bölcset, szépet, szellemeset gyűjtsünk a természetről télire. Gyakorlatias kérdések és válaszok mellett legyen egy emelkedettebb topic a természet szépségeinek dicsőitésére.
Az állattól, mely ágaskodik bennem, Futva futok a növényvilághoz, Halkabb, ősibb élet üteméhez, Titkos, bűvös mozdulatlansághoz.
Mert állat bennünk minden, ami rút, És minden, ami szép, talán növény, Erdők suttognak bennünk, s nádasok, S vizirózsák a nádasok tövén.
Mi szebb: csattogó tigris-foggal járni Vérre és kéjre mindíg-szomjasan, - Vagy óriásfaként nyugodtan állni, Mindegy, hogy lombosan, vagy lombtalan?
Ó, Növényország, minden szebb tebenned: Szebb a gyümölcs, mely kín nélkül terem, Szebb a halál és szebb a születés, És sokkal, sokkal szebb a szerelem.
Az emberre; ki bűntől, bajtól, két víz között Az emberre; ki bűntől, bajtól senyved, Csak azt ne mondjátok, hogy vegetál, Mert vegetálva százszor szent az élet, S ahogy mi élünk: százszoros halál.
Érzed? Jön a tavasz, a fák alá már tarka-fátylú verőfényt havaz. A messzeségből hírnök érkezett: madár lebeg a rónaság felett s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.
Ugye testvér, csábítanak most halk melódiák, ezer kis visszatérő róna dal, S ugye neked is tarka a világ, s az álmaid megannyi könnyű lepkék: már nemsokára zöldül a levél, és visszaszáll a tavasz és a fecskék, és a fecskékkel ő is visszatér...
Ha jönne már... úgye testvér, megálmodod mi lenne?... S egy kis meleg belopódzik halkan a szívedbe...
Az orgona-bokorra cinke szállt, s a kis rügyeknek halk titkot sugott: a dombon látta már a napsugárt, már jönni fog, s a lombok börtönére fényt havaz! Smaragd szívekben felpezsdült az élet. Csodás remény: valahol újra éled egy régi álom, csillogó tavasz.
Lelkünkben is ilyen rügyecske tán a gondolat. A jég alatt szellem-páncélzat védi: kőkemény.
Egy forró csókra hirtelen kipattan, s dalos tavasz lesz: csengő költemény.
Szőlőhegy, Tolna – mint írjam le néktek, hogy megmaradjon bennetek a kép? Hálókabátban álló vén színészek a völgyi út mentén a jegenyék. Asztal, kenyér, rózsás bor meggyszín éggel, sötét rögök, rézgálic venyigék – s most add az őszi alkony két színéhez a bor s a rózsás szőlő egy színét.
"Arca barázdált, megszántott föld: évek húztak benne lomha ekét. Tenyere takaró, nehéz dunyha kérge, ujja gyengén rügyező, öreg almaág. Hallgatása beszél, beszéde halk, szerkeszt nehéz testamentumot. Rád hagyom a kertet, mindent neked hagyok. Rád hagyom a fáradtságot, az örök küszködést, hogy a napoknak értelmet találj, rád hagyom az elfagyott virágot és az elégett gyümölcsöt, hogy újra és újra megéld a halált. Rád hagyom a félelmet: perzseljen minden ítélet, amit adsz és fogadsz, és rád hagyom a nyüveket, a sarat lábad előtt, hogy lásd, az érzéketleneknek ellenség maradsz. És rád hagyom a reggelt is, hogy magasan szállhass, és rád hagyom az estét, hogy hazatalálj. Rád hagyom a szőlőt, hogy neveljen téged, és rád hagyom a bort, hogy te neveld magad. Rád hagyom a megfáradás örömét, a munka gyümölcsét, örökös hercegséget, az értelem tavát: idd saját szőlőd levét és edd magad kenyerét, hogy felismerd a hamis próféták szavát. Rád hagyom a szót, hogy magad nyelvén érts, idegen maradjon, ki neked abrakot dobva jobb létet ígér. Rád hagyom a hitet, hogy érdemes élni, s hogy csak az érdemtelen henyél. Arca felett sima a rét, a hagyaték előtted hever, ne engedd, ne hagyd szétfutni az örökösöket."
Szia Csilla! Ájöttem, hogy köszöntselek...Minden jót neked és a családodnak is!
B orongós napok tűnjetek tova O kkal szomorú ne legyél soha L épteid kísérje töretlen szerencse D erűs percek rajzoljanak mosolyt a szemedre O szoljanak el az óévnek sötét árnyai G úzsból szabaduljanak a képzelet szárnyai
Ú j évet hozzon a nesztelen iramló idő J öjjön már a rég várt, csodálatos jövő
É vek ha múltok, ha elszálltok napok V idámságot, örömet számolatlan adjatok E lfusson most az óévnek malaca T öbbé ne legyen senkinek panasza
K erüljön betegség, bánat messzire Í rmagjuk is vesszen mind a semmibe V ágyaid sorra valóra váljanak Á lnok szavak többé ne bántsanak N övekedjen az igaz barátok tábora O kosan élj, ne legyél ostoba K ívánom neked, legyen 365 szép ünneped!
Jelentem, szekérderéknyi aggódást, félelmet, rettegést, szorongást, démont és fantomot sikerült feldolgozni. A gyermek képein már látszik a hegy, az erdő és a tó. Atlantisz templomát betöltik kőnek, fának és víznek hangjai.
Egy nap én vagyok én Egy nap szeretek, szeretek, csak szeretek Egy nap úgy vagyok, ahogy más ember Egy nap nem vagyok rossz Egy nap hallom az ember lelkét Hogy virrad a szeretet ...
Nagy Művész a víg toportyán: Vad talentum, őstehetség! Őt hallgatja Csíkcsomortán: András napján, ősz utolján Holdvilágon orgonálgat... Hej, az ordas hiú ordas - Nagy Művész, de zordon állat!
Virtuóz a víg toportyán: Vad talentum, őstehetség! Őt csodálja Csíkcsomortán Őszi szélben, téli éjben, Hogyha holdnak orgonálgat! Minden ordas hiú ordas - Nagy Művész, de zordon állat!
Persze bús a víg toportyán: Mert az ordas hiú ordas... Hogyha unja Csíkcsomortán, S nem figyel művészetére - Mindhiába orgonálhat... Vad talentum, őstehetség - Nagy Művész, de zordon állat!
Földünk mind hegyesebb szög alatt fordítja keletnek A pontot, hol az én pusztai kis lakom áll. Szőke világát már az égen terjeszti előre A Nap s jelzi mikép fordulok arrafelé. Majd pirosabb színt vált, megtörvén fénye a földi Fennlebegő párák ködszerü cseppjeiben; És, mint nagy gömböt, veti a horizonra csalárdúl A levegő-réteg vérpirosan hüvelyét.[**] Ez még nem nap - ihol szemmel nézhetni beléje; Ám, ha derékszög alatt dől zenithemre a fény: Égő gáztakarója körét meglátom a Napnak, Mely a mi Földünknél (szám ide!)-szorta nagyobb; Hogy kicsinek látszik, nagy távolléte okozza, Oly keskeny szög alatt éri sugára szemem. Már körül a gyárak kéményeiből viszi nagy fel Könnyü korom-terhét a nekifűlt levegő. Vas sinen a gőzgép nagy terhet vonva közelget, Mert a súrlódás nem köti meg kerekét. Mily szép most minden, kezdik kilehelni a fák is Élenyöket, - s széngázt színi be lombjaikon. A levegő-réteg, mely Földünket beborítja, Kékszínű tömegén játszva eget mutogat. Ah de mi ez? Hőség megritkította köröttem A levegőt s felszáll, váltja rohanva hideg. Képződnek szaporán s gyülekeznek vizi parányok S összeverődve, legitt földre csapódnak alá. Testem is a hőanyt likacsin már veszteni kezdi, Adieu természet! Vissza lakomba megyek.
(1881)
[*] Gáncsolják a költőket, hogy a természetet még mindig a régi tudatlan módon írják le, nem úgy, mint a tudomány haladása kívánná. Ehol egy kísérlet. - A. J.
Dolgukat megtették virágoztak teremtek Hízelegtem nekik most hagyom a hidegnek Kifelé a melegből nézem amint a kósza vizes szél ágaik lazítja és csomózza S ha majd eső se lesz már ha szél se fúj s lassan módszeresen a fagy ha fölvonul ha szúró vágó hideg-fegyvereivel hol ezt kínozza meg hol amazt gyöngíti el sőt hogyha kedve szottyan úrnak a gyilkolásra egyiket-másikat halálig is csigázza hisz nem segíthetek morgom majd úgysem ezen akkor már ki se nézek szemérmesen.