni a kisbabásokat és a terheseket, amíg ez rosszul esik; és el kell nevezni a babát, és ha nincsen sírja, akkor is legyen valamije, akár egy fehér kis lapja a fiókban, rajta egy kedves kép, egy fekete csík vagy egy lepréselt virág... Talán ezek segítenek elviselni a fájdalmat, de a veszteség örökre megmarad.
És még annyit: ezek a veszteségek készítik elő saját halálunkat. És fordítva is igaz: mindenki, akit elveszítünk, odaát vár minket, a kapuban, és nekünk segít majd egyszer ellépni innen.
