bölcset, szépet, szellemeset gyűjtsünk a természetről télire. Gyakorlatias kérdések és válaszok mellett legyen egy emelkedettebb topic a természet szépségeinek dicsőitésére.
"Arca barázdált, megszántott föld: évek húztak benne lomha ekét. Tenyere takaró, nehéz dunyha kérge, ujja gyengén rügyező, öreg almaág. Hallgatása beszél, beszéde halk, szerkeszt nehéz testamentumot. Rád hagyom a kertet, mindent neked hagyok. Rád hagyom a fáradtságot, az örök küszködést, hogy a napoknak értelmet találj, rád hagyom az elfagyott virágot és az elégett gyümölcsöt, hogy újra és újra megéld a halált. Rád hagyom a félelmet: perzseljen minden ítélet, amit adsz és fogadsz, és rád hagyom a nyüveket, a sarat lábad előtt, hogy lásd, az érzéketleneknek ellenség maradsz. És rád hagyom a reggelt is, hogy magasan szállhass, és rád hagyom az estét, hogy hazatalálj. Rád hagyom a szőlőt, hogy neveljen téged, és rád hagyom a bort, hogy te neveld magad. Rád hagyom a megfáradás örömét, a munka gyümölcsét, örökös hercegséget, az értelem tavát: idd saját szőlőd levét és edd magad kenyerét, hogy felismerd a hamis próféták szavát. Rád hagyom a szót, hogy magad nyelvén érts, idegen maradjon, ki neked abrakot dobva jobb létet ígér. Rád hagyom a hitet, hogy érdemes élni, s hogy csak az érdemtelen henyél. Arca felett sima a rét, a hagyaték előtted hever, ne engedd, ne hagyd szétfutni az örökösöket."
Szia Csilla! Ájöttem, hogy köszöntselek...Minden jót neked és a családodnak is!
B orongós napok tűnjetek tova O kkal szomorú ne legyél soha L épteid kísérje töretlen szerencse D erűs percek rajzoljanak mosolyt a szemedre O szoljanak el az óévnek sötét árnyai G úzsból szabaduljanak a képzelet szárnyai
Ú j évet hozzon a nesztelen iramló idő J öjjön már a rég várt, csodálatos jövő
É vek ha múltok, ha elszálltok napok V idámságot, örömet számolatlan adjatok E lfusson most az óévnek malaca T öbbé ne legyen senkinek panasza
K erüljön betegség, bánat messzire Í rmagjuk is vesszen mind a semmibe V ágyaid sorra valóra váljanak Á lnok szavak többé ne bántsanak N övekedjen az igaz barátok tábora O kosan élj, ne legyél ostoba K ívánom neked, legyen 365 szép ünneped!
Jelentem, szekérderéknyi aggódást, félelmet, rettegést, szorongást, démont és fantomot sikerült feldolgozni. A gyermek képein már látszik a hegy, az erdő és a tó. Atlantisz templomát betöltik kőnek, fának és víznek hangjai.
Egy nap én vagyok én Egy nap szeretek, szeretek, csak szeretek Egy nap úgy vagyok, ahogy más ember Egy nap nem vagyok rossz Egy nap hallom az ember lelkét Hogy virrad a szeretet ...
Nagy Művész a víg toportyán: Vad talentum, őstehetség! Őt hallgatja Csíkcsomortán: András napján, ősz utolján Holdvilágon orgonálgat... Hej, az ordas hiú ordas - Nagy Művész, de zordon állat!
Virtuóz a víg toportyán: Vad talentum, őstehetség! Őt csodálja Csíkcsomortán Őszi szélben, téli éjben, Hogyha holdnak orgonálgat! Minden ordas hiú ordas - Nagy Művész, de zordon állat!
Persze bús a víg toportyán: Mert az ordas hiú ordas... Hogyha unja Csíkcsomortán, S nem figyel művészetére - Mindhiába orgonálhat... Vad talentum, őstehetség - Nagy Művész, de zordon állat!
Földünk mind hegyesebb szög alatt fordítja keletnek A pontot, hol az én pusztai kis lakom áll. Szőke világát már az égen terjeszti előre A Nap s jelzi mikép fordulok arrafelé. Majd pirosabb színt vált, megtörvén fénye a földi Fennlebegő párák ködszerü cseppjeiben; És, mint nagy gömböt, veti a horizonra csalárdúl A levegő-réteg vérpirosan hüvelyét.[**] Ez még nem nap - ihol szemmel nézhetni beléje; Ám, ha derékszög alatt dől zenithemre a fény: Égő gáztakarója körét meglátom a Napnak, Mely a mi Földünknél (szám ide!)-szorta nagyobb; Hogy kicsinek látszik, nagy távolléte okozza, Oly keskeny szög alatt éri sugára szemem. Már körül a gyárak kéményeiből viszi nagy fel Könnyü korom-terhét a nekifűlt levegő. Vas sinen a gőzgép nagy terhet vonva közelget, Mert a súrlódás nem köti meg kerekét. Mily szép most minden, kezdik kilehelni a fák is Élenyöket, - s széngázt színi be lombjaikon. A levegő-réteg, mely Földünket beborítja, Kékszínű tömegén játszva eget mutogat. Ah de mi ez? Hőség megritkította köröttem A levegőt s felszáll, váltja rohanva hideg. Képződnek szaporán s gyülekeznek vizi parányok S összeverődve, legitt földre csapódnak alá. Testem is a hőanyt likacsin már veszteni kezdi, Adieu természet! Vissza lakomba megyek.
(1881)
[*] Gáncsolják a költőket, hogy a természetet még mindig a régi tudatlan módon írják le, nem úgy, mint a tudomány haladása kívánná. Ehol egy kísérlet. - A. J.
Dolgukat megtették virágoztak teremtek Hízelegtem nekik most hagyom a hidegnek Kifelé a melegből nézem amint a kósza vizes szél ágaik lazítja és csomózza S ha majd eső se lesz már ha szél se fúj s lassan módszeresen a fagy ha fölvonul ha szúró vágó hideg-fegyvereivel hol ezt kínozza meg hol amazt gyöngíti el sőt hogyha kedve szottyan úrnak a gyilkolásra egyiket-másikat halálig is csigázza hisz nem segíthetek morgom majd úgysem ezen akkor már ki se nézek szemérmesen.
A ház végén ülök a padlás-grádicson s ilyeneket hallok: Na te paradicsom mostan kettémetszlek... s mégegyszer kettőbe így ni... most aztán, huppsz, bujj be a levesbe. A kis öreganya szünetlen beszélget magamagában, azt hiszi nem figyelnek rá... De ha látják is, ahogy tipeg-topog amihez hozzányúl azzal eltársalog. Ne ficánkolj te tűz, ne füstölj már, hallgass, mit kapkodsz kezembe mint egy mérges kakas. Egy marék só is kell... Hol vagy te sótartó? Hozok egy kis rőszét az alsó udvarból... Fölszedünk majd, krumpli, ne félj hogy megfázol. Gyere ki már te ág ebből a rakásból... Igy beszél s ahogy jön a barackfák alatt egyre feleselve, a csillogó gallyak lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen, örömkönnyek folynak a kis leveleken. Fent felhők emelik, mint papok az ostyát, az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják.
Ó, Isten, ki, mondják, fűben, fában, vízben bujkálsz mint a mosoly a szerelmes szívben, ki a költőkénél jobban kinyitottad nagyanyám füleit titkos hangjaidnak, nekem, ki mint süket rekedt ordítással dülöngtem utánnad e pörgő világban, tedd meg nekem is, hogy úgy mint ő füleljek szavadra s szavadra oly bátran feleljek.
Ime már az alkony, mint hatalmas állat rámhajol s hűvösen végignyalja vállam. Nézd, az udvarunkból a szederfák alatt hét tányér levesből száll fehér áldozat feléd... Mosolyodnak s rejlő szavaidnak őrzői ládd meleg hittől áradoznak. Mint rég ama zsidók végső vacsoráját, áldd meg e megpróbált család vacsoráját. Ki búzákba, fákba árasztottad véred, engedd, hisz te mondtad, vegyétek, egyétek, bekanalazhassam a békés igéket s mint a tizenkettők lángjaidtól égjek.
Ime a folyókban már az éj közeleg. Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek. Holnap utrakelek. Engedd, hogy mentemben menjek fűvel, fával, vizzel beszélgetve s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok. Kiknek uruk előtt nézésük is dadog oly gyámoltalanok. Szavaik elbujnak. Tanuljam el amit mondani sem tudnak. S mit a némán rángó vonások kérdeznek a nyílt kérdéseknek meg is felelhessek és szavaim mint nagyszülémnek szájában hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban, nem törődve azzal nevetnek-e rajtuk. Nem szokták még itt meg a szívbéli hangot.
Tisztán mint a kérő kisdedek szemei könnyeznek a néma csillagok fényei rajtunk... A virágok helyett vigasztalni éjszaka ők nyítnak reményt árasztani. Mint ezer kérdező kék szem néznek felém a harmatok is a káposzták levelén. Imre, útra készen, ma este úgy érzem, állok egy igéző tekintet fényében. Mosolygó és síró pillantások alatt biztatgatják egymást cihelődő szavak bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran vigyenek e zavart, dadogó világban. - Én, aki egy földre lapult ház végéről állok fel, a világ forró fenekéről félve nézek körül, remegve szívemben most sejteni merem, hogy kiszemeltettem. A holdfényben kétsort hajladozó ágak az útra fekete csokrokat dobálnak. Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek. Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének ezüst csibe-hangon sirni kezdenének.
Borzong, lehajlik a fenyő; rejtekhelyén a karcsú őz fél, kis szíve kétszeresre nő, mert nincsen rémítőbb az ősznél; a tér roppant fekete lyuk; sáros vízben úsznak a csertők és elzokogják bánatuk minden éjjel az őszi erdők.
Az űrben denevér kering és dermeszt, bűvöl az éji óra, a fákban áll a nedvkeringés, ha felsikolt a mandragóra, mikor szellemkezek kiássák, lila körmök, sárgán tekergő ujjak és most a jajkiáltást visszhangozza az őszi erdő.
Halvány udvara van a holdnak, sötétek a felhők alatta és alakjuk fekete macska. Fent boszorkányok lovagolnak. Vérszínű nyelvét mind kiölti, mögöttük hosszan illan el rőt hajuk, s vijjogásuk betölti éjféltájban az őszi erdőt.
Ajánlás:
Lelkem üres térben lebeg; kinyujtott kezek el nem érnek; lentről csaholnak az ebek, de mézes hangok is dicsérnek. Egyetlen szavukat se hidd, amelyben élek, nézd e fertőt; sírd tele értem könnyeid vadvizével az őszi erdőt.
Az ablakpárkány, amelyre Vali a magokat szórta, régen üres és makulátlan volt már, a kampót, amelyen a faggyúgömb lógott minden télen, leszerelte a takarítónő. Ám a galambok változatlanul odaszálltak az ablakhoz, és benéztek, az énekesmadarak is ott hussantak el, mint régen, egy pillanatra leereszkedtek a párkányra, csepp szemük bevillogott.
A madarak vártak.
Mikor kinyitotta az ablakot, és a zsebkendőjével elhessegette őket, odébb szálltak a platánfára, onnan lesték, mit csinál. Az volt az érzése, voltaképpen nem félnek tőle, inkább nem értik, mi történt, azt sem, mi az a fehér a kezében, miért jelez vele, és ahogy becsukta az ablakát, újra ott voltak a párkányon, néztek befelé, és néha szóltak is, soha nem vette észre addig, milyen furcsa, mély hangjuk van a galamboknak, és milyen különös szoprán, ha rákezdenek az énekesek. Ötször-hatszor is fel kellett állnia az asztaltól, hogy elzargassa a madarakat, s mire visszaült, szétszakadoztak a gondolatai.
A tél visszatért, zuhogott a hó. A madarak ott gubbasztottak a gallyak között, behúzták a nyakukat, felborzolódott a tolluk. Elviselhetetlenül nyomorultaknak látszottak, a tanárt külön idegesítette az esztelenség, az érthetetlen makacsság, hogy csak ültek, ültek a fán, és nem kerestek fedelet vagy búvóhelyet. Az volt az érzése, azért nem mozdulnak onnan, mert éhesek. Madáreleséget vett, úgy képzelte, ha enni kapnak, eltűnnek előle, mihelyt jóllaktak, s legalább a nap nagyobbik része lesz zavartalan, nem ülnek sem a gallyon, sem a párkányon, nem bámulnak be rá azzal az érthetetlen, különös állattekintettel. Leseperte a havat a párkányról, próbált a zacskóból magot szórni, de ügyetlen és merev volt a keze. Behozott egy borospoharat a konyhából, azt merítette meg, azzal szórta az eleséget, azzal már sikerült, utálkozva nézett a beszennyeződött pohárra, aminek annyira más volt a rendeltetése. A madárszemek rászegeződtek, a madarak faltak, burrogtak, szétrúgták a magot, verték egymást a csőrükkel, hogy több étel jusson egynek-egynek, aztán mikor a mag elfogyott, mintha valami, ember számára érzékelhetetlen, isten tudja, honnan jövő vezényszót hallottak volna, egyszerre valamennyien tovaszálltak, és nem látott többet egyet sem közülük másnap reggelig.
Tudom, hogy ez már volt, de hátha van, aki még nem olvasta -- meg különben is, az egyik kedvencem:)
Kozma László: Szent Erzsébet legendája
Virágok közt akkor egy völgybe értél Mely nem beszűkült: éppen hogy kitárult. Ezer kehelybe kéklő, csöndes ég fért S arany porzókon fényes napsugár gyúlt. Harmat hullott hófehér falakra S csengett, csengett egy kis templom harangja.
És elsimult, mint fűszálak a réten Sok haragom, gyötrő szenvedélyem. Vágyaimból nem maradt, csak ennyi: Virágillat vagy harangszó lenni. Sajgó szívvel a templomot kérdem: Mi a neved? S ő megcsillan szerényen.
Felszenteltek Erzsébet nevére Mert itt történt, hogy kenyeret osztott S piros rózsa hajlott, mint a vére Mert a kenyér a szívéből foszlott Mikor felelt a feddő kérdésre Mit rejtene, mit takar köténye.
Mert szétosztani számára tilos volt, Vagyonát az utolsót is adni. De felderült a téli táj, a hófolt És rózsákkal kezdett sugarazni Virággal, mely csak lélekből nyílhat S mindent betölt a friss kenyérillat.
Mert ez történt - sohasem gondolnád! Kenyér-illatot ontottak a rózsák És a bimbó, pirosló temérdek Meghasadó haja a kenyérnek. – Illatként szállt a harangszó a tájra Zengett a völgy, Erzsébet csodája.
S akkor halkan fohászkodni kezdtem: – Kenyérillat, töltsed be a lelkem! Mint Erzsébet, úgy adhassak én is Mi átfut az emberek szívén is Felderíti elesettek sorsát, Akár kenyér-illattal a rózsák.
Kibogozhatatlan a kert ősze Van ami marad van ami örökre elmegy van ami csak a télre van ami a földbe ami magába ami más határba ami cselekszik amivel csak történik egy s más s van olyan is aki az általános sejtelmetlenségben minderről tud is Nehéz a kert ősze bogos és kibogozhatatlan S aki minderről tud is: nem tudni igyekszik befutni a négy fal közé hagyni ömöljön rá a korai sötétség fejére szemére s vigasztalja álommal az egyértelmű tavaszról
Este Isten zajtalanul bolyong. Dombok háta vérben tündököl. Megindulnak a rozsdaszín hegyek, és fák szívében tűzzel felparázslik az irgalmatlan fény, a kínzó mély gyönyör.
