Ha elfogadjuk, hogy a felnőtt népesség minimum 1/5 része szenved a depressziótól, akkor nyilván ennek a mennyiségnek a három- négyszeresére rúg azoknak a száma, akik a depressziós beteg környezetében élnek. Mármost a kérdés: mit tegyen a család? Minden ötletet, javaslatot örömmel várok. Ám ha csak annyit érünk el, hogy megosztjuk egymással tapasztalatainkat, tán az sem kevés...
Lenne egy kérdésem!! Ha valaki depressziós akkor a saját családja ellen is fordulhat? Zaklathatja őket, és a családját? 100%-osan kimutatható ha valaki csak megjátsza hogy beteg???? Nagyon fontos lenne a válasz!!
Nagyon jót kérdezel, gondolkodtam már rajta én is. Hosszú idő alatt néhányszor előfordult már, hogy jobban voltam, és elemezve kicsit a gondolataimat arra jöttem rá, hogy a nem-depressziós ember sem érti az élet értelmét, viszont benne fel sem merül ez a kérdés, vagy ha fel is merül, könnyen túl tud lépni rajta. Tehát ha túl leszel a depressziódon, és jól érzed magad a bőrödben és ebben a világban, szerintem már nem is fog foglalkoztatni ez a kérdés.
Sajnos én is benne vagyok, és akármit kellene csinálnom, bennem is az a kérdés merül fel, hogy "minek?!". Amikor jobban voltam, nem kérdeztem ilyet, csak eldöntöttem hogy megcsinálom, vagy nem.
Üdv mindenkinek! Szörnyű dolgokon megyek keresztül.Ez a depresszió egyszerüen kibirhatatlan.Nincs kedve,ereje és türelme az embernek élni.Az életet üresnek,és kiábrándítónak tartom,nem csak a sajatom,másét is.Az életnek nincs értelme,még ha jobban lennék,akkor sem lenne.A kérdésem az,hogy ha túlvagyok ezen a betegságen,akkor ez az érzés megszűnik-e teljesen vagy maradnak vissza tünetek?(Az a szörnyű érzés,hogy ezen a világon nem tehet semmi többé boldoggá,minden értelmetlen)Egyáltalán lehet-e teljesen gyogyítani?Leszek-e olyan,mint rég.Hál' Istennek az 'öngyilkos szakaszon' már túlvagyok. KÉREM AKI TUDD HOZZÁSZOLNI AZ TEGYE MEG ! Teljesen érthetetlen,egyik percről a másikra,ugyan azok a feltételek mellett rádtör ez a szörnyűség.
A nagybácsi tettét illetően: mindenképpen fel kell menteni feleségét az önvád alól. Ha tudsz, segíts ebben, fontos lehet. A kavargó érzések érthetőek, hiszen megfutamodásként értékeljük amit tett. Anélkül, hogy mélyebb értelmezésébe bocsátkoznék, azt gondolom -ma már-, hogy igenis lehet olyan élethelyzet, amikor nem talál más megoldást az ember. Anno én is gyávaságként értékeltem, s az elme megbomlott állapotával magyaráztam. Ma már nem vagyok ennyire biztos benne. A tesóval kapcsolatban utalnék az intézményi ellátás igénybevételével kapcsolatban korábban /14/13 alatt/ adott válaszomra. Ami ugyan kérdés, de azt hiszem benne van a válasz: a kisebbik rossz bizony ilyenkor a kórház. Aztán, hogy ennek mikor van itt az ideje, azt kívülálló felelősen meg nem mondhatja. Nálunk -4,5 hó után- még tart a szomorú periódus. Ami rossz, hogy az apró javulást sem észleli, állandóan nekem kell mondani, megerősíteni, hogy tényleg javul -ami egyébként igaz, de ő ezt nem érzékeli. Esetleg -kevésbé publikus, itt el nem mondható gondolatok közlésére- elérhető vagyok az Index által biztosított email-címen is /pszicho@törzsasztal.hu -a VIPmailban/. Üdvözöllek!
Szia! Jo regen irtam ide, de egyszeruen nem volt erom ra. Lassan erleli a csalad, ami tortent, tegnap beszeltem szegeny felesegevel a nagybatyamnak, hat nagyon sirt szegenykem. Annyira duhos vagyok, amiert ezt tette a csaladjaval, teljesen elnyomja bennem a szomorusagot, pedig tudom, hogy rettenetesen elkeszult mentalisan a vegere (talan egy kicsit meg is bolondult, mert jozan esszel merlegelve semmikeppen sem dontott volna igy, vagy legalabbis nem most, ennyi elvarratlan szallal, ennyi rendbetetelre varo dologgal maga mogott). Eddig nem volt velemenyem az ongyilkossagrol, hiaba kerulget minket egy ideje, de most mar hatarozottan kialakult bennem, hogy gyavasag, szornyu gyavasag ez masokkal szemben. Persze ennek nagyon rosszat tesz az, hogy manapsag mindenre a struccpolitika a valasz - nem nezunk oda es akkor talan nincs is -, ahelyett, hogy arra osztonoznek az embereket, hogy szembenezzenek a bajaikkal es megoldjak oket, inkabb mosolyogjanak, es tegyenek ugy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne es hatha kozben minden megoldodik magatol. Lofaszt (bocsanat). Persze, hogy sok ember aztan belebukik ebbe, az allando szinjatszasba, az iszonyu ellentetbe latszat es valosag kozott. :( +++ A tesom nem nagyon beszel rola, sot nem nagyon beszel semmirol sem, mar megint erzem, hogy gaz van, de nem tudok csinalni semmit. ++++ Sajnos a tortentek alapjan megint ugy latom, hogy van egy pont, ahol az ellenerzeseket felreteve igenis indokolt a rokon/barat korhazi kezelesre valo "itelete", amikor elvesziti azt a kepesseget, hogy jozanul merlegelhesse a sajat allapotat. Es. Nagybatyam peldaul sajat felelossegre tavozott a korhazbol, ahova bekerult es a felesege ezt irasban jova is hagyta. Milyen erzes lehet, igy utolag a no szamara, hogy tudja, ezzel gyakorlatilag szabad utat engedett az ongyilkossagnak?? ++ Nalatok mostanaban mi a helyzet??
Szia,
elnezest, hogy kisse lassan reagalok, de igen szorosak voltak a napjaim. A mai bejelentkezesemnek is szomoru oka van: a nagybatyam 68 evesen, tragikus korulmenyek kozott ongyilkos lett. Agyonlotte magat. Depresszios volt. Egyelore probalom feldolgozni a tortenteket (tegnap tortent), de nagyon nehez, nagyon szerettem es nagyon furcsa, hogy nincs tobbe velunk.
Igen. A gyerekes világ-szemlélet ott van. Az absztrakciós képesség alacsony foka, vagy hiánya, úgy is mondhatjuk, hogy "elkerülik őt a tapasztalatok", ugye? Újra-meg újra rá tud csodálkozni a már többször megélt dolgokra is. Már arra is gondoltam, hogy ez a -csúnya- betegség tipikusan a jó, a szelíd /galamb-/ lelkű emberek között szedi az áldozatait. Vagy tévedek? Nehéz az egy betegből általánosítani, de gyanítom, hogy van benne valami. Aztán a nevelés. Nem tudom mennyire lehet káros a "ráhagyom, majd belejön" szemlélet, szerintem embere válogatja. Lehet, hogy a tesódnak határozottabb irányítás kellett volna, de lehet, hogy akkor azzal magyaráznánk a sérülékenységét. Nehéz ügy. Ami a "jó anya" kérdést illeti: igen, kifejezetten jó anya volt -a betegségéig. Önfeláldozó, csak a gyereknek élő. Ez most legalább annyira bántja: hova lett az a személyiség? Önvádját fokozza, hogy amit korábban teljesített, azt most elhanyagolja -rossz anya, rossz feleség, stb. Ördögi kör ez. A magam részéről a nevelésnek talán kisebb jelentőséget tulajdonítanék a depresszióba sodródásban, bár nyilván nem hanyagolható el teljesen. Ehhez ismerni kell az egyéniséget, a személyiséget, hogy többet merjünk mondani. Meg aztán: Téged /vagy bármelyikünket/ hibátlanul neveltek? Ugye nem. Szóval ez az út is zsákutcának tűnik. Nálunk szülési traumával, szülő elvesztésével /5 éve történt már akkor/ is próbáltuk magyarázni a dolgot. De ezen az alapon minden nő, aki szült, s minden ember, aki elveszítette felmenőjét depressziós kellene, hogy legyen. S ugye ez azért mégsincs így. Tehát kell a hajlam, a genetikai alap, amire ezek a terhek ráépülnek, s kóros reakciót váltanak ki -adott esetben a depresszió formájában.
Fertőzés. Ez ugyancsak gyakori kérdésem -zömmel magamnak-: a depressziós családtag ismert kedélyállapota mennyire hat ki a családra, mennyire "fertőzi meg" a vele együtt élőket? S itt visszautalnék az intézményi ellátás igénybevételére. Talán e "fertőzés-veszély" csökkentése, a család megóvása a mindennapi szélmalomharctól is amellett szólhat -külső tényezőként-: igenis az a kisebbik rossz, ha a beteg kórházba/klinikára kerül. Bármennyi szeretettel is vesszük körül, meggyógyítani nem igazán tudjuk, sőt. Ránk is ránk telepedhet az az érzés, ami belőle sugárzik. Van ilyen? Szóval továbbra is kérdés: mit tegyünk? /Egyébként köszönöm az őszinte szavakat, szerintem is fontos a párbeszéd -egyben bízom is abban, hogy ez nemcsak kettőnknek fontos./
Tobb eves kuzdelmet, sikert, kudarcot nyilvan nem lehet ot sorban osszegezni. jo, ha megbeszeljuk, mert ez minket is arra osztonoz, hogy ujra atgondoljuk, ertekeljuk a tortenteket. Es ez mindenkeppen jo. Amire felfigyeltem ismet: az "infantilis" - ismet egy erdekes pont. Ikremnel latom, hogy 20 eves kora ota gyakorlatilag nem fejlodik mentalisan (most 29) - a vele torteno dolgokat keptelen integralni a vilagaba, atlepni a felnottek koze, beilleszteni a tapasztalatokat az ertekrendjebe es ezaltal bolcsebbe valni. Ezert ugyanabba es ugyanabba a godorbe lep allandoan bele, hiaba tortent meg vele negyezerszer mar ugyanaz. Ugyanazokat a koroket futja, csak most mar az ido is szoritja: 29 evesen nem varhatja olyan dolgoktol a megvaltast, amikben 20 evesen hitt (bulizas, iskola). Huzza az idot: allandoan valami iskolat keresgel, hogy ne kelljen kilepni a felnottek koze (mindig ez az aktualis mentoov), aztan abbahagyja vagy semmit sem kezd vele. Van egy csomo szakmaja, szakiskolaja, sosem kezdte el egyiket sem (persze iszonyu eroszakosan kovetelte, hogy a csalad - anyank ezt finanszirozza, s o tette). Ezert nyilvan eros benne a buntudat. +++++ Neveles: anyam engedekeny nevelese (mindent az asztalra teszek) nala rosszatt tett: nem tanult meg kuzdeni dolgokert, nem tud kuzdeni, az elso kellemetlensegnel megfutamodik. Raadasul sosem volt ebbol baja, mindig allt mogotte valaki, aki "viselte a kovetkezmenyeket", mindig megkonnyitettuk a dolgat, ami rovidtavon talan hasznos lehetett, de hosszutavon nagyon karosnak bizonyult. (ez a "mentes" most is folyik, bar tudjuk, hogy nem jo) Ebben az allapotban pedig nyilvan erzekenyebb a kudarcra, tragediakent eli meg. +++++++ Nekem olyan furcsa, hogy valaki eljuthat ide, akinek csaladja van es FOLEG gyereke... nem talal bennetek boldogsagot? Koztetek milyen a viszony? Amugy "jo anya" lenne?
Egyetértek. Szerintem is fogódzó, kapaszkodó lehet az élmények megosztása, közzététele. A kibeszélés is segíthet. A hasonlóság egyébként ijesztő! Ugyanezek a tünetek mifelénk is. Amire jutottam: örökletes hajlam, sérülékeny /naív, infantilis, önfeláldozó/ személyiség akit trauma ér, melyre kóros rakció a depresszió. /Alvás-zavarral indul, az agy nem pihen, csak látszólag alszik -csukott szemmel fekszik- heteken, néha hónapokon keresztül/. Az önértékelés zavarai, a mártírságra való hajlam ugyancsak fellelhetőek.
A fórum, mint csoport-terápia? Tényleg működhetne? A kézikönyvről sajna csak mint tilalmak gyűjteményéről tudnék szólni, pozitív megfogalmazásra nem jutottam.
Bizalmatlanság, szégyenérzet, skizoid vonások. Stimmel. Ehhez még bűntudat is járul, nálatok is vannak jelei?
A mániás-depressziós fázisok eltolódása a depresszió irányába: szintén hasonló. A hirtelen fázis-váltás ugyancsak előfordul, bár -utólag visszagondolva- azért a jelek már néhány héttel előbb mutatkoztak. /Csak akkor nem így értékeltük őket. Félelemből, vagy mert reméltük, hogy ez most nem az../
A főkérdés -ha jól értem-, hogy mikor jött el az idő? /Mármint az intézményi ellátás igénybevételére, ugye?/ Használható választ szeretnék adni, de általános recept er-re sincs. Nálunk öngyilkossággal fenyegetőzések vezettek el a kórházi beutaláshoz.
Joggal bírálható egyébként az intézményi ellátás, persze. Az adott esetben azonban a család /két általános iskolás korú gyermek+apa/ "védelme", átmeneti lélegzethez jutása már önmagában pozitívum -a sok rossz mellett. Eddigi kórházi kezelések közül egyébként a -sajnos igen ritka- csoport-terápia az, amire szivesen emlékszik vissza!
Nyilván hiányos, töredékes válaszom így is terjedelmesebb lett -már megint. Ezzel együtt azt hiszem nehéz röviden megnyilvánulni a témában, s tán nem kell elnézést kérnünk egymástól emiatt. /Türelem, empátia és szeretet -amint ezt szadvar/7/-ben oly szépen kifejtette. Ezt kívánom Neked, mindazoknak akiket érint -s így magamnak is./
Koszi a valaszt. Kezdenek kibontakozni azok a dolgok, amire eddig hiaba kerestem a megoldast / amik fontosak, bar a szakirodalom nem latja oket (az adott orvosi perspektivaba nem fer bele). Ugy gondolom, hogy ha tapasztalunk valamit, illetve olyan kovetkezteteseket tudunk levonni, amik segithetnek masokon, akkor legyunk annyira felelossegteljesek, hogy ezt probaljuk masokkal is megosztani (ezert lenne klassz a kezikonyv - megnezhetnem? :)). Ez mar a gyogyult allapotra is igaz, sot, talan meg fokozottabban - ne felejtsuk el nyomtalanul, hanem probaljunk segiteni az ugyenebben a krizisben vergodoknek. Szerintem igy helyes. ++++++ Idorendben: (nem tordel ez az ize, ezert tagolok ilyen furan :)) Egy csoportterapia hasznos lenne, hiszen szamunkra is feszultseg / komoly problemat jelent egy ilyen helyzet es tobb szem tobbet lat. +++++ Betegsegtudat: ez sarkalatos - eppen azert nem keres fel szakembert, mert nincsen betegsegtudata (sajat szavaival elve: az idiotasag es a rondasag nem gyogyithato), sot egyaltalan nem bizik a pszichologus/ater intezmenyeben. En sem azt gondolom, hogy a megoldas valami pirulaban lenne, csak talan arra elegendo, hogy a torz psziches hajtasokat lenyesse (beteges es ijeszto testi tunetek), vagy egy kis erot adjon ahhoz, hogy elkezdhessen tudni / akarni valtoztatni az eleten. De o ezt sem fogadja el (mondjuk az o szemszogebol logikus a gondolatmenet). Az elmebeteg-megfeleltetes az o gondolataiban is megvan - szegyelli magat mindenert, hogy tudna akkor egy ilyet elvallani a vilag elott??? +++++++ Erzekenyseg: ra fokozottan all - muveszlelek, eppen ezet egy kicsit melyebben reagal a vilag dolgaira - s ahogy mondtad, sotet szemuvegen keresztul lat. Es tenyleg, komolyan latom, hogy letezik onbeteljesito joslat - o igy rombolja maga korul le a vilagot, vonzza a negativumokat, ahogy a negativumok is vonzzak ot... eppen ezert allandoan hazudik, hogy elfedje ezt a tendenciat, ami persze ujabb krizis es a lebukas ujabb szegyen forrasa - remelem, erheto, amire gondolok, nehez megfogalmazni. ++++ Megkerdezhetem, hogy hogy tortent / mikor gondoltad ugy, hogy eljott erre az ido? Hasznos volt, mi tortent? +++++ NAGYON FONTOS!!! Ezt en is eszrevettem: a "melyrepules" emleke nem hozzaferheto, amikor eppen jol van (az ikrem manias depresszios, csak az aranyok most mar 80:20-nal jarnak, es nem a manias szakasz javara). Kicsit skrizofrennek tunik - mintha ket szemely lakna benne, nem atjarhato elmenyekkel es tapasztalatokkal, entudattal. Ez normalis???? Raadasul pengeeles a valtas, ami a kulvilag szamara szinten ijeszto tud lenni. ++++++ O egyebkent Tunderhegyen volt egy honapot, de nem sok sikerrel (csalodnunk kellett a helyben, a mindenfele nem gyogyszeres terapia helyett - ami mellett ugye elkoteleztek magukat - leszedalas es semmitteves. Pont ez kell egy embernek, aki nem talalja az elete ertelmet.) +++++ Elnezest, hogy ilyen bo lere eresztettem. Kivancsian varom a velemenyedet. Es maset is.
10: -érdektelenségre utaltál, bennem is felmerült. Két oka is lehet: aki benne van, nincs abban az állapotban, hogy megossza másokkal a gondjait /felvetem: tán sajátos csoport-terápiaként is működhetne egy ilyen fórum?/; aki pedig kijött belőle, az el akarja felejteni. hogy benne volt?
- az ikertesó állapota: "az az érzésem, hogy ... nincs jó döntés". Ezt többször átéltem én is. Ha jól értem, a tesónak nincs betegség-tudata. Ez persze lehetne jó is, ha összhangban lenne az állapotábval. De a jelek szerint ez az összhang hiányzik. Nem tudom, hogy betegség-tudat kell-e, vagy más, de talán rá kellene venni a szakorvos felkeresésére. /Felajánlva, hogy elkíséred/ Túl kellene lépni több téves gondolaton, uis a pszichiátrián depressziós tünetekkel kezeltek nem elmebetegek! /Sőt! Laikus vélekedésem szerint túlságosan is élesen, tisztán látják az élet negatívumait. /"Sötét szemüveg"-effektusnak neveztem el magamban. Hiába mondja a kívülálló, hogy szép az idő, ő -a "sötét szemüveg" miatt- csak viharfelhőket lát mindenfelé. Asszisztálunk-e ehhez az egészhez? Igen, ha a törődést, az aggódást annak tekintjük. Azt hiszem értem mire gondolsz: a tehetetlenség érzésére, ugye? Bármit teszel, nem segít! Ezzel bizony én is így vagyok!
12: Bízom benne, hogy -az eddig itt "belülről" megszólaltaknak, PositivOnak, Szadvarnak és persze Neked is hála!- kinőheti magát a dolog... /Bár én már most úgy látom: nem volt hiábavaló "felvetni" a témát./ Igen, sokszor a depressziós beteg helyett kell döntenünk. Óriási felelősség ez, aminek az elviselése nagyon nagy lelkierőt igényel...
Ami az ezerszer elismételt dolgok értelmetlenségét illeti: ezt is átéltem "falra hányt borsó"-szindromaként jelöltem meg. A depressziós ember hinni akar ezekben a sokszor elismételt -pozitív, önértékelését erősítő- dolgokban, de nem tud hinni bennük. "Belülről" folyton ezekkel ellentétes "üzeneteket" kap, érzéseket él át. No akkor meg mit csináljunk? Mi is beszéljünk a -szép számmal létező- negatívumokról? Ha ezt tesszük /kipróbálva!/ akkor helyeselni fog, ebben egyet fog érteni velünk, mert megerősítve látja a belső üzeneteit. Ördögi nem?
13: Tettem már ilyet. /Az intézményi ellátás igénybevételéről szólva/. S lehet, hogy abban hibáztam, hogy túl későn tettem. Nézzük praktikusan: a napi munka/tanulás után vagy mellett a beteget állandóan szemmel tartani fizikai képtelenség! Erre találták ki a kórházakat /orvos, nővér, gyógyszer-adagolás!, stb./ S ami meglepő: a mély depressziós nem emlékszik, csupán epizódokra a hosszú történetből. Akkor mit is kell, vagy lehet tenni?
Az intézményi ellátás jogi és praktikus korlátai, a beteg ellenkezése az intézményi elhelyezés ellen, az ezt az utat "választó" családtagoknak az őket érő megjegyzések/ "bedugta férjét/feleségét egy otthonba, elmeosztályra, stb."/ elviselése, adott esetben megválaszolása további kérdéseket indukálnak.
Kerdeznem, hogy valaki innet tett mar ilyet? En komolyan gondolkodtam rajta az ikrem multkori ongyilkossagi kiserlete alkalmaval, de elriasztottak azok, akik mar lattak ideggondozot, akarmit. Akkor tenyleg ugy ereztem, hogy kesz, kifulladtunk, ket esely maradt: az eronek erejevel korhazba cipeles vagy az ongyilkossag. Iszonyu erzes minden este azzal a tudattal lefekudni aludni, hogy vajon reggel felveszi-e meg a telefont az, akit szeretsz vagy soha tobbe mar. Nem lehet mindig szem elott tartani a krizis idejen (arrol nem is szolva, hogy valoszinuleg aki egy ilyet felvallal, az is beleroppan), es az ember szeretne BIZTONSAGBAN tudni, gondos kezek kozott, de ma Magyarorszagon ez vajon lehetseges egyaltalan? Igen, van benne egy adag onzes, nem tagadom. De a hangsuly nem ezen van.
Koszonom, itt mar jartam, de egy depresszioval kuzdo velemenye es ezekre a dolgokra valo ralatasa alapvetoen mas - illetve eleg specialis a csaladtagok, baratok szerepe, sok problema, szituacio annyira mas ebbol a szemszogbol, hogy ebben a ket topikban igazabol nem sikerult beszelnem rola. Hu, remelem, ertheto, hova akarok megerkezni. :)
Positivo, a helyzeted baromi ismeros, minden egyutterzesem a tied. A mi sztorink jobbara ugyanez a vaz. Amit irtal, az nagyon fontos: hogy mi sajat magunkat hatterbe szoritva probalunk ertuk/helyettuk kuzdeni, ami persze megintcsak valahol zsakutca, mert helyettuk nem kuzdhetunk, es az emberben felmerul, hogy ezzel nem csak azt erem-e el, hogy elveszem tole a lehetoseget, hogy vegre sajat maga dontson es vallalja a felelosseget magaert, a tetteiert (persze vannak olyan szakaszok, amikor nincs ereje semmifele dontesre). Hogy sosem hagyom felnoni (29 evesek vagyunk, de o nagyon sok szempontol ugy viselkedik, mint egy gyerek). Ez is ordogi kor, mint nagyon sok minden ebben a helyzetben.
Sokszor en is annyira nevetsegesnek erzem magam, ahogy ezredszerre ismetlem ugyanazt es ugyanazt, vajon van ennek az egesznek ertelme???
En is inditottam egy hasonlo topikot anno, az teljes erdektelensegbe sullyedt, ami meglepett, mert sokakat erinthet a dolog - ennyire kozonyosek lennenek az emberek? Hatha itt sikerul.
Nekem az ikertesom depresszios (utalom depinek becezni, mintha valami aranyos kis nyavalyarol lenne szo), sok-sok eve, 2 eve mar nagyon melyen van. Annyiszor annyi mindent megprobaltunk mar (anyam es en), hogy mar teljesen feladtam, hogy segitsek rajta. Az az erzes alakult ki bennem, hogy az o esetben sokszor nincs jo dontes (normalis esetben ugye lehet jol vagy rosszul donteni, illetve nem donteni, jo vagy rossz kovetkezmenyekkel), akarmit csinalok, rossz lesz a vege. Es persze ha nem csinalunk semmit, az is rossz, mert olyan erzes, mintha asszisztalnank ehhez az egeszhez. Szamos "rossz" segitesi kiserlet utan bennem is felmerult, hogy szakemberrel kene beszelni, egy pszichologussal beszeltem is, de nem nagyon volt ertelme.
Nalunk foleg az a baj, hogy az ikrem nem hajlando elismerni, hogy ez (illetve egy resze, vagy a testi tunetek egy resze) betegseg, ami gyogyithato/mersekelheto. Teljesen ellenall mindennek, tokeletesen passziv (ertheto).
Diohejban ennyi a mi tortenetunk, sok kerdesem van, illetve sok mindenre kivancsi vagyok toletek. Lehet? :)
Kívánom, hogy béke honoljon nálatok is. Ha bármivel hozzá tudok járulni, szólj. Meg próbálok válaszommal segíteni -bár abban azért biztos vagyok, hogy mint minden ember más, ugyanúgy két teljesen egyforma depis sem létezhet, de az érzések mindenképp hasonlóak. (ezért működhet az a tünetskála is, ami tulképp a depi meglétét vagy nemlétét hivatott eldönteni.)
Üdvözöllek! S egyben köszönöm, hogy hiteles forrásként válaszoltál erre a nehéz kérdésre. "Kívülálló" családtagként gyanakodtam rá -ld előbbi válaszomat fiatal beteg-társnak-, hogy a szeretet ott van a terápiás készletben, de ezzel, hogy a betegséget -sajna- belülről ismerőként ezt emelted ki, megerősítetted ezt a feltevést. Egyébként a kísérő-érzésekről kifejtett gondolataid is sokat segítenek! /Pedig immár 14 éves tapasztalat van a hátam mögött etéren.../
Szóval mégegyszer köszönet, s jó egészséget kívánok!
Én hivatalosan és mélyen május óta vagyok depis. Kb másfél éve vagyok beteg, és kb egy éve járok folyamatosan pszichológushoz. A terápia ellenére május óta gyógyszerekre is szükségem van.
Most nagyon jól vagyok!
Ami könnyebbé tette volna a gyógyulást, az egyetlen dolog: szeretet. Most nem arról a kötelező érdeklődésről beszélek, amit nap mint nap hallhatunk bárhol. Nem!!! Elég a "hogy vagy" és "mi újság" című dolgokból, mert ezek általában nem őszinték.
Az én dokim is felteszi ezen kérdéseket, de őt tényleg érdekli. Kedves családtagok, kérlek benneteket, csak akkor kérdezzetek bármit egy depistől, ha tényleg érdekel a véleménye. Ellenkező esetben a depis éleslátásával rögtön kiszúrja az érdeklődés hiányát, és messzemenő következtetéseket von le belőle. Ez pedig csaknem mindig az, hogy ő annyit sem ér, hogy a saját anyja/apja/tesója stb. figyeljen rá. Ergo még mélyebbre süllyed a trutyiban.
Ezen túl szeretném, ha tudnátok, a dpis nem azért nem akar látni senkit és nem azért nem képes dolgokat megtenni, mert irtó gyenge jellem és lusta.
Nem kívánom senkinek, hogy átélje, milyen az, amikor érzem, hogy ki kellene mennem wc-re, de képtelen vagyok megtenni azt a 7-8 métert, csupán az utolsó pillanatban rohanok, akkor is azért, mert félek attól a megalázottságtól, amit bepisilésemkor éreznék.
És akkor még nem beszéltem a választható dolgokról, de nyilvánvaló, hogy ha a legelemibb szükségletek kielégítése ilyen problémát okoz, mi van a többivel.
Ezzel az 100 %-kal azért én vitába szállnék. Kezdeti stádiumban, enyhe fázisokban elfogadom, de makacs depi és súlyos epizódok esetén? Anélkül, hogy a reményt elvenném, azt gondolom csupán tüneti kezelésre futja a magas tudománytól. Tévedek?
Derék! Csak tisztelni tudlak, s bíztatni: ne add fel! Azt gondolom, hogy a sok nehézség és vívódás ellenére olyan értékeket kapsz az élettől, amit mások nem. Felmerül a kérdés, hogy választhatsz-e? Kiléphetsz-e ebből az igából, vagy nem? Azt gondolom, hogy a választ megadtad -s ha számít a véleményem, akkor igenis helyesen válaszoltál. Amint a koncert alatti érzések is jelzik: felelős vagy, s ez a felelősség elkísér mindenhova. /Szerintem egyébként itt kezdődik az ember, s nagyjából itt is végződik../ Ami az orvos-váltást illeti: elvileg egyszerű, gyakorlatilag azonban sokszor kivihetetlen, ugye? Adjon erőt Neked az a tudat, hogy helytállsz, megteszed amit ember megtehet. Ugyanakkor ne érezd mártírnak, áldozatnak magad, hiszen nem vagy az! Makacsul hiszem, hogy a Te utad a helyes út. Add le a jeleket -rokonoknak, barátoknak, szomszédoknak, ismerősöknek- és ezzel esélyt adsz arra, hogy változzon a helyzet. Neked kell erősnek lenned, s bízzál abban: lesz ez még másként, lesz jobb, csak türelem /+szeretet és hála. Utóbbi azért, mert ez egy édesanyát megillet, másrészt pedig azért hogy van erőd helytállni./
Igen en is szorgalmazom az orvosvaltast es a megfelelo gyogyszerek szedeset, de ez a doki csinalta vegig vele a leszazalekolasi procedurajat, nehany havonta visszakell menni befekudni 1 hetre abba a korhazba ahol a doktorno dolgozik es igy nem akar (szerinte nem tud...) valtani. Ami engem illet en kerek-perec elutasitottam a gyogyszert, mert szedtem, semmit nem ert, a korhazi befekvest meg se hallom, mert fekudtem mar idegosztalyon, es megkell mondjam jo volt, kipihentem magam, de valahogy nem vagyom vissza, raadasul az egvilagon semmit nem csinalnak az emberrel csak gyogyszerezik, es ram most itthon ennel nagyobb szukseg van, meg kezdodik a suli is.
Hát ember szép kereszted van, nem semmi. Semmi okosat nem tudok neked mondani, csak azt, hogy el kéne menni egy normális szakemberhez, rendesen szedni a megfelelő gyógyszert mert ma már ez a betegség 100%-ban gyógyítható.
Az okokba most nem mennek bele, kb 1 eve tart folyamatosan, de mindig nagyon labilis volt, meg szuletesem elott volt egy ongyilkossagi kiserlete is. Kb masfel eve viszont egyre rosszabb a helyzet. Mivel en is megvltam/vagyok aldva psziches zavarokkal (panikbetegseg, eveszavar, lidercnyomas, borderline) de eleg nagy akaraterovel hatterbe tudom tenni es probalom minden erommel a csaladot osszetartani. Anyamnak mar nehezere megy a furdes, a felkeles, a fozes, takaritani mar honapok ota nem takarit, mindenben segitem amiben tudom, hazimunka, ha van epp allasom (diak vagyok) haza adom a fizetes felet, lelkiekben probalom erositeni, de teljesen hasztalannak erzem. Annyira szornyu,hogy barmit csinalok semmi javulas, csak latom,hogy egyre jobban megy tonkre. Szokta ugyan mondani,hogy a legnagyobb segitesege vagyok es nem tudja mi lenne vele nelkulem. Nos en sem tudom, ha velem ilyen allapotban van. Most epp munkat kene keresnie, es csak sir,hogy nincs semmi amikor eddig kereken 1 azaz egy korhazat hivott fel (apolono). Arra hivatkozik,hogy nincsenek telefonszamai, ugyhogy most is a gep elott ulok es irom neki ki Budapest osszes korhazanak az elerhetoseget. Ezen kivul igyexem olyan csaladi programokat tervezni,mint kirandulas, setalas, vasarlas, kutya setaltatas, mozi stb... apro kis meglepetesekkel probalom felviditani, sokat beszelgetunk, egyszer kokemenyen megmondom a magamet amolyan sokkterapiakent, maskor megertoen es kedvesen igyexem tanacsokat adni. De neha olyan szinten szanalmasnak erzem magam,hogy nevetnem kell. 19 evesen sulyosan segitsegre szorulva itt allok egy depresszios anyaval, egy semmirekello batyjal es egy lathatatlan apaval aki fel eve a telefont sem emeli fel. Amikor multkor elmentunk anyuval a pszichiateremhez, az elso mondata az volt miutan ranezett anyamra,hogy amig ilyen allapotban van tolem se varjon javulast, marpedig anyam szeirnt a legnagyobb "problema" en vagyok, vagyis az en allapotom amin az segitene ha o jol lenne, tehat ordogi kor, mindenki csak sirankozik, mindenki azt mondja,hogy de jo lenne ha jol lennek mert akkor anyu is es de jo lenne ha.... de senki nem tesz semmit rajtam kivul es neha megfogadom,hogy sz@rok bele az egeszbe es nem fogom felaldozni magam egy ilyen tehetetlen idiota csalad miatt akik talalan maximalisan kihasznalnak.
Mellesleg az o pszichiatere egy luzer aki talan piacon vette a diplomajat, de iszonyat idiotan allitotta ossze anyu gyogyszereit (ezt az en orvosom mondta), semmit nem er a vilagon, es valthatna orvost, dehat azt is ugye annyira szornyen bonyolult es nehez neki,hogy legalabb egy telefon lenne meg egy fel oras ut a korzetihez.
Ezt sajnos mar tenyleg nem tudom helyette megtenni. Es a legjobban attol felek,hogy telejesen rafogunk allni erre a dologra, hogy en mindig itt vagyok es mindig mindent megcsinalok. 1 hettel ezelott egy koncertre alig tudtam elmenni, mert pont rajott a panikroham es nem mert egyedul maradni. Akartam telefonalni unokatesomnak,hogy jojjon at, de anyam megtiltotta, ezek utan nem volt mas, megmondtam,hogy sajnos en most elfogok menni, de ha barmi van azonnal hivjon. Egesz vegig a telefonom bamultam, felemelo volt :(
Bíztató kezdet... Ami a saját kudarcomat illeti, inkább nem részletezném. Lényegében csupán tagadások sorát tudtam megfogalmazni. Érdeklődve várom a pozitív megközelítést.
