...a falra mászom tőle. (Idővel az is ki fog derülni, miért, de előbb határozzuk meg, mi is az, hogy értsük, miről beszélünk. Várom a viszonyulásokat.)
- Az egyik egy történet. Van egy ismerősöm ott, ahol nyaranta dolgozni szoktam, egy tipikus egyszerű lélek. Ő bevallja magáról, hogy sosem tanult semmit, nem is hiányzik neki, ő annyit szeretne, hogy legyen szabadideje, amit az állataira szánhat. Kedvelem. Lehet, hogy nem tőle fogok hallani a magasfilozófia legújabb eszmevonulatairól, de egy jó lélek. Pedig az ilyen szavakat komoly fenntartással kezelem, mert többnyire máz van rajtuk.
- Épp a napokban töprengtem erről a belemászás dologról, ki is fakadtam három gigabyte-nyi méretben az egyik topikban. Arra kezdek rájönni, hogy sokszor nem is a rosszindulat idegesít, hanem a gazdátlan elemek és a szervezetlenség. Ezalatt azt értem, hogy óriási méretű a bürokrácia, a szervezés hiányzik, s az előre gondolkodás is. Nem látom, melyik az a része az életnek - a szigorúan magánéleten túl -, amelyiket ne keserítené meg valami a fentiek közül. Ha valaki konkrétan belemászik az életembe, többnyire vissza tudok szólni. Viszont a véletlenül fejemre hulló téglával szemben nincs esélyem.
olyan jellegű "buták", akik emellé még tevékenyek is
Erre mondják, hogy az a legrosszabb, amikor a hülyeség kitartással párosul.:-)
Hozzáteszem, kevés ember van, aki magáról bevallja, hogy buta.
Ti. aki beismeri, hogy buta, azaz tisztában van a saját korlátaival, valójában nem buta...
Egyébként egyetértünk - amíg nem másznak bele az életembe, addig hidegen hagynak. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbbször igenis belemásznak. Bár, attól függ, mit nevezünk belemászásnak... én ui. a tolakodó véleménynyilvánítást is beleértem.
Érdekes, engem pont ők nem tudnak különösebben izgatni. Valószínűleg azért, mert jelentős részük nem akar belemászni az életembe, nem piszkál, nem rosszindulatú velem szemben. Másrészt úgy vagyok ezzel, hogy lehet más életét kritizálni, de lehetőleg akkor tegyük, ha a mienk rendben van.
S ha már elkezdtem körbelőni a témát, bennem azok az emberek keltenek viszolygást, akik erőszakkal akarják a maguk gondolatait érvényesíteni, rosszindulatúak vagy olyan jellegű "buták", akik emellé még tevékenyek is. Hozzáteszem, kevés ember van, aki magáról bevallja, hogy buta. Az aluljáró alatt csövező alkoholista is magát tartja okosnak és a habilitált professzor is.
Mindenesetre az, ha valaki nem tud továbblépni, hidegen hagy. Hagyjon engem békén, s innentől kezdve szerintem nincs akadály, hogy mindketten úgy éljünk, ahogy jólesik. Azér' magamról írtam, mert ez volt éppen a viszonyítási pont.
Bennem az olyan emberek keltenek viszolygást, akik nem tudnak továbblépni. Kiráz a hideg az olyan ötven év körüli pasiktól, akik - bár elől már erősen kopaszodnak - még mindig hátközépig érő hajjal, szakadt farmerban hallgatják fiatalkoruk rockzenéjét.
„A kettő egyébként - kényelem és frusztráció - általában együtt jár.” – nem arra gondoltam, hogy együttjárnak-e, hanem hogy mikor miben lehet egyik és másik kiváltó ok, járulékosságtól függetlenül. Ha valaki tudja, hogy mi okozza a frusztrációt, és lehetősége lenne megszüntetni a kiváltó okot, de lusta, gyenge vagy halogatós, akkor a kényelem vagy gyengeség velejárója a dolognak. Ha tudja a kiváltó okot, de nincs lehetősége megszüntetni, az nem kényelmi kérdés (pl. öregedés) Van olyan eset is, amikor valaki a frusztráció elől a munkába vagy bármilyen más figyelemelterelő tevékenységbe menekül (például aki válás után túlórákat vállal a munkahelyén, hogy minél kevesebbet legyen az üres lakásban). Arról az esetről már nem is beszélve, amikor valaki érzi a frusztrációt, de nem tudja, mi is okozza igazából, csak homályosan úgy érzi, hogy régen jobb volt. (pl. akinek nincs kellő helyzetismerete vagy önismerete – nem feltétlenül saját hibájából).
A nagymama húslevesének bonyolult és egyedi gyártási technoógiája mellett ne feledjük el, hogy a memória sokszor torzít, kellemes emlékek felidézése esetén rendszerint a még kellemesebb irányába.
Néhányszor előfordult már, hogy olyan dolgokkal, melyeket a nagymama leveséhez hasonló szintű etalonnak tekintettem, később újból tapasztalván (újbóli megkóstolás, elolvasás, bármi) már egyáltalán nem éreztem annyira tökéletesnek, és rá kellett jönnöm, hogy az emlékeim szépítették meg őket.
A házikoszt egy külön kategória. Nemcsak az alapanyag határozza meg a minőséget, hanem az összetevők aránya is, illetve a kidolgozás minősége: meddig gyúrja valaki a tésztát, elég sűrű-e a krém, vagy kicsit folyós, egy csipet paprikát tesz-e a levesbe, vagy két csipet paprikát… tömegszerű gyártásnál nem lehet olyan gondosan figyelni a részletekre, és mindig bejátszik valamennyire a gazdasági szempont – ne használjunk-e kicsit rosszabb, kicsit olcsóbb anyagot vagy technológiát – míg aki a „szívéből” főz, az csak akkor gondolkozik ilyesmin, ha nagyon muszáj. A házikoszthoz és a bolti áruhoz kötődés nem ugyanolyan. Pl. már alig eszem táblás Boci csokit, mert – nem tudom, beképzelem-e vagy tényleg – de mintha drámai változáson ment volna keresztül. Anyu sztrapacskája, az mindig hozza a formáját:-)
„Rengeteg ember van, aki beleragadt a múlt posványába, mert képtelen és/vagy nem hajlandó megújulni, fejlődni, tanulni, előre tekinteni.” – felvetődött, hogy a múlt-jelen szembeállításánál mennyire forog kockán az önértékelés, és mennyire a kényelem – mert két igen különböző dologról van szó. A szaloncukornál és általában a márkahűségnél inkább a kényelem játszik szerepet. Amit Kigyo és Madárka pedzeget – identitászavar, frusztráció, beteges rettegés, oké vagyok, nem vagyok oké –, ennek komoly(abb) lelki háttere van, és nehezebb váltani róla, mint ahogyan egyik cipőről vagy olvasmányról másikra vált az ember, feltéve, hogy váltani akar.
Nem tudom, nektek is itt villog-e a képernyőn a hirdetés, amely „gyermekkorunk kedvenc könyveit” propagálja „új kiadásban”. Rákattintottam, és elfogott a nosztalgia:-) Ezekből tanultam olvasni.
"Kérdés, mit értünk régi szaloncukor alatt. Szerintem a mai választékból mindenki megtalálja a neki valót."
2.
"Épp a hétvégén ittam egyébként szőlőízűt, és majdnem biztos vagyok benne, hogy ez már új recept, mert muszáj volt váltani."
Itt - kérem szépen - ellentmondás leledzik.
"Ha olyan jó lett volna az eredeti recept, mint amennyire a könnyesszemű visszaemlékezők és bezzegezők mondták, akkor jóval nagyobb sikere kellett volna, hogy legyen."
Hmmm.... Olvastad Tomcat blogjában a traubisodas esetet?
A régi illetve az új történések, élmények felé fordulás aránya.
Ami azt illeti, az úgynevezett nosztalgiázók (valójában kultúrhalottak) esetében ez az arány minimum 90% a múlt javára, és az a fennmaradó 10% is csak azért van, mert azért az új dolgok között eligazodni meg kell tanulnod valamelyest, ha élni akarsz.
Kérdés, mit értünk régi szaloncukor alatt. Szerintem a mai választékból mindenki megtalálja a neki valót.
Másrészt meg kell vizsgálni, hogy pl. ebben a vélekedésben mekkora szerepet játszik a nosztalgia. Ugyanez a "bezzeg a régi szép időkben" sirám ment néhány éve, amikor újra piacra dobtak néhány üdítőt, pl. a Márkát. Ha olyan jó lett volna az eredeti recept, mint amennyire a könnyesszemű visszaemlékezők és bezzegezők mondták, akkor jóval nagyobb sikere kellett volna, hogy legyen. Épp a hétvégén ittam egyébként szőlőízűt, és majdnem biztos vagyok benne, hogy ez már új recept, mert muszáj volt váltani.
Ez annak a tipikus esete, amikor valakinek csak a szája jár, ld. hazafiasság.
Normális esetben a konzervatimizmus a jó dolgok megtartására törekszik a jelenből. Pl: én is az ellen ágálok, hogy régen jobb ízű volt a szaloncukor és nem az ellen, hogy ma 50 féle van.
Ez pont olyan, mint ahogy ma az ember joggal háborog, hogy szexuális szabadság van ugyan, de csak ócska pornófilmek tanítják. Kiöntötték már megint a vízzel a gyereket.
És ki határozza meg, hogy mennyi új élmény kell ahhoz, hogy ne legyen valaki kulurális halottnak minősítve? 10 új kiadású könyv/év és 10 új dal/hónap? Vagy hogy?
Amióta - már egy ideje - nem 30 évesen halnak az emberek, az 50 éves kor egy szellemi ereje (és talán fizikai is, ha karbantartja a testét-lelkét) teljében lévő embert takar. Tehát maga az életkor nem kellene, hogy szellemi elhalálozást jelentsen. Arra tudok csak gondolni, hogy aki már ötvenévesen rohamosan hanyatlik testileg-lelkileg, az már régóta nem tartja karban magát egyik téren sem, csak eddig ez nem tűnt föl.
Ha az újtól való idegenkedésre gondolsz (fogalmazzunk egyszerűen), akkor azt hiszem, igazad van, már amennyire korosztályra egyáltalán lehet ilyen mértékben általánosítani. A dolog természetes, mert a kezdődő öregedési folyamattal általában együtt jár a stabilitásra és biztonságra törekvés erősödése, ami az ismert dolgokhoz való ragaszkodásban képeződhet le. Ez beteges mértékben (ami új, az csak rossz lehet) érdekes módon főleg szülőkben, nagynénikben, pedagógusokban és főnökökben szokott feltűnni :-)
