Sütő András könyvet irt gyerekkora tükörcserepeiről. Biztos nektek is vannak ilyen tükörcserepeitek, különösen kedves, mosolygós, jóillatú vagy bánatos emlékfoszlányaitok kiskorotokból. Volna kedvetek elmesélni?
Erre ki emlékszik? Mostanában olyan sokat van a tévében Janicsák István, hogy eszembejutott, a Planetáriumban milyen félelmetesek voltak, mikor a fekete motoros ruhában bejöttek ebben az űr-színdarabban a sötétben...
Nekem ceruzám volt olyan, hogy az egyetlen hegye körben hét színű volt, és ha görgettem, akkor szívárványszínű csíkot húzott. Színes ceruzának is lehetett használni, csak óvatosan kellett bánni vele, hogy egyszerre csak egy oldala érje a papírt.
Semmi baj nem lenne a valóságshow-kkal, ha olyan embereket küldenének a publikum elé, akiknek a szerepléséből valóban erőt lehet meríteni, vagy tanulni lehet belőle, nem pedig idióta seggfejek civakodását mutogatnák nap mint nap. A "kukkolás" számomra sem idegen, rendszeresen olvasok a neten egy-két blogot, amit nagyon értelmes és tiszteletreméltó emberek írtak. Öröm olvasni őket.
Van egy rajz egy Hétköznapi pszichológia könyvecskében, amin egy töpörödött öreg bácsika áll a szülei sirjánál, hosszú, fehér szakállát fújja a szél. Rázza az öklét és azt kiabálja, hogy "de azzal a rohadt hintalóval máig lógtok nekem!"
Valószinüleg azért jegyeztem igy meg, mert rám is jellemzö ez, hogy sajnálom utólag magamat, és ez a rajz olyan aranyosan gúnyolja ki ezt a viselkedést.
kedvenc tolltartóm fából volt, kétemeletes volt, és el lehetett tolni hátra, befelé a tetejét, mint egy redőnyt. milyen jó illatot árasztott... minden év elején de jó volt szimatolni az új tanszereket... és mindent kék papírral kötöttünk be, piros szélű vignyettával címkéztünk fel.
na, mivel én meg szökőévente tévézek, akkor jól elbeszélgettünk a témáról :))) egyébként azóta vagyok megértő a tévézőkkel, amióta tapasztalom, hogy sokan mennyire lenézik a netezést. és ez bánt.
ez a kukkolósdi az emberi természet része. csak míg egy kupacban éltünk, viszonylag kevesen, több rálátásunk volt egymás hétköznapjaira (ó, boldok ősidők... :). most viszont a négy fal közt ez jut, akinek ez kell. ezért mondtam, hogy megértő vagyok, mert én meg a neten kukkolok, itt olvasom mások életét, bajait, örömeit, szerelmeit, sikereit, kudarcait, gondolatait, faszságait, bölcsességeit stb. azt hiszed, ez jobb? csak szerintünk jobb, esetleg, szerinted meg szerintem, mert ideológiát gyártunk hozzá. kérdezz meg itt az indexen a megfelelő fórum megfelelő topikjában egy barátok közt rajongót, hogy neki miért... ő is talál rá magyarázatot. egyikünk kutya, másik eb. ettől függetlenül engem nem érdekelnek azok a sók, de általában tévé előtt ülni képtelen vagyok, max. vendégségben szoktam elalváskor tévézni, de ez már más tészta.
nem tudom, mert nem vagyok érintett, és nem végeztem ilyen felmérést. de nem tartom kizártnak, hogy feledtetni tudná a magányérzetet. több, mint teljesen egyedül lenni... nagyon sok idős embernek a legfőbb kapocs a világhoz a tévé, a szappanoperákkal. meg aztán nem úgy van ez szerintem, hogy csak a valóságsókat nézik, és nincs más emberi kötelékük. hanem ami van, az éppen elég azon a szinten, és nem vágynak többre - legfeljebb beletartozni oda, amit nap mint nap néznek. egy gazdag családba, a fiatalok közé, stb. ugyanúgy, ahogyan a harlequin-füzeteket is azért olvassák olyan rengetegen, mert kiszakítja őket a mindennapi szürkeségből, és legalább arra a kis időre egy csillogó, szerelmes világ illúzióját adja... nem mindenkinek van lehetősége ezt a valóságban is megtapasztalni. hiába képzeljük mi ezt vagy azt, hogy mi a legjobb, meg minél jobb, ha egyszer sokaknak ennyi jut. én inkább megsimogatnám őket, komolyan, nem szánakozásból, hanem mert, csak. (mert ma ilyen szentimentális hangulatom van).
csányi endre ezt nagyon jól megválaszolta: most ezeket a mikroszociális kötődéseket a valóságsók adják. 8 óra 10 perckor indul a kukkolda, indul az interaktív élvezet, azt érzi az ember, hogy valamilyen közösséghez tartozik, és tartozni akar hozzá... én ezért nem nézem le azokat, akik szeretik az ilyenfajta tévéműsorokat, sorozatokat, bigbrothereket. sem magunkat, a mi virtuális valahová tartozni akarásunkért... (minden szentnek...)
szerintem érdemes. olyan pulcsi lesz, akkora lesz, amilyennek én akarom, és nem olyan, amit készen elém nyomnak az üzletben. és gyakorta még olcsóbb is. apró játékállatokhoz nincs türelmem és kézügyességem, jelmezekhez van, főleg, ha nem nekem kell kitalálni, hogy mi legyen :) amibe én szívesen öltöznék farsangon, és el is készíteném hozzá a jelmezt: rabszolgalány, szobalány, amazon, hulatáncoslány, dizőz, jégtáncoslány, piroska, meg ilyesmi.
Mit kötnél? Mert pulóvert, sapkát, sálat, ilyesmit nem érdemes. Talán játékállatokat? Vagy azt horgolni szokták inkább? Te szoktál a gyerekeknek saját készítésű jelmezt csinálni?
micsoda grundharcok folytak gyerekkoromban... mi, utcakölykök, meg a falura nyaralni érkezett városiak között... védtük a homokbányát. nem bánya volt az, csak egy kis homokdűlő, onnan vitték a falusiak a homokot, ha szükség volt rá. de homokbánya volt az a falu nyelvén, s nekünk, akik ott laktunk a tövében, a birodalmunk. meg kellett védeni. a harcok lefolyására nem emlékszem. biztosan dobáltuk egymást homokkal, kaviccsal. ami nyomott hagyott bennem, az a verbális harc volt, s abban én mindig alulmaradtam. egyszerű pöttyös vászonruhában voltam egyik nap, már akkor ódivatúnak számított. aznap én lettem a pöttyös tojás, pulykatojás - az ellenfél száján. sírtam a tehetlenségtől, és még harcolni sem volt erőm, sem visszavágni valami frappánssal. nincs semmi tanulság.
Ma reggel a villamosban kötött egy néni. Felfejtett fonalból, hat szállal. Hosszan figyeltem ... eszembe jutott, hogy Anyukám is milyen sokat kötött és horgolt régen
ó, a gyerekkor, a megszépítő emlékezettel... :) kijártunk a határba nyár végén, aratás után, amikor felégették a búzatáblát, és imádtuk felszedegetni a megpörkölődött búzaszemeket. még finomabb volt ugyanez kukoricásban, az elpotyogott nyers kukoricacsövek, megpirítva, isteni volt. csupa kormosak lettünk, anyánk alig ismert rá szurtos képünkre :)
Az egész topikötlet Hannika egyik beírásából keletkezett. Mikor azon nevetgélt, hogy a mozdonyt gőzpöfögészeti tovalöködöncnek akarták nyelvújítani, eszembe jutott, hogy én azt a szót, hogy kalauz, nem is ismertem sokáig, mert én tanultam meg az apámtól, hogy az gőzpöfögészeti tovalöködöncön papirlyukadonc. És annyira tetszett a foglalkozás elnevezése (illetve valszinűleg a dallama, mert a szavakat pontosan talán nem is értettem) hogy egészen kisiskolás koromig papirlyukadonc akartam lenni. (A kisdobosavatásom után pedig hős szovjet katona, de ez egy másik mese és ez külünben is csak átfutó jellegű elképzelés volt.) Képzelem, hogy meghökkentek a felnőttek, mikor a hülye kérdésükre, hogy mi leszel, ha nagy leszel, ezt a választ kapták:))