„Elcigányosodás” vagy elszámolás? Vita a magyarországi romapolitikáról 2009. február 27. 11:58 Magyar Nemzet Szabó A. Ferenc A vitában eddig megjelent írások: Németh György: Iskolák a határon (2009. január 17.); Sebeők János: Az Obama-modell és korlátai (2009. január 24.); Nagy Attila: Egyetlen esély (2009. január 31.); Fázsy Anikó: Törvényen kívül (2009. február 7.)
Minden elismerésem Németh Györgyé, az ismert szociálpolitikai elemzőé, aki a mostani miliőben is higgadtan és racionálisan érvelt (Magyar Nemzet, január 17.). Tárgyilagosan vizsgálta meg a romakérdés összetevőit, de nem hallgatta el ismereteit arról sem, hogy vannak, és nem csak Magyarországon, akik a kétségtelenül forrpontra jutott szociális-kriminális-egzisztenciális témakört – veszedelmes módon – politikai tőkéjük gyarapítására kívánják felhasználni. Máig nem tudjuk az utóbbi hónapok legtöbb felháborodást keltő esetének magyarázatát, nem ismerjük elkövetőiket. Pedig az elhallgatás, netán a titkosítás több kárt hoz, mint hasznot a politikában. Teret ad a találgatásoknak, a konfliktusok előítéletes magyarázatának, a rossz társadalmi közérzet kialakulásának. Milyen szerencse, hogy Ausztria felé menekültek a veszprémi tettesek, mert az osztrák rendőrök azonnal elfogták őket! Ha Magyarországon maradtak volna, máig bottal ütnék a nyomukat, mint a legtöbb hasonló esetben…
A mostani vita higgadtságára utal, hogy a hozzászólók elkerülték a roma népesség fenyegető növekedésének szokásos vizionálását. Csupán Nagy Attila utalt arra, hogy a roma népesség legalább 600 ezer fős (Magyar Nemzet, január 31.). Miből gondolja, amikor az évezred első, 2001-ben tartott népszámlálása szerint hazánkban 189 984 roma nemzetiségű és 48 438 roma anyanyelvű lakos élt? Ezek a roma népesség egymást fedő statisztikai adatai, amelyek demokratikus körülmények közötti önbevalláson alapulnak. De eltérnek a romák szociológiai vizsgálatok segítségével megállapított létszámától, annál jóval kisebb értéket mutatnak. Egy 2000-ben kiadott monográfia szerint a cigány lakosság megközelítőleg 600 ezer fős volt (Kemény István [szerk.]: A magyarországi romák). Ha ezzel az adattal összevetjük a népszámlálást, kiderül, hogy a szociológusok által romának minősítettek csupán 32 százaléka vallotta magát romának, és mindössze 12,2 százalékuk beszélte valamelyik cigány nyelvet. Az igazságnak tartozunk azzal, hogy megjegyezzük: Kemény István is elhatárolódott a cigányság lélekszámát eltúlzó nézetektől (Magyar Tudomány, 1997/6.).
Bonyolítja a létszám megállapítását, hogy a legutóbbi cenzuson hazánkban 570 ezren nem nyilatkoztak nemzeti hovatartozásukról (Kocsis Károly, Kisebbségkutatás, 2003/4.). Kétségtelen, hogy számos roma lehetett közöttük. Ez – többek között – jelentős nemzeti-etnikai bizonytalanságot tükrözhet a cigányság körében. Vagy netán a szociológusok felmérése hagyott kívánnivalót maga után? Hasonló eltérések más hazai kisebbségeknél is tapasztalhatók. A legutóbbi népszámláláson a magukat német nemzetiségűnek vallók száma is kétszerese volt a német anyanyelvűeknek. A nemzeti-kisebbségi kérdés terén tehát kedvező a magyarországi politikai légkör. Ez valószínűsíti, hogy a kisebbségi lét vállalása ma hazánkban nem jár nagy társadalmi-politikai kockázattal. Ezért vitatható a cigányság népszámlálási adatainak többszörös felszorzása. Viszont nem tagadható, hogy a romák esetében kedvezőtlen kiindulópontot jelent a saját identitás ápolása és megvallása terén, hogy nem rendelkeznek a többi nemzeti-etnikai kisebbséghez hasonló adottságokkal: összefüggő vagy legalábbis megragadható településterülettel, közös, a vizsgált populációhoz tartozó többség által beszélt saját nyelvvel, számon tartható, fenntartható történelmi hagyománnyal. Az utóbbiak hiánya miatt lehet, hogy helyesebb is lenne a cigányság esetében nem nemzetiségről, hanem etnikumról beszélni. Ekkor viszont joggal merül fel a három különböző népcsoport (romungro, oláhcigány, beás) egymáshoz való viszonyának kérdése.
Nem egyszerűsíthetjük le a romakérdést szociális kérdésre, hiszen az ország lakosságának legrosszabb anyagi helyzetben lévő részének csupán harmada roma. Ezt igazolják egyes statisztikai felvételek is, amelyek azt mutatják, hogy a cigány származásúaknak mintegy harmada teljes mértékben integrálódott a többségi lakosságba, attól csak nehezen – demokratikus viszonyok között csak erősen vitatható eszközökkel – különböztethető meg. (Gondoljuk végig, milyen visszatetszést keltene, ha például a zsidóság létszámát úgy kísérelnék megismerni a szociológusok, mint ahogyan a hivatkozott felmérés során tették, azaz kifaggatnák a vizsgált terület lakosait, hogy kit minősítenek zsidónak!) Következetes demokratikus felfogás szerint az identitás kérdésében a döntő szót a szuverén állampolgár maga mondja ki. Ezért releváns a parlament 2005. évi döntése arról, hogy a kisebbségi önkormányzati választásokon a jövőben csak az vehet részt, aki regisztráltatja magát a vonatkozó kisebbség tagjaként. A roma politikai, érdekvédelmi, kulturális és önkormányzati szervezetek gyakran hivatkoznak arra, hogy 800 ezer vagy akár egymillió roma érdekét képviselik. Paradox módon hasonló eredményre jutnak, mint azok a politikai irányzatok, amelyek az ország „elcigányosodásáról” beszélnek, a roma népesség mértéktelen szaporodását vizionálják, s olyan becsléseket tesznek közzé, hogy egy-két nemzedék múltán akár a lakosság harmadát, negyedét is kiteheti a cigányság. Sokszor nem is rossz szándékú megközelítésről van szó, hanem a cigányság definíciójának pontatlan, legtöbbször laza, kiterjesztő értelmezéséről. Sokan próbálják párhuzamba állítani manapság az Obama-kérdést a cigánykérdéssel (Sebeők János, Magyar Nemzet, január 24.). Obama legalább annyira fehér, mint fekete. Vajon hányadrészig kell „hígulni a vérnek”, hogy valakit ne kisebbségiként definiáljanak? Kétségtelen, hogy a látható kisebbségek (vision nationalities) a többségiektől jól megkülönböztethetőek. Netán ezért előítéletesség is beszűrődik – horribile dictu – különben nagyra becsült kutatóink vizsgálataiba? A bőrszín vagy a leszármazás a fontos, mint hatvan-hetven éve? Esetleg latens indulat vagy megélhetési kényszer: „Képezzünk jó nagy kisebbséget a nacionalistáknak!” – „Ha nincs elég vizsgálandó roma, nem lesznek pályázatok sem”…
Láthatjuk tehát, hogy a romák lélekszámának meghatározása legalább három oldalról vizsgálható, s egyik sem tekinthető teljesen korrektnek. A statisztikai felvétel valódiságának ellentmondanak a nyilvánvaló tapasztalatok és a vizsgált népesség viszonyának tisztázatlansága saját, összetett identitásához. A szociológiai felvételek azonban nem számolnak következetesen a vizsgáltak önbesorolásával, amit nemcsak a negatív diszkrimináció befolyásolhat, hanem az asszimiláció vagy az integráció olyan elért foka is, amely után már identitásváltásról beszélhetünk. Márpedig az utóbbi nemcsak társadalmi-politikai kényszerhelyzetben következik be, hanem természetes társadalomfejlődés eredményeképpen is, spontán, önkéntes módon. A romákon kívül a többi kisebbségre is jellemző a többségi lakossághoz való asszimilálódás, közeledés az együttélés és a hasonló társadalmi körülmények hatására. Csak a számottevő kulturális távolság vagy a demográfiai viselkedés tartós különbözősége változtathatja meg vagy konzerválhatja a kisebbség és a többség közötti számarányokat viszonylag rövid történelmi periódus alatt. Ezek hiánya esetén törvényszerű, hogy a többség olvasztóereje érvényesül.
Annak ellenére, hogy a jelzett területeken jelentős eltérés tapasztalható a magyarországi többségi lakosság és a romák között, egyik tendencia sem érvényesül tisztán. A romák komoly hagyományőrzése mellett is vannak jelei a magyarsághoz való kulturális közeledésnek, s a demográfiai különbözőségek tompulása vagy legalábbis csökkenése is tapasztalható. A cigány születések aránya ma még jóval magasabb az átlagnál, de tendenciája fokozatosan követi a többségét. Szó sincs tömegesen nyolc–tíz gyermekes roma családokról. Amíg a magyarság átlagos gyermekszáma egy-kettő, a cigányságé sem magasabb három-négynél. Ami persze óriási eltérés, de – nincsen rá jobb szó – ezt részben ellensúlyozza a cigányok jóval alacsonyabb várható élettartama (a férfiaknál és a nőknél egyaránt 5 évvel kevesebb, mint az országos átlag!) s asszimilációja, amelynek mértéke a rendszerváltozás óta a cigányság súlyos gazdasági helyzete következtében csökkent ugyan, de előrehalad, különösen az urbanizálódott rétegek esetében. Köztudott, hogy bár továbbra is falvakban él a cigányság többsége, az elmúlt évtizedben is nőtt körükben a városi lakosság aránya, s ma már az ország olyan régióiban, főleg városi-ipari jellegű településein tűnt fel, ahol jelenléte korábban nem volt jellemző (Észak- és Nyugat-Dunántúl).
Abszolút és relatív szempontból is növekvő a cigányság létszáma, de nem olyan mértékben, ahogyan ezt a két szélső póluson, az előítéletes oldalon és az érdekérvényesítést túlzó demográfiai érvekkel is alátámasztani szándékozó roma politikai és érdekvédelmi szervezetek hirdetik. A cigány kisebbség körében, a természetesen létező specifikumokkal együtt is, lényegében olyan társadalmi folyamatok mennek végbe, mint általában a kisebbségek körében. Ez a kisebbség sem vonhatja ki magát a társadalmi modernizáció hatásai alól, mert urbanizálódik, a gondok ellenére lassan kitermeli vezető, intellektuális erőit, akarva-akaratlanul hasonul a többségi lakossághoz, s ezt demográfiai helyzetének alakulása is bizonyítani fogja.
A romák társadalmi megkésettsége mindazonáltal tény, de nem minden szempontból negatív, a demográfiai kérdések oldaláról nézve sem. Kétségtelen például, hogy a cigány népességi bázis növekedése szociális feszültségeket támaszt egy társadalmi, gazdasági nehézségekkel küszködő korszakban. Viszont demográfiai vitalitása következtében fontos utánpótláshoz juttatja az ország csökkenő népességét. Ez a potenciál azonban nem olyan mértékű, hogy döntően befolyásolhatná a magyarság történelmileg különben egyébként is változó, jövőbeli arculatának alakulását, amelyet az Európai Unió kiterjedése s a határok jellegének megváltozása fog elsősorban meghatározni, egyelőre pontosan nem prognosztizálhatóan. Ha a romák népességszámát nem egyoldalú és hamisan szűk statisztikai vagy erősen túlzó politikai bázison vizsgáljuk, s a szociológiai szempontok közül is kiiktatjuk a demokratikus megközelítéssel össze nem egyeztethetőeket (eredet utáni kutakodás, önbevallás negligálása), akkor is megállapíthatjuk, hogy a következő évtizedekben számuk és arányuk a népességben tovább fog növekedni. Azonban, ahogyan Hablicsek László demográfus előrejelzésében rámutat, 2050-ben sem haladja meg valószínűleg a ma az elemi oktatásban tapasztalható tíz százalék körüli országos arányt és abszolút számban kifejezve a 800 ezres, esetleg egymilliós mértéket. De a szakértő sem olyan biztos a dolgában, hiszen a Demográfia című folyóiratban közölt (2007/1.) nagy ívű tanulmánya bevezetőjében elgondolkodik: „Minden jel szerint a magyarországi roma népesség demográfiai jellemzői hosszabb ideje igen jelentősen különböznek az átlagostól, és ezek a különbségek eltérő népességfejlődési tendenciákban is kifejezésre jutnak. Igencsak sürgető tehát népesedési helyzetük megismerése, egy reális jövőkép felvázolása. Miközben a fenti sommás megállapítás feltétlenül igaznak tűnik, a helyzet az, hogy nem tudjuk pontosan, kiket is illetünk a roma/cigány jelzővel Magyarországon. Nincsenek ugyanis olyan objektív ismérvek, amelyek alapján valakiről »kétséget kizáróan« el lehetne dönteni, ebbe a résznépességbe tartozik vagy sem. A bizonytalanságot jelzik a különböző elnevezések is.”
A becsült számsorok mögött tehát erősen differenciált népesség áll majd továbbra is. Elsősorban a jelzett etnikai, nyelvi, települési, szociális sajátosságok, különbözőségek miatt. Valószínű, hogy a romák között napjainkban tapasztalható politikai megosztottság is tükrözi ezt a helyzetet. A statisztikai adatok továbbvitelével nagyobb kockázat nélkül megjósolhatjuk, hogy a roma nyelveket használók száma továbbra is stagnálni, esetleg csökkenni fog, valószínűleg jóval a szociológiailag megragadható roma népesség tíz százaléka alá süllyedve, viszont akár tíz éven belül nőhet – körülbelül 250 ezerre – az identitást egyértelműen vállalók száma. Különösen akkor, ha folytatódik az a 2008-ban felerősödött trend: a roma politikusok ugyanúgy a létszám-maximalizálásban és az asszimiláció megakadályozásában érdekeltek, mint a szélsőséges cigányellenes csoportok, illetve, mint láthattuk, bizonyos tudományos körök, valamint publicisták, akiknek felszínen hirdetett liberalizmusa mögött antidemokratikus, etnicista, sőt hungarofób reminiszcenciák mutathatók ki. (Utóbbiakra vonatkozóan ajánlom az olvasók figyelmébe Debreczeni József gazdag példatárát a Népszabadság 2009. február 14-i számában.) Ezért bekövetkezhet a cigányság körében a negatív tendencia, amely megfordíthatja az egy évtizeddel korábban tapasztalt jelentős, a magyarság irányába zajló asszimilációs folyamatot. Póczik Szilveszter kimutatta, hogy a legstigmatizáltabbak, az elítéltek között is csak a romának minősítettek hatvan százaléka fogadja el etnikai megjelölését, negyven százaléka azonban magyarnak érzi magát (Magyar Tudomány, 2000/4.). A demográfiai előrejelzés legbizonytalanabb tényezőjét, a belső és a nemzetközi migrációt nehéz vizsgálni. A cigányság hagyományosan élénk mobilitása, amely az egyesült Európán kívülre is irányul, valamint az urbanizáció mértékének növekedése elszívhatja, illetve integrálhatja olyan jelentős tömegeiket, amelyeket ma még a szociológusok etnikailag megpróbálnak azonosítani.
Hogy megértsük, miről van szó, lapozzuk fel a legutóbbi népszámlálás számoszlopait! A több mint 1 600 000-es Budapesten 1990 és 2001 között a magukat roma nemzetiségűnek vallók száma 8123 főről 12 266 főre nőtt, miközben közéletünkben – részben kutatóink prekoncepcionált vizsgálódása nyomán – elterjedt az a nézet, hogy a főváros belvárosán kívüli övezetében elkerülhetetlen, tömeges, etnikai jellegű gettósodás tapasztalható. Már nemcsak a leszármazás nagyvonalú értelmezése van jelen, hanem a rossz anyagi helyzet is mint „cigányképző” kritérium. Kétségtelen, hogy nagy az átfedés, de talán nem vitatható, hogy amint nem minden cigány szegény, úgy nem minden szegény cigány. Legfeljebb annak látszik, hamis optikával.
A roma-/cigánykérdés megfelelő politikai, szociális, kriminalisztikai és főleg veszélyes irányokba mutató társadalom-lélektani kezelését csak azután lehet eredményesen folytatni, ha pontosan meghatározzuk azok körét és létszámát, akikre az állami, társadalmi és egyházi tevékenységnek, gondoskodásnak irányulnia kell. Tiszta vizet kell önteni a pohárba, valahogyan úgy, ahogy a kisebbségi önkormányzati törvény módosításánál történt. A cigányság körében végbemenő integrációs, kulturális folyamatok mellett figyelmet kívánatos szentelni a demográfiai tendenciáknak is, amelyek, mint megpróbáltunk rámutatni, korántsem egyirányúak. Fenyegető rémképek felrajzolása helyett a tennivalók arányos és egzakt számbavétele szükséges. A társadalmi-politikai problémák eredményes kezelése csak a célcsoportok nagyságrendjének pontos meghatározása esetén lehetséges. |