Ha elfogadjuk, hogy a felnőtt népesség minimum 1/5 része szenved a depressziótól, akkor nyilván ennek a mennyiségnek a három- négyszeresére rúg azoknak a száma, akik a depressziós beteg környezetében élnek. Mármost a kérdés: mit tegyen a család? Minden ötletet, javaslatot örömmel várok. Ám ha csak annyit érünk el, hogy megosztjuk egymással tapasztalatainkat, tán az sem kevés...
10: -érdektelenségre utaltál, bennem is felmerült. Két oka is lehet: aki benne van, nincs abban az állapotban, hogy megossza másokkal a gondjait /felvetem: tán sajátos csoport-terápiaként is működhetne egy ilyen fórum?/; aki pedig kijött belőle, az el akarja felejteni. hogy benne volt?
- az ikertesó állapota: "az az érzésem, hogy ... nincs jó döntés". Ezt többször átéltem én is. Ha jól értem, a tesónak nincs betegség-tudata. Ez persze lehetne jó is, ha összhangban lenne az állapotábval. De a jelek szerint ez az összhang hiányzik. Nem tudom, hogy betegség-tudat kell-e, vagy más, de talán rá kellene venni a szakorvos felkeresésére. /Felajánlva, hogy elkíséred/ Túl kellene lépni több téves gondolaton, uis a pszichiátrián depressziós tünetekkel kezeltek nem elmebetegek! /Sőt! Laikus vélekedésem szerint túlságosan is élesen, tisztán látják az élet negatívumait. /"Sötét szemüveg"-effektusnak neveztem el magamban. Hiába mondja a kívülálló, hogy szép az idő, ő -a "sötét szemüveg" miatt- csak viharfelhőket lát mindenfelé. Asszisztálunk-e ehhez az egészhez? Igen, ha a törődést, az aggódást annak tekintjük. Azt hiszem értem mire gondolsz: a tehetetlenség érzésére, ugye? Bármit teszel, nem segít! Ezzel bizony én is így vagyok!
12: Bízom benne, hogy -az eddig itt "belülről" megszólaltaknak, PositivOnak, Szadvarnak és persze Neked is hála!- kinőheti magát a dolog... /Bár én már most úgy látom: nem volt hiábavaló "felvetni" a témát./ Igen, sokszor a depressziós beteg helyett kell döntenünk. Óriási felelősség ez, aminek az elviselése nagyon nagy lelkierőt igényel...
Ami az ezerszer elismételt dolgok értelmetlenségét illeti: ezt is átéltem "falra hányt borsó"-szindromaként jelöltem meg. A depressziós ember hinni akar ezekben a sokszor elismételt -pozitív, önértékelését erősítő- dolgokban, de nem tud hinni bennük. "Belülről" folyton ezekkel ellentétes "üzeneteket" kap, érzéseket él át. No akkor meg mit csináljunk? Mi is beszéljünk a -szép számmal létező- negatívumokról? Ha ezt tesszük /kipróbálva!/ akkor helyeselni fog, ebben egyet fog érteni velünk, mert megerősítve látja a belső üzeneteit. Ördögi nem?
13: Tettem már ilyet. /Az intézményi ellátás igénybevételéről szólva/. S lehet, hogy abban hibáztam, hogy túl későn tettem. Nézzük praktikusan: a napi munka/tanulás után vagy mellett a beteget állandóan szemmel tartani fizikai képtelenség! Erre találták ki a kórházakat /orvos, nővér, gyógyszer-adagolás!, stb./ S ami meglepő: a mély depressziós nem emlékszik, csupán epizódokra a hosszú történetből. Akkor mit is kell, vagy lehet tenni?
Az intézményi ellátás jogi és praktikus korlátai, a beteg ellenkezése az intézményi elhelyezés ellen, az ezt az utat "választó" családtagoknak az őket érő megjegyzések/ "bedugta férjét/feleségét egy otthonba, elmeosztályra, stb."/ elviselése, adott esetben megválaszolása további kérdéseket indukálnak.
Kerdeznem, hogy valaki innet tett mar ilyet? En komolyan gondolkodtam rajta az ikrem multkori ongyilkossagi kiserlete alkalmaval, de elriasztottak azok, akik mar lattak ideggondozot, akarmit. Akkor tenyleg ugy ereztem, hogy kesz, kifulladtunk, ket esely maradt: az eronek erejevel korhazba cipeles vagy az ongyilkossag. Iszonyu erzes minden este azzal a tudattal lefekudni aludni, hogy vajon reggel felveszi-e meg a telefont az, akit szeretsz vagy soha tobbe mar. Nem lehet mindig szem elott tartani a krizis idejen (arrol nem is szolva, hogy valoszinuleg aki egy ilyet felvallal, az is beleroppan), es az ember szeretne BIZTONSAGBAN tudni, gondos kezek kozott, de ma Magyarorszagon ez vajon lehetseges egyaltalan? Igen, van benne egy adag onzes, nem tagadom. De a hangsuly nem ezen van.
Koszonom, itt mar jartam, de egy depresszioval kuzdo velemenye es ezekre a dolgokra valo ralatasa alapvetoen mas - illetve eleg specialis a csaladtagok, baratok szerepe, sok problema, szituacio annyira mas ebbol a szemszogbol, hogy ebben a ket topikban igazabol nem sikerult beszelnem rola. Hu, remelem, ertheto, hova akarok megerkezni. :)
Positivo, a helyzeted baromi ismeros, minden egyutterzesem a tied. A mi sztorink jobbara ugyanez a vaz. Amit irtal, az nagyon fontos: hogy mi sajat magunkat hatterbe szoritva probalunk ertuk/helyettuk kuzdeni, ami persze megintcsak valahol zsakutca, mert helyettuk nem kuzdhetunk, es az emberben felmerul, hogy ezzel nem csak azt erem-e el, hogy elveszem tole a lehetoseget, hogy vegre sajat maga dontson es vallalja a felelosseget magaert, a tetteiert (persze vannak olyan szakaszok, amikor nincs ereje semmifele dontesre). Hogy sosem hagyom felnoni (29 evesek vagyunk, de o nagyon sok szempontol ugy viselkedik, mint egy gyerek). Ez is ordogi kor, mint nagyon sok minden ebben a helyzetben.
Sokszor en is annyira nevetsegesnek erzem magam, ahogy ezredszerre ismetlem ugyanazt es ugyanazt, vajon van ennek az egesznek ertelme???
En is inditottam egy hasonlo topikot anno, az teljes erdektelensegbe sullyedt, ami meglepett, mert sokakat erinthet a dolog - ennyire kozonyosek lennenek az emberek? Hatha itt sikerul.
Nekem az ikertesom depresszios (utalom depinek becezni, mintha valami aranyos kis nyavalyarol lenne szo), sok-sok eve, 2 eve mar nagyon melyen van. Annyiszor annyi mindent megprobaltunk mar (anyam es en), hogy mar teljesen feladtam, hogy segitsek rajta. Az az erzes alakult ki bennem, hogy az o esetben sokszor nincs jo dontes (normalis esetben ugye lehet jol vagy rosszul donteni, illetve nem donteni, jo vagy rossz kovetkezmenyekkel), akarmit csinalok, rossz lesz a vege. Es persze ha nem csinalunk semmit, az is rossz, mert olyan erzes, mintha asszisztalnank ehhez az egeszhez. Szamos "rossz" segitesi kiserlet utan bennem is felmerult, hogy szakemberrel kene beszelni, egy pszichologussal beszeltem is, de nem nagyon volt ertelme.
Nalunk foleg az a baj, hogy az ikrem nem hajlando elismerni, hogy ez (illetve egy resze, vagy a testi tunetek egy resze) betegseg, ami gyogyithato/mersekelheto. Teljesen ellenall mindennek, tokeletesen passziv (ertheto).
Diohejban ennyi a mi tortenetunk, sok kerdesem van, illetve sok mindenre kivancsi vagyok toletek. Lehet? :)
Kívánom, hogy béke honoljon nálatok is. Ha bármivel hozzá tudok járulni, szólj. Meg próbálok válaszommal segíteni -bár abban azért biztos vagyok, hogy mint minden ember más, ugyanúgy két teljesen egyforma depis sem létezhet, de az érzések mindenképp hasonlóak. (ezért működhet az a tünetskála is, ami tulképp a depi meglétét vagy nemlétét hivatott eldönteni.)
Üdvözöllek! S egyben köszönöm, hogy hiteles forrásként válaszoltál erre a nehéz kérdésre. "Kívülálló" családtagként gyanakodtam rá -ld előbbi válaszomat fiatal beteg-társnak-, hogy a szeretet ott van a terápiás készletben, de ezzel, hogy a betegséget -sajna- belülről ismerőként ezt emelted ki, megerősítetted ezt a feltevést. Egyébként a kísérő-érzésekről kifejtett gondolataid is sokat segítenek! /Pedig immár 14 éves tapasztalat van a hátam mögött etéren.../
Szóval mégegyszer köszönet, s jó egészséget kívánok!
Én hivatalosan és mélyen május óta vagyok depis. Kb másfél éve vagyok beteg, és kb egy éve járok folyamatosan pszichológushoz. A terápia ellenére május óta gyógyszerekre is szükségem van.
Most nagyon jól vagyok!
Ami könnyebbé tette volna a gyógyulást, az egyetlen dolog: szeretet. Most nem arról a kötelező érdeklődésről beszélek, amit nap mint nap hallhatunk bárhol. Nem!!! Elég a "hogy vagy" és "mi újság" című dolgokból, mert ezek általában nem őszinték.
Az én dokim is felteszi ezen kérdéseket, de őt tényleg érdekli. Kedves családtagok, kérlek benneteket, csak akkor kérdezzetek bármit egy depistől, ha tényleg érdekel a véleménye. Ellenkező esetben a depis éleslátásával rögtön kiszúrja az érdeklődés hiányát, és messzemenő következtetéseket von le belőle. Ez pedig csaknem mindig az, hogy ő annyit sem ér, hogy a saját anyja/apja/tesója stb. figyeljen rá. Ergo még mélyebbre süllyed a trutyiban.
Ezen túl szeretném, ha tudnátok, a dpis nem azért nem akar látni senkit és nem azért nem képes dolgokat megtenni, mert irtó gyenge jellem és lusta.
Nem kívánom senkinek, hogy átélje, milyen az, amikor érzem, hogy ki kellene mennem wc-re, de képtelen vagyok megtenni azt a 7-8 métert, csupán az utolsó pillanatban rohanok, akkor is azért, mert félek attól a megalázottságtól, amit bepisilésemkor éreznék.
És akkor még nem beszéltem a választható dolgokról, de nyilvánvaló, hogy ha a legelemibb szükségletek kielégítése ilyen problémát okoz, mi van a többivel.
Ezzel az 100 %-kal azért én vitába szállnék. Kezdeti stádiumban, enyhe fázisokban elfogadom, de makacs depi és súlyos epizódok esetén? Anélkül, hogy a reményt elvenném, azt gondolom csupán tüneti kezelésre futja a magas tudománytól. Tévedek?
Derék! Csak tisztelni tudlak, s bíztatni: ne add fel! Azt gondolom, hogy a sok nehézség és vívódás ellenére olyan értékeket kapsz az élettől, amit mások nem. Felmerül a kérdés, hogy választhatsz-e? Kiléphetsz-e ebből az igából, vagy nem? Azt gondolom, hogy a választ megadtad -s ha számít a véleményem, akkor igenis helyesen válaszoltál. Amint a koncert alatti érzések is jelzik: felelős vagy, s ez a felelősség elkísér mindenhova. /Szerintem egyébként itt kezdődik az ember, s nagyjából itt is végződik../ Ami az orvos-váltást illeti: elvileg egyszerű, gyakorlatilag azonban sokszor kivihetetlen, ugye? Adjon erőt Neked az a tudat, hogy helytállsz, megteszed amit ember megtehet. Ugyanakkor ne érezd mártírnak, áldozatnak magad, hiszen nem vagy az! Makacsul hiszem, hogy a Te utad a helyes út. Add le a jeleket -rokonoknak, barátoknak, szomszédoknak, ismerősöknek- és ezzel esélyt adsz arra, hogy változzon a helyzet. Neked kell erősnek lenned, s bízzál abban: lesz ez még másként, lesz jobb, csak türelem /+szeretet és hála. Utóbbi azért, mert ez egy édesanyát megillet, másrészt pedig azért hogy van erőd helytállni./
Igen en is szorgalmazom az orvosvaltast es a megfelelo gyogyszerek szedeset, de ez a doki csinalta vegig vele a leszazalekolasi procedurajat, nehany havonta visszakell menni befekudni 1 hetre abba a korhazba ahol a doktorno dolgozik es igy nem akar (szerinte nem tud...) valtani. Ami engem illet en kerek-perec elutasitottam a gyogyszert, mert szedtem, semmit nem ert, a korhazi befekvest meg se hallom, mert fekudtem mar idegosztalyon, es megkell mondjam jo volt, kipihentem magam, de valahogy nem vagyom vissza, raadasul az egvilagon semmit nem csinalnak az emberrel csak gyogyszerezik, es ram most itthon ennel nagyobb szukseg van, meg kezdodik a suli is.
Hát ember szép kereszted van, nem semmi. Semmi okosat nem tudok neked mondani, csak azt, hogy el kéne menni egy normális szakemberhez, rendesen szedni a megfelelő gyógyszert mert ma már ez a betegség 100%-ban gyógyítható.
Az okokba most nem mennek bele, kb 1 eve tart folyamatosan, de mindig nagyon labilis volt, meg szuletesem elott volt egy ongyilkossagi kiserlete is. Kb masfel eve viszont egyre rosszabb a helyzet. Mivel en is megvltam/vagyok aldva psziches zavarokkal (panikbetegseg, eveszavar, lidercnyomas, borderline) de eleg nagy akaraterovel hatterbe tudom tenni es probalom minden erommel a csaladot osszetartani. Anyamnak mar nehezere megy a furdes, a felkeles, a fozes, takaritani mar honapok ota nem takarit, mindenben segitem amiben tudom, hazimunka, ha van epp allasom (diak vagyok) haza adom a fizetes felet, lelkiekben probalom erositeni, de teljesen hasztalannak erzem. Annyira szornyu,hogy barmit csinalok semmi javulas, csak latom,hogy egyre jobban megy tonkre. Szokta ugyan mondani,hogy a legnagyobb segitesege vagyok es nem tudja mi lenne vele nelkulem. Nos en sem tudom, ha velem ilyen allapotban van. Most epp munkat kene keresnie, es csak sir,hogy nincs semmi amikor eddig kereken 1 azaz egy korhazat hivott fel (apolono). Arra hivatkozik,hogy nincsenek telefonszamai, ugyhogy most is a gep elott ulok es irom neki ki Budapest osszes korhazanak az elerhetoseget. Ezen kivul igyexem olyan csaladi programokat tervezni,mint kirandulas, setalas, vasarlas, kutya setaltatas, mozi stb... apro kis meglepetesekkel probalom felviditani, sokat beszelgetunk, egyszer kokemenyen megmondom a magamet amolyan sokkterapiakent, maskor megertoen es kedvesen igyexem tanacsokat adni. De neha olyan szinten szanalmasnak erzem magam,hogy nevetnem kell. 19 evesen sulyosan segitsegre szorulva itt allok egy depresszios anyaval, egy semmirekello batyjal es egy lathatatlan apaval aki fel eve a telefont sem emeli fel. Amikor multkor elmentunk anyuval a pszichiateremhez, az elso mondata az volt miutan ranezett anyamra,hogy amig ilyen allapotban van tolem se varjon javulast, marpedig anyam szeirnt a legnagyobb "problema" en vagyok, vagyis az en allapotom amin az segitene ha o jol lenne, tehat ordogi kor, mindenki csak sirankozik, mindenki azt mondja,hogy de jo lenne ha jol lennek mert akkor anyu is es de jo lenne ha.... de senki nem tesz semmit rajtam kivul es neha megfogadom,hogy sz@rok bele az egeszbe es nem fogom felaldozni magam egy ilyen tehetetlen idiota csalad miatt akik talalan maximalisan kihasznalnak.
Mellesleg az o pszichiatere egy luzer aki talan piacon vette a diplomajat, de iszonyat idiotan allitotta ossze anyu gyogyszereit (ezt az en orvosom mondta), semmit nem er a vilagon, es valthatna orvost, dehat azt is ugye annyira szornyen bonyolult es nehez neki,hogy legalabb egy telefon lenne meg egy fel oras ut a korzetihez.
Ezt sajnos mar tenyleg nem tudom helyette megtenni. Es a legjobban attol felek,hogy telejesen rafogunk allni erre a dologra, hogy en mindig itt vagyok es mindig mindent megcsinalok. 1 hettel ezelott egy koncertre alig tudtam elmenni, mert pont rajott a panikroham es nem mert egyedul maradni. Akartam telefonalni unokatesomnak,hogy jojjon at, de anyam megtiltotta, ezek utan nem volt mas, megmondtam,hogy sajnos en most elfogok menni, de ha barmi van azonnal hivjon. Egesz vegig a telefonom bamultam, felemelo volt :(
Bíztató kezdet... Ami a saját kudarcomat illeti, inkább nem részletezném. Lényegében csupán tagadások sorát tudtam megfogalmazni. Érdeklődve várom a pozitív megközelítést.
Több psziciáterrel volt szerencsém konzultálni a témában, de egyikük sem tudott olyan irodalmat, kézikönyvet ajánlani, amelyből a kérdésre választ kaphatnánk. Attól tartok többeket érint a téma, mint első ránézésre gondolnánk. A mit tegyen? kérdése értelmezhető egyrészt, mint az élet "nagy" kérdése /váljon el depressziós házastársától, vigye otthonba, éljen vele együtt, s közben próbáljon helytállni az élet más területein is?/.
Másrészt akik az utóbbi változatot élik, az ő vonatkozásukban pedig az a kérdés: hogyan viszonyuljanak a beteg házastárshoz -vagy más családtaghoz? S paradox módon ez utóbbi látszik bonyolultabbnak, nehezebben megválaszolhatónak.
Ámbár a "nagy kérdés"-t válással megválaszolóknak sem lehet rózsás a helyzetük -feltételezve, hogy közös gyermek/ek/ is van/nnak/. Megszűnik-e a válással felelősségünk gyermekünk anyja/apja iránt?
Az intézményi ellátás jogi és praktikus korlátai, a beteg ellenkezése az intézményi elhelyezés ellen, az ezt az utat "választó" családtagoknak az őket érő megjegyzések/ "bedugta férjét/feleségét egy otthonba, elmeosztályra, stb."/ elviselése, adott esetben megválaszolása további kérdéseket indukálnak. Többen úgy tartják: aki nem él együtt depressziós családtaggal, annak ezt a helyzetet egyszerúen nem lehet elmagyarázni, az nem is érti, mivel szembesülünk a mindennapok során.
Egy alkalommal megkíséreltem a címben feltett kérdésre válaszolni, s összeállítani egy "kézikönyv-félét" sorstársaim segítésére. Az eredmény szánalmas volt. Csupa tilalomfa -mit ne tegyünk- és jószerivel egyetlen pozitív "tanács" sem jött össze.
Abban a reményben indítom útjára a témát, hogy csupán személyes tájékozatlanságomról van szó.
Másodlagosan pedig azt gondolom, hogy a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" srófján megoszthatjuk egymással tapasztalatainkat, ötleteinket.